Nagy Lajos a Nyugat régi gárdájával indult. Abban az oppozicióban, amelyet annakidején a Nyugat a feudális ideológiával szemben jelentett, Nagy Lajos a maga erős kritikai hangjával megtalálta a helyét. Ám a háború után, amikor már nemcsak a feudálizmussal, hanem a kapitalizmussal szemben is opponálni kellett, a Nyugat megmaradt a szerény polgári liberalizmus területén s nem tudott továbbfejlődni az irodalmi forradalom következetes útján.

Ugyanebben az időben azonban Nagy Lajos egyre rohamosabban tisztult, fejlődött, egyre erőteljesebben s logikusabban ment tovább azon az úton, amely a Proletáriátus célkitűzéseihez vezetett s ma, a Lecke című kötetével, félreérthetetlenül dokumentálja, hogy teljesen vérévé vált a szociális forradalom ideológiája.

Természetesen amilyen mértékben tisztult Nagy Lajos világképe, annál szögesebb ellentétbe került ő maga a Nyugattal s azzal a programmal, amely a Nyugat irodalmi harcát involválta. Már esztendőkkel ezelőtt sulyos konfliktusai voltak Osváttal s egyre-másra megesett, hogy legtisztább s legklasszikusabb írásait visszakapta. Hovatovább teljesen kimaradt a Nyugatból, Osváték egyre, dogmatikusabban haladtak tovább a „tiszta irodalom” és a „forma” zsákutcájában s nem voltak hajlandók észrevenni, hogy ennek a nagy írónak minden megnyilvánulása a legtisztább irodalom s a legcsiszoltabb forma követelményeinek úgyszólván iskolapéldája. De természetesen Osvát és köre esztétikai előírásai csak védekezést jelentettek, védekezést egy új ideológiával szemben, amely sehogysem illett a minduntalan „szabadságharcot” emlegető Nyugat polgári liberális ideológiájába s ezért még abban az esetben sem voltak hajlandók az új szellemet befogadni, amikor annak jelentkezési formája kiállotta a legszigorúbb esztétikai itéletet is. Tragikomikus ellentmondás volt ez Osvát és Nagy Lajos között s valóságos kortünet. Nagy Lajos képviselte az igazi forradalmi irányt s szellemet az irodalmi forradalom megindítójával, Osváttal szemben s Nagy Lajos húzta a rövidebbet akkor, amikor szaván óhajtotta fogni azokat az urakat, akik az irodalom szabadságharcát hirdették. A Nyugat számára a lassú halált jelentette a hirdetett programmal való szembekerülés, viszont Nagy Lajos elvesztette azt a fórumot, ahol éveken át megnyilatkozhatott s a fórummal együtt hullottak szét lába alatt mindazok a fórumok, amelyek lényegükben hasonlatosak a Nyugat hamis színekkel kifestett deszkáihoz. S így Nagy Lajos, a legragyogóbb írók egyike, a magyar novellaírás klasszikus mestere úgy elszigetelődött, hogy alig lehetett a szavát hallani. Néhol, napilapokban, alamizsnaként közöltek tőle egy-egy viszonylag enyhébb tárcát, lélekzeni is alig tudó baloldali folyóiratocskák egy-egy kritikát. A Népszava közölte egy regényét, de a maga kispolgári, korlátolt szellemi cenzurájával agyonnyomva, megfojtva. Kiadót már évek óta nem kap és nem kaphat. S ő egyedül, kiközösítve, elnémítva, vívódásokba kergetve ment egyre világosabb útján s egyre következetesebben. A „leckét” alaposan megtanulta a maga bőrén. Kristálytiszta racionalizmusa megóvta attól, hogy formaravaszkodásokkal álcázza magát, hallatlan szívóssága, életereje fenntartotta őt, nem esett az esztétizálás feminin tépelődésébe, szeme sohasem káprázott el azoktól a jelenségektől, amelyek Magyaroszágon körülkeringték, hanem biztos itélettel figyelte egész Európa s az egész emberiség mozgalmait. S látta, hogy mindaz, ami Magyarországon történni fog, csak függvénye lesz az emberiség egyetemes evolúciójának, hogy tehát a menekvés nem abban van, ha kivonjuk magunkat a magyar eseményekből, a magyar életből, hanem éppen abban, ha minél erőteljesebben s következetesebben belékapcsolódunk, pillanatra sem véve le tekintetünket a forradalmi jelenségekről, amelyek átfogják a Földet. Ez a bátor, férfias törhetetlenség fűti át Nagy Lajos minden sorát s ez az igazi kozmopolitizmus teszi írásait olyanokká, hogy minden magyarságuk ellenére bármely néphez egyaránt szólanak s egyetemesen emberiek.

Nagy Lajost igazolta a hite. Én úgy érzem, hogy az ő ideje egyre jobban közeledik s ez a kis kötet, amelyet a munkások számára adott ki egy szocialista csoport, az ő reneszanszát jelenti. A könyv szerény, igénytelen és olcsó. Nem diszlik rajta valamely előkelő kiadóvállalat pecsétje. De a maga szürkeségében és olcsóságában sokat jelent. Jelenti azt, hogy a könyv írója megtalálta a maga helyét s közönségét. Rátalált azokra, akikhez igazi írónak s művésznek szólania, kell. A könyv szürke borítékja jelzi azoknak a tömegeknek szürke s igénytelen külső habitusát, amelyek a felszabadulás harcában nem érnek rá szalonképesek lenni. Olcsósága az ő szegénységük szimbóluma. S az, hogy erről a könyvről következetesen hallgatnak a polgári lapok kritikusai, stílszerűen illeszkedik bele abba a némaságba, amellyel a proletáriátus élethalál harcát mintegy ködbe óhajtják borítani. Az egész könyv mindenestül, írójával együtt, szinte megható s lelkesítő példája az igénytelen hősiességnek! S éppen ez az igénytelen, vakmerő, csak a maga erejére támaszkodó s egy egész világgal szembenéző hősiesség hatja át a könyv minden írását.

Nagy Lajos legbelsőbb konfliktusai szociális konfliktusok. S egyetlen sorában sem próbálja ezt a szociális konfliktust más oldalról megközelíteni, kifejezni, megoldani, mint a szociális oldaláról. Hősiessége éppen ez. Vannak íróink, költőink, akiknek éppen úgy, mint Nagy Lajosnak, súlyos szociális konfliktusaik vannak. De mert a mai polgári társadalomban ezeket egyházi átok alá vetették, megpróbálják kendőzni őket s áttolni más területekre. Ezért van annyi hazughangú, hazugformájú irodalmi termékünk mostanában. Legdivatosabb módja a kendőzésnek a szociális konfliktusok szexuális területre való áttolása. (Itt van egyik magyarázata annak, hogy a hanyatló polgári művészet miért alkot annyi erotikus művet, a színpadon miért szereztek egyeduralmat a szexuális dolgokkal foglalkozó darabok, mozikban a filmek). Nagy Lajos kíméletlenül hangoztatja, hogy a konfliktusokat elsősorban szociális területen kell megoldani! S ezt olyan kíméletlenül s megalkuvás nélkül viszi keresztül, mint a ma élő írók közül egyik sem. Látása centrálisan ebiből a szempontból indul ki s témái megragadásában, kibontásában, írásai felépítésében, mondatai megszerkesztésében s hangjában ez a szempont érvényesül. Nála a szexuális gátlások és konfliktusok is visszavezetődnek szociálisokra s azoknak a következményei, az azok ellen való kényszervédekezések módjai. Ellentétben azokkal, akik az egyén konfliktusainak megoldását abban keresik, hogy alkalmasakká iparkodnak tenni őt a szociális adottságokhoz, Nagy Lajos azt hirdeti, hogy első és elmulaszthatatlan kötelességünk mindennemű szociális elnyomatás megszüntetése s lehetetlenné tétele, mert az egyén mindaddig kénytelen lesz védekezni a legkülönbözőbb aberrációkkal, amig a szociális konfliktusok gyökeresen meg nem oldódnak.

Ez a racionális belátás az oka annak, hogy Nagy Lajos, ez a kritikus elme, a proletáriátus szabadságharcához csatlakozott. Ezen az egyéni átélésen keresztül vezet az ő útja minden elnyomotthoz és kizsákmányolthoz.

Gyűlöli a polgárt. Gyűlöletében kineveti és kifacsarja. Kifacsarja, mint a szivacsot s megmutatja, hogy minden ereje az ürességében és nyujthatóságában rejlik. Tobzódik a színekben, jelzőkben, jellemző momentumokban, ha polgárt rajzol. És a polgárt sohasem mint egyént, hanem mint egy osztály reprezentánsát fogja meg. A képek, melyeket így rajzol, hasonlatosak George Grosz tollrajzaihoz. De azt is megmutatja, hogy a polgár nagyképűsége, hipokrizise, gyávasága és kicsinyessége szükségképpen az osztálytársadalom s a termelési mód következménye. Hogy a polgár butasága kényszerű védekezés, mellyel osztályának érdekében elzárkózik a gondolkozás lehetősége elől is, hogy morálja eszköz osztálypoziciójának megtartása szolgálatában, hogy filozófiája, esztétikája mind osztály érdekének védelmében épült. De egyben rávilágít arra is, hogy félelme s megrettenése már jelzi osztálypoziciójának megingását. Hallatlanul bátorít és lelkesit ezzel a vonással. S élő példáját mutatja be annak, hogy az igazi, vérbeli író ilyen közvetett, de mindig a lényegre mutató eszközökkel éri el legjobban a harcra való nevelés és biztatás céljait. Az, hogy Nagy Lajos polgáralakjait mint osztályjelenségeket fogja fel s mutatja be, ma egyedülálló jelenség irodalmunkban. Polgári kritikusok ezért szemére hányhatják Nagy Lajosnak, hogy „felszínes” és hogy „csak a kérget mutatja meg”. (Nyugat, 930, III. 15.) Ámde nem válik az író műve szükségképpen „méllyé”, ha az egyén cselekvéseinek rugóit a maguk teljességében s esetlegességében tárja fel. Iró, aki a dolgokat a szociális oldalukról fogja meg, éppen akkor válna felszínessé, ha eredeti célkitűzésétől elkanyarodva, figyelmen kívül hagyná az osztályjellemző vonásokat s osztályösszefüggéseket, s például, egy-egy polgár rajzában kiszakítaná az egyént, elválasztaná osztályától. Bizonyos, hogy például az orosz írók zöme mind a két ábrázolási módszert egyszerre alkalmazza, ámde Nagy Lajos megszűnne az lenni, aki s ami, ha nem a maga módján látna s beszélne! Igenis, abban a vonatkozásban, amelyben őt a polgár s a proletárérdekli, alapos, a lényeget feltáró és következetes.

Felületes olvasó hajlandó lenne azt is mondani, hogy ez az író embergyűlölő. Nem, csak polgárgyűlölő. S a polgárt sem mint szenvedő embert gyűlöli, hanem mint osztálylényt! Nagy Lajos keménysége s kíméletlensége azonnal megszűnik, mihelyt az ember nem mint elnyomó s az elnyomatás vak eszköze, hanem mint elnyomott jelenik meg előtte. Őt az embernek emberhez való viszonyában ez a kérdés érdekli: melyik az elnyomott, melyik az elnyomó, miért elnyomott az egyik s miért elnyomó a másik, miként lehetne ezt a viszonyt közöttük megszüntetni. Am írásaiban a polgár nemcsak mint elnyomó jelenik meg. Nagy Lajos komikai erejét, hasonlíthatatlan humorát az adja, hogy szemében a polgár mint önmaga ideológiájának, moráljának, hipokrizisének a kényszerűségének rabja jelenik meg! Mint olyan lény, aki pozíciójának, a magántulajdonának védelmében szöges drótkerítéssel vette körül magát s most maga sem tud a kerítés mögül kimászni. A szögek őt is felvérzik, a bekerített hely az ő számára is majomkreteccé válik, de kénytelen mosolyogva nyalni sebeit és vidáman táncolni a ketrecben, hogy ő maga is irigylésreméltónak s kényelmesnek lássa saját helyzetét. A drótkerítés fonadékát esztétikai elméletekkel mint a művészet örökbecsű alkotásait kénytelen nézni, magántulajdonba zárt rabságát mint az egyéniség diadalát kénytelen beállítani. Nagy Lajos humora a szabad ember gyilkos kacagása. Ad abszurdum tudja vinni a groteszkséget, hangban, ritmusban kitünően alá tudja festeni.

De tragikusan komorrá s megdöbbentővé válik, amikor az abszurdum viszi a mai társadalmi és gazdasági rend következményeinek rajzát. Amikor lehántja a visszásságokról a groteszk humort és bemutatja az emberre, (s nem a polgárra) való rettenetes hatását. A Jeremiáda című novellában néhány oldalon olyan irtózatos freskót fest, amihez fogható egyetlen egy sincs a magyar irodalomban s a világirodalomban is kevés. (Swift). Az olvasót könyörtelenül hurcolja a mondatok szilárdan kapcsolódó acélláncain, a logikum kíméletlen utján egészen a legvégső pontig. S akkor elereszt bennünket s otthagy. Persze, itt is megjegyezhetné valaki, hogy nem lehet a következtetéseket a végső pontig vinni, — de nem az-e a forradalmár, aki semmiféle gátlásnak nem engedve, kíméletlen s nyugodt logikával a végső pontig meri és tudja végiggondolni a dolgokat? Aki nem zavartatja magát mellékkérdésekkel, nem térítteti el magát érzelmi motívumokkal s le nem veszi pillantását az okok és okozatok láncolatáról mindaddig, amig a végső konkluzió tisztán s félreérthetetlenül előtte nem áll? Hogy Nagy Lajosban megvan a logikának ez a gátlásmentes következetessége s a hozzávaló reminiszcencia- és szentimentalizmus-hiány is, az a Jeremiádá-ból nyilvánvaló. A tragikomikus ábrázolat itt tisztán tragikussá válik s annál tragikusabbá, mert állandóan érezzük, — az író érezteti velünk művészete láthatatlan módszereivel —, hogy mindenen változtathatunk, hogy az ember sorsa az ember kezében van, — s mégis elejti s mégsem változtat! Ökölbe facsarjuk a kezünket s érezzük, hogy változtatnunk kell! S Nagy Lajos írásainak etikai tartalma éppen ez : legnagyobb rossz az ember számára az elnyomatás, legfőbb jó a szabadság, a cselekedetek legfőbb értékmérője az, hogy mennyiben állanak a szabadság szolgálatában. A Jeremiáda a magyar irodalom páratlan értéke s az európai irodalom legelső darabjai közé tartozik. Ereje félelmetes, megírása klasszikusan egyszerű, tömör, zárt.

Nagy Lajosnak a forma nem esztétikai kérdés. Egyáltalában nem is probléma a számára. Minthogy igazi, vérbeli íróművész, nem az a célja, hogy szépet alkosson, hanem az, hogy maradéktalanul kifejezze konfliktusait s megoldja azokat. írásainak formája ebből a pontból indul ki s tulajdonképpen nincs is formájuk. Tömör s logikus építmények ezek, melyek minden ízükben s porcikájukban egy konfliktus középponti magvát hordozzák. Ez a mag teljesedik, épül ki tolla alatt. Nagy Lajos írása cselekvés és nem valami elgondolt, vagy vágyott szépnek a láthatatlan mintája után készült mesterkedés. Esztétikája nincs. Logikája van. Nem óhajt szép nyelven sem írni, de mert gondolkozás-utódja a magyar ember racionális és reális látásából fakad, igazi magyar nyelve és stílusa van. Nem ejti meg egy-egy fordulat, vagy szóhasználat, mondatszerkesztési mód. Nem hatják meg zenei periódusok. Csak egy szempont vezeti: a kiválasztott forma ugyanazt az élménytartalmat hordozza-e, amelyet éreztetni akar általa. Kevés író van, akinél annyira hiányozzanak bizonyos kedves és tetszetős fordulatok ismétlődései, mint Nagy Lajosnál. Ez az egyszerűség s egyvonalúság a legkomplikáltabb valami. Nehéz lenne paródiát írni róla. Nála minden mondat új s minden szó, — pedig nincs olyan nagy szókincse —, mintha először kerülne a tollára. Az anyaggal való bánnitudás mintaképe Nagy Lajos írása. Ami természetes is, ha meggondoljuk, hogy ennél az írónál az anyag tulajdonképen nem is választható el az élménytől s gondolattól, mert egy azzal s azonos.

Mindent összefoglalva: Nagy Lajos elérte fejlődése tetőpontját. Olyan író áll előttünk, aki megtalálta azt a centrális nézőpontot, amely tökéletesen megfelel konfliktusának s aki mindent ennek a pontnak a sugárrendszerébe tud beállítani. Nagy Lajos számára immár könnyen elérhetővé válik minden, amit meg akar közelítem. Kisiklásai nincsenek s nem is lesznek, mert tudatossága teljesen kongruens ösztönösségével. Most megjelent novellái a teljesen felszabadult írót mutatják, aki semmiféle gátlással meg nem köthető. Férfias ereje és szavának súlya ebből a gátlásnélküliségből következik. Művészete minden ízében bekapcsolódik az elnyomott osztályok felszabadulási harcának vonalába s ezért van jövője, ezért mindenki írója. A világkép, melyet elénkvetít, alapvető szociális konfliktusán nyugszik s egész valójában megfelel a tudományos színtézis törvényeinek. A kritikus boldog, hogy nem kell kritikusnak lennie s megelégedhet a magyarázó, az interpretáló szerény szerepével! (Budapest)

* A Lecke c. novelláskötet megjelenése alkalmából (Építők könyvtára. Budapest 1930)