A történeti eseménynek az az oldala, amely szükségszerű (törvényszerű), szabatos tudományos előrelátás tárgya. A történeti eseménynek az az oldala, amely véletlen, nem tárgya a szabatos tudományos előrelátásnak. A szocializmus világméretben való megvalósulása szükségszerű, tehát tudományos szabatossággal előrelátható. De az, hogy a szocializmus mikor valósul meg világméretben és hogy milyen közvetlen történeti előzmények után és milyen konkrét történeti formákban valósul meg, meghatározott korlátok között, a véletlentől függ, tehát nem látható előre tudományos szabatossággal.

A szocializmus megvalósulásának történeti szükségszerűsége, „bizonyossága” következtében a negyedik rend osztálycselekvése „bizonyossággal” alapozható a történeti szükségszerűségre. Ez a dialektikus tétel persze nyomban szemben találja magát a modern asztrológia, a szentkönyvekből csalhatatlan biztossággal jósló dogmatizmus, az elérhetetlen abszolutum birtokbavételének a vádjával. Mindenesetre ugyanakkor — jellemzően a dialektika nem ismerésére, vagy meg nem értésére — az ellentétes vád is felhangzik: a dialektikus felfogás relativista, a megismerés relatív voltát tanitja és ezzel megfosztja az embert az abszolutumtól, a cselekvés egyedüli szilárd alapjától. A polgári ideológusok közül a „haladott” relativisták a dialektikát dogmatikusnak látják, az „elmaradt” dogmatikusok relativistának nézik. És a legtájékozottabbak közülük megállapítják, hogy a dialektika egyszerre dogmatikus és relativista álláspontja között kiegyenlithetetlen ellenmondás áll fenn, hogy a dialektika önmagáiban ellenmondó rendszer, amely így önmagában hordja saját magának az elítélését. Hogyan építhet a dialektika bizonyossággal a szocializmus történeti szükségszerüségére, amikor minden felismerést, tehát a szocializmus történeti szükségszerüségének a felismerését is csupán relativnak, mulandónak, a megismerés esetleges körülményeitől meghatározottnak tekint? — kérdezik az utóbbiak

Mi azonban a dialektika? A valóságban dogmatikus is, nem is, relativista és nem is, nem más, mint ezeknek az ellentéteknek a konkrét egysége, azonossága, amelynek a szintézise a dogmatizmus és relativizmus egymást kizáró ellentétjeit elválaszthatatlan kapcsolatban egymásba átmenően tartalmazza és éppen ezáltal meghaladja. Azok az ideológusok, akik a dialektikát dogmatikusnak vagy relativistának tekintik, csupán egyik oldalát tartják szem előtt, amelyet elszigetelten, elvontan fognak fel; azok pedig, akik mint önmagában ellenmondót vetik el, nem tudják, hogy minden konkrét dolog ellenmondást tartalmaz s hogy a fejlődés dialektikus menete, amely meghaladja az ellenmondást, ugyanakkor továbbra is fenntartja az ellenmondó oldalakat meghaladott voltukban. „Az a kérdés, hogy az emberi gondolkodás eljut-e a tárgyi igazsághoz, nem az elmélet kérdése, hanem gyakorlati kérdés. Az embernek a gyakorlatban kell bebizonyítania gondolkodásának igaz voltát, vagyis valószerüségét és hatalmát, az e világhoz való tartozását.” (Marx II. Feuerbach tétele.)

A történeti szükségszerüséget megállapító törvény, mint minden törvény, a gyakorlatból, a tapasztalatból elvont következtetésen, az u.n.induktiv következtetésen alapul. Mármost természetesen a dialektika igen jól tudja, hogy „az indukció zárótétele... problematikus marad”, hogy azt a tételt, „amely indukción alapul, annak ellenére tekintjük érvényesnek, hogy a tapasztalat tudottan nem teljes. (Hegel: „Wiss der Logik” II. 154.) Az induktiv következtetés alapjában csak ennyit mond: minthogy eddig mindig így volt, azt várjuk, hogy a jövőben is mindig így lesz. Nem rendelkezünk azonban semmiféle olyan, eszközzel, amelynek a segítségével megbizonyosodhatnánk afelől, hogy a jövőben is valóban úgy lesz, amint eddig volt, amely által a tapasztalatot teljessé tehetnénk, mert a jövő gyakorlatát, tapasztalatát nem ismerhetjük. Abból, hogy eddig mindig így volt, csupán valószínűséggel következtethetünk arra, hogy a jövőben is mindig így lesz, de mindig lehetséges, hogy a jövőben másként lesz, mert tapasztalatunk időben és térben szükségképpen korlátolt. A történeti fejlődéstörvények tehát csak valamely fejlődés valószínűségének a megállapítását tartalmazzák s ebben az értelemben csupán relativ érvényűek, mert semmiféle törvény nem tartalmazhat egyebet; a teljes bizonyosságot s ebben az értelemben az abszolutumot a dialektika nem ismeri, mert semmiféle emberi megismerés nem juthat a teljes bizonyosság birtokába. „A gyakorlat kritériuma természetesen sohasem cáfolhatja vagy erősítheti meg teljesen gondolatainkat. De ez nem változtat azon, hogy azért az igazság kritériuma. Mert más kritérium nincs. Ha ez a kritérium „határozatlan” is, csak annyiban az, amennyiben megakadályozza, hogy az emberi megismerés „abszoluttá” változzék át, ugyanakkor azonban elég határozott is ahhoz, hogy lehetővé tegye a könyörtelen harcot az idealizmus és az agnoszticizmus minden válfaja ellen.” (W. I. Uljanov.)

Semmisem teljesen bizonyos, mert semmisem bizonyítható be teljesen. Az sem teljesen bizonyos, hogy a nap holnap keleten fölkél és az sem, hogy az én saját tudatomon kivül más is létezik a világon. És semmisem teljesen lehetetlen, tehát minden lehetséges, mert a lehetetlen kritériuma is csupán csak a korlátolt gyakorlat s ennélfogva semmisem cáfolható meg teljesen.

Azonban ennek az álláspontnak gyakorlati keresztülvitele lehetetlenné tenné a világban való tájékozódást és a cselekvést. Ha én gyakorlatilag úgy értékelem a világ összefüggéseit, hogy abban semmisem bizonyos és minden lehetséges, akkor megszünik minden előrelátás és én magam cselekvőképtelenné válok. Másrészt pedig, ha semmi nem is teljesen bizonyos és nem is teljesen lehetetlen, eddigi gyakorlatunk, tapasztalataink alapján, vannak dolgok, amelyeknek a bekövetkezése, vannak összefüggések, melyeknek az állandósága a legnagyobb mértékben valószínű és más dolgok, amelyeknek a bekövetkezése a legnagyobb mértékben valószínütlen. Tényleg a jövőbeli események bekövetkezésére, a dolgok összefüggésére vonatkozó itéleteink mind a valószinüségnek e két véglet által határolt síkján helyezkednek el. És ítéleteinkben a valószinüségnek a legmagasabb foka, vagy legnagyobb mértékű hiánya gyakorlatilag teljesen pótolja a metafizikai dogmatikus bizonyosságot vagy a lehetetlenség dogmatikus fogalmát. Ha nem is bizonyítható be teljesen, hogy az én saját tudatomon kivül más is létezik a világon, még is teljes joggal elmebajosnak tartanánk mindenkit, aki abban a meggyőződésben cselekednék, hogy a világ az ő tudata és ezen a tudaton kivül semmi sincs. És egyáltalában nem vennénk komolyan azt az embert, aki a nap felkelését nyugatról várná, csak azért, mert minden lehetséges. Így a valószinűségnek vagy hiányának a magas foka éppen „elég határozott ahhoz, hogy lehetővé tegye a könyörtelen harcot” mindenki ellen, aki az objektiven adott igen valószínű következtetések helyett teljesen valószinütlen következtetések alapján ítéli meg a világ, a történet eseményeit, összefüggéseit és ilyen következtetések alapján cselekszik.

A természettudomány által felállított legexaktabb törvények, ép úgy mint a történeti fejlődéstörvények, nem alapulnak máson, mint igen nagy valószínüségű következtetéseken. A szükségszerű, törvényszerű történeti fejlődés nem más, mint a legnagyobb mértékben valószínű történeti fejlődés. És a tudomány a dogmatikus bizonyosság hiányában sem mond le, nem mondhat le hasonló törvények felállitásáról, mert ezek nélkül csak egy chaotikus világ állana a tehetetlen ember előtt és mert a tudomány létjogosultságát éppen az adja meg, hogy a gyakorlat által beigazolt valószínüségű törvények felállításával lehetővé teszi az eredményes cselekvést a világban.

Emellett ezek a törvények nem is csak relativ érvényűek. A gyakorlat, az ezeken a törvényeken alapuló cselekvés eredményessége egyben a tárgyi igazság, az abszolutum kritériuma. A törvények segítségével uralkodunk a dolgokon, előrelátjuk alakulásukat. Igy, amikor a gyakorlat igazolja ezeket a törvényeket, „az e világhoz való tartozásukat, valószerüségüket” igazolja. Ennélfogva azután a dialektika, ezeket a törvényeket, csupán valószínüségi értékük, relatív érvényük mellett is, egyben az abszolut igazság — habár tökéletlen — kifejezéseinek tekinti.

És a dialektikus felfogás a ,,bizonyos” és a „lehetetlen” fogalmainak a használásáról sem mond le, annak ellenére, hogy ezek a fogalmak eredetileg a dogmatikus gondolkodás eszközei voltak, hanem új dialektikus tartalommal telitve, alkalmazza őket. Felhasználja ezeket a fogalmakat, mert általuk kifejezésre juttatja azt a feltétlenül kifejezendő, roppant távolságot, amely értékelésünkben a legnagyobb valószínűséggel bekövetkező eseményt elválasztja attól az eseménytől, amelynek a bekövetkezése a legnagyobb mértékben valószinütlen. Ezen az alapon azután bizonyos számára az, ami a legnagyobb mértékben valószinű, tehát szükségszerű, törvényszerű, lehetetlen az, ami a legnagyobb mértékben valószinütlen, tehát törvényellenes. Így egyben a dialektikus felfogásban a bizonyos és a lehetetlen, ezek az ellentétek, nem merev ellentétek, hanem azonos ellentéteknek minősülnek, mert ugyanazokat az elemeket tartalmazzák, amennyiben egyaránt valószínűségi ítéletet fejeznek ki és mert, a valószínűség mértékének fokozatain át, átmennek egymásba. Az ilyen eljárás, vagyis közkeletű fogalmaknak új tartalommal való telítése, félreértésekre ad ugyan alkalmat, de elkerülhetetlen. A gondolkodás szükségképpen készen talált fogalmakból indul ki s fejlődése éppen abban áll, hogy ezeknek a fogalmaknak a tartalmát tökéletesiti.

E szerint a jövő történeti események pozitiv vagy negatív előrelátásával kapcsolatos ítéleteink valamennyien a valószínűség sikján helyezkednek el, a bizonyos és a lehetetlen között, valószínűségük foka szerint. Ezen a síkon a bizonyos és a lehetetlen nem pontszerű határok, hanem maguk is kiterjedéssel biró sikrészletek. A bizonyos, a szükségszerű, a törvényszerű tételek is, a bizonyosság, a magas fokú valószínűség keretén belül, a bizonyosságnak, a valószínűségnek kisebb-nagyobb mértékével rendelkeznek a szerint, amint térben és időben kiterjedtebb vagy kevésbé kiterjedt gyakorlaton, tapasztalaton alapulnak. És ugyanígy a lehetetlen, a törvényellenes tételek is, a. lehetetlenség), a magasfokú valószínütlenség keretén belül, a lehetetlenség, a valószínűtlenség magasabb-alacsonyabb fokát fejezi ki. A két elhatároló sikrészlet között elhelyezkedő itéletek pedig oly lényeges történeti fejlődésre vonatkoznak, amelyeknél, az összefüggések bonyolultsága miatt, a fejlődés iránya nem bizonyossággal, hanem csupán több-kevesebb valószínűséggel ismerhető fel, amelyek tehát ennyiben a véletlen birodalmába tartoznak. Ennyiben tehát a történeti véletlen is tárgya az — ebben az esetben nem szabatos — tudományos előrelátásnak. Az utóbbi alapon állapította meg Engels egy konkrét történeti kérdéssel kapcsolatban a következőket: „A hatalom átvételének (átvétele mikéntjének) a kérdése részünkről, a valószínűségi elmélet problémája.” (1891. okt. 24-én kelt; tevéi Bebelhez.)

Mindezeknek az itéleteknek a valószínűségi foka nem mozdulat lan, merev meghatározás, amint a történeti eseményeknek szükségszerű vagy véletlen gyanánt való meghatározása sem merev minősítés. Csupán több-kevesebb valószínűséggel előrelátott véletlen események, a tapasztalatok halmozódásával, a gyakorlat előrehaladásával, tehát a tudomány fejlődésével szükségszerűekké és most már biztosan előreláthatókká változnak át. És a tudomány fejlődése a szükségszerű események, előrelátását is mindig konkrétebbé és teljesebbé teszi.

A jövőbeli események előrelátásával kapcsolatban a „lehetséges” meghatározást is használjuk. Ez a meghatározás teljesen jogosult, amikor a nagyobb fokú valószínűséggel bekövetkező fejlődéssel szemben egy másik kevésbé valószínű, de azért szintén figyelembe veendő fejlődés számbavételére szolgál. Semmi dialektikus jogosultsága sincs azonban, ha azon az elvont tételen alapul, hogy semmisem lehetetlen, tehát minden lehetséges. Mint Hegel mondja: „Valamiről azt a csupán formális kijelentést tenni — lehetséges — ...lapos és üres dolog.” („Wiss. der Logik” I. 681.) És tényleg, ez a lehetséges), mint Hegel is megállapítja, átmegy a lehetetlenbe. Például ezt mondják: Lehetséges, hogy a Hitler-kormány szocializálni fogja a termelőeszközöket. Ez azonban csak azon az alapon lehetséges, hogy semmi sent lehetetlen. A valóságban szükségszerű, hogy a termelőeszközök szocializálását egyedül a negyedik rend hajtsa végre, szükségszerű, hogy a monopoltőke fasiszta kormánya ne a negyedik rend történeti feladatait teljesítse, hanem a monopoltőke akaratát és ennélfogva lehetetlen, mert törvényellenes, hogy a Hitler-kormány szocializálja a termelőeszközöket. Azt a pártot, amely nem ehhez a törvényszerű lehetetlenhez, hanem a semmi sem lehetetlen elvont elvéhez alkalmazná cselekvését, biztos történeti kudarc várná. És lényeges itt ezen felül az, hogy sohasem szabad beérni különböző lehetőségek, ellenmondó, egymást keresztező történeti tendenciák eklektikus: felállításával, hanem mindig arra kell törekedni, hogy az adott történeti helyzet konkrét elemzése útján megállapítsuk az egyes történeti lehetőségek bekövetkezésének kisebb vagy nagyobb valószínűségi fokát, felfedjük az ellenmondó történeti tendenciák közül azt, amely a legnagyobb valószínűség szerint az ellentétes tendencia ellenére is érvényesülni fog. (Maga a szükségszerű történeti fejlődés is rendszerint egymást keresztező történeti tendenciák kölcsönhatásából jön létre olyképpen, hogy az egyik tendencia, amelyik a szükségszerű történeti fejlődést megállapítja, végeredményben legyőzi az ellentétes tendenciát.) Csupán ez lehet a cselekvő szemlélet módszere, mert csak ez a módszer teszi lehetővé az eredményes cselekvést és ezzel szemben az eklekticizmus csupán a cselekvéstől elszakadt szemlélődés álláspontja.

Nézzünk egy konkrét példát a történeti események előrelátásával kapcsolatban: — „A legnagyobb mértékben valószínütlen, hogy az 1914—16. évi imperialista háború nemzeti háborúvá fog átváltozni, mert az az osztály, amelyik az előrefejlődést képviseli, éppen a negyedik rend, amely objektiven arra törekszik, hogy a polgárság elleni polgárháborúvá tegye és azért is, mert a két koalíció ereje nem nagyon különböző és a nemzetközi finánctőke mindenütt megteremtette a reakcionárius harmadik rendet. De azért nem lehet ezt az átváltozást lehetetlennek nyilvánítani: ha Európa negyedik rendje 20 éven keresztül erőtlen maradna, ha ez a háború oly győzelmekkel végződne, mint a napoleoni háborúk és az életképes nemzeti államok egész sorának a leigázásával, ha az Európán kívüli imperializmus (elsősorban a japán és az amerikai) még 20 éven át tartanák magukat, anélkül, hogy áttérnének (pld. egyjapán-amerikai háború következtében) a szocializmusra, akkor lehetséges volna Európában egy nagynemzeti háború. Ez Európára nézve néhány évtizedre szóló visszafejlődést jelentene. Ez azonban nem valószínű. De nem lehetetlen, mert dialektikusan, tudományosan és elméletileg nem helyes a világtörténetet úgy elképzelni, mintha egészen simán és egyenesen haladna előre, a nélkül, hogy ne tenne néha óriási ugrásokat visszafelé.” (W. I. Uljanov.) Ezek a sorok egyszerre példázzák a történeti előrelátás kategóriáit és annak realitását. A konkrét esemény, amelynek az előrelátásáról szó van, az, lesznek-e Európában a jövőben nemzeti háborúk? Ezt Uljanov valószínütlennek tekinti, mert objektívnek, tehát szükségszerűnek, bizonyosnak azt a fejlődést tartja, amelynek eredményeként a negyedik rend veszi át a hatalmat, ami azután útját vágja a nemzeti háborúk lehetőségének. Nem tekinti azonban bizonyossággal előreláthatónak azt az időpontot, amelyben a negyedik rend át fogja venni a hatalmat, mert ezt az időpontot, az imperializmus korszakának, mint a kapitalizmus szükségszerűen utolsó korszakának a keretén belül, a véletlen határozza meg. Ez az időpont nagy valószínűséggel közvetlenül az imperialista világháborúval kapcsolatban fog bekövetkezni és valószínütlen, hogy későbbre tolódjék. De a valószínűtlenség nem jelent lehetetlenséget; van — bár kisebb — valószínűsége annak is s ebben az értelemben lehetséges az is, hogy a negyedik rend nem közvetlenül az imperialista világháborúval kapcsolatban, hanem csak később fogja átvenni a hatalmat, — ha t.i. egyelőre nem bizonyulna elég erősnek a hatalom átvételére. Ebben az esetben és ha az imperialista világháború nemzetileg elnyomó győzelemmel fog végződni — mindezek a körülmények biztossággal nem láthatók előre s ennyiben történetileg véletlenek — nemzeti háborúk lehetségesek a jövőben Európában. Ezek a szükségszerű fejlődést a szocializmus irányában időben ugyan évtizedekkel visszavetnék, de ezzel a lehetőséggel is számolni kell, mert a szociális fejlődés fogalma az átmeneti szociális visszafejlődésnek, a saját ellentétének a lehetőségét is tartalmazza. A szükségszerűség, a nagyobb és kisebb valószínűség s az utóbbival egyenértéküen a lehetséges s végüla lehetetlenség kategóriái egyaránt fokmérői itt a történeti előrelátásnak, abban az értelemben, amelyben azok dialektikus tartalmát kifejtettük. S maga az előrelátás az adott esetben reálisnak bizonyult, azzal az eltéréssel, hogy az imperialista világháború valóságos történeti fejlődése egymás mellett hozta létre egyrészt a szükségszerű fejlődés irányában nagy valószinűséggel előrelátott eseményt, a negyedik rend hatalomra jutását Oroszországban s ennek következtében a szocializmus szükségszerű megvalósulásának folyamatát ugyanott, másrészt a kevésbé valószínűnek, de mindazonáltal lehetségesnek itélt nemzetileg elnyomó győzelmet, aminek a következtében Németországban, ahol a negyedik rend gyengének bizonyult a munkásarisztokráciára támaszkodó polgárság legyőzésére, a polgárságnak sikerült a nemzeti elnyomás elleni háborúra való felkészülés jegyében a fasiszta diktaturát s ezzel az átmeneti szociális visszafejlődés történeti szakaszát bevezetni.

Milyen viszonyban áll most már végeredményben a dialektika a történeti dogmatizmussal és relativizmussal? A dialektika annyiban; dogmatikus, tehát a relativizmus ellentétje, nem relativista, hogy felállítja a történeti fejlődés materialista, „vasszükségszerüséggel müködő és érvényesülő” törvényeit, amelyek megengedik a jövőbeli történeti események meghatározott oldalainak a „biztos” előrelátását és. „könyörtelen harcot tesznek lehetővé a történeti „idealizmus és a gnoszticizmus minden válfaja ellen.” Viszont annyiban relativista, tehát a dogmatizmus ellentéte, nem dogmatikus, hogy a felállított történeti fejlődéstörvényeknek csupán valószínűségi értéket tulajdonit, mert tudottan nem teljes tapasztalat, gyakorlat alapján állítja fel őket, — hogy „eloldja a... végérvényes abszolut igazságról... való összes fogalmakat”, „megmutatja mindennek a. mulandóságát”, mert tudatában van annak, hogy „minden ismeretünk szükségképpen korlátozott, a körülmények által van meghatározva, amelyek között rábukkantunk.” (Engels: „Feuerbach” 41. 10.) De a dialektika ugyanakkor se nem dogmatikus, se nem relativista, hanem éppen a dogmatizmus és a relativizmus merev ellentétjeinek a megszüntetése, meghaladása. A dialektika egysége a dogmatizmust és relativizmust csak mint elválaszthatatlan, egymásba átmenő azonos, de éppen ezáltal! meghaladott ellentéteket tartalmazza. A dialektikában a dogmatizmus és relativizmus csak mint megszüntetett, meghaladott oldalak érvényesülnek. A dialektika dogmatizmusa és relativizmusa nem azonos a metafizikai dogmatizmussal, amely teljes bizonyosságot hirdet és nem azonos a metafizikai relativizmussal, amely a teljes bizonytalanságot hirdeti, hanem ezek meghaladásának az eredménye, amelyben a dogmatizmus bizonyossága bizonytalanságba és a relativizmus bizonytalansága bizonyosságba megy át. „A dialektikában a relativ és az abszolut között fenálló különbség is csak relativ. A... dialektika számára a relativ is abszolutot tartalmaz” és „az abszolut igazság... relativ igazságok összege.” (W. Uljanov.) A dialektikus szemlélet egységében a dogmatikus, abszolut történeti fejlődéstörvények csupán megismerésük körülményei, az addigi gyakorlat által meghatározott relatív igazságok, a jövőbeli történeti események meghatározott oldalainak dogmatikus, abszolut bizonyossága előrelátása csupán relativ érvényü valószinűségi ítéleteken alapszik. De viszont a történeti fejlődéstörvények, a történeti előrelátás relativitása — csupán valószínűségi értékük és alapjuknak, tapasztalatainknak, gyakorlatunknak korlátolt volta mellett is — abszolutot tartalmaznak, mert a gyakorlat által beigazoltan lehetővé teszik a jövőbeli történeti események meghatározott oldalainak az előrelátását és ennek folytán, hatalmat biztosítva az embernek a történeti események felett, a céltudatos és eredményes cselekvést. És a tapasztalatok, a gyakorlat fejlődése, ,,minden lépcsőfok a tudomány fejlődésében” — ha nem is vezet el valamely végérvényes abszolut igazsághoz — ,,újabb szemekkel gyarapítja az abszolut igazságnak (relativ igazságokból álló) összegét.” (W. Uljanov). A tudomány fejlődése során az előrehaladó gyakorlattal, a tapasztalatok halmozódásával a történeti fejlődéstörvények felismerése mind teljesebbé, mind konkrétabbá válik, mindig újabb területeket hódít el a véletlentől, a törvények valószínűségi tartalma mindegyre növekszik és a történeti előrelátás mind biztosabb, mind határozottabb, mind kiterjedtebb lesz. És ha a tudomány fejlődése egyes törvények érvényességét korlátozza is, az által is csak tökéletesítésüketsegíti elő.