A németországi egyházak frontján a harc egyre hevesebb. Alig öt hónap mult el azóta, amióta a nemzeti szocialista Müller vezetése alatt a német evangelikus egyházakat nagy nehezen egyesítették s máris az egész épület összedüléssel fenyeget. Egy dolog bizonyos: a német evangelikus egyházak körében kialakult ellenzék vezetői egyáltalán nem elvi ellenségei a német fasizmusnak. A 4000 ellenzéki lelkész között nagyon sok a nemzeti-szocialista. Az ellenzék egyik legkiválóbb szóvivője, Karl Barth bonni theológiai professzor mondta Hitlerről: „A kor politikai mozgalmában egy igazi Vezető nagystílü alakja áll, aki képességeivel tényleg alkalmasnak bizonyult a politikai hatalom meghóditására.” A német egyházak harca tehát korántsem akörül a kérdés körül forog, hogy a német fasizmus ellen-e vagy mellett. Barth és az ellenzéki lelkészek Müller gleichschaltolási módszerében az evangelikus egyházak tömegbefolyásoló tevékenységének sulyos veszélyeztetését látják. Ezek a lelkészek u.i. nem olyan rövidlátók mint Müller és Hossenfelder, akik korlátoltságukban a köréjük csoportosuló Német Keresztények (Deutsche Christen) tagjait a „Jézus Krisztus rohamcsapata” (SA Jesu-Christi) nevével látják el.

A Német Keresztények eredetileg az evangelikus egyházfőkre belülről próbáltak nyomást gyakorolni, hogy azok engedelmeskedjenek & hitlerizmus új urainak. A Német Keresztények vezetői azonban nem elégedtek meg ennyivel. A Hitler-kormány külső sikereitől elkapatva az egész evangelikus egyház meghódítására törtek. Akciójukkal elérték, hogy a birodalmi püspök, akit az evangelikus egyházi hatóságok emeltek e méltóságra, lemondott s elérték azt is, hogy az egyházhatósági választások hitlerista recept szerint történtek, minek következtében a Német Keresztények az egyes tartományi egyházakbaji többséghez jutottak, úgy hogy végül diadalmasan iktatták be Hitler bizalmi emberét, Müllert a birodalmi püspöki székbe. ,,Jézus Krisztus rohamcsapatának” győzelme így befejezettnek látszott. Minden fontos helyet megbízható rohamparancsnokokkal töltöttek be. Közben azonban megtörtént az, amivel a Német Keresztények diadalmenetükben nem számoltak: az evangelikus egyház megvert régi vezérkara mozgósította a vallási tartalékokat, — hogy a háborus frazeológia mellett maradjunk.

Az a kérdés, hogy e vallási ellenzék mögött mennyiben huzódik megvalamelyik kapitalisztikus párt, pl. a német nemzetiek politikai ellenzéke? Kétségtelenül: a feloszlatott német-nemzeti front konzervatív vezetői s a protestáns egyházak ugyancsak konzervatív régi bürokráciája között nagyon szorosak a kapcsolatok. Hugenberg és a kelet-elbai káposzta bárók erős szimpátiával kisérik Hitler növekvő nehézségeit az egyházi harcok során. Mindazonáltal téves volna a német evangelikus egyházi háborúságot a német nemzeti párt vallásosan maszkírozott ellenzéki mozgalmának tekinteni.

Németország 40 millió protestánsára 18 ezer protestáns lelkész esik. Ha ennek a 18 ezernek ma egy negyedrésze a Német Keresztényak ellen lázad, úgy ez nemcsak azt jelenti, hogy mögöttük a lelkészeknek még szélesebb köre áll, hanem azt is — és ez a tény sokkal fontosabb — hogy a dolgozó protestánsok körében mély erjedés indult meg. Az ellenzéki lelkészek próbálják ezt az erjedést felfogni s a vallási ellenállás irányába levezetni. Fennáll u.i. a veszély, hogy ez az erjedés szétfeszíti a vallási tereteket s a Harmadik Birodalom fasiszta urainak üres igéreteiből kiábrándultakkal karöltve antifasiszta mozgalommá nő.

A Német Keresztények első követelése az egységes evangelikus birodalmi egyház megteremtése volt a birodalmi püspökkel az élén. A nemzetiszocialista Führer-principium keresztülvitelét jelentette ez. Eddig u. i. az önálló tartományi egyházakra tagolt német evangelikus egyház foderalisztikusan épült fel. Az egyház élén az egyházi főtanács állott, amit a tartományi egyházak hatóságai „demokratikusan” választottak. Ebben a vonatkozásban a német evangelikus egyház jelentősen mögötte állott a katholikus egyháznak, amely autoritativ princípiuma következtében tagjait sokkal szorosabban tartotta kézben. A német katholikus egyház ebből következő ereje megnyilvánult a Papen által kötött új vatikáni konkordátum esetében is. E konkordáum szerint a katholikus egyház ugyan egyelőre felad minden direkt befolyást a politikára, ezzel szemben azonban korlátlan a monopóliuma a vallási befolyásolás területén s ennek következtében: önállóságával fontos hatalmi tényező a nemzetiszocialista kormányzattal szemben. Természetesen a katholikus Centrum Párt összerombolása a nemzetiszocialista ,,totális” állam révén érzékeny veszteség a német katholikus egyház számára, ez a körülmény azonban a legkevésbé jelenti azt, hogy a katholikus egyház hatalma végleg megtört.

A Vatikán, a nemzetközi katholicizmus vezérkara olyan hatalom ma, amivel a nemzetközi kapitalizmus komolyan számol s a Vatikán egyáltalán nem gondol arra, hogy Hitler Harmadik birodalma előtt kapituláljon. Ellenkezőleg. A sulyos nehézségek ügyes kihasználása révén, amiket a német egyházi háborúság a nemzeti-szocialisták számára jelent, a Vatikán offenzívába megy át a Hitler-kormány ellen. Máris várható egy pápai tiltakozó jegyzék a kereszt háttérbe szorítása s a Hakenkreuz-oktroj miatt, ami valójában a konkordátum legfontosabb pontjának be nem tartását jelenti. Különösen éles a harc a Vatikán részéről a Hitler-kormány által kiadott sterilizációs törvény ellen, amely a katholikus egyházi tanokba ütközik.

A német kormány egyelőre az egykori vezető katholikus politikusok ellen beindított korrupciós pörökkel válaszol, s a katholikus papok letartóztatásával, különösen a Rajna mellékén és Bajorországban, ahol a német katholicizmus legerősebb centrumai találhatók.

A Német Keresztények, legalább is a radikális szárny, úgy vélik, hogy „a protestáns egyház ujjászületésének” útját a keresztény vallás germanizálása jelenti. Krisztust, aki a keresztény hitelvek szerint csöndes és kegyes béketűrő és megváltó volt s ezen kívül még zsidó, katonás hőssé „északositják”, aki természetesen árja kell hogy legyen, hogy rohamosapatai szemében elfogadásra találhasson. Ebben az északositási törekvésben a legkevésbé sem valamely különöskép megvadult „Jézus Krisztus rohamcsapatparancsnok” jelentéktelen kisiklásáról van szó, mert pl. a brandenburgi tartományi püspök egy nemzetiszocialista sírjánál a következőiket mondotta: „Mi mint nemzetiszocialisták és mint német keresztények tudjuk, hogy a Harmadik Birodalom számára van egy Walhalla s ha ez nem volna, úgy a harc éveiben való halálnak nem volna semmi értelme.” A „vissza Wotánhoz” jelszó csak konzekvens alkalmazása és továbbvitele annak a világnézetnek, amely gyakorlatának „hősi” kifejezését az imperialisztikus háborús készülődésben s az állati terror cselekedetekben látja. Egy új Wotan-kereszténység theológiai megalapozását azonban lehetetlenné teszi az egész keresztény tanítás, az Ó- és Új Testamentum, a Biblia. Különös élességgel irányul a harc az Ó-Testamentum ellen. A Biblia tanitásai ellen irányuló harc viszont következetesen a keresztény vallás tanaival való szakításhoz vezet. A Német Keresztények extrém szárnya el is érkezett ehhez a ponthoz. Bergmann lipcsei egyetemi tanár a Luther-hét alkalmával a berlini egyetemen tartott előadásában a következőket mondta: „A kereszténység még sohasem volt oly korszerűtlen mint a Harmadik Birodalomban. Aki a kereszténységet és a nemzetiszocializmust összeegyeztetni véli, az se nem igazi keresztény, se nem igazi nemzetiszocialista.” Ez és más tények igazolják, hogy a kulturharc mennyire kiélesedett Németországban. A Német Keresztények láthatólag visszavonulóban vannak az ellenzék támadása elől. Ez a visszavonulás azonban példátlan és szabályszerű pánikba megy át.

Mi az oka ennek a visszavonulásnak s az ellenzék sikereinek? A nemzetiszocialistákban lassan dereng az a felismerés, hogy a kulturharc útja vagyis a protestáns egyház „katonai meghódítása” nem vesét célhoz s hogy az egyházi ellenfél erejét alábecsülték. Az oly merészen megkezdett akció szánalmas összeroppanása végül Göbbelst is meggyőzte afelől, hogy ostobaság volt a természetes szövetségest ellenséggé tenni egy olyan időben, amikor a kommunizmus leküzdése minden ellenforradalmi erő koncentrálását szükségessé teszi. Ezért hivatalosan minden eshetőségre való tekintettel a következőket közlik: „Adolf Hitler birodalmi kancellár kifejezetten úgydöntött, hogy mivel tisztára egyházi ügyről van szó, kivülről ebbe a. véleményharcba nem avatkozik.” Mintha az állami megbízottak kiküldése nem egy ,,kivülről” való beavatkozás volna.

Az ellentétek egyelőre még nagyon kiélezettek. Téves volna azonban az evangelikus egyház szakadásával számolni vagy feltételezni, hogy az evangelikus egyház mostani belső harca következtében fölborul. A harcban álló csoportok békekötése nem várat soká magára. Ehhez a békekötéshez a Hakenkreuzos vagy Hakenkreuz nélküli lelkipásztorok végső soron nagyon sok közös érdekkel rendelkeznek. Mindenesetre az evangelikus egyház tömegszervezetté való kiépítésének kísérlete megfeneklettnek tekinthető.

Nemcsak az egyház, hanem a német uralkodóosztály érdekében is a protestáns egyház viszonya a Hitler-kormányhoz ismét függetlenebb és neutrálisabb lesz, mert csak egy kifelé önálló egyház leplezheti regresszív funkcióját a tömegek előtt. Ezt a Német Keresztények vezetői elfelejtették harc közben. A mai napok hatalmasságainak sem lelkiismereti szabadságra, sem tudományos szabadságra nincs szüksége. Ezek az erők fasiszta kulturbarbarizmust kivánnak s az önálló szellemi megmozdulások elfojtását. Erre a célra viszont sokkal alkalmasabb a katholikus egyház mint a protestáns. Ez magyarázza a katholicizmus nemzetközi méretekben való állandóan növekvő jelentőségét, amely mögött a protestantizmus mindegyre jobban veszíti a talajt. Ennek ellenére azonban a protestáns egyház fasizálhatja apparátusát. A német birodalmi püspök a Német Keresztények veresége után is tovább gyakorolhatja funkcióját s minden valószínűség szerint a jövőben is nemzetiszocialista érzelmű lesz. A protestáns egyház a Harmadik Birodalom fasiszta kulturpolitikájának propagandájában részt vehet és részt is fog venni. A fejlődést azonban 400 évvel nem csavarhatja vissza. Erős, a tömegeket mozgásba hozó népi egyházat nem fog teremteni. A történeti fejlődés napirendjén más kérdések állanak.

 (Freiburg)