Az orosz kísérlet tapasztalatai

„...az orosz kísérlet tárgya az ember. S az emberi az éppen, ami ottan minden lépésnél megrázza az embert. A heroikus és a rettentő, a megindító és a kegyetlen, a gigantikus nagyvonalú tervek s a kivitelben való triviális sikeretlenségek között dobálódik a kivülről jövő a legellentétesebb érzések között. A forradalom minden rémsége ránehezedik, de ugyanakkor a világtörténelmi akarás és történés egész súlya is. A történelem mélységes páthosza — egy rettentő, tragikus páthosz... Egy a forradalom által erős megpróbáltatásoknak kitett ember mondotta nekem saját keserű sorsa leszűrt konklúziójaképen: Ha egyszer az ember a forradalmat, mint történelmi tényt felismerte, akkor csak a maga egészében veheti azt — nem lehet egy részét akarni s a másik részt nem akarni, nem lehet kikeresni, hogy mit tartana meg az ember belőle. A forradalom eredménye még nem látszik. Egy azonban biztosan meg fog maradni : az emberek megint egy kicsit magasabban hordják a fejüket — valamivel büszkébbek lettek´“. — FEILER.

Nagyszerűek a képtárak a nagyvárosokban; az ott felhalmozott műkincsek nem csak mérhetetlen gazdaságban, hanem még nagy mértékben meg is gyarapodtak a magánkézben levő műkincsek által, amelyeket a forradalom lefoglalt s mindenkinek hozzáférhetővé tett. Nagyszerűek a színházak, nagyszerűek a koncertek. S megindító az, ahogyan a nép, amely a régi Oroszországban e dolgoknak létéről is alig tudott, most ellenállhatatlan rohamban őket tulajdonába veszi. Ha egy, Vasárnap délelőtt egy muzeumba megy az ember, az összes termeket zsufolva találja munkásokkal és munkásnőkkel, akik itt még inkább megadják a tömeg jellegét, mint az utcán, nem ritkán parasztokat is közöttük, bámész szemekkel. Mindenütt csoportok vezetők körül, magyarázók körül; mint amikor egy egész nép először fér hozzá szellemi javakhoz, amelyek azelőtt egy kiváltságos réteg privilégiumát alkották.

A színházakban és koncerteken ugyanaz a kép. Mind zsúfolva vannak. S minthogy a nagy. Koncertek termek túl kicsinyek (hiszen azelőtt csak egy kis réteg szükséglete volt), a nagy orchester-termet pl. Moszkvában vasárnap ötször egymásután használják különböző előadásokra; s mind az öt zsufolásig megtelik. Mert rendszerint a helyek legnagyobb részét a szakszervezetek veszik át, hogy 30—75 százalék engedménnyel, a kereset szerint, adják tovább a jegyeket tagjaiknak; gyakori eset, hogy egy nagyobb üzem munkássága egy teljes előadást megvásárol a maga számára. S nem kell hinni, ´hogy a zene és a színház élvezése a néhány nagy városra korlátozódik. Mert , a nyári hónapok alatt, amikor ott a színházak zárnak, a művész truppok, s a legjobbak is, mint Stanislavski vagy Meyerhold, elmennek a kis városokba, a falukba, a legtávolabbi ipari központokba is, hogy éppen olyan lelkes közönség előtt játszanak. S még ez sem minden. Maga a nép is játszik színházat, műkedvelőcsoportokban, amelyek az egész országban mindenütt megvannak.

S van még valami, ami az új orosz életre igen jellemző s ettől az új proletár életmódtól nem választható el. Ezek a klubok. A paraszt, aki a falujából a városba utazik, most mindenütt „Parasztházakat” talál, szállást, amely teljesen az övé, olcsó hálóalkalmatossággal, pihenőhelyekkel, szórakozóhellyel és könyvtárral, ahol alkalma van művelődni — most először érezheti magát a városban is egyenjogú polgárnak. S a számtalan munkásklub, gyakran volt templomokban vagy palotákban berendezve, gyakran pazarul kiállított új épületekben, a termek hosszú soraival — a német szakszervezeti házak, amelyeket ismerek, ezek mellett a munkásklubok mellett, amelyeket Oroszországban láttam, szegényes lebujok. Van bennük színház, néha több ezer hellyel, koncert- és előadóterem, kiállítócsarnok, könyvtár, olvasótermek, éttermek, biliárdtermek, tornatermek s e mellett egy csomó kisebb terem, amelyekben a különböző speciális csoportok tartják összejöveteleiket: zenetársaság, sakk-kör, drámai társaság, eszperanto-kör, stb. Természetesen nincs minden klub ilyen kitünően felszerelve. Sok helyen primitiv kezdetei vannak meg csak. De minden új iparüzem tervébe fel van véve a munkásklub épülete is. S különösen a nagy ipari központokban erős a tendencia munkásklubok kiépítésére. A cél: pótolni e kollektiv intézmények által a munkásság számára azt, amit a lakásínség miatt egyéni lakásaiban nem találhat meg. S az orosz munkásnak itt tényleg jobb dolga van, mint a németnek, aki a kocsmákban drága sörre adja ki pénzét, mialatt az orosz munkás-klubjaiban két koronáért teát iszik s kap hozzá szórakozást vagy művelődési alkalmat, amilyen alakban csak kívánja. Mert a művelődés a szórakozás mellett e klubok fő feladata, amelyek tényleg a legnagyobb mértékű nevelő munkát végzik: nevelik az öregeket, amikor megtanítják őket írni és olvasni, az asszonyokat és leányokat, akik számára vannak varrószobák s hasonlók, a fiatal munkásokat és munkásnőket, akik a klubban ösztönzést és irányítást kapnak a továbbképzésre, hogy hivatásukban kvalifikáltabb munkásokká s az új állam hasznos tagjaivá képezzék ki magukat.

Képek, amelyek a jövőbe, egy napfényesebb jövőbe mutatnak. S e jövőre való gondolás, a jövőbe vetett remény az, ami ma Szovjetoroszországban a proletár életet uralja. Más országokban a jelenről beszélnek az emberek: így vagyunk, ezt csináljuk — vagy a multról: így volt, ezt s ezt értük el vagy még inkább : milyen jó volt régen. Szovjetoroszországban ellenben a jövőben ragoznak. Mindig csak ezt hallja az ember: fogunk, fogunk, fogunk — ki fogjuk építeni ezt az iparágat, ki fogjuk fejleszteni ezt a termelést, keresztül fogjuk hajtani ezt az árcsökkentést, le fogjuk csökkenteni ezeket a termelési költségeket s így, mindig hasonló módon. Sőt több ennél, ezekhez a jövő tervekhez a pontos számadatok is mindig készen állanak. Mert a tervcsinálás itt egy óriási tervezet alapján történik, amely az óriási ország egész gazdasági munkáját öt évre előre megállapítja, a tőkebefektetést, minden egyes üzemi ág kiépítését, a racionalizálást és a rnechanizálást éppen úgy, mint ennek számszerű hozamát pontosan előírja — terven kívül esik csak három: nevezetesen az időjárás, amely az aratás eredményét meghatározza, a technikai fejlődés, amely előre ki nem számíthatóan forradalmi változásokat idéz elő a termelésben s a szerelem, amely az újszülöttek számát meghatározza (bár itt ma már a tervszerű szabályozás nem kis szerepet játszik). Igy él az egész orosz nép tulajdonképen jövő tervekben. S ez a jövőben való élés megkönnyíti természetesen sokak számára a jelenért hozott áldozatokat és a jelenért elviselt nélkülözéseket. Az emberek szuggerálják maguknak: ma még szűken vagyunk, de hamarosan majd bőviben leszünk. Egy orosz közmondás ugyan azt mondja: „A borjúkat ősszel kell megszámolni” — nyugtával dicsérd a napot. De az új hit elüti a régi bölcsességet, annál is inkább, mivel nem egy eredmény, nem egy javulás látszik már minden kétséget kizáróan. Ugy hogy az idegen is hiába próbál az örökös „fogunk, fogunk” varázsa alól szabadulni; amikor Moszkvát elhagyja — kint a vidéken megint csak ugyanazt hallja. A vidék is a jövő időben ragoz. S mint a központ, a vidék is ugyancsak szüntelenül a másik nagy varázsszót deklinálja: az amerikanizmust.

Az amerikanizmus kell, hogy itt győzzön. Ebben az országban, amelyben ezerszámra emelkednek a különböző felekezetek templomai, ahol a nép még búbánatos dalait énekeli s ahol a parasztok a téli hónapokban, ha nem is festenek többé ikonokat, de fában és szövetben még mindig szép régi művészetüket faragják és szövik bele, ebben az országban, amelyben oly sok régi barbárság keveredik oly sok szeretettel és megértéssel a szép, és a szellem iránt, most egyik napról a másikra valami egészen új kell hogy megszülessen: a racionalizált, a racionálisan gondolkodó s racionálisan gazdálkodó ember a gép mellett.

A munka elgépiesítése s ennek előfeltétele, az ember racionalizálása, máshol évtizedekre menő lassú fejlődés eredménye, itt a legrövidebb idő alatt valósággá kell legyen. „Csak nem maradhatunk örökké e mellett a keleti élettempó mellett, amelyben a háborúig éltünk. Mit kezdjünk akkor a népesség óriási évenkénti gyarapodásával?” mondta nekem egy tudós. Egy másik pedig igy jellemezte a helyzetet: „Az ellentétek éles elválása már a régi Oroszországban is meg volt. Mindig úgy volt, hogy a nép nagy tömege a 16. században élt, a vékony felső intelligens réteg pedig a 21.-ben. Egy része meszsze a többi világ mögött, egy másik része pedig egy jó darabbal előre. Ennek az ellentétnek kiegyenlítése most a cél”.

Igen nagy változás az, amin ma az orosz ember át megy, inkább csak a tempójában, mint sajátosságában más változás, mint az, amelyet a nyugateurópai ember is évtizedek óta közeledni érez. A gép forradalmosítja az embert. És a parasztlegény, aki ősei kezdetleges faekéjét otthagyja, hogy csendes falujából a milliós nagy város gyárainak tomboló lármájába menjen, ma az új Oroszország szimbóluma.

De még sokkal mélyebb, fontosabb s megrázóbb az a változás, amelyet a forradalom tizenkét éve magában az emberben hozott, — változás, amelyet az új élet magukban az emberekben kiváltott. Ezt a változást az idő, a példa és a tények érlelték ki. Ezek az újonnan felnőtt emberek már nem is tudják olyan elementárisan gyülölni a múltat, még ha tanítják is őket reá, mint azok a régi forradalmárok, akiknek egész élete a szenvedések és harcok egyetlen sorozata volt e mult ellen.

Az új nemzedék nyugodtabb, magában zártabb, pozitivebb, mert már nem harcban rombolnia kellett, hanem az építést ismerte meg feladatául, — számára a múlt már tényleg elmult. S ennek megfelelő a helyzete nagyrészt a régebbi, privilegizált rétegekből felnőtteknek is. A kiváltságok elvesztése, amelyet az idősebbek alig tudnak elviselni, rájuk nézve már nem valóban érzett veszteség, mert hiszen már soha sem voltak a kiváltságok birtokában. Az osztályok összeolvadása éppen úgy folyik magában az uralkodó osztályban is, s pedig annyira, hogy az állandó összemüködés és összeolvadás a munkássággal — amely a régiek számára, bármennyire akarják is, mindig egy újból és újból megoldandó feladat marad — a fiatalok számára egyáltalában nem probléma többé, hanem magától értetődő dolog, amiben felnövekedtek. Igy alakul ki valóban egy új stílusa, egy új etikája a proletár létnek, amely az összeség életideáljává lesz. „Egyszerűen unfair itt jómódúnak lenni; az ember kitaszítottnak érzi magát a jó társaságból, ha másképen él, mint a többiek”, mondotta nekem egy régi kommunista. Ez még természetesen nem áll egészen általánosan... mégis megkapó látvány, ahogyan a régi uralkodó osztályok gyermekeinek jó része is tudatosan és igenelve bekapcsolódott az új életbe. Férfiak és nők. Nemcsak hogy dolgoznak és segítenek építeni az új országot; ezt akkor is tenniök kellene, ha nem akarnák. De akarják is s ez a lényeges. Bármily különbözőképen is ítéljék meg az uralkodó rendszert, reményekkel tele az ország jövőjére vagy aggodalmakkal a jövő iránt, ellenszegüléssel az elvesztett politikai szabadság miatt vagy türelmes beletörődéssel az átmenet politikai keménységébe; bármily különbözőképen viseljék is a jelen gazdasági szükségét, nyugodt közönnyel az egyik, vággyal a másik, egyszer már fellélegzeni s valamivel jobban élni: egyben azonban mind egyetértenek egymás között s a felnövekedő, nemzedék túlnyomó tömegével abban hogy az életet úgy ahogyan azelőtt a kiváltságos rétegek élték, egyáltalában el sem tudják többé képzelni. Sekélynek, ércelmetlennek, valóságnélkülinek érzik azt. Nincs többé semmi vonatkozásuk a régi élethez. A Nyugat s a Nyugaton élő orosz emigráció is oly idegen lett gondolkozásuk és akaratuk számára, hogy a visszatérést hozza el sem tudják képzelni s eldobják maguktól annak gondolatát. S ebben, az embernek e megváltozásában fekszik első porban a forradalom chance-a.

*

Igazában azért Európát mégis fenyegeti a bolsevizmus, sokkal inkább, mintsem gondolja. Nem politikailag; hiszen Oroszországnak békére van szüksége. S nem is annyira a direkt forradalmi ragály veszedelmével; mert hiszen Európa ma nyugalmat akar s a bolsevizmus közvetlen gyakorlati eredményei még nem gyakorolnak olyan nagy varázst. Mégis a fenyegetés igen nagy. Csakhogy sokkal mélyebben járó. Mert azt támadja meg, amiben négy száz év óta, amióta modern Európa van és magát újból kiialakító európai szellemiség van, ez az európai szellem legmagasabb célját és legnagyobb értékét látta: az egyéniség jogait támadja meg, az egyes ember személyi értékeit. Amivel szemben a bolsevizmus a legellentétesebb célt állítja: a kollektivizált embert, a kollektiv embert, aki egy kollektiv létben kollektiv él, kollektiv gondolkozik, érez és akar. S hogy ezt a kollektiv embert megteremtse, a bolsevizmus már messze előrehaladt az úton.

Nem azokról a bilincsekről van szó, amelyeket a diktatura politikailag és szellemileg ma az orosz emberre kényszerít. Ez a diktatura a jelen szükségszerűsége: meg fog változni. S arra a még meg nem oldott kérdésre is csak utalni akarunk, hogy vajjon milyen lesz a diktatura megszüntetése után a gazdasági elet maradék nélküli államosítása mellett a szellemi szabadság. Hiszen ez már a kapitalizmus alatt sincs valami fényesen biztosítva, ahol a piac törvényei és jövedelmezőségi kalkulációk döntenek egy ífjú Goethe lírája felől vagy ahol magán tőkehatalmasságok határoznak afelől, hogy az általuk felvásárolt lapokban mi kerüljön az olvasó szemei elé. Itt azonban mégis; van némi konkurencia és vannak versengő akarások. Kinél lesz azonban a döntés, amikor minden nyomda és minden papír az állam kezében van, amely ma Oroszországban csak azt nyomja s a színpadon, az újságokban, a rádión, a tribünökön csak azt engedi szóhoz, ami neki tetszik? A jövő erre a kérdésre is hozhat megoldást s meg fogja teremteni a szabadságot, ha szükségé lesz reá. A rettenetes azonban az, hogy az orosz embert ma arra nevelik, hogy ezt a szellemi szabadságot ne akarja s egyáltalában szükségét is elfeledje. Az ember kollektivizálása.

Kezdődik a lakásokkal, amelyek nem otthonok többé, hanem csak hálóhelyek, mert a felbomlott család tagjainak élete a lakáson kivül játszódik le, a házak közös termeiben, az üzemekben, a klubokban, az iskolákban s egyebütt. Ez először a szükség következménye volt, a nagy lakáshiányé, amely odavezetett, hogy az egyes számára engedélyezett lakást mindig kevesebbre kellett szorítani, annyira, hogy itt-ott már az a gondolat is felmerült, nem kellene-e a lakásokat a legnagyobb városokban éppen úgy több egymást felváltó Schichtnek kiosztani, mintahogyan az üzemek egymást felváltó Schichtekben dolgoznak s mintahogyan az iskolák s a koncerttermek is egymás után több csoport által használtatnak. Lakásínség van, az tény. De ebből a szükségből az oroszok erényt csinálnak s az erényből célt. S a falusi komműnek ideálja, amire törekesznek, szintén a közös hálóházak a mai egyéni parasztházak helyébe.

Ebből azonban az következik, hogy az ember sohasincs egyedül, soha sem csak önmagáé, hanem mindig másokkal mindig egy közösségben, a tömegben. S egészen tervszerűen kezdődik ez már az iskolában. Fúrnak-faragnak a gyermekek, úgy valami közöset kell fúrjanak-faragjanak, sohasem külön-külön valami egyénit. S amikor tanulnak, csoportokban, kollektive tanulnak, nehogy valamelyiknek egyszer valami egyéni gondolata legyen. Mindenféle körökben és csoportokban egyesítik őket, hogy mindig együt legyenek, mindig foglalkozzanak s soha egyedül ne maradjanak. S ugyanaz megy végbe a felnőttekkel is. Mindenkinek van munkáján kivül, munkája után mindenféle kötelezettsége, ami igénybe veszi. Társadalmi kötelezettségek, amelyek ott kötelesség számba mennek. S a különféle körök, klubok, csoportok ülései, amelyekhez tartozik s amelyek úgy lefoglalják, hogy maga számára egyáltalában nem marad ideje, soha önmagával egyedül nincsen.

Egy kommunista keserű öniróniával, mint az új kollektív lét szimbólumát, egy óriási központi közigazgatási épület toilettejét mutatta meg nekem. Hosszú sorok, csak nők és férfiak számára elválasztva, egyébként minden válaszfal nélkül, nyilvánosan, közösek, kollektívek. A városi parkokban is így építik őket ma már. El minden finnyáskodással, minden nyárspolgári egyéniséghajhászással ott is — kollektív kell elintézni minden emberi tevékenységet! Mind ez groteszknek látszik. De a bolsevizmus nem fél az ilyen groteszk dolgoktól sem.

Mert tényleg a bolsevizmus, képviselői legnagyobb többségében, az ember kollektivizálását akarja. S ebben is, történelmi materializmusához híven, csak tudatos végrehajtójának érzi magát egy belső törvényszerűségek szerint mindenképen bekövetkező fejlődésnek. „Nem mi kollektivizáljuk az embert, hanem a gép. A gép, amely a paraszt legényt a falujából a gép mellé hozza: kollektivizál: a gép, amely a kis üzemeket koncentrált nagy üzemekbe összekalapálja: kollektivizál; a gép, amely az embereket a városokban tömegekbe gyúrja: kollektivizál. Tessék megnézni Németországban a vasárnapi sport-üzemet. Ugyanazt találja nálunk is. S megtalálja ugyanazt Amerikában is s mindenütt a világon, ahol az elgépiesített nagyipar a kollektivizálást tényleg végrehajtja. A sport és a mozi jobban, mint a közfalnélküli klozett, igazi szimbóluma itt és máshol a mindenütt kérlelhetetlenül előrehaladó kollektívizálódásnak. S a különbség közöttünk és a Nyugat közt csak abban van, hogy mi tudatosan segítjük és siettetjük azt, ami nélkülünk is, csak lassabban bekövetkezne s amely elől a Nyugat polgári ideológiája oly szivesen a homokba dugja a fejét. Az ember mindenütt, ahol a világ eliparosodik, szükségszerűen kollektív ember lesz. Ezt s hasonló gondolatmenetet hallottam mindenfelé. S ki vitathatná e diagnózis igazság-magvát?

* Arthur Feiler, a Frankfurter Zeitung közgazdasági szerkesztője a mult nyáron beutazta Oroszországot s most egy vaskos könyvet irt ott tett tapasztalatairól. Feiler, aki két évvel ezelőtt Amerikáról irt érdekes könyvével keltett feltűnést, nem csak hogy nem szocialista, hanem kimondottan individualista, amit Oroszországról irt könyvében is állandóan kihangsúlyoz. Azonban egy nyílt szemű ember, akiben a jóakarat is megvan az objektivitásra; miáltal a szocialista Oroszországról tett megállapításai annál nagyobb érdekességre tarthatnak számot, mivel semmiképen nem, keverhető az elfogultság gyanujába, amelynek ma még bizonyos körökben mindenki ki van téve a aki az uj Oroszországról nem kifejezett gyűlölettel ir. A Szemle rovatunk részletesen foglalkozik könyv gazdasági természetű megállapításaival, itt pedig közöljük néhány részletét, amely az Oroszroszágban megindult lelki-kollektivizálódási folyamatról beszél.