Remenyik Zsigmond uj regénye korántsem nevezhető egyszerű irásnak. Már a műfaja is (szatira) komplikált. S hozzá még ezt is komplikálja (romantikus szatírát ír, s ezt is irónikusan), valami olyan mozdulattal, hogy: „hát ha csak mesélni szabad, hát itt a mese, az ördög vigyen el a mesétekkel, a formáitokkal együtt” s ez azt jelenti, hogy nemcsak környező világát teszi nevetségessé, hanem a formát is, amivel tréfáit űzi. Olyan író ez a E. Zs., akit szinte semmi sem köt. Például szatírát ír, de még a szatira megszokott tulzásain is túlmegy. Úgy gondolja, hogy ha már meghaladja a világot, amit kicsufol, hát meghaladja ennek a világnak a logikáját is. S tényleg: regényében sok a dadaista, szürrealista elem. S ezeknek az elemeknek a következtében még inkább komplikálódik minden. Végül a hatás sokfélesége éri az olvasót; még pedig az a sokféleség, amire a dadaisták és a szürrealisták törekedtek. Páthosz és guny, irónia és komolyság, játék és kinyilatkoztatás s egész sor más ellentétes benyomás kavarog, keresztezi hatását a könyvben, úgy, hogy még a komolyan vett részek is átitatódnak vele. De — és ez a jellemző — a Mese habbal mégse veszti el a célját: mögötte rettentő komolyság áll. Kiderül az iró szándéka. Kétségtelenül: erősen kell odafigyelni, mert különben azzal a benyomással teszi le az olvasó, hogy ennek a sokféleségnek valamiféle érzelmi és ideológiai anarchia az oka és az, hogy az író még nem számolt le végleg a dolgokkal: alakul. Holott leszámolt. Tudatilag egész biztos, hogy leszámolt, csak épp a formáló készségével nem haladta még meg — a multját, ami tényleg Dada s a szürrealizmus közeléből indult hosszú, érzelmes, még a sorkezdések tipográfiai elhelyezésére is ügyelő lirai tételekkel, amikben az emberi társtalanság és életkilátástalanság minden fájdalma sír, kétségbeejt — és gyönyörködtet egy Szomori Dezsőre emlékeztető, gazdag melódiájú megírásban. A Mese habbal gyökerei ebbe a multba vezetnek. Persze az író közben fejlődött, s főleg fejlődtette az idő: — az emberi magány és életkilátástalanság értelme kiderült. R. Zs. már nagyon jól tudja mindezek okát, magyarázatát s mert tudja, meg is változott a magatartása azokkal szembe. S ha a múltban együtt sirta, siratta a kilátástalanok és kétségbeesettek világát, úgy ma szemben áll e kilátástalanok és kétségbeesettek világával. Megfordult. Az ellentétébe csapott: a tudata kicserélődött, — ám a régi irói formálás kezdetben megszokott járulékai még kötik. A szürrealista és dadaista eszközökről még nem tudott végleg lemondani. Igaz ugyan, hogy ezeknek az eszközöknek a használatát a szatira megengedi. Ezek az eszközök azonban eszköz voltukon kivül valami egyebet is jelentenek. Ezek az eszközök egy még teljesen ki nem cserélt szubjektivitás jelei; egy elsülyedt világ kiemelkedő roncsai, amelyek ijesztő egyedüliségükben még kisértetiesebben idézik egykori életelevenségüket. A Mese habbal oldalain pl. mindenütt „iszonyuan” fúj a szél azokon a helyeken, ahol az iró lényeges mondanivalói kihangsulyozásához ér. Álljunk meg ennél a szélnél. Sajátságos és meglepő eszköz ez a R. Zs.-féle ,,iszonyú” szél (hogy az író egy kedvenc jelzőjére felhívjuk a figyelmet). R. Zs. eddig minden kiadott és kiadatlan kéziratában megjelenik, a legváratlanabb helyeken, mindegy, hogy dél van-e vagy éjszaka, egyenlítői hő-e vagy arktikus fagy. Ez a szél felcsap. Besöpör mindent az uccáról, felkavar minden port és szemetet, lehullt és rothadt falevelet, összegyűrt papirt és eldobott rongyot, széttaposott cigarettavéget és döglesztő levegőt. Ez a szél meglobogtatja az uccák plakátjait. Különös értelmek lesznek világossá. Váratlan személyek elé kergeti a tárgyakat. Meglepő összefüggések derülnek ki. Emlékekre világit, vad képzettársításokba kerget. Elkeseredetten rázza a fákat, házakat, városokat. E szél zugása nyomán a szív elnehezül, az értelem megriad. Felületesség volna ezt a szélt csak egyszerű szélnek venni. Ez a szél más valami: az idő teljességének a szele. Valahonnan az Apokalypsis soraiból való. Minden elsötétül, amikor ez a szél felsír. Az egész világ kint szorong a házak előtt s az emberek a lelkükben és a szájukon úgy vinnyognak mint a kutyák. R. Zs. hősei számára az életrelátás pillanata ez: a rettenet közepe. Köröskörül mindenfele rémek állnak. És a szél — az „iszonyú” szél — fuj. Ez a szél a legmagasabb életkétségbeesés, a legsötétebb élethangulat kifejezése. E. Zs. hőseinek (és önmagának is, ezért jellemző ez a szél) a maximális életérzése. Benne arról van szó, hogy ebben az utolsó percben, a világvég ez infernális sötétségében és kiuttalanságában „mindent rendbe kell hozni, mindent el kell intézni, mielőtt nekimegyünk a Dunának.” Ennek az élethangulatnak a félrevert harangja ez a szél. S ez a harangozás hiábavaló – Megoldás nincs. Az események esztelen logikájukban zuhognak tovább. „Az egyik dolog megy a másik után.” Menekülés előlük nincs. „A dolog egyáltalán ott kezdődött, hogy a világra jöttünk”, — mondja a regény hősének felesége. „Körül vagyunk véve ellenségekkel... semmi közünk egymáshoz... be kell vallanunk, hogy mindez hazugság. Az. élet az, ami most folyik körülöttünk. Amit nem lehet megérteni s ami jön kíméletlenül.” S az események esztelen logikájukban zuhognak tovább. A szél felcsap megint és összekavar mindent. — Mi ez a szél? Üres fikció? Nem. Apokalyptikus liraság? Prédikációs staffázs? Egyik se, mert mindakettő, illetve: utalás a helyre, ahonnan 1. az íróered (társadalmilag: a világvég hangulatú uralkodóosztály; irodalmilag: e világvéghangulatu uralkodóosztály utolsó formai változata) s 2. a mélyebb értelem, amit ezáltal az író szuggerál; — összevéve az a stilromantikus eszköz, amit R. Zs. még ebben a regényében is használ, mely a szélmotivum által szuggerált alaphangulat értelmében olyan mint valami szemétdomb, amelyen menekülő és vesztüket érző s a minden létjogosulatlanságuknak maguk is rég tudatára ébredt, mindenre alkalmatlan Georg Grosz-i kirajzolású emberek kavarognak. Kik ezek az emberek? A harmadik rend emberei, akikben teljes felbomlásában jelentkezik ennek a rendnek a tudata. A regény hőse Cassius ur és a regény tartalma, hogy Cassius ur miként vergődik azok közt az ellenmondások között, amik történelmi helyzetének beteljesedéseként megfellebbezhetetlenül bekövetkeztek számára. Sötét könyv annak, aki Cassius urral tart, de mulatságos az előtt, aki meghaladta Cassius urat. Viszont mégsem ilyen egyszerű a dolog, mert e mulatságosság mögött, az „iszonyú” szélben, egy sápadt ember tördeli a kezét. Talán R. Zs. vagy a Lelkiismeret, mindenesetre valaki, aki az iróhoz egész közel áll s mindezt a lelkére veszi s az egésszel szemben ez a magatartása. Nagyon sajátságos helyzetre világit ez. Arra az ellenmondásra, amit az iró ebben a regényében még nem győzött le. Nevezetesen, hogy R. Zs. meghaladta ugyan Cassius ur világát, ezt a világot azonban még nem vetkőzte ki teljesen önmagából. Az a formálás ez, amikor a mondanivaló már más mint az író szubjektivitása, de a szubjektivitás még ellepi a mondanivalót. Ezért tévesztheti meg az olvasót R. Zs. és hiheti, hogy ez az egész regény csak egy különös egyéniség megnyilvánulása, amely mellől hiányzik a kánonikus irányszabás: az anarchikus „élmény” valódi legyőzése. S tényleg Cassius urnak nincs a regényben határozott ellentéte, Gegenspielere. Erre a Gegenspielerre csak utalás történik törmelék figurákban és verbális kimondásban, de határozott kiformálása hiányzik. Így azután a „mélyebb értelem”, a „világnézeti” lezárás, ha nem is hiányzik a regényből, de relativizálódik. Ha akarom meg van, ha akarom nincs meg állapotban lebeg. Feltételezhető, de nem konkrét. Szükségszerű következménye ez minden lirailag túlkompenzált írásnak, különösen ha ez a liraiság az emlitett társadalmi-irodalmi gyökerekből ered. Ennek az érzelmi tulkompenzálásnak a következménye a regényben a hosszadalmasság, a koncentrációhiány, a helyenként nehezen követhető allegorizmus, ismétlés, absztrahálás stb. Hogy ezek ellenére a Mese habbal mégis talál, az az iró és a könyv igen határozott véleményeinek tudható be e megtébolyodott világról, ahol az embereknek nincs karakterük s nem értik az értelmes beszédet. R. Zs. formálásának — ezen a fokon — lehetnek ellenmondásai, törései, eluralkodhat rajta a saját régi melódiájának a szeretete, Cassius ur világát azonban olyan tiszta lelkiismerettel és érzülettel világítja át, ami páratlan irodalmunkban. Valójában viszont annak az irónak az átvilágítása ez, akinek Cassius ur világa eddig legnagyobb emberi és irói élménye volt s ezt az élményét az erről a világról való leszakadása pillanatában mutatja föl a meghaladás és a belőle valóság minden komplex forrongásával.

(Cluj)