Túl voltunk a határon.

Mögöttünk nagyon messze, valami égett. Talán nem is falú, hanem egy iszonyú farakás, ami mellett melegedtek boldogabb, pihenő katonák.

Mi még mindig legelöl mentünk, közvetlen az ellenség után, aki napok óta futott. Nem lehetett tudni mit akar. Csapdába csalni? Befullasztani valami iszonyú mocsárba, bent Oroszországba, amiből nem ismertünk semmit!?

A térképeinknek nem vettük semmi hasznát. Néztük, sillabiláltuk.Öszszelőtt falvakon mentünk keresztül. Egynek se tudtuk a nevét. A feldúlt községekben felkutatott falu-nevek sohase egyeztek a térképen levőkkel. Ismeretlen, vad vidék volt ez, ahol gonosz szándékú népség lakik. Megmérgezik a kutakat — beszélte belénk a parancsnokság s a civileket se szó, se beszéd akasztották a fákra. A falvak menekültek előlünk.

Napokig mentünk. Hátulról folyton jött a parancs: előre.

 Olykor megjelent valami magasrangú tiszt az élen. Alig beszélt valamit, már is ment vissza. Csak tovább előre! Egy percre se szabad megállni! A győzelmet ki kell aknázni!

Pihenésről szó se volt. A szakálunk kinőtt. A piszoktól ragadt a fegyver. Mindennap mentünk. Mikor váltanak már fel? Legalább egy napot hagynának pihenni s nem harcra készen bóbiskolni itt-ott, állandó tábori őrs váltásokkal!? Mindegy. Hátulról egyre kergettek. Ez a parancsnokságok dolga. Egy asztal előtt ülnek, meleg szobában és egy papirra írják: előre.

Már a negyedik napja mentünk. Miért nem állnak meg azok az oroszok legalább, hogy mi is megállhatnánk? Nékik nem kell pihenni? Hová a fenébe megyünk ezen a nyomorult tájon, ahol még a föld is sivár és kietlen, mint a pokolban, hogy az Isten verné meg! Csupa gyalázatos út és nyomorult falu! Hát érdemes ilyesmiket „elfoglalni?” Mi hasznuk van ebből azoknak, akik kergetnek!?

A zászlóaljban már mindenki zúgolódott. A zászlóaljparancsnok az ezredest szidta. A századparancsnokok a zászlóaljparancsnokot. „A vaskoronát akarja kiérdemelni, ezért van ez a rohadt hajsza”. A legénység meg a századparancsnokokra morgott. „Miért nem jelentik a zászlóaljnál, hogy fáradtak vagyunk?”

Mi, altisztek persze kussoltunk. Együtt dohogtunk a legénységgel, a századparancsnokoknak azonban nem mertünk szólni.

Az ötödik éjszaka azonban már elég volt. Elvégre semmit sem lehet a végletekig birni. Most már jöjjenek előre azok, akik kergetnek, a dandár és a hadosztályparancsnokok s a vezérkari tisztek és menjenek ők! De egy napot hagyjanak itt pihenni, a kutya Istenit, hát meddig kergetnek!?

Valami széles útcsapáson mentünk, biztosított menetben. Elől már jött az éjszaka. Köröskörül nagy erdők álltak, fagyott lombokkal, talán teli az ellenséggel. Most megyünk tán a csapdába. Az éjszaka szíven lőnek majd. Szél fujt felettünk. Fagyos pusztai szél. Milyen jó volna valami oduba bujni!

Én az élen mentem egy rongyos szakasszal. Kilométer távolságba mögöttünk a zászlóalj zöme, tömegben. Valaki hátulról előre adta: megállni!

(Milyen jó volt leülni. Páran mindjárt el is aludtak).

„Tovább előre. Jobb összeköttetés erős orosz csapatokat jelent. Kettőzött figyelem. Ellenséges civil lakosság. A legközelebbi faluban harcra van kilátás”.

Mindezeket egy küldönc hozta.

Hátul mindig tudtak ilyesmiket.

— Hogy a gáz vesse fel ezt a nyomorult háborút, — mondta valaki. De én nem akartam hallani az ilyen megjegyzéseket s ezért valamivel előbbre mentem. Egész az élre. Messze van még a falu? Már egész sötét volt. A szél azonban hozzzám verte, amit a bakák beszéltek.

— Nyomorult cselákok, legalább ezek hagynának békiben. Agyon kell verni valamennyit. A büdös kutyák... S össze-vissza dörmögtek, elégedetlenkedtek, forrottak, dohogtak mindenre és mindenkire, a legrosszabbra készülve, most már egyéni indulatból, mint akik most tényleg megbosszulnak mindent, ezt az egész lehetetlen, kergetett életet, az egész háborút azon) ta pár ártatlan civilen, aki még él egy ilyen nyomorult faluban... S az éjben meg-megcsörrent a fegyverük. Többször hátra szóltam: „csendesebben. Igy eláruljuk magunkat”.

A zaj azonban nem hagyott alább. Sőt már egész hangosan beszéltek, kiabáltak. Rettenetes — gondoltam — hisz ez már örjöngés ilyen isszonyu dolgokat mondani. „A nyílt úton lövöldöznek halomra, ha lármáztok”, — sziszegtem feléjük. „Majd csak megállunk. Egész biztos, hogy most már felváltanak s majd kipihenjük magunkat”.

— A nyavalya hiszi, — mondta valaki s már felakartam csattanni, amikor a szakaszból lövés dördült fel.

Hirtelen azt hittem, valamelyik felém lőtt, de mindjárt kiderült, hogy az élről a falut avizálták s az egyik riasztólövést adott le, mintegy jelezve, hogy igenis az ellenség jön itt, fegyverrel s megölünk mindenkit, nem is a háború miatt, de egyéni bosszúból, mindenkit felkoncolunk ma.

— Raj vonal! — kiáltottam, mert ez már a vérembe volt. A lakosságot biztos figyelmezteti ez a lövés s ha tűzzel fogadnak rajvonalban még is biztosabb. S rajvonalba mentünk tovább, most már lassabban, de feltűzött szuronyokkal az ismeretlen falu felé, vak sötétben. Itt: bizony lelődözhetnek.

Ki ne gondolt volna a házakra, ahol vetett ágyak állhatnak és arra, hogy beléjük lehetne süppedni! De ezek itt csupa ellenség, akik ablak mögül lesből várnak ránk golyóval...

A rajvonalban mindenki magányosabb, mint különben s a félelme és a dühe megnő. Ilyen rajvonalak koncolják fel a csecsemőket és az asszonyokat. Ezek a félelemben és dühben elbrutalizálódott emberek akasztják a civileket a fákra. A kegyetlenkedés néha pihentet....

De a faluban egyetlen egy lélekre se akadtunk. Egyetlen egy mécses sem égett. „Elbújtak a disznók”. — forgatta mindegyikünk. „Előbb megakarják tudni sokan vagyunk-e?” S már a falu másik végibe jártunk. Nem kihalt falu volt ez, de félelmetes és iszonyú helység, lopakodva sötétnél sötétebb házak útvesztői közt, valami fülsiketítő némaságban. Mi lesz itt? Honnan törnek ránk dühödt puskákkal?

De azután rekedt küldöncök vegyültek el a zászlóaljtól a bakák közt azzal, hogy a felváltó zászlóalj már a nyomunkban, fél órába se telik s már ők mennek tovább. Az éjszaka itt hálunk a faluban. Negyvennyolc óra pihenés.

Itt ezek közt a dögök közt? Hogy álmunkba verjenek agyon!?

Végül azonban még is belenyugodtak az emberek, mert a házak ablakaiban szanaszét ki-ki gyuladt lassan a mécses s a bereteszelt ajtók zárai engedtek. A sötétben parasztok kerültek elő, hajadonfő-ijedten. Az egyik bennünket tessékelt előzékenyen befelé az ajtón...

Jobbra-balra a szobáiban a kemence mellett s a padkáján gyerekek, asszonyok aludtak ruhástól, kászolódva, szónélkül átadták a helyüket. Meleg volt.

Az öreg, aki bevitt bennünket, valahová kiment. Az asszonyok a kemencétől távol leültek egy padra. A gyerekek tovább aludtak az ölükben. Valamennyi baka kezében még ott volt a fegyver. A fáradtság és a bizonytalanság remegett bennünk.

Az öreg megint előkerült. Egy felvágatlan nagy cipót hozott és egy szakajtó tojást, (a tojás nem lehet megmérgezve, villant át rajtam) s az Öreg a tojást és a kenyeret az asztalra tette. A legöregebb asszony meg sót állított a szakajtó és a cipó mellé. Az öreg paraszt csak ezután ült le, miközben motyogott, de mi nem ezt értettük meg, hanem azt, ahogy mosolygott. Ez a mosoly világosabb volt minden beszédnél. Olyan értelmes és világos volt, hogy a bakák kitették a fegyvert az udvarra. Ha elhajították volna, akkor se lehetett volna a fegyverük messzibb.

A legöregebb asszony már főzte a tojásokat.

A bakák ott sürögtek vele a kemenceszájnál.

—   Ez a szoba, is olyan, mint a mi szobánk otthon, — mondta az egyik baka.

—   Minden meghajszolt ember szobája egyforma. Egész biztos, hogy nem ezek az ellenségeink, hanem azok, akik ide hajszoltak azzal, hogy ezek fegyverekkel várnak ránk. Ez a meleg itt egész otthoni...

A mécs az asztal közepén állt.

Köröskörül a fal tövén az öregek, az asszonyok és a gyerekek ültek. Mi férfiak pedig az asztalnál — ettünk. Ugy ettünk, mint otthon, késő esti munka után, mikor a háziak már nem győztek várni s megvacsoráztak.

Az öregasszony a szentkép alatt ásított s a keze ugyanolyan dolgos volt, mint az anyámé.