Alább következő elbeszélés mutatvány Antal János legközelebb megjelendő regényéből. A regény itt közölt bevezető fejezetével egy a magyar irodalomban eddig kifejezésre nem jutott problémát állit be minden zsufoltsága és fülledtsége ellenére is plasztikusan : a mai fiuk s a mai. apák közti ellentét problémáját.

Bágyadtan fekszem a kertben. Szinte köhögtető a nagy tavasz, amely hirtelen elkap embert, állatot, meglepő tizenötéves gyermekieszemnek. Hátam megett fehéren, elmosódva emelkedik villánk frontja az alkonyban. Valahol a szomszédból boros muzsika, szól, lányok sikoltoznak az égíg és én bűnös elfogódva szivom mellemre a mámort.

Odafenn vöröses, gyenge fénnyel kigyúlnak a lámpások. Védekezni próbálok a fény ellen, de nem lehet. Egy egészséges cselédhang lekiált:

— Urfi, vacsorázni!

Visszhangzik a kertben a szó, a palánk visszaveri a hangot és én, felocsúdom. Kigyuladtak a lámpások és én felmegyek vacsorázni.

Holdfény. Emlékszem: az asztal megterítve, a fehér abrosz közepén ezüst fonatú kenyérkosár, az elefántcsont szalvétatartókba belevésve a név: Ákos, Bandi. Ezek mi vagyunk, Balog ügyvéd gyermekei... Apám okos tekintete, aki az asztalfőn ül, anyám árnyékolt, megtörő szemei, fekete fürtű. haja. A. csillár elektromos gyertyáival vajkit, a fehér porcelán, az ezüst evőeszköz, az ezűstkosár mélyén fehér puhaság: kenyér. Fejemben, mellemben a levelek susogása még (ahogy felnéztem bólogattak a fák, furcsa volt a világ) markomban füvek szálassága, elmorrzsoltt, föld. És túlnan, a szomszéd kertben: valaki áll, valaki jön, valaki szól...

— A két fehérruhás lány. — gondolom — Szépek! — És szórakozott vagyok. A kert, a kert! beszéljek?

Tele vagyok benyomással. Nem tudok beszélni. Érzem nem birom megbontani a csendet a csend, gyanakvó, családi nagy csend ráül a mellemre — a két atmoszféra a z meg e z viaskodnak, egy fojtogató, erős kéz a torkom után nyúl. Még a székemen ülök, de a következő percben — tudom — felfordítja velem a széket, és ismét ferdén szépnek, érdekesnek fogom látni a világot, mint odakünn, a fák bólogató csúcsát, kuvikmadár. Ha. ugyan nem zuhan a fejemre ez a fény és minden, a csillár, a ház, a világegyetem és odalenn, a padlón, asztal és szék között elvérzek, elvérzek — valakit látok, orrán, száján megindul a vér, pofonütötték, mert későn jött.

— Igen, ma az iskolában, — jut az eszembe.

Visszagondolok: csak délelőtt volt és milyen távol. Piszkos zsebkendőjét nyomta hátrahajtott, vérző orra alá. Egy ismétlő volt. Aztán kiment a folyosóra és a vízcsap alá tartotta a fejét. Szédülve támolygott.

— Min gondolkodol, fiam? — kérdi az apám. — Hol voltál ilyen sokáig?....

—   A kertben ültem.

—   Mit tudsz annyi ideig a kertben ülni?

—   Jó a levegő — mondom és tudom, hogy valami egészen más. Hazudok, a kertben igenis jó a levegő és jó, hogy az ember nincs egyedül. Az egész világ ráhajol. De ti nem értitek.

Beszéljek?...

Mikor beteg voltam ápoltatok. Ti vagytok a szüleim. Tudom, felfogom ezt. Most betálalják a levest, meleg gőzébe betemetem az arcom. Habzsolok, nem érzem az ízét.

— Tyúkleves? — mondja az öreg megelégedetten — na ez igazán kiváló! — Anyám kínál: — Nem eszel még? — Mindez csak a gőzön, keresztül; kanalazom a drága, világítón aranyossárga folyadékot, ez az aranyossárga szín dominál. Husaróma. Felforgatja a gyomromat, de jól lakom. Anyám nem fogja kérdezni: miért nem: eszel, fiam? A gőzön keresztül mindennel megbékélek, most kiviszik a tálat, a porcelán, az ezüstkanalak csörgése, szárazra került hal vagyok, a tekintet a fehér abrosz közepén : Üresség!

Hátradűlök a székben. Szívom a szám: gőzök. Tyúkleves. Aranyossárga! Tojásos! Husaroma!... Hátradülök a székben és várok. Mit?... Üresség. Az állati emésztés nem mentesít. Egy arc. Apám. Az Öreg! Néz engem. Engem néz. Anyám: engem néz. Két pár szem.

Apám, Tekintély. Reprezentativ férfiú. Ügyvéd. Mi minden van a háta megett? Őszül már. Menthetetlen oda a gesztenyeszín fürtök aranyos reflexe. Néha fáradnak az okos szemek. Gyulladtak.

Ügyvédből hős. Hősből forradalmár. Nemzeti tanács, önkéntes védsereg. Forradalmárból kulturférfiú. Mindig fenn. Sose lenn.

Mindég fáradhatatlan. Fogad, meggyőz. Beszél, ünnepelt. — Nagy apának a fiai vagytok!... Ismeritek a történelmi mondást? „Légy jobb apádnál!” (Mi?... Az nem lehet).

Mindent megteszek értetek — mondja. Ismered nagylelkűségét? Láttad már, amint fiatal tehetség kopogtat szerényen ajtónkon? Pártfogást-keresőn. Amint pártfogolva kezet fog. Elragadó férfi!

— Kedves barátom, forduljon máskor is bizalommal hozzám. Mi szabadelvűek nem vagyunk szűkkeblűek. Mi azt akarjuk, egy egész ország, párt és osztálykülönbség nélkül lássa hasznát munkásságunknak. Goethe a halálos ágyán mondta: Mehr Licht! Világosságot!.. Legyünk a világos ság, a szabadság, a kultura terjesztői. — Mosolyog, el van ragadtatva a saját szavai hatásától. — Fiatal barátom, mondja el valamennyi ösmerősének kitől lehet önzetlen tanácsot kapni. Ez az egyetlen fizetség, amit öntől elvárok. É n sohasem tagadtam meg még senki fiától valamit. A katonáim például... Azok még ma is meglátogatnak „még ma is imádkozunk kapitány úrért” mondta nemrégiben a szolgám. „Bizony nem is feledjük el a kapitány urat”. Az én hős katonáim. És a forradalom. Akkori is csak azt néztem, mit lehet menteni! (Százan és ezren tartoznak nekem köszönettel azokból a zavaros időkből). Mert kultura, világosság, szolidaritás, ami az emberiség örök, nagy kincse. Ezt jegyezzze meg magának, ifjú barátom!

És messzi szárnyon száll a hír. Népszerűség. Gyümölcsöző népszerűség. Az irodába ömlik az ember. — Nem, kérem köszönet fejében sem fogadok el semmit! — Nem. — Hagyja csak! — Vannak még jó bolondok. — Idealista! Idealista!

Szerény pozíció. Szerény, de tetemes jövedelem. És valamelyik baráti kulturestén, egy lángoló toaszt után a város leggazdagabb rőföse feláll, tipegő léptekkel elhagyja díszhelyét és homlokon csókolja a „drága embert”... Igen. Érzékenykedő, pezsgős könnyeket ontanak a keményített ingmellek. A textilbrans testvéri könnyeket hullat a gyászfátyollerakat mellényére.

Apám I

Idealista!

Az Öreg!

Morcos arca fáradt néha. Odakünn ünnepelték. Avagy barátságos. Elégedett, ha izes a füszeres haché. A tyúkleves. Tyúklevessel le lehet öblíteni a bosszúságot. A tyúkleves szimbólum. Békés, családi boldogság. Elégedett arcok. — Én csak úgy vagyok boldog, ha ezt látom magam körül!

Valamikor cukorkával volt tömve a zsebe. Jobbról is balról is, akárhová nyúltunk. Kitapogattuk a zsebeit. Mi gyerekek. Hozzádörzsöltük arcunkat borostás állához. Felemelt és megcsókolt.

Valamikor könyvet hozott. Ólomkatonát és idegen bélyegeket. Nyassza two pences. És kérni kellett. Kérni, kérni, kérni, amig kibontotta a csomagot. Ajándékozott. Mi pedig köszöntünk. Boldog harmónia. Illedelmes gyerekkor. „Grant kapitányt” olvastam és ő elzárta előlem a könyvet büntetéskép. Kérni kellett. Csókolni. — Csókolj meg — hangzott a felmentő, a kiengesztelt parancs. Csókolni a mindég borostás arcot, amig visszajött a kegy, a lágysziv, nevetés. Büntetett és jutalmazott. Megtanított ellesni mi esik jól és mi esik rosszul.

Most izlik a tyúkleves. És hogy anyám, a tányérjába tölt. Huszonkét éve igy. Óriási étvágy, egy élemedett korú férfinél! — Csak meg ne rontsa a gyomrát! — mondja anyám aggódva. — Hát ez igazán jó volt! Sose egyek rosszabbat! — mondja végigkanalazva.

Végigtekint felettünk, mint pásztor a nyáján, oly felelősségteljesen. — Mi van veled, Ákos? ...

Atyásan a szemembe tekint, néma csend. Bizalmatlan. Egyszer egy őszinte percben ezt a tanácsot adta nekünk: — Senkiben ne bízzatok, fiaim.

—   Nem tudja, mi van evvel a gyerekkel? — kérdi.

—   Ugyan hagyja, nem látja, hogy valamiért megint lógatja az orrát? A hullámok összecsapnak a fejem felett.... Óriási étvágy. Szél cibálja

az ablaktáblákat, ha most odakünn volnék nehéz, száraz levelek hullanának a vállamra, mint halott madarak, oly tehetetlenül. Én tudom: ez a szél csak forró lehet. Füllesztő. Halott madarak teste. Nem halljátok?... Egy ablaktábla felcsapódott, szabadon leng a kertre ki, szabadon leng a szélben.

— Vigyék előlem ezt az ételt — mondja hirtelen sértett borúval — nem ízlik mig ez a gyerek ilyen bűnös lelkiismerettel néz be a világba,. — (Te bűnös — érzem — nem bánt a lelked? Tudom ez az utolsó tromf).

A tál az egymásrarakott barnapiros szeletkékkel, barnás, csiklandó szafttal élő szemrehányás. — Nincs étvágya, nincs étvágya — rebegi az anyám. — Dolgozik egész nap és még az evését is megkeserítitek.

Már-már ott látom darabokban a fehér porcelánt, darabokban az asztal alatt. Kiboritott, falhozcsapott, lábbal taposott étel. Pedig nem is kozmás.

Anyám halottravált arcát. — Csak csendben, csak csendben. — Elfojtott vijjogását — szomszédok, a szomszédok... De nem. Csak étvágya nincs, nincs étvágya.

— Jöjjenek — szól engem kihagyva. Tekintetéből az elhagyott Lear megvetése tűz. (Szél szól, fej fáj, zsibbadás). Szavak, szavak. — Ez a kölyök már úgy is elrontotta az estémet. Hagyja... Minden hiába. Hagyjanak. Ez a kölyök elrontotta az estémet.

Ebédnél találkozik a család. Viszontlátjuk egymást.

Apám egy karosszékben ül, megbiccenti a fejét ujságolvasás közben. Iskolából jövök. A tárt ablakon betör a szeptemberi nap, odakünn sziréna fúj, gyárilányokra pörkölve süt le a dél. Dél; munka szent szünete. Megáll a forgás, a pallér leszáll az állványról, a favágó lekuporodik az árnyékban. Fáradt vagyok, a fejem tömve az iskola egyhangú robotjától. Hunyorgatok a napnak, éhesen, áhitva bággyasztó árnyék.

—   Na, mi ujság, fiam? — kérdi szórakozottan.

—   Semmi...

Csak leszidtak és megkínoztak. Csak kinyögtem egy feleletet. Rendes. Egy dolgozatot visszakaptunk. Semmi ujság.

A vérem viháncol, ahogy fáradtan leülök. Meddig lesz ez még igy? Egyhangúan minden nap. Kesernyésen nézek bele a fotelek aranyos cirádáiba. Az elejét és végit keresem. Hasztalan. Apám belefárad az olvasásba. — Na gyerünk — mondja, mindnyájan felállunk. — Képzelje — mondja; anyámnak — a miniszter meglátogatja városunkat és az ügyvédi kar részéről én veszek részt a fogadtatáson. Mit szól hozzá?

— Ne mondja.

— Igen sugároz tovább az öreg. — de ez még nem elég, ígéretet tettek nekem, hogy a következő választáson jelölni fognak az ügyvédi kamara titkárául. Liberális érzelmei, mondotta az illető, egyébként rendkívül befolyásos egyéniség, nem akadály, mi elsősorban becsületességre és tehetségre nézünk. Meg is mondtam nekik, okosan cselekszenek, mindenekelőtt a maguk érdekében. Na mit szól, Anyukám?

Ebéd után egy vastag szivarról lefejti a gyűrűt és rágyújt. Pöfékel és minden elhomályosodik. A feje fő a tervektől.

— Lássátok gyermekeim, — mondja végül elégedetten — mindent értetek teszek. Értetek kínlódom. Csak egy csöpp elismerést várok tőletek. Ezt azt hiszem csak megérdemlem? Hát jó apátok van, mondjátok?

A díványról, ahová levetettem magam intek. Anyám megsimogat. Én kinézek a kertre. A szomszéd kertre. Lányok, piros napernyők, sárgák. Kacagás. El szeretnék menni, rohanni hazulról, de nem merek felállni, szemébe nézni az embernek, aki annyi jót tesz értünk. Mímelem az alvást és fölöttem beszélnek az öregek.

— Hisz jó fiú — mondja az anyám — csak ne lenne olyan szertelen. Az a sok csavargás, olvasás, az teszi.

— Ugy néz rám mindég — mondja apám kipirulva — mint egy idegenre. — Hát egy kis hálát csak elvárhatok? Taníttatom, megveszek neki mindent. Hát akkor mi baja van?

— Nem értem, én se értem, megvert az isten a gyerekekkel. A saját gyerekei idegenek az embernek.

Tényleg elálmosodom és csak gondolatfoszlányokat hallok. Jó igy menekülni.

Háttal fekszem, nem látom az arcokat. Fájnak a szavak.

— El fogom küldeni hazulról, akárhogy is lesz. Keresse meg maga a kenyerét. Majd akkor meglátja. A nyugalmamat nem engedem... Nem engedhetem a nyugalmamat.