II.

 

Mindenekelőtt magyarázattal tartozom az olvasóknak. Mi indokolhatja azt, hogy egy polgári írótól számon kérjük a dialektikus gondolkodás ismeretét? Mi indokolhatja, amikor természetesnek kell találnunk, hogy a polgári osztály képviselői nem alkalmazhatják és ezért valójában nem is ismerhetik a gondolkodás forradalmi módszerét? Nem volt-e így eleve naivitás azt hinni, hogy ott, ahol osztályok állanak egymással szemben, egymagában a kritika fegyvere „jobb be-látás”-ra bírhatja az, ellenfelet?

„Olyan időkben, amelyeikben az osztályharc a döntés felé közeledik, az uralkodó osztály, az egész régi társadalom felbomlási folyamata olyan heves, olyan éles formát ölt, hogy egy kis része elhagyja az uralkodó osztályt és a forradalmi osztályhoz csatlakozik, ahhoz az osztályhoz, amely kezében hordja a jövőt. Amint tehát azelőtt a nemesség egyrésze ment át a polgársághoz, úgy megy most át a munkássághoz a polgárság egyrésze és főleg a polgári ideológusok egyrésze, azok, akik felemelkedtek az egész történeti folyamat elméleti megértésének a szintjére.”

Az egyénnek az osztályához való kötöttsége nem feltétlen és különösen nem feltétlen az ideológusoknál és az osztály széthullásának a történeti korszakában. Ezen a történeti alapon, megfelelő életviszonyoktól és a gondolkodás becsületes erejétől segítve, a polgári gondolatkörből kiindult ideológus is felemelkedhetik arra az elméleti színvonalra, amelyen már tényleg nem régi osztálya, hanem egy új, a történeti fejlődést vivő osztály mellett találja magát.

N. L.-ról tudtam, hogy saját tapasztalatából ismeri a szellemi függetlenséget, a szellemi hűség lehetőségeit a polgári társadalomban és az volt a benyomásom róla, hogy kiemelkedik tehetségével a magyar polgári kritikusok közül. Ezért lehetségesnek gondoltam, hogy osztálykötöttségéből is fel tudja magát szabaditani. Nyílt levelemre adott válasza beigazolta, hogy túlbecsültem. De ha válasza formailag csupán azt a jól ismert szakadékot tárta is újból fel, amely a polgári osztályfelfogást elválasztja „az egész történeti folyamat elméleti megértéséitől”, ugyanakkor tartalmában rendelkezésre bocsátotta egy fiatal és tehetséges, magát osztályérdektől függetlennek és jószándékúnak tartó magyar polgári kritikus portréját az 1934. évből s ennyiben mindenesetre pozitivumot adott. Nézzük meg tehát közelebbről ennek az egyéni portrénak a vonásait és azt, hogy miként rajzolódnak fel rajta az egyén finom és emelkedett vonásai megett az osztály durva és kezdetleges konturjai. A válasz alapján ezt az elemzést nyugodtan elvégezhetjük, anélküli, hogy érdeklődnünk kellene N. L. olvasmányainak pontos jegyzéke felől. A válasz többet tartalmaz, mint amennyit egy ilyen jegyzék adhat: megmutatja, nem azt, hogy mit, hanem azt, hogy hogyan olvas egy polgári kritikus.

N. L. emelkedett, „osztályfeletti” célkitüzése a harc egy „új nemességért” és egy új „védő rendért” a „közösség” érdekében. Bízvást elhihetjük neki, hogy célkitűzése egyénileg jóhiszemű és becsület. Célját szocializmusnak nevezi és szocializmusa érdekében valónak találja az egyidejű küzdelmet a kapitalizmus és a marxizmus ellen, amelyeket ugyanazon történeti korszak ikergyermekeinek tekint. De minden olyan mozgalom, amely az osztályok felett akar elhelyezkedni, önmagában meddő és hatásában valamelyik osztály érdekét szolgálja. N. L. annyit megtanult maga is a marxizmustól, hogy „minden mozgalomnak van egy értelme, amelyet nyelvünk ad neki s van egy értelme, amely a hozzátartozó eseményekből rajzolódik ki” Odáig nem jutott el, hogy a marxizmusnak ezt a tételét önmagára, saját mozgalmára is alkalmazni tudja. Pedig reá is áll az, hogy bármilyen fontosságot is tulajdonitson az egyén önmagának, saját célkitűzéseinek, bármilyen súlyt — joggal, vagy jog nélkül — a saját becsületességének, jószándékának vagy tehetségének, társadalmilag mindez végtelenül közömbös, társadalmilag egyedül az lényeges, hogy az osztályok harcában szubjektív célkitűzés, becsületesség, jószándék, tehetség, objektiven melyik osztálytalajból ered, objektiven melyik osztály érdekeit mozdítja elő?

N. L. bizonyára felháborodik, amikor őt fasisztának bélyegezik. Bizonyára tiltakozik az ellen, hogy a marxizmus „durva sémáit” alkalmazzák az ő sémáik által ki nem merithető egyéniségére. Hol van azonban az ő objektiv helye a ma osztályharcában, melyik osztály ideológiájából fakadnak ideológiájának leglényegesebb elemei, melyik osztály érdekeit mozdítja ő maga objektiven elő? A két osztályfront közül melyik az a front, amelyik egyszerre hirdeti a harcot a kapitalizmus és a marxizmus ellen a szocializmus cégére alatt, amelyik a marxizmust polgári iránynak igyekszik feltüntetni? Melyik az a tömegfront, amelyik a Führerek „új nemességét”, a korporativ állam új „védőrendjét” jelöli meg céljának? Melyik az a tömegfront, amelyik a tudományt elveti és az utópiát mitoszra átkeresztelve, a vér és a faj mítoszát vallja? Ez a front nem a negyedik rend frontja, ez a front a fasizmus antimarxista frontja, az a front, amelynek a marxizmusra irányzott minden csapása objektiven a monopoltőke érdekeit szolgálja, objektiven az a kapitalista front, amely már csak az antikapitalista demagógiától várhatja a kapitalizmus felszínen tartását. Az események, amelyekből N. L. mozgalmának az értelme kirajzolódik, a birodalmi gyűlés palotájának az égése, a könyvek máglyára rakása, a mérges gázok, a bombavető repülőgépek gyártása egy új imperialista háború céljaira, a dolgozó tömegek és velök az emberi szellem letiprása. Objektiv értelemben, történeti összefüggésében N. L. egyéni ideológiája csupán a monopolkapitalizmus fasiszta ideológiájának egyéni megjelenési formája, ideológiai küzdelmének egész objektiv értelme harc a negyedik rend ellen a monopoltőkével' szövetségben, szocializmusa társadalmi hatásában csak egyik árnyalata annak a „szocializmusnak”, amely Göring szavai szerint „a porosz gárdagránátos diszlépésében nyilvánul meg” és amely Thyssennél és Kruppnál „önfeláldozó kötelességteljesités”-sé válik a monopoltőke szolgálatában. Az osztályfeletti kritikus finom vonásai mögül élőremerednek a monopoltőke durva körvonalai, az önzetlen egyéni gondolat mögül az osztály profitérdeke, az emelkedett elméletek mögül a feltámasztott középkor barbár mitológiája, a szellem eszközei mögül a rohamcsapatos csizmája. A szubjektív jóhiszem objektiv (hatásában tömegmegtévesztésbe megy át és a kimeríthetetlen egyéniség történetileg csupán a fasiszta monopoltőke érdekleit leplező sivár ideológiai karaktermaszknak bizonyul.

N. L. ideológiájának osztályértelme megszabja ideologiájának az osztálykorlátjait is. A marxizmuson gyakorolt kritikája, amelyről azt lehetett hinni, hogy jóhiszemű tájékozatlanságban gyökerezik, csak látszólag tűnik fel az önhitt tudatlanság egyéni megnyilvánulásának. N. L.-t osztálykötöttsége akadályozza meg, ép úgy, mint osztályának többi tagjait, a marxizmus megismerésében. Az osztályellenfelet, akinek igazsága van, megismerni, annyit jelent, mint igazságát felismerni, annyit jelent tehát, mint a saját osztálykötött egyéniségünket feladni. N. L. erre nem képes. N. L.-t osztálykötöttsége arra indítja, hogy fontosabbnak találja Orlando középkori furorjait, mint a végső stádiumába jutott osztályharc elméletét. Így azután marxista „kritikája” is csupán csak egyik lapos egyéni változata annak az ideológiai osztályharcnak, amelyet a polgárság folytat a marxizmus ellen. Az egyéni küzdelem alacsony színvonalában az osztály történeti sülyedése jut kifejezésre. Az osztály magával ragadja a lejtőn legtehetségesebb tagjait is, az osztály történetileg meghatározott tehetségtelensége aláveti magának az egyén tehetségét, az egyéni tehetség az osztályvonalon tehetségtelenségbe megy át.

N. L., ha a marxizmus továbbfejlődéséről nem is hallott, azt talán megengedi elvben, hogy a marxizmus nem egyszerűen mechanikus aggregátuma azoknak a tanoknak, amelyekből ered, hanem dialektikus továbbfejlesztésük, minőségileg új elmélet alkatelemeivel szemben. De amikor a marxizmus kivégzésének osztályfeladatát kell teljesítenie, már nyomban megfeledkezik a dialektikus szempontról és úgy gondolja, az ócska mechanikus recept szerint, hogy ha a részek, a marxizmus alapelemei megsemmisülnek, akkor meg kell semmisülnie az egésznek, a marxizmusnak is, mert az egész csupán a részek összege. Ezen az alapon azután kimutatni igyekszik a marxizmus forrását képező tanok mulandóságát. Mintha éppen maga a marxizmus, amely meghaladta ezeket az alkatelemeket, nem bizonyította volna be ezáltal a legteljesebben, mert történetileg, mulandóságukat — és persze ugyanakkor, megtartásukkal a meghaladásban, életerejüket.

—  A marxizmus halott, mert Hegel halott, mert „a történelem nem békíthető össze a Jóistennel, a kulturák esendők és mulandók.” Vajjon nem a marxizmus mutatta-e ki éppen Hegel filozófiájában is, azt ami mulandó? A marxizmus Hegeltől dialektikai módszerét vette át és félredobta belőle mindazt, ami theológiai ballaszt volt benne.

—  A marxizmus halott, halott mert a materializmus halott, mert a szellem és – az anyag merev ellentétbe állításáról „nem lehet szégyenkezés nélkül beszélni”. De nem éppen a dialektikus materializmus oldotta fel a metafizika merev ellentétjeit a szellem – és az anyag egységében? Ha erről tényleg „nem lehet szégyenkezés nélkül beszélni”, úgy csak azért, mert filozófiai közhely.

—  A marxizmus halott, mert a klasszikus közgazdaságtan halott, mert az embert nem lehet csak árunak tekinteni, mert az a felfogás, amely a munkás számára a munkája által termelt teljes értéket követeli, együtt halt meg alapjával, a klasszikus polgári közgazdasági tannal. De a kapitalizmus még nem halott és a kapitalizmusban az emberi munkaerő valóban csak árú, az értéktöbblet pedig kegyetlenül eleven valóság. S csupán a legvulgárisabb osztály-demagógia teszi felelőssé a tükröt a képért, amelyet mutat, a valóságot elemző tudományt az adott valóságért. És a marxizmus szocializmusa à történeti fejlődéstől nem a termelt érték birtokán kotló, hanem az árú, az érték polgári kategóriáinak uralma alól felszabadult, minden képességét szabadon kifejlesztő ember megteremtését várja.

—  A marxizmus halott, mert az a tudomány, amely az élet „titkait” akarta megfejteni és amely fel akarta állítani a társadalmi fejlődés prognozisát, halott. De a marxista tudomány soha nem kereste az élet „titkainak” a magyarázatát — ezeknek a ,,titkoknak”, amelyek előtt a polgári ideológia időnként kötelességszerűen önkívületbe esik, hanem felfedte ezeknek az ugynevezett titkoknak a funkcióját az osztályrend fenntartásában és így megmutatta, hogy problémái maguk is elmulnak azzal az osztályrenddel, amelyben gyökereznek. És a marxista tudomány operációit csak az azonosíthatja a delphii jósda sarlatánságaival, aki számára a tudomány és a sarlatánság egybeesnek, csak az az osztály, amelynek a kezén a társadalom tudománya sarlatánsággá változott át.

—  A dialektika az ellentétek egységéről, azonosságáról beszél és N. L. ebből a rendkívül gazdag és bonyolult fogalomból csupán a „korok változó igazságának” valóban lapos közhelyét képes csak kiolvasni. Ugyanakkor azonban ő maga a történeti relativizmus lapos közhelyéig sem emelkedik fel, mert az osztályokat „a természet művei”-nek tekinti, amivel azután N. L. a fejletten kapitalista 19. század megvetője, feszélyezettség nélkül elhelyezkedik a naivan polgári 18. század legalaposabban racionalista közhelyei területén. Ugyanakkor, amikor szégyenkezéssel beszél a vagy-vagy-okról, minden szégyenkezés nélkül állítja merev, elválasztott ellentétek gyanánt szembe egymással az elméletet és a gyakorlatot. Szerinte „az, hogy valami él, boldogul, nem azt bizonyitja, hogy jó elmélete van, hanem hogy életrevaló.” Tehát a boldogulás, az élet összefüggéseiben való eredményes elhelyezkedés, a gyakorlat független az elmélettől, az élet összefüggéseinek a felismerésétől. És mitől függ? az életrevalóságtól. Életrevalónak lenni azonban semmi mást nem jelent, mint az életben boldogulni. A felelet üres tautológia és az marad mindaddig, amíg ki nem mutatjuk, hogy mi az életrevalóság? Ekkor pedig elkerülhetetlenül eljutunk az élet összefüggések helyes felismeréséhez, tehát az elmélethez. A konkrét kérdés, amiről szó van, az az emberiségre nézve sorsdöntő kérdés, hogy milyen jelentőséget tulajdonítsunk annak, ami Oroszországban történik? N. L. felelete erre a kérdésre egy szánalmas tautológia. De azért N. L. ebben az összefüggésben bebizonyít legalább annyit, hogy ha a dialektikát nem ismeri, azért a közönséges logikának fölébe tud emelkedni. Ha a feltett kérdésre adott egyenes válasza tautológia, közvetve az ellenmondást is megengedhetőnek., találja ebben az összefüggésben. Ugyanarról a rendről, amelyről mégis elismer annyit, hogy életrevaló, egy lélegzetvételre megállapítja, hogy nem más, mint a korlátoltság kiválasztása a munkásvezetők között. Vagy talán a korlátoltságot tekinti életrevalóságnak? Az boldogul, aki korlátolt, akinek tehát rossz elmélete van?' Annyi bizonyos, hogy ilyen történeti elmélettel csupán a polgári társadalomban lehet boldogulni.

A polgári osztály tagjai között az érintkezés bevett udvariassági formák között történik. De ezek a formák nem irányadók többé, mihelyt a polgári osztály tagja más osztály tagjával kerül szembe. Az osztályok közötti érintkezésnek még a legszelídebb formája a gorombaság. Nem lepődünk meg tehát azon, hogy N. L., a saját körében bizonyára igen udvarias polgári kritikus, vitairatát gorombasággal fejezi be. Ebben csupán annak az utolsó kifejezését látjuk, hogy a vitában nem egyén állott egyén ellen, nem tan tan ellen, hanem osztály osztály ellen. Ebben is N. L. osztálykötöttségének ösztönszerű kifejezése nyilvánul meg.

(Budapest)