Ki mellett vagy ki ellen?

 

Megint katona vagyok tehát. Most nem olyan butitó, mint a megelőző évben, mert a főreáliskola tágas épületében körülbelül négyszáz ember van elszállásolva: a mi századunk, a polgárőrség egy őrszázada, s a diákok egy osztaga, akiket sebtében utcai harcokra képeznek ki. Ezek mindenáron harcolni akarnak Kapp-Lüttwitzért s a szándékuktól nem lehet eltéríteni őket.

Ha nem üldögélünk a kiürített tantermekben a szalmazsákokon, számtalan cigarettáinkat szíva, kártyázva, avagy gépfegyvereink körül piszmogva, akkor ide-oda kószálunk az épületben. Nagyon sok a látnivaló.

Itt van pl. a századunk. A század szinte kizárólag egyetemi hallgatók testületeiből áll. Az egyetemi hallgatók között nagyon sok a volt tiszt s ennek a következtében a tónus a századnál akadémiaszerűen korrekt. A megszólítás „bajtárs úr” vagy „jelölt úr” és az érintkezés nagyon udvarias egymás közt. Az egyes ellenséges alakulatok várbékét kötöttek.

A században levő négy bajtársi alakulat mindenesetre magának rezerválta a tornatermet ahol egyszersmind a századparancsnokság is elhelyezkedett. Rajtuk kívül csak a gazdászoknak szabad még ott aludni. Ezek azonban mindig nagyon barátságos lábon állottak a bajtársi alakulatokkal.

A várbékének meg van a maga árnyoldala is. Van például a században egy kimondottan katholikus csoport. Ezekről az emberekről nem lehet semmi rosszat mondani: már az első felszólításra készen állottak a belépésre, sőt a katonai vezetőjüknek nagyon sok a magas kitüntetése. A században mégis idegen testnek érezzük őket. Katholikusok — s ez körülbelül ugyan azt jelenti számunkra, mint megbízhatatlan vagy hamis, vagy köztársasági. A centrumpárt és a szociáldemokraták közötti koalíció a derék katholikusokat gyanussá teszi előttünk s ezért élesen szemmeltartjuk őket.

Hisz végül is mi Kapp-Lüttwitzért harcolunk, a katholikusok meg tulajdonképpen köztársasági pártiak. Ezt az ellentmondást nem tudjuk bevenni s (már az első napon egy kínos eset történik: az egyik berugott egyetemi hallgató azzal a kérdéssel piszkál meg egy katholikust, vajjon nem szivesebben harcolna-e a tulsó oldalon. A kis veszekedést azzal intéztük el, hogy az egyetemi hallgatót a századparancsnok lehordja.

De mit jelent az, hogy harcolni? És mit jelent az, hogy Kapp-Lüttwitz? Ülünk a kaszárnyába és várjuk a bekövetkezendő dolgokat. Egyáltalán nem is harcolhatunk, hisz sehol semmiféle ellenség. A polgári hatóságok nyugodtan dolgoznak tovább. Egyetlen egy ember se üt rajtunk és fogalmunk sincs arról, hogy mi van.

Az esti parancskiadáskor azt a rövid közleményt olvassák fel, hogy Berlinben súlyos harcok vannak folyamatba a csapatok és a munkásság között. Sóváran irigyeljük a berlini bajtársakat tevékenységükért. Hogy nálunk harcra kerüljön a sor, ennek a kilátásai egyenlők a nullával.

Egyáltalán nem történik semmi. Lassan idegesek leszünk, mert végül is nem azért jöttünk ide, hogy kártyázzunk s rossz vicceket meséljünk egymásnak.

A századparancsnoknak türelmetlen kérdéseinkkel szemben egyáltalán nem könnyű a dolga. A századparancsnokunk már idősebb úr, aki a polgári életben az ókori nyelvek tanára az egyetemen. Valamikor a sötét ősidőkben tartalékos vagy népfölkelő százados lehetett. Katonai ügyfogyottságain nagyon sokat mulatunk.

A századnál minden este kihallgatás van. Ilyenkor Leuze kapitány a század arcvonala előtt áll és nem tud csendet teremteni. Miután párszor „vigyázz”-t vezényel s az általános fecsegés ennek ellenére tovább tart, indulatosan tapsol a tenyerével és kiáltja:

— Legyenek már egy kicsit csendben, igen tisztelt uraim.

A helyőrségparancsnokság közléseinek felolvasását az egyetemen szokásos tetszést és nem tetszést kifejező nyilatkozatokkal kísérjük. Egy ideig a századparancsnokban, a katona és a professzor súlyos harcot folytattak abban az értelemben, hogy megengedhetők-e az ilyen tetszésnyilvánítások vagy sem. Végül is a professzor győzött. A századba bent tehát szabad dobognunk és pisszegnünk.

Lassan valami tradíció alakul ki: valahányszor az Ebert-Noske kormányról történik említés, hosszantartóan zajongunk. Kapp nevének az említése jeladás egy percekig tartó tetszésdobogásra, amit sokszorosan megnövel a fegyvertusáknak a padlóhoz való verdesése.

Tulajdonképpen ez a katonásdi egész mulatságos volna ha nem uralkodna ez az elviselhetetlen bizonytalanság! Lassan nem tudunk semmit se arról, ami azon a drótkerítésen kívül történik, ami az utászlaktanyát és a főreáliskolát kis erősséggé avatja.

Értesülünk, hogy a Moritzburgot, a pályaudvart, a Franke féle alapítványt és a tüzérlaktanyát az önkéntesek, a Reichswehr és a polgárőrség hasonlóképpen megszállották s hogy ezek a helyek is erősen megvannak erősítve. Ez minden. Harcokról, amikre oly annyira sóvárgunk, nem hallunk semmit.

A folyosókon és osztálytermekben folytatott számtalan beszélgetések tartalmatlanok. Fogalmunk sincs róla, hogy valójában ki ellen fogunk harcolni. Berlinben a Kapp kormány uralkodik s ha őket támogatjuk, akkor az ellenfeleiket le kell gázolnunk. Ám a törvényszerű kormány Stuttgartba székel s itt Halleban csak egy csomó elégedetlen van, de nincs egy lélek se, aki fegyvert emelne ellenük.

Végül mégis történik valami. A városban ugyan még mindig minden teljesen csendes, egy este azonban alarmiroznak bennünket.

Ez az alarm nem minden nehézség nélkül történik, mivel az egyes egyetemi hallgató-testületek feltétlenül ugyanabba a katonai formációba ´akarnak maradni s a tiltakozás nagy lármája kerekedik ha valamelyik „Korpstudentet” olyan szakaszba vagy csoportba osztják, amelyikben csak „földiek”, sőt katholikusok vannak.

Nagy kavarodást okoz a török Ismael. Alig tud németül beszélni, tagja azonban az erősen feudális Guestphalia Korpsnak és hat Korpstársával együtt önként a Kapp kormány rendelkezésére bocsátotta magát.

A riadó teljesen kihozta a sodrából. Egy kicsit be van pityizálva s mint valami kurd-öszvérhajcsár, a vállain keresztül futó hevedert teleaggatta számtalan kézigránáttal s a karabélyával úgy hadonász a levegőben, mint egy darab fával. Végigtombolja a félsötét iskolaudvart s időnként artikulátlan kiáltásokba tör ki, amit valószínüleg ehhez a szituációhoz alkalmasnak talál. Végül is Korpstestvérei csendesítik le.

— Te marha, török! Itt nem vagy a Kaukázusba — kiált rá bajtársi testületének első tisztese.

— Én lőni akar! Mindig lőni! — biztosítja a tisztest Ismael harci dühében.

A kisázsiai Ismael a rendért és a nyugalomért harcol. Az ördög tudja, hogy mit ért ezalatt...

De hiszen végül mi valamennyien se tudjuk jobban. Csak menet közbe tudjuk meg, hogy hova tartunk. A Népházat kell megszállnunk.

Miért? Senki se tudja. Nem is kérdezzük. Számunkra minden rendben van. Különösen akkor ha valami történik.

Körülvesszük az épületet, feloszlatunk pár bizalmiférfi értekezletet kiürítjük az éttermet és felállítjuk a gépfegyvereinket. Az a pár ártalmatlan munkás, akiket a stammlokáljukból kiüzünk, semmiféle ellenállást sem tanusit. Nagyon olcsó győzelem.

A nagy tanácskozó teremben, közvetlenül azalatt a gyásszal bevont falikép alatt ülök, mely a megelőző évben megölt Meseberget ábrázolja. (Nagyon joviális arc, aminek még a marciálisan kipödört bajusz sem ad harciasabb kifejezést. Valami meghatóan divatjamult gallér van a nyakán, kis fekete nyakkendővel. Ez tehát az a gazember, akit a rend és nyugalom érdekében el kellett tenni a láb alól. Most üresen és idegenül nevetve néz le a gyilkosaira és szégyenlem magam, hogy egyáltalán a halottra kell gondolnom.

Őrszemek jönnek, mennek. Mindenki támadást vár. Hisz a munkások csak nem hagyhatják minden további nélkül, hogy a gyülekezőhelyüket megszállják. Minden ok nélkül!

— Végül is a fickóknak valamire el kell határozni magukat — recseg mögöttem egy bajtársam hangja. Ha megrohamozzák a Népházat, végre majd megmutathatjuk nekik, hogy mi az a bunkó.

A munkások azonban hagyják. Várakozunk egész éjszaka. Senkise mer aludni: hisz minden pillanatban jöhetnek. A gépfegyverek fenyegetően meredeznek az ablakokból. A lépcsőkön és a folyosón állig felfegyverkezve állnak az őrszemek. Egyre később lesz s még mindig nem jönnek.

A hangulat percről percre romlik.

Valaki előadást tart a politikai helyzetről. Csak kevesen hallgatják, mert mit lehet erről mondani? Az egyik ép oly keveset tud, mint a másik és azt, hogy mi itt egyáltalán még valaha csinálunk-e valamit, azt csak a jó ég tudja és a kommunista párt vezetősége. Hogy a szociáldemokraták semmiféle harci cselekvésre sem tudják elszánni magukat, ez már elintézett dolog.

Az unalmas hallgatásban, amely az éj folyamán az egész teremre kiterjed, beleásit váratlanul egy fáradt hang:

— A legjobb volna ha valamennyien hazamennénk.

A tökéletes meglepődés pillanata ez.

A háttérből felszólal egy kevélyen éles hang:

— Kibeszél itt egyáltalán, mi?

Az elunt hang egy nüansszal még közönyösebben válaszol:

— Ne izguljon, kedves bajtárs.

A megszólított, egy nagyon fiatal egyetemi hallgató, felugrik:

— Kérem sürgősen magyarázza meg uram, mit akart az előbbi, — hogy is mondjam? — felettébb sajátságos megjegyzésével mondani?

Michael szakaszvezető, akinek a mellén ott fityeg az arany sebesülési érem, s polgári foglalkozása szerint elemi iskolai tanító, a támadója felé fordul :

— Én pedig öntől szeretnék valamivel ugyan udvariasabb, de ugyanolyan sürgősen felvilágosítást nyerni afelől, hogy mit céloz ezzel az inkvizitori hangjával. Belém akar talán kötni, fiatal úr?

Az egyetemi hallgató Fischer elveszti a türelmét:

*

— Fiatal úr magának az ördög, érti! A hangommal tudomására akarjam juttatni, hogy nagyon különösnek találom, ha valaki öt perccel a harc előtt váratlanul kedvet kap a hazamenetelre. Semmi többet.

Lélekzetvisszafojtva hallgatunk. Michael már idősebb, nyugodt férfi, tulajdonképerii parancsnoka a századnak. Magatartása és kitüntetése miatt valamennyiünknek imponál. Mit válaszol most?

Fel se áll:

— Magánvéleményével tehát bizonyos mértékben azt akarja kifejezésre juttatni, hogy engem gyávának tart, mi? — kérdezte szinte kedélyesen.

Fischer eszeveszett dühvel dadogja:

—  Mindenesetre ez a véleményem.

—  Hidd azt, ami jól esik fiam! — mondja Michael egész közönyösein és a másik oldalára fordul.

Fischer szinte hörög és sír az izgalomtól:

— Elégtételt kell, hogy adjon maga — maga...

Mások is beleavatkoznak és megnyugtatják Fischert. Michael jelentékeny tért veszitett előttünk.

Valamennyiünk meglepetésére váratlanul feláll és Fischerhez megy:

— Bocsásson meg bajtárs, ha megsértettem. Megjegyzésem talán kissé félreérthető volt és jobb lett volna ha egyáltalán elhagyom. Viszont semmi célja, hogy mi itt még egymás hajába kapjunk.

És Fischer felé nyujtja a kezét. Ez vonakodik egy pillanatig s úgy néz körül, mintha segítséget keresne, végül azonban félig akarata ellenére kezet nyujt.

Ezután Michael beszél egész halkan a csendben:

— Azt mondtam, hogy menjünk inkább haza, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a munkásoknak semmi kedvük belénk kötni. Ezenkívül a Népház megszállását taktikai hibának tartom, mert ezáltal az ellenfélnek okot, adunk az ellenségeskedésre. Ez volt a véleményem.

Mindenki ismét meglepődve hallgat.

—  De hiszen az a fő dolog, hogy ezeket végül kihívjuk a harcra, — mondja vonakodva valaki. Egy második, egy harmadik kapcsolódik be a beszélgetésbe és csakhamar megindul egy izgalmas vita.

—  Természetes, hogy az a fő dolog, hogy végre már harcra kerüljön a sor.

—  Csak így támogathatjuk a Kapp-Lüttwitz kormányt.

—  Nevetséges, miért volnánk itt különben?

Feszült figyelemmel kisérem a vitát. Michael egész sajátságosan mosolyog, azután megkérdezi egy mellette ülő egyetemi hallgatótól:

— Miért harcolnak önök tulajdonképpen?

A megszólított zavartan körülnéz, mintegy segítségért és bizonytalanul mormogja:

—  Természetesen Kappért.

—  És Ön — fordul Michael egy másikhoz.

—  A rend és nyugalomért, — válaszol az hirtelen.

— És Ön?

A katholikus szervezet vezetője világosan és határozottan válaszo :

— Ebert és Noske alkotmányhű kormányáért.

A tévedés kizárva: a kérdést mindenki világosan megértette. Valamennyien zavartan tekintenek a szomszédjuk felé, hogy az milyen arcot Vág a felelethez.

Csak a háttérben dörmög valaki félhangosan: „szép kis disznóság!”

(Komolyan senkise mer szólni, mert a katholikusok vezetője egy idősebb főhadnagy, akinek Hochenzoller kitüntetése van s az ilyen ember ellen nem lehet semmit se csinálni. Ezenkívül a katholikus csoport még mindig nagyon tekintélyes részét képezi a századnak.

Michael még mindig mosolyog. A helyzet végtelenül kínos: valamennyien érezzük azt a szégyent, hogy alapjában véve még azt sem tudjuk, hogy miért akarunk harcolni. Ám valamiféle határozat helyett az eredmény érzéseink közt valami homályos düh Michaellel szemben, aki ebbe a nyomasztó és kellemetlen helyzetbe hozott bennünket.

Valamennyien megkönnyebbülve lélegzünk föl, amikor kívülről hirtelen pár lövés dördül fel, messze.

Michael rövid parancsa s mindannyian a helyünkre rohanunk, ami megelőzőleg ki volt jelölve.

Amint Webachhal gépfegyverünk mögött várakozunk még egyszer eszembe jut az előbbi jelenet. Az az óriási feszültség azonban, amivel a töltényszalagot a fegyver tárolójába huzom, gyorsan elnyomja.

Hiába várunk. A lövések nem ismétlődnek. Fáradtan, bosszusan és kialvatlanul várjuk a reggelt. Jön a parancs, hogy a Népházat ismét ki kell üriteni.

Megkérdezzük magunktól, hogy miféle célja volt a megszállásnak akkor, ha ismét kénytelenek vagyunk feladni. Nincs bátorságom válaszolni erre a kérdésre és úgy teszek, mintha nem hallottam volna, amint valaki a közelemben kaján mosollyal mondja:

— A helyőrségparancsnok urai megint tévedtek. A prolik még se olyan ostobák, hogy vakon a vesztükbe rohanjanak. Mégis nekünk kell majd megjátszani a támadót.

Ezután a kvártélyunkon lefeküdtünk.

A városban eddig még seholsem került összeütközésre.

 

KÖZÉPNÉMETORSZÁG ÉG!

Még mindig a legkínosabb bizonytalanság. Berlinből már egyáltalán nem hallunk semmit. Tétlenül ülünk köröskörül és azt se tudjuk, hogy tulajdonképpen miért vagyunk a világon. Csakhamar nevetségesek leszünk magunk előtt. Valaminek végül is muszáj történni!

Ujságok már nincsenek. Olykor még megjelenik valami rövid kis lap, amit egyes sztrájktörők készítenek valamelyik polgári lap üzemében. Ezek a vékonypénzű lapok azonban nagyon sovány híranyaggal szolgálnak.

Egy alkalommal egy ilyen pótujság megy kézről-kézre közöttünk. „Középnémetország ég!” mondja az egyik vastagon nyomott cím. Azután hátborzongató jelenetekről olvasunk, amelyek Szászországban és Thüringiában játszódtak le a napokban.

Bitterfeldben, Golpában, Wolfenben és Zsornevicben véres összeütközések voltak a munkások és a műegyetemek hallgatóiból alakult technikai segédcsapatok között. Ezek az alakulatok azokat a nagy villanyüzemeket akarták munkába hozni, amelyek Berlin elektromos ellátásáról gondoskodnak. Több halott és sok sebesült. Találtak olyan technikust, akinek levágták a nemi szervét és a szájába dugták!

Mi elhiszünk mindent!

Naumburgban és Weissenfelsben a helyőrséget súlyos veszteség után bezárták a kaszárnyáikba; a merseburgi Reichswehr zászlóalj napok óta a leghevesebb harcban áll a „felkelőkkel”. Sangerhausenben minden ok nélkül megöltek egy papot. Eislebenben pár vörös a Mansfeldi A. G. vezérigazgatójának leakarta foglalni az autóját. Amikor az autó kiadását megtagadták Vogelsang igazgatót és a soffőrjét egyszerűen agyonütötték. A rendőrséget bezárták egy iskolába s a Mansfeldi körzet munkássága felfegyverkezett...

Mindez a katonai diktatura megakadályozása miatt történt.

S mi a legcsekélyebb hirt se kapjuk Berlinből!

Ez a gyámoltalan, vigasztalan és béna elzártság a világtól, amelybe napok óta élünk, tartósan kibírhatatlan.

Mindennek hitelt adunk, amit mesélnek. Valamelyik józanabb megjegyzi ugyan, hogy az a történet a szájbadugott nemiszervvel egy nagyon kedvenc rémhír, ami még az első balkánháborúból származik. Nagyon is idegesek és magunkba szakadtak vagyunk ahoz, hogy a szavaira oda hallgassunk.

Váratlanul az a fagyos felismerés alakul ki köztünk, hogy ez alkalommal mégis véres-komolyan alakul a dolog. Egész gyáván én is arra gondolok, hogy talán sokkal jobb lett volna ha csendben és okosan odahaza maradok és átengedem a hadidícsőséget másoknak. Ez azonban sajnos nem volt lehetséges. Viszont arra sincs időm, hogy mindezeket tisztáztam magamban. Váratlanul fellármáznak bennünket. Fakó, reggeli szürkületben vonulunk keresztül az alvó városon a pályaudvarra. Senkise tudja hogy hová.

Kalandos hirek merülnek fel és találnak hitelre. Azt mondják, hogy Berlinbe megyünk ahová valamennyi középnémetországi csapatnak fel kell vonulnia, hogy a vörösök ellenállását az új kormánnyal szemben véglegesen megtörjük. Azt is mondják, hogy Lipcsébe megyünk, hogy az ottani helyőrséget kétségbeejtő helyzetéből kimentsük. Halletől délre súlyos harcok vannak folyamatba egy vörös hadsereggel s állítólag itt van ránk szükség...

Mi elhiszünk mindent.

A pályaudvart önkéntesek tartják megszállva. A megszállók legnagyobb kontingensét a wartenburgi theológusok képezik. Egy öregebb úr, aki tábori-lelkész egyenruhája -felett a theológusok bajtársi alakulatának a színes szalagját viseli, ironikusan üdvözöl bennünket: Eislebenben mentek rendet teremteni.

Michael hadnagy, aki a parancsnokunk — a professzor oda haza maradt — egykedvűen mondja:

— Na jó! — Nyugalma, átragad a többiekre. Biztosnak érzem magam és az a határozott érzésem van, hogy semmisem történhet velem addig, amig Michael a parancsnokunk. Tudom, hogy esztelenség ez, de mégis hiszek benne.

A pályatesten megáll egy páncélvonat. A mozdony hatalmasan gőzöl. Beszállunk.

A vagonok nem elegendők s azt a kis helyet, ami nekünk jut, a gépfegyver és a rengeteg kézigránát, ami szanaszét hever, még kisebbre szükíti.

Webach és én a fegyverünkkel egy olyan vagonba kerülünk, amely Valamikor marhaszállító kocsi volt, most azonban szükségből páncéllemezekkel látták el. A kémlelőlyukak viszont nagyon is kicsinyek.

Becsapják a súlyos vasajtót mögöttünk s a bezártság fojtogató és kinzó fenyegetése olyan mint valami testi fájdalom és közvetlen veszély.

Rettenetes a meleg a vagonban. Induláskor a vasúti sínek valamennyi lökését az agy tompa rázkodásaiként érezzük. A kocsinak nincs semmi rugózata.

Nagyon lassan megyünk. Egyre-másra feltartanak bennünket, mert vagy nekünk kell állítani a váltót, vagy pedig a mozdony személyzete nem tud megegyezni a helyes útirány felöl.

Csakhamar mi — a csapiatok, melyek a katonai diktaturát akarják felállítani — kapunk tüzet. Ezt abból tudjuk meg, hogy a szomszéd vagonból hirtelen megszólal a gépfegyver.

Ezután egy golyó vészes fütyülését hallom, amelyik a kémlelő lyukon hatolt be. A lövésekre senkise mer válaszolni, mert mindaddig, amig az ember a lőréseknél nem mutatkozik, bizonyos mértékben biztonságban van.

A nagy lármások, akik azelőtt a következő harcokat mindig gyönyörrel festették fel, lassan elcsendesednek. Már csak nagyon kevesen vannak olyanok, akik a régi frontkatonát játszák, akiknek már semmise tud imponálni s minden újabb lövést valami ostoba viccel Vagy egy „hoppla” kiáltással fogadnak.

Csakhamar azonban ezek is elhallgatnak. Észreveszik, hogy nincs közönségük. S tényleg kényelmetlen is az acélfalak közt így bezárva, se látni, se hallani az ellenséget és szállítódni mint valami állatrakomány. Webach ironikus mosollyal döf oldalba:

—   Te, én úgy tünök magam előtt, mint az az ökör, amelyik itt egyszer, ebben a kocsiban a vágóhidra utazott.

—   Csak az a különbség, hogy azt az ökröt ide akarata ellenére terelték, mi viszont önként foglaltunk helyet, — mondom anélkül, hogy tudnám, hogy mit mondok.

Webach rám. pirit:

—   Ne beszélj ily szamárságokat! Mit csinálnánk most különben?

—   Igen, mit csinálnánk mi különben? Én se tudom és nagy butaság a részemről, hogy hirtelen egy csónakkirándulásra kell gondolnom: a napban ragyogó poshadt víz, zöldelő bokrok és fák hajladozó ágakkal.

És a szülői házra. A virágos bokrokra és a fűre, melyen a kakas kukorékol, kutyánk álmosan a verandán fekszik és laposan pislog a napon... Mit akar most ez az emlék? Itt valami egész más játék folyik: Valaki nagy tárgyilagosan arról beszél, hogy a páncélvonatok ellen úgy lehet a leghatásosabban harcolni, ha dinamitot helyezünk a sínekre. Egy másik dörmögve szekundál neki:

— Itt a bányavidéken van ép´ elég robbantó anyag...

Ki tudja vajjon egyáltalán elérjük-e a célunkat?

Közben megint megáll a vonat. A hirtelen csöndben heves lövöldözést hallunk. Egy parancsszó:

— Kiszállani! Óvatosan ereszkedünk az ajtókon keresztül a pályatestre. Barátságos vidék: völgyek, lágy emelkedésű hegyek, mezők, fakadó rügyek a bokrokon és fákon. A völgyben egy falu.

Nagyon erősen lőnek felénk, mi azonban nem látunk senkit.

Még mindig behúzom a fejem, ha golyó fütyülését hallom. Michael azonban a pályatest közepén áll s a legnagyobb nyugalommal adja ki a parancsokat. Én valószínüleg gyáva vagyok. Összeszorítom a fogaimat és Rekkenek, aki mellettem áll, a lehető legközönyösebb hangon mondom:

—  Nem lőnek jól, a piszkok, mi? Reicke köp egy nagyot és helyesel:

—  Valamennyi túl magas.

Csodálkozom rajta és elhatározom, hogy nem fogok félni.

Ahogy azután a gépfegyverünket lövésrekész állapotba hozzuk és két hevedert eltüzelünk a szembefekvő magaslatokra, tényleg én is egészen megnyugszom és örülök, hogy a fegyveren a kézfogások milyen jól sikerülnek.

A vasúti síneket pár méterrel a vonat előtt felszaggatták s még négy kilométer utunk van Eislebenig. Szorványos lövések tüzében vágunk neki az útnak.

Az út mentén meglehetős sűrűn következnek a házak. Mindenütt emberek néznek utánnunk, jönnek szembe velünk és kisérnek egy darabig, kerülnek elénk s térnek ki előlünk, lassan és ellenszenvesen. Egyre többen lesznek. Gunyoros szempillantásokkal vizsgálgatnak bennünket. Meglökik egymást, nevetnek és köpnek egyet.

Végre a városka főterére érünk. A térre futó utak torkolatai egy pillanat alatt sűrű embercsoportokkal telnek meg. Ezután megállunk és várunk, mert Michael pár emberrel bement a városházára.

Már nem csinálnak vicceket se. Kora reggel óta nem ettünk semmit, most azonban még enni sincs kedve senkinek.

Az utcák felöl fenyegető zavaros kiáltozás tör felénk. Itt-ott egy fütty síkit fel, amit ujongó nevetés követ.

Végre Michael kijön. Az arca még mindig mozdulatlan, nehézkes, nyugodt kézmozdulatokkal adja ki a rendelkezéseit:

— Vissza!

Őrült gunykiáltás szakad fel mögöttünk, ahogy legutolsó soraink elhagyják a teret. A tömeg tolongva és ordítozva követ bennünket. Pár kő is felrepül.

Megállunk. Egy gépfegyvert lövésre kész állapotba hozunk. Az emberek mereven állnak. Webach olyan nyugodtan húzza keresztül a gépfegyveren a töltényhevedert, mintha a gyakorlótéren volna. Azután a fejével Michael felé fordul:

— Löjjek? — kérdezi nevetve.

...Félek a barátomtól, Webachtól: előttünk alig húsz méter távolságnyira emberek állnak... Michael bólint:

— A templomtető magasságába...

Lövünk. Egy ötven lövéses széria lekattog. Az emberek iszonyodva menekülnek. Igy mehetünk azután tovább.

Amikor a vonatunk megállóhelyéhez közeledünk váratlanul és meglepetésszerűen tüzet kapunk az előttünk levő házakból, az út bokrai, a kertek és falak mögül.

Futólépésben keresünk menedéket azok mögött a házak mögött, amelyek a vasutitöltés aljánál huzódnak. Egyik gépfegyverünk vakon beletüzel a vidékbe. Ismét nem látható sehol senki.

Éles kiáltások emelkednek fel. Káromkodások. Sebesültek. Egy kövér egyetemi hallgató — vér szivárog a karjából — az öklét rázza és dühtől eltorzult arccal ordít a pokoli lármába:

— Ti tetvesek, ti piszkok. — Ezután elájul.

Lélekzet visszafojtva állítjuk fel egy kertfalon a gépfegyverünket. Mellettünk egy fiatalember áll, akit még a gimnáziumból ismerek. Schenk ez, a jogász.

Hirtelen megroggyan a térde s holtan és nehezen rázuhan Webachra, aki bosszusan rázza le magáról: a halott zavarja a lövésben. Fázom, ugyanakkor azonban elviselhetetlenül melegem van.

A lövöldözés alább hagy. A vasutitöltés bokrai közt mászunk fel a pályatestre s végre a vonatban ülünk. Két ember tolja be a halott Schenket a szakaszunkba. Az egyik idősebb tiszt lefogja a szemét és már merevedő kezeit összekulcsolja a mellén.

— Igy, fiam, — mondja mintegy vigasztalóan.

Ezután megyünk. A halott közvetlen mellettem fekszik. Olykor-olykor félénken megnézem. Egyszer egy kanyarodónál a vagon nagyot zökken, egyik kezemmel megtámaszkodom s eközben megfogom Schenk lábát, Ugy kapom vissza a kezem, mintha valami tűzbe nyúltam volna.

Cigaretták csillámlanak föl. Beszélgetések foszlányai uszkálnak keresztül a vagonon. Valahol megcsendül lassan egy nevetés. Egy sebesült nyög s a szomszédja szívélyesen és bátorítóan sajnálja.

Webach mellettem alszik. Hogy lehet most aludni!

Minden olyan, mintha álomba történne. Ugy tünik mintha közém és a környezetem közé valami vastag üvegfalat toltak volna. A dolgok idegenek és valószínütlenek. Nem fájnak, csak bámulatosak és kísértetiesen újak és különösek.

— Ha ezek a pénzzsákok a munkásaikkal jobban bánnának, akkor most itt nem kellett volna összelövetni magunkat. Senkise verte volna agyon azt az igazgatót, ha nem lett volna komisz kutya.

Ezeket egy sebesült egyetemi hallgató mondja. Nagyon csodálkozom rajta. De azon még inkább, hogy sokan igazat adnak neki.

Néha odacsúszik valaki a halott Schenkhez, megkérdezi tőlem a nevét, azt mondja: „szegény fiú!” és ismét a helyére megy.

Egyesek a hőstetteiket mesélik el:

— Én mondom neked, hogy pont akkor, amikor a nyomorult felbukkant a kerítésen, bum — belelőttem a pofájába. De ha én mondom! Egész jól láttam, hogy talált a lövésem.

— Rohadt ügy ez az egész. Olyan disznó szomjas vagyok...

Amint a vonat egy éles kanyarodót vesz, Schenk feje súlyosan jobbról balra billen. Rajtam kívül senkise ügyel rá,

A hallei pályaudvarra való érkezéskor valaki éppen egy mesés leányról beszélt, akivel újabban a „Fledermaus” című Nachtlokalban megismerkedett..

A sebesülteknek segítünk kiszállni a vagonból, azután kiemeljük Schenket.

A theológusok, akik még mindig a pályaudvaron őrködnek, kikérdeznek bennünket. Mi adjuk a közönyöset.

— Szép kis rondaság, biztosíthatom önöket, igen tisztelt uraim!

 Egy tiszt megszólít Schenk miatt és hallom, amint egész különös,. idegen szavakkal válaszolok:

— Fejlövés! Azonnal meghalt. Azután pár teherautón bemegyünk a kaszárnyába. Ott megbámulnak bennünket s nagyon megbecsülten fogadnak. A visszamaradottak irigyelnek élményeinkért s közben mi azt kérdezzük magunktól, hogy tulajdonképpen mi keresni valónk is volt Eislebenben?

Mi persze egyáltalán nem tudjuk s ezért csakhamar nem is firtatjuk.

                                                                                (Folytatása a következő számban)

 

* A nagyobb exaktság kedvéért megjegyezhetjük, hogy Mussolini az u. n. „thogun” rendszert testesiti meg, amelyben a trónkövetelő a régi királyt nem öli meg, de félretolja, papi v. jelképes szerepre szorítja, maga pedig a világi-realis-hatalmat ragadja magához. L. Frazer i. m, 256.0. Természetesen az elkülönülés nem mindig éles.