Tisztelt Uram, az én unokatestvéreim szilasbalhási földművelők s mondhatom kitünően ismerik Szilasbalhást, Kogutowitz Károly, a Dunántúl című munka szerzője semmiesetre sem ismerheti olyan kitűnően. Az ő könyvében éppen csak egy repülőgép-felvétel van a szilasi bozótról, magamnak is el kellett olvasnom a felírást, hogy a képet és amit ábrázolt, azonosítani tudjam. Azt hiszem, hogy az én unokatestvéreim nagyot nevetnének, ha Kogutowitz Károly azt állítaná, hogy jobban ismeri Szilasbalhást, mint ők. Pedig Kogutowitz Károlynak bizonyos szempontból mégis igaza volna, mert ha ő nem is tudja hol van a Sós, a Békapest s az öreg Németh Péter pincéje, tudja, mi az a Mezőföld, s a bozótunk helyét is tudja a többi dunántúli bozót közt. Ismerhetek valamit, mert benne élek s ismerhetek valamit, mert tudom a helyét. Ezt akartam kifejezni azzal, hogy a marxizmust ép azért ismerem, mert nem ismerem annyira mint Önök s ha jól emlékszem, ezt nevezte Ön a tudatlanság menlevelének.

Ahol katedrák vannak, ott vizsgázni is kell s engem rég figyelmeztettek, hogy mindjárt nagyobb lenne a hitelem, ha levizsgáznék marxizmusból. Legalább is nyujtsam be a tanszéknek kötelező olvasmányaim jegyzékét. Nem tettem s ezért még azoktól is rossz osztályzatot kaptam, akik Önöktől eltérően, kritikai munkásságomat becsülték valamire. Önnek mint dialektikusnak érzékének kell lennie a taktika iránt s ezt a makacsságomat talán akkor érti meg legjobban, ha taktikai magyarázatát adom. Én uraim, meg akarom hódítani az embereket, de nem úgy, hogy a tantételeiket veszem be, hanem őket magukat. Vannak az emberi szellemnek gócpontjai, amelyeknek a meghódítása éppoly fontos az író számára, mint a forradalmár számára a városoké. Ezek a gócok a szellem reflex központjai; itt honol az ízlés, az igény, a problémák elé siető „előelmélet”. Én írásaimban ezeket a központokat puhítom; ha ezeket bevettem, a tanok az ölembe hullnak, míg ha a tanok felől kezdem a támadást, a meggyőződés kapuit döngetem s csak buzogánykongást idézek elő.

Azt hiszem, már ez a rövid magyarázat is elárulhatta Önnek, hogy jobban ismerem a dialektikát (legalább is annak szovjet-válfaját), mint Ön gondolta. A jövőben talán idevágó olvasmányaim jegyzékébe is betekintést nyerhet, ha Marxizmus és szocializmus címen megjelenő füzetemet elolvassa. Mert nekem is megvannak, uram a magam egyéves és hároméves és ötéves terveim s ha a Tanu első évét kizárólag ama vitális gócok megpuhitásának szenteltem, most már én is két oldalról folytatom az ostromot: a gócok és a tantételek felől. Ez új harcmodor; s eleinte bizonyára ügyetlen leszek: benne, de mégis szükség van rá, mert, sajnos, igen derék embereket ismertem meg, akiknek a meggyőződésük olyan erős, hogy a vitális központjaik egészen érzéketlenek.

Ebben a füzetben, melyet akár Önnek is ajánlhatnék, azt akarom bebizonyítani, hogy a marxizmus a szocializmusnak kinőtt ruhája, melyet még a jó anya, a tizenkilencedik század adott rá vagy mint inkriminált cikkemben irtam, olyan elmeszesedett hüvely, amely megfojtással fenyegeti a mozgalmat. Tudom, hogy Ön az én túlzott aggodalmamat a burzsoázia együgyű furfangjainak kijáró mosollyal fogja megnyugtatni, de ha már annyira megbecsült, hogy polgári író létemre nyilt levélre méltatott, kérem hallgassa meg az érveimet is.

Lenin szerint Marx a 19. század három fő szellemi mozgalmának, a klasszikus német filozófiának, a klasszikus angol gazdaságtannak és a francia szocializmusnak a „folytatója és zseniális befejezője.” Azt hiszem, ezt a meghatározást legalább is mint vegyelemzést, én is elfogadhatom, legföljebb a német filozófiát, az angol gazdaságtant és a francia szocializmust kell még kisebb elemekre bontanom s folytató és befejező helyett helyesebb (később tisztázott okokból) ha „felhasználót” mondunk. A marxizmusban találkozó elemek ezek szerint 1. Hegel történetszemlélete, 2. a materializmus nevű irány, 3. a kapitalista társadalomszemlélet, 4. a tudományosságba vetett hit, 5. a francia forradalom óta lábrakapott revolucionizmus és 6. a szocialista utópizmus. Ezeket az elemeket olvasztotta össze Marx, akiről tudnunk kell 1. hogy nagyszerű elemző, 2. elszánt harcos és 3. bukott polgár volt.

Azt hiszem, néhány szó elég, hogy a felsorolt elemeket Ön előtt, aki úgyis ismeri őket, jellemezzem. Hegel történetfilozófiája a jó istent akarta összebékiteni a történelemmel. Naiv erőszakosságában is vonzó vállalkozás; a Vorlesungen über die Philosophie der Geschichte-ben határozottan van valami Petőfi és Shelley lelkéből. Isten a történelemben bontakozik ki, minden új kultura old valamit az ember lelkén, egyének és népek felőrlődnek, de az Isten szava egyre hallhatóbbá válik az ember szabadságában. A legvilágosabban a tizenkilencedik században hallható, ott is a Hegel filozófiájában. A materializmus az az irány, mely szellem és anyag régi ellenlábasságában az anyag pártjára áll, az anyagból vezeti le a szellemet, a természetből a gondolkozást. Az élet kapitalista szemlélete angol vívmány. A görög a piacon, a tizenkilencedik század elejei angol a piacon át gondolkozott. A munkát lehet lélektanilag és lehet kereskedelmileg elbírálni; a munka ér valamit annak, aki végzi és ér valamit annak, aki eredményét megveszi. A kapitalizmus az a szemlélet, mely a munkának csak ezzel a kereskedelmi értékével törődik. A tudományok növekedési korszaka hitt a tudományban Ez alatt azt kell érteni, hogy a tudományt nemcsak a valóságra fektetett fogalmi hálónak, technikai' előnyök szerzőjének tekintette, hanem az élet magyarázatát, az emberiség vezetését várta tőle; a természetkutatón; az élet titkát követelte, a gazdaságtanban pedig Delphi jósdáját állította fel. A revolucionizmus a francia forradalom leánya. A francia forradalomban szőröstől-bőröstől megettek egy uralkodó osztályt, ez olyan látvány volt, amelynek az. emlékétől nem lehetett szabadulni. A történelem természete* menetének az látszott, hogy az uralkodó rétegeket az alattvalók időnként megegyék. A második rendet a harmadik, a harmadikat a negyedik; az nevet, aki utoljára eszik. Az utópizmus természetes kísérője minden kornak, melyben a gondolkozás kiszabadul az élet felügyelete alól s maga lát hozzá, hogy a világban rendet csináljon. Ha a felvilágosodás kora a Sokrates utáni időkre emlékeztet, a szocializmus. legkiválóbb őse kétségkívül Platon.

Az a szellemi munka, mellyel Marx ezeket az elemeket összeolvasztotta, nem volt csekély, de az az indulat, amely fűtötte, még kevésbé. A marxizmus „polgári” irány. Ahhoz, hogy létrejöhessen, egy polgárnak kellett moghasonlania a polgársággal. Marx ereje és indulata nem is annyira fegyverei megválasztásában, mint inkább forradalmi továbbképzésükben:, bonyolultabb harci eszközökké való összeszerkesztésükben árulja el magát. Hegel spirálisan fölfele csavarodó fejlődését a revolucionizmus földrengései szakítják meg. Hegelnél a kulturák nőttek, harcoltak s egy magasabb szót kiejtve értelmüket vesztették; a kulturák végeredményeikkel vitatkoztak, itt forradalmi feleselésük lett a dialektika lényege. Az eszmék harcából osztályharc lesz; a „Mehrwert”-et kapitalista szemlélet és osztályharc együtt kovácsolják; a tudományos hit hitelesíti a küzdők előtt lebegő utópiát; a materializmus a kapitalista szemlélet pártjára állva filozófiai távlatot ad a gazdaság szétrombolásának; az „Überbau”-ban revolucionizmus dialektika együtt zárják el a negyedik rend elől a polgári műveltséget. Valóban hatalmas alkotás; félelmes példája egy erős indulat kezeügyébe került elemek szünergizmusának.

Kell-e mondanom, hogy a marxizmus elemei közül ma már csak ez az indulat az; eleven s ez tartja az életet a többiben is. A történelem nem békíthető össze a Jóistennek a kulturák esendők és mulandók s több-kevesebb sikerrel küzdenek mulandóságuk ellen. Egy alaposabb történetismeret azt tanítja, hogy a kulturák csak akkor haladnak, ha az utolsó eszméin át nézzük őket; lám, még egy század sem mult el s abból, hogy Hegel a Jóisten utolsó szava volt hozzánk, inkább az Isten elkedvetlenedésére lehet következtetni, mint az idők teljességére.

Szellem, anyag? Nem egyike ez azoknak a „vagy-vagy”-oknak, amelyekről nem lehet szégyenkezés nélkül beszélni. Hét hol van az a szellem és hol az anyag? A világban vagy a mi elavult szóhasználatunkban? Az élet nem szellemi és nem anyagi; a mi nyelvünk elemzi szét szellemre és anyagra. S ha már szükségünk van a szóra, miért kell egyiket a másik „okának” megtenni. A szellem a függvény s az anyag a független változó? Elhihető, hogy a valóság ilyen engedelmesen kövesse a mi analízis gyártotta szavaink sugallatát?

S nem volt még elég a kapitalista szemlélet terrorjából? Egy olyan korban, mely úgy látszott végkép kiirtja a földről az ipar- és földműves művészetet s a dolgok mintha maguk is követték volna, miközben áruvá lettek, a közgazdaságtan absztrakcióját, el lehetett sikkasztani a munkaidő mögül a képességet s el lehetett némítani az áruban a művet. Százötven év gyáripar után már nem vagyunk hajlandók azt a munkát elfogadni a munka mértékéül, amely valóban csak „festgeronnene Arbeitzeit”. A munkást kétfélekép lehet kizsákmányolni; becsaphatjuk kereskedelmileg, úgyhogy nem fizetjük meg a munkája piaci értékét becsaphatjuk lélektanilag, úgyhogy elvesszük tőle a munka örömét. A munka pontos megfizetéséért folytatott harc csak ott lehetett végcél, ahol a munka öröméért folytatott harcot már föladták s a munkából a vállalkozásit kiabsztrahálták. Én kedves uram, változatos ifjúságom alatt voltam nevelő, orvos, iparos, tanár, vállalkozó, kritikus, regényíró, kacérkodtam a kertészséggel s állíthatom, hogynemcsak munkám értékének, de a munkámba ölt lelki és fizikai erőnek is igen kevés köze volt magához a munkaidőhöz; egy fog kihuzása jobban kimerített, mint egy délelőttnyi tanítás s házitanítói munkám és tanulmányaim értékének összehasonlítására a lehető legtökéletlenebb mérték a rájuk fordított munkaidő. A munkának ez az értékelése csak egy olyan tudományban honosodhatott meg, amely az árfolyamokkal és nem a hivatásokkal foglalkozott. Ha kezembe veszem Hume, Adam Smith, Ricardo közgazdaságtani tanulmányait, őszintén megvallom, nem látok bennük igazi fejlődést, mert ha az analízisek egyre bonyolultabbak lesznek is, maga a szemlélet egyre piacibb. Hume ragyogó tanulmányaiban a közgazdasági problémák még nem váltak ki az élet szövetéből; a gazdaság egy szál a politikai boldogulás feltételeit kutató bölcsész kezében; Adam Smith szaktudományt csinál, de minden oldalán érzem a bő szemlélet ellensúlyait s a tizennyolcadik századi enciklopédista józan érzékét. A Ricardo- és Malthus-féle közgazdászok már igazi szakemberek s tárgyuk autohipnózisában élnek; mesterséges kísérleteikben meg-megbillentik az árfolyam-alakító tényezők valamelyikét s megfigyelik, hogy szalad végig a hatás az ő elvont segédfogalmaikon: a pénzen, az árfolyamon, a kínálaton, a produkción, a munkán, a szakemberek szokása szerint annál általánosabb érvényt tulajdonítva elemzéseiknek, minél jobban kipárolták belőlük az embert. Marx persze jóval céltudatosabb náluk. Ő, a forradalmár, tudja, hova akar kilyukadni az elemzéseivel. Mint a munkásság érdekképviselője jelenik meg a piac tudományában s bebizonyítja, hogy a munkás nem kapja meg munkája telje» kereskedelmi értékét. Ez bizonyára sokkal tudományosabban hangzik, mintha azt mondanám, hogy szegény és elnyomják. Valójában inkább kevesebbet mond ennél, mint többet. Mert ezzel az érvvel a munkás a tőke érvsíkjára helyezkedett s a festgeronnene Arbeitzeit elméleti alapján megfogalmazott követelései együtt inganak meg alapjukkal. Tudákos korokban, tudákos emberek szemében hatásos lehet az ilyen fogalmazás, — mi emberibbnek tartjuk, ha a munkás hivatást követel. A hivatás: lélek és kenyér; a „teljes érték”: kenyér, piac és unalom.

Tudákost mondtam; vállalom a szót. Nem véletlen, hogy tudákos emberek olyan szívesen képezik ki magukat a marxizmus teoretikusaivá. A marxizmus tudákos korban keletkezett s ebben is „betetőzi”' korát. Ön volt szíves a dialektika lényege felől kioktatni. Attól félek, hogy a dialektikát nem lehet olyan módon elválasztani a marxizmustól, mint Ön tette. Az igazságok, elfajulnak s új ellenmondó igazságok lépnek a helyükbe. Ez a „baccháns-tánc”, mint Ön nevezte, a. dialektikának inkább csak üteme s kissé kevesebb lelkesedéssel előadva a korok változó igazságáról szóló történelmi közhellyé laposul. A marxizmussal kapcsolatban a dialektikának sokkal pontosabb értelme van. A történelem feleselő eszmékben lüktet tovább; Marxig ez a lüktetés el volt rejtve a szemek elől, egy-egy nagy történész is csak utólag és halványan ismerhette fel a kulturák vitázó értelmét. Marx felfedezte a társadalom alakulás-szabályait, felismerte saját kora dialektikus helyét, — belelátott a keletkező történelembe; történelemszerűen látta a jelent és a jövőt s a szocializmus megvalósításában kötött marsrutát adott az időnek. A dialektika üteme hajlékony, de a baccháns-táncban a következő száz vagy kétszáz év, akármilyen hajlékonyan lejt. nem hord többé fátyolt; a dialektika leleplezte a hajadont. Korunknak kétféle tartalma van; egyik, amelyiket Marx előirt neki, a másik, amellyel a valóság megtölti. Marxista az, aki csak azt látja a jelen valóságából, amit Marx elkerülhetetlennek tartott.

A revolucionizmusról és utópizmusról nem kell ennyit beszélni. A „rend”-eket sokkal könnyebb megenni, mint kiküszöbölni. A francia forradalom polgárokká avathatott bennünket, de mint Marx kimutatta, új. torzabb arisztokráciát teremtett: polgár-rabszolgákkal. Az orosz forradalom azt mutatja, hogy a negyedik rend emésztése sem egész tökéletes s a legtorzabb polgári réteg: a hivatalnok megint ott ül a munka-kényszerrel kötött elvtárs-jobbágyok nyakán. Osztálytalan minden társadalom, amely kijelenti, hogy benne nincsenek osztályok. Azon túl azonban az osztályok a természet művei s valahogy minden társadalomban megvalósulnak. Meg lehet nemesíteni őket és él lehet tagadni; a tizenkilencedik század példája után mi inkább az előbbit választjuk.

Hogy Marx utópista lett volna, ezt Ön bizonyára tagadja. S ő az utópiáról ki is mutatta, hogy az a történelem akarata. Én nem fáradtam volna ezzel a bizonyítással; az én szememben a jó utópia többet ér, mint a történelemnek az az akarata, amelyet én elemeztem ki. Az utópia a történelem ellenereje, a lélek válasza a valóságra s mint ilyen, maga is valóság és történelem-csináló erő. A legősibb utópia a földre hozott meny országé. Csakhogy sokféle menyország van. A Dantéban az emberek Isten fényében fürdenek, Rabelais Telemide-jében enciklopédisták lesznek, a Marx államtalan társadalmában megőrzik maguknak a Mehrwertjüket.

A marxizmus megteremtésébe beleölt zsenialitást nem lehet kisebbíteni, a tizenkilencedik század minden jelentősebb iránya itt tolong Marx körül, hogy részigazságait az ő tudományos fegyvergyára számára felkínálja. S Marx tudja, kitől mit kell átvenni s mivel mit lehet kezdeni. Indulata pompás tanácsadó volt a szocializmus felfegyverzésében, a mult század derekán el sem lehet képzelni hatásosabb fegyvereket. Ő nem tehet róla, hogy ezek a fegyverek közben berozsdásodtak, a század, mely felkínálta őket, súlyosan kompromittálódott s a csillogó páncél inkább szorítja a mozgalmat, mint védi. Ha ma élne, bizonyára más áramlatok táján kereskedne, bár nem valószínű, hogy az ő álcásan bosszús indulata számára olyan hatásos forgópisztolyt találna.

Mindnyájan szocialisták vagyunk, csak nem marxisták, mondja kortesbeszédében a keresztényszocialista főúr vagy apát. Ez így igen kényelmesen hangzik s amikor én a szocializmusnak azt ajánlom, hogy dörgölőzzék csak a fához és dörgölje le hámló elméletét, könnyen abba a gyanuba keveredhetek, hogy ép olyan kényelmes vagyok, mint ők. Megvallom, sokat gondolkoztam azon, elválaszthatók-e szocializmus és marxizmus; nem képmutatás-e szocialistának vallanunk magunkat, ha a marxizmus ellenfelei vagyunk. Ön szerint igen; de a szocializmus legelszántabb ellenségei szerint is igen s ez gondolkozóba ejthet mindkettőnket. Az, hogy ki minek nevezi magát, ízlés és meghatározás dolga; de hogy marxizmus és szocializmus elválaszthatatlanul összenőttek-e: ezt nem lehet hajlam és meghatározás önkényével eldönteni.

A szocializmus a mozgalom, a marxizmus a mozgalom elmélete. Emberek ejthetik ki ugyanazokat a szavakat és csinálhatnak mást s mondhatnak mást és csinálhatják ugyanazt. Minden mozgalomnak vau egy értelme, amelyet nyelvünk ad neki s van egy értelme, amely a hozzátartozó eseményekből rajzolódik ki. Van, amit mondanak s van, ami történik. A marxizmussal mint elmélettel nem tudok megbarátkozni. Történik-e a szocializmusban valami, amihez ragaszkodom? Ha igen, nemcsak a saját kérdésemre feleltem meg, hanem az Önére is, aki felvilágosítást kér, hogy csinálhat egy halott elmélete a világ hatodrészében mégis történelmet.

Az, hogy valami él, boldogul, nem azt bizonyítja, hogy jé elmélete van, hanem hogy életrevaló. A szocializmus életrevalósága mélyebben fészkel, mint az elméletben. A szocializmusban verődött össze a tizenkilencedik századi rablószellem első ellenzéke. A „felszabadított” tömegek észrevették, hogy áramló időbe kerültek, mely elsodorja a védtelen szegényt; a nagy százados rend keretei szétolvadtak'; újfajta ragadozók szaporodtak el a zavaros fölött s a pénz kegyetlenebb nemességet nevel, mint a kard és becsület. A ragadozók érdeke a zavar, a dolgozóké a rend. A szocializmus a gazdátlanná vált jobbágy, a pőrén maradt szabadság fekhelyén a rend álma, mely hivatást ad és helyet jelöl. A munkások szakszervezetekbe tömörülnek; megtanulnak bizonyos tételeket, de megtanulják az összetartást is s az összetartozókhoz illő magaviseletet. A szakszervezet, ahol az Szabó Ervin és Kassák Lajos szellemében alakult ki (sajnos, kevés helyen), a munkásság nevelője lett; a tömegeket az elhagyott paraszt szokásjogból egy új, nyíltabb, harcosabb szokásjogba vezette át s a kard pusztuló, a pénz erkölcstelen nemessége helyébe új nemességet iparkodott nevelni, A munkásdiktatúra szándéka s ténye azt jelenti, hogy a nemességére méltatlannál vált kard és pénz nemességet a mozgalomból kell pótolni; a szocializmuson át új normanokat kap a kormánytalan világ, alulról jött normanokat, akik a szükséges és hasznos néprétegek számára alakítanak államot.

A szocializmus az én fogalmazásomban a védő rend és az új nemesség mozgalma. S a marxizmus ellen azért küzdök, mert az álló rendet gép-mechanizmussá akarja sülyeszteni s az új nemességet a korlátoltság diszciplinájában tartja. A marxizmus bűnei a szocializmus ellen: szellemi nyügévé lett a mozgalomnak; elriasztja tőle a kor vezérszellemeit s elzárja a kor vezérszellemeitől a mozgalomba kerülteket; bukott polgárokat ültet a munkásság nyakára, akik műveltség csömörükben szembeállítják az emberi lehetőségekre kiváncsi feltörekvő munkást a hagyománnyal, melyet polgárinak bélyegeznek; lesülyeszti a munkás-vezetők színvonalát s mint Oroszországban láttuk, a korlátoltság kiválasztását indítja meg köztük; a betű képmutatására tanítja a „felszabadult” embert, tétel-facsaró teologusokat és dogmákkal ölő csörtetőket táplál, az érzés és gondolkozás hűségét megbünteti.

Ahogy mi ketten szembekerültünk, a lehető legfényesebb bizonyítéka annak, amit a marxizmus felől állítok. Milyen mozgalom az, amelyben Ön benn van, én pedig kinnmaradtam? Milyen mozgalom az, amelyből a káté-ismerői nyugodt lelkiismerettel és legfölsőbb bátorítással köphetnek arra, aki végre is egész nyilvánvalóan s akarata ellenére is a közösségért él?

 

(Budapest)