Kevés könyvet vettem kézbe nagyobb érdeklődéssel s tettem le nagyobb csalódással, mint Pitirin Sorokin, a szentpétervári egyetem volt tanárának a forradalom szociológiájáról írott könyvét.* Minden tekintetben jogosult volt e könyvvel szemben a felfokozott várakozás, — joggal hihettük, hogy egy jónevű szociológus, kinek személyes élmények alapján volt alkalma tanulmányozni forradalmi tömegek magatartását, bizonyára új meglátásokkal s új adatokkal fogja gazdagítani a tömegpszychológia Le Bon óta alig fejlődött tudományát. Sajnos, Sorokin könyve nem sok újat mond.

A forradalom szociológiájának nincs valami nagy irodalma. Huszonöt évvel ezelőtt a párisi Institut International de Soziologie pályadíjat tűzött ki a forradalom történeti, szociológiai és tömeglélektani vonatkozásait tárgyaló munkára s az első díjat Arthur Bauer, a Classes sociales kiváló szerje: Essai sur les Revolutions című munkája nyerte el. Nem érdektelen most e két munka egybevetése.

Bauer főként a forradalom törvényszerűségeit kutatja, mig Sorokin inkább a forradalom tömeglélektanával foglalkozik. Közös vonás a két szerzőnél, hogy egyikük sem kizárólag a történelmi materializmus szemszögéből teszi vizsgálat tárgyává a társadalmi jelenségeket.

Bauer szerint a forradalmi kedélyállapot ugyan az osztályhelyzet függvénye, de vannak esetek, mikor a gazdasági kérdések másodsorba jutnák. „A tisztán gazdasági érdekek mellé — írja Bauer, — oda kell sorozni a függetlenség szeretetét, a szabadság vágyat és a hatalomra való törekvést”. Sorokin a társadalmi csoportok lélektanát vizsgálva szintén arra a következtetésre jut, hogy azok a módosulások, melyeken az egyéni lélek forradalmi időkben átmegy, nem kizárólag gazdasági tényezőkre vezethetők vissza.

Az orosz szociológus különbséget tesz velünkszületett, átöröklött és a társas együttélés folytán kialakult, szerzett ösztönök és szokások között. Minden cselekvés az ős ösztönök és az azokat korlátozó társadalmi gátlások kölcsönhatásának eredménye. A társadalmi élet normális menete idején bizonyos kiegyenlítődés áll. be ezen ösztönök és gátlások között. Forradalmi időkben a gátlások megszüűnnek s az ősi-ösztönök jutnak érvényesüléshez. Sorokin szerint a forradalom rendszerint nem alulról keletkezik, nem a társadalom alsó rétegeinél szabadulnak fel először a szociális gátlások, hanem a tömeg átlagnivóján magasan felülálló egyéneknél, a tömegszuggesztoroknál kezdődik a forradalmi lelkület kialakulása s a bomlási folyamat felülről indul lefelé egyre növekvő intenzitással. Mig a tömegszuggesztornál a „Hemmungok” fokozatosan vesztik el hatóerejüket, a tömegnél azok egy csapásra szűnnek meg s lépnek előtérbe az ősösztönök. Minden forradalom megnyilvánulási formája szükségszerűleg antiszociális jellegű s még a forradalmi tömegeken belül sem érvényesülnek a társas együttélés lelki tényezői (szolidaritás, részvét, kooperáció stb.)

Forradalom és szabadság Sorokin szerint ellentétes fogalmak: forradalmak idején történik az egyéni szabadság legnyomasztóbb korlátozása, az egyéni élet olyan megnyilvánulásai is kontroll alá kerülnek, melyek normális viszonyok közepette mentesek minden felsőbbségi beavatkozástól.

Mennél tovább tart egy forradalom, annál károsabb hatású — még a forradalom célkitűzései szempontjából is. A forradalom szükségszerű következménye az ugyanolyan vagy még erősebb intenzitású reakció, mert minél nagyobb arányokat ölt a revolució, annál erősebb rendszabályokat kell alkalmaznia a rendet helyreállitó hatalomnak, tekintet nélkül a forradalom kimenetelére. A forradalom eszméit képviselő hatalomnak ép oly erős eszközöket kell igénybe venni a társadalmi egyensúly helyreállítására, mint egy reakciós rezsimnek.

Sorokin professzornak „élő anyagon” volt alkalma tanulmányozni a forradalom jelenségeit, az orosz forradalom kitörésétől kezdve öt éven át élt világrengető események sodrában. Az ilyen közvetlen élmény azonban — úgy látszik (legalább is Sorokin példája ezt bizonyítja) nem nagy hasznára van a szociológusnak. Amennyit nyer közvetlen szemléletben, annyit veszit objektivitásban. Ami érték a belletristánál — az élmény frissesége és közvetlensége, a szociológusnál könnyen a perspektíva hiányához vezethet.

Sorokin könyve lektürnek páratlanul érdekes, rengeteg adattal s megfigyeléssel támasztja alá megállapításait, de tudományos értéke minimális.

* Pitirin Sorokin : Die Soziologie der Revolution. J. T. Lehmann Verlag München 1929.