1.

Balázs minden szellemi mozdulatában van valami közös: mindig túl akar hatolni a kényelmes fogalmak és a figyelmetlen érzéklés felület-világán. Mindig: egy fokkal beljebb! A legtöbb ember világéletében csak szavak között mozog és észre sem veszi, hogy a szavak elfogják előle magukat a meleg dolgokat. Mikor meg az érzékszerveinken keresztül jutunk érintkezésbe a világgal, azt hisszük, itt nem is tehetünk egyebet, mint hogy mindent felismerünk: ez fa, ez a hold.

Balázs ágy közeledik hozzánk, mint az ébresztő. Az ő lelkéről lerepedt a szavak burka s most minden élmény a meztelen húsán sajog. Az élményektől, amelyek megérintik őt, nem kérdi meg, hogy hivják őket. Egyszerüen átéli őket. Ad ő nekik új nevet. (Ezért alkot annyi frappánsul új fogalmat. Ő nincs hozzáláncolva a meglevő fogalmakhoz). Az érzéki dolgokat meg nem csupán az érzékeivel fogja fel, mint a csak-gyakorlati ember. Mert ő nemcsak a legprimitívebb érdekei szempontjából tájékozódik a világban. Neki a fa nemcsak tüzelőanyag és a hold nemcsak világitó égitest. Az erdő és az ég a metafizikai ösztönei számára is jelent valamit.

Hiszen majd minden művész közös mozdulata az irracionalizmus felé fordulás. De Balázs más nivón irracionális, mint ők. Kis testi bizsergéseket is át lehet élni irracionálisan, Balázsnak metafizikai élményei vannak. Nagy áhitat él benne, az egész költészetét átsugározza, mint egy központi nap, az a meggyőződés, hogy: „Térdre, térdre, bennünk van az Isten!”

A legmegkülömböztetőbb vonása azonban az, hogy ő máskép, felelősebben hisz ezekben az irracionális élményekben, mint a legtöbb költő. A szimbolista poéta például nemigen bánja, ha vajon nem puszta káprázatok-e a lelke villanásai, Balázs azonban mindig éreztetni akarja, hogy az élményei nem önkény és nem káprázat, hanem a legősibb és leglényegesebb valóságok. (S ép ezért támadt fel ellene — a modern lírikusok közül egyedüli ellene — sok olvasó szkepszise. Mert amolyan félkomoly művészkedésnek szivesen elfogadja a természettudományosan gondolkodó ember is ezeket az élményeket; de abba már nem megy bele, hogy ezek volnának az igazi valóság.)

Balázs fel meri őket hozni a napvilágra. Meg akarja érteni őket. Igy támad költészetének legjellemzőbb vonása: az, hogy a legrejtettebb fogalom előtti élményeket — a legvakitóbb fényeségbe emeli s a legszubtilisebb érzéseknek a legtestibb kifejezést adja. (Néha nem is tesz egyebet, mint hogy csak költőivé gondol talán nem is költőien átélt dolgokat és — ami pedig képtelenség— racionális úton próbál irracionálisat kispekulálni.) S ezért vannak oly közel egymáshoz a művészi és a filozófiai irásai. Amazokban is erős intellektualitás müködik és emezek is költőien hatnak. Itt is, ott is ugyanazt végzi: metafizikai élmények megértéséért küzd. Elfeledett valóságokat ás ki a lelkünk mélyéről. De ezek a valóságok széppé is teszik a világot, mert az van a mélyükön, hogy a dolgok, a legtriviálisabb dolgok is, jelentősek, szimbolikusak.

2.

Az emigrációban Balázs meglepő fordulatot kísérel meg. Nem foglalkozunk most azokkal a könyveivel, amelyek bár odakünn születtek meg, de még az emigráció előtt érlelődtek meg benne vagy semmi új színt nem adnak Balázs imént megrajzolt képéhez: az „Isten tenyerén” című nagy regényével, amelynek második kötete egyébként még mindig csak kéziratban van, a „Mantel der TrÃäume” cimen összegyüjtött, megkapó invencióju kinai mesékkel, a „Lirai érzékenység története” cimű mély és finom művészetfilozófiai tanulmányával, amely egyelőre csak egy jelentéktelen hetilapocskában jelent meg, a „Phantasiereiseführer”-rel, amelyben az utazás és a vakációzás kis eseményeinek metafizikai jelentőségére világit rá és a „Das richtige Himmelblau” című gyermekmeséivel, — habár, mint irodalmi alkotások, mind megérdemelnék is a külön méltatást.

De a verseskönyvében, a „Férfiének”-ben új álláspontot akar elfoglalni. Az „edles Unglück” költője felnyitja szemét az „unedles Unglück”-re. Nem metafizikai fájdalmakat, az emberek közönséges testi nyomoruságait akarja látni most. Akinek énekét eddig „örök nap költötte örök sivatagban”, most „fordul arccal a föld felé”. Meghallja — és nem is akar most egyebet hallani, mint ezt — a szenvedő ember jajkiáltását. Mint Odysseus, odakötözteti magát az emberek árbocához és betömi a fülét, hogy ne hallja a szirének elcsábító túlvilági énekét.

Az emigráció első két-három évében írta Balázs ezeket a verseket. Meg az „Emigrációs karácsonyi ének”-et, ezt a tragédiák hegycsúcsi levegőjével telitett verset, azokról, akik elhagyták a tüzhelyüket és egy távoli csillag felé néznek egyre. Akkoriban még az emigráció intenziven érezte, hogy van. És hogy van értelme elszenvedett nyomoruságainak. Az emigráció irodalmának ezt a korai első felét általában bizonyos morális pátosz hatja át.. .

Kell-e mondanunk, hogy Balázsnak nem sikerült a bőréből kibujnia? A versek csak programmversek maradtak, igéretei egy nagyon akart, de meg nem történt változásnak. Balázs többször kijelenti, hogy ezentúl csak az emberi szenvedés szavát hallja meg, — de azokat a verseket, amelyek a valóban meghallott, egyes fájdalmakról szólnának, máig sem írta meg. „Férfiének” cimű versében már megint látja, is: „Onnan túlról jött minden szenvedésem”.

3.

Első pillanatra meglepő lehet Balázs másik emigrációbeli találkozása is: a filmmel. Hiszen a filmet úgy szokták mind máig tekinteni, mint azt a kétes művészetet, amely csak látványosságaival hat. Mi dolga lehet vele egy költőnek, aki annyira a belsőségek embere, mint Balázs? Nem hűtlenség-e ez önmagával szemben?

„Der sichtbare Mensch oder die Kultur des Films” könyvében Balázs a filmnek olyan elméletét állítja fel, amelyre valóban csak az az író jöhetett rá, aki a metafizikumok útján járva közeledett ehhez az új művészethez. Mert Balázs a filmnek voltaképen hasonló feladatot szán, mint aminőt az ő költészete végez: megmutatását annak az embernek, aki a ránkfagyott racionálista szóburok alatt él. A könyvnyomtatás és az olvasás elterjedése meg a kapitalizmus, mondja, absztrakttá és szavakban mozgóvá tette a gondolkodásunkat: a filmnek az a nagy történeti hivatása, hogy segítsen felszabadítani a fogalomelőtti életet. Ez az arcjáték és a gesztusok révén válik lehetségessé. Igaz, a színpadon is van arcjáték és gesztus. De itt csak azt a maradékot fejezik ki, amelyet mondani kellett volna, csak nem fért be a szavakba. A film arcjátéka nem eféle ráadás, hanem a léleknek más rétegét is hozza napvilágra, mint a szinpadi mimika. Mert aki már beszéddel akarja magát kifejezni, annak a szavakat kisérő gesztusok is ugyanonnan jönnek, ahonnan a szavak. A beszélőnek a gesztusai tehát ugyanazt mondják, amit a szavai. A táncművész gesztusai, nemde, máshonnan jönnek. A filmszinész azonban nem is táncol! A beszélőnek a gesztusai és a táncművész kifejezőmozgásai között van tehát még egy harmadik forma is, amelyben egy a racionális fogalmakon túllevő, sajátos bensőség fejeződik ki. Ime a film saját lélekrétege és saját kifejezőanyaga.

4.

„A kivándorolt Balázs Béla”: írtuk e cikk címéül. Valóban e költő hoszszu külföldi élete ma már nem annyira emigrálásnak, mint inkább kivándorlásnak hat. Balázs nagy külföldi sikere (a Sichtbarer Menseh-et rövid idő alatt angol, spanyol és egy skandináv nyelvre is lefordították) megint időszerűvé teszi a kérdést, miért találkozik ez a költő Magyarországon annyi bizalmatlansággal. Lukács György azzal magyarázta a dolgot, hogy minálunk nagyon megfogta az embereket az erkölcsi relativitás szelleme; akikben pedig nem élnek hajthatatlan erkölcsi parancsok, azok nem megélni, de megérteni sem tudnak tragédiákat. Nyilvánvaló, hogy ez a magyarázat csak abban az esetben lehetne kielégítő, ha Balázs elsősorban és lényege szerint tragédiaköltő volna. De nem az.

Van azonban a magyar faji léleknek egy mélyebben rejlő tulajdonsága, amely idegenné teszi számára Balázs költészetét: ez a magyar ember erős testisége. A magyar ember nem tud és nem akar messzire szakadni az anyagi világtól: gyanakodva hőköl, mint aki a semmibe lép, ha igen spirituális régiók felé vezetik. A magyar művész meg pláne rossz szemmel nézi azt a társát, aki oly igen nagyon túl akarja őt licitálni költőiségben; azt hiszi, csak valami ravasz kokler lehet, aki olyasmit mutogat, amit ő, aki pedig szintén művész s így látnia kellene, nem lát. Bántóan hat, hogy senkinek a műveiből nem lehet oly exotikusan színes élmény-nyakkendőket kötni lelki dandyk számára, mint a Balázs műveiből és senkinek a segítségével nem lehet egy oly kiválasztottság és desztillált lelkiség gőgjével vetni meg az „empíriát”, mint az ővével. De ne feledjük, hogy erről a költő nem tehet; Adyt és minden művészt, aki új szépséget hozott, ép így felhasználtak nyegle dekorációs célokra; s a szépségnek talán hivatása is, hogy szépitsen, hogy néha tisztátalan szobában használják fel, ki tehet róla...

Az az idegenség, amellyel a magyar olvasók és írók oly gyakran állnak Balázszsal szemben, alighanem onnan ered, hogy költészete legmélyén talált törekvés: az érzéki tapasztalatok világának szellemibb módon való megélni akarása, nem magyar vonás. Azt hisszük, német vagy még inkább zsidó. S azt hisszük, a zsidóságnak ép oly kevéssé kell restelkednie miatta, hogy faji lelke átütközik legasszimiláltabbnak látszó íróin is, mint ahogy a magyarság gazdagodásnak tekintheti, ha irodalmában olyan szépségek jelennek meg, amelyeket vére szerinti fiai nem teremthettek volna meg.

(Budapest)