Leszerelünk, nem szerelünk le?... W. d'Ormesson a Népszövetség válságáról, melyet a németek távozásai?) okozott, ezeket irja: „Németország nagyon jól tudja — az elmult tizenöt évben a kérdést ép' elégszer megvilágították — hogy Franciaország legfőbb vágya a közös megegyezés. Azt is tudja, hogy ennek az együttműködésnek a feltételeit nem valami lehetetlen és megvalósíthatatlan „négyszemköztben” kell keresni, hanem a nemzetközi együttműködés terén. Hagynánk a nemzetközi közvéleményt tévelyegni, a nemzetközi problémáikat még jobban összegabalyodni, amikor a helyes, hiánytalan és Határozott beállítottság még mindent a helyes irányba terelhet? De bátornak kell lenni és merni kimondani az igazat.” (Revue de Paris.)

De mi az igaz?... Raymond Recouly tiltakozik az ellem hogy Franciaország kezdje meg a leszerelést. ,A leszerelés kérdésében — irja — a kormány a közeli hetekben fontos határozatot fog hozni. Mi megértjük habozását, zavarát, sulyos külpolitikai hagyomány nehezedik rá. Egy hosszú szerződési láncolat rabja, amelyből nehezen szabadithatja ki magát. A briandista metafizika illuzióit és tévedéseit még mindig nyögi. Angliával, Olaszországgal és az Egyesült Államokkal való együttműködésért ugy véli érdemes áldozni. Tiz év óta egyebet sem tettünk, minden előny és eredmény nélkül, mint koncessziókat. Ha eljön az a nap mikor a miniszterelnök a Palais Bourbon szószékéről azt javasolja, akár egész távoli időt is tüzve ki határul, hogy megsemmisítjük hadiszerelvényünk jó részét, s leszállitjuk a katonai szolgálat idejét, azzal a feltétellel, hogy ezzel szemben Németország végre elfogad egy ilyen vagy olyan ellenőrzést, biztosak vagyunk benne, hogy úgy a Kamara, mint az egész ország, hacsak nem lesznek teljésen vakok, felháborodva utasítanak vissza egy ilyen abszurd és bünös javaslatot.” (Revue de France).

Európa legtöbb országában az államforma kérdése, ha nem is véglegesen, de egyelőre meghatározatlan időre elintéződött. A sor Franciaországon van. A parlamentárizmus végéről ir Pierre Dominique, s sokban igaza van mikor így kezdi: „Franciaország anti-parlamentárissá válik. Ha egy franciának azt mondják: — Rosszul megy... akkor azt feleli: — A parlament hibája... A jó francia odahajol a baj fölé és mondja: — Ime egy rákfene! És keresi a műtő kést. Ez az az alkalom mikor mindenki hegyezi fülét a Vaillant bomba robbanásához... Különben Franciaországban csak két párt, hivatalosan és nyíltan, anti-parlamentáris: a Kommunista párt és az Action Française... Ha van hely ahol meglehet utáltatni az anarchiát a diákokkal, a katonákkal és mindennemű franciával, aki dolgos és érzéke van a rendihez, a mértékletességhez és az egyensulyhoz, ez a hely a Palais-Bourbon (Kamara)... A Kommunista párt és az Action Française közti pártok a parlamentből élnek, tehát nem lehetnek anti-parlamentárisak... A megvetés, az utálat és a nevetségesség megölte a francia monarchiát és uralkodót, jóval előbb a formális kivégzésnél. Jó lesz ha a parlament és a képviselők vigyáznak egy kicsit! Azon az uton haladnak, melyen valaha XIV. Lajos járt. Ezen az uton könnyen holttestté válhat az ember. Idő kérdése.” (Pamphlet).

Háboru és szakszervezetek címen Pierre Cuenat igen praktikus megállapításokat tesz. Többek között: „A szakszervezeti akcióknak már a békeidőben kell manifesztálódniok... A szakszervezetek igen hasznos munkát fejthetnek ki. Egyedül a szakszervezeteknek van módjukban ténylegesen ellenőrizni, úgy a leszerelés, mint a háborúra való készülődés operációit. Ezt a kötelességüket felismerték: Mindenkor denunciálniok kell a háborús készülődést, nem csak azért, mert ez a készülődés lerontja a munkásosztály életnívóját, de mert érzi felelősségét és erejét. Láttuk az utóbbi hónapokban a Hirtenberg-i fegyvercsempészés leleplezését s a Távol-Keletnek meg Dél-Amerikának szánt fegyver és muníció szállítmányok rakodásának megtagadását és megakadályozását... Az ilyen példákat bátorítani és terjeszteni kell.” (Combat pour la Paix).

Az ideológia is beteg... A tudományos szocializmus és freudizmus egy fazékban fő. Franciaországban a freudizmust a szürrealisták képviselik, egyik főtheorikusuk Jean Audard a Cahier du Sud-ben tanulmányt közöl a freudizmus és a marxizmus viszonyáról. Gondolatmeneteebben a frázisban kristályozódik ki: „A freudista invenció-szubvenció theoria teszi lehetővé, hogy a marxista felépítmény ne mondjon csődöt az idealizmusba torkolva.” Ez a theoria „materialisabb, mint maga a marxizmus.”

Audard tanulmányát analizálva Politzer, az Association des Ecrivains et Artistes Revolutionaires hivatalos folyóiratában, ezekre a konkluziókra jut: „Ez a misztikus-idealizmus nem más, mint Marx történelmi materializmusának revízióját előkészítő manőver. Jean Audard inntellektuális spekulációja karakterizálja azt a zavaros kort, mely nagy eseményeket készit elő.”

És az irodalom... Egy széles ankét keretében („Mért nem maradt nemzeti hivatás az irodalom Franciaországban”) a francia irodalom kisebb-nagyobb férfiai világos képet adnak arról a nyugtalanságról és zavartságról, mely a mai francia szellemi életet jellemzi. Guy Crouzet igy válaszol: „Az elefántcsonttorony lejárta idejét ugy belül, mint kívül. Csodáljuk André Gidet, nem mert szükségszerűen a kollektivista gondolathoz pártolt, hanem mert felismerte, hogy a társadalmi kérdések háttérbe szorítanak minden mást... Nincs megtiltva., hogy szeressük a muzikálitást, de száz millió munkanélküli van a világon... Mikor egy egész civilizáció sorsa forog a kockán, az intelligenciának más a dolga, mint az ujfajta tulipánok kultusza.”

Sylvain Bonmariage még élesebben mutatja ki miért nem nemzeti hivatás az irodalom ma Franciaországban. Két okot jelöl meg. Elsőt „Az irodalom bosszantó és butitó.” (Természetesen a hanyatló harmadik rend irodalmára gondol.) Második: „Az irodalom elvesztette egyetlen életlehetőségét, az aktiv progresszióra való képességet, ami a 18. században,, majd a romanticizmus idején lehetővé tette, hogy az irodalom nemzeti hivatássá váljék.” (L'Esprit Français.)

(Paris)