Pszihoanalitikai adalékok Mussolini természetrajzához

Eddig a hisztórikusok, ethnológusok és turisták érdeklődésének félreeső kis zuga volt, most pedig Mussolini imperátori kegyelméből egy csapásra híressé lett Nemi, a Monte Albani sziklás lejtőjének kis faluja. A Duce Nemiben ősöket keres s miközben inkább tudatosan, mint tudatalatt a császári Róma emlékeiből akar magának piramist, talán egy lépcsőt emelni ismeretlen magasságok felé, felfedezte Nemit, melynek sötét tavában évezredek óta kincskereső kíváncsiságtól alig zavarva csendben temetkeznek Caligula gályái. Értékes műemlékeket hoztak felszínre már eddiig is a búvárok. Aféle uszó kéjlakok voltak ezek a gályák, mint a kínai császárok márványhajója Pekingben s most Mussolini lecsapoltatja az egész tavat, hogy Caligula vizi villájához, az őrült császárnak bizonyára kedvenc dorbézolóhelyéhez hozzáférjen. De nem biztos, ha majd büszkén adja át az utókornak a caesari idők tanúit a Duce, megfordul-e az elméjében, hogy halott császárok iszappal, vízzel borított pompája mellett egy másik tragikusan tanulságos és mély értelmű emléket is rejt magában Nemi völgye. Nagyon régen, hosszú idővel Caligula uralkodása előtt (Krisztus után 37—41) még az albán őslakók ködbevesző idejétől fogva, egy király lakott ott az erdőben a tó körül, aki a történelmi források szerint egy személyben király és pap, gyilkos ´és jövendő gyilkosság biztos áldozata volt. Diana papja volt az erdők királya a Rex Nemorensis, birodalma a nemii rengeteg, az istennő szent ligete és szent fája, melynek őrizője. Királysága, papi hivatalával járó méltóság és végzet. Az istennő ellátta királyi méltósággal, élelemmel, áldozati ajándékokból, lakással a szentélyben, fa tövén, vagy biztonságosabb és rejtettebb barlangokban, de elvette tőle az álmát.

A hagyományok szerint az istennő szentélyében volt egy fa, s ha egy szökött rabszolga erről letört egy ágat, ennek birtokában joga volt életre-halálra megmérkőzni az erdők királyával s ha a párviadal vagy a gyilkos merénylet sikerült, elfoglalhatta annak helyét mindaddig, amig őt magát is utól nem érte önválasztotta végzete.

„Az álom burok, dobd el! ” — mondja Goethe s a mitusz sem más, mint népek százados álomképe. Mi van mögötte? A néplélek legnagyobb élő kutatója, I. G. Frazer* szerint a királyság eredete, ősidők emléke, mikor a kiriály egyben főnöke és varázslója is volt törzsének, aki nemcsak fegyverrel védte meg hozzátartozóit, hanem varázserejével is, egyben befolyást gyakorolt a benne levő varázserő segítségével a természetre, hogy annak legtöbbször ellenséges, vagy barátságtalan erőit a primitiv ember javára megszelídítse és leigázza. Ez volt eddig a leghosszabb korszak az emberiség szellemi fejlődésében, az animismus kora, az ősember „természettudományi” világnézete, mely a vallásos világnézet néhány ezerévén keresztül átnyulik a modern természettudományosba is. Az alchimia pl. még ilyen összekötő hid a mágia és a tudomány között.

A papkirály istene volt annak a népnek, melyen uralkodott, időjárás, aratás, betegség és halál, vadászat és harc az ő csodás befolyásától, mágikus hatásától függött. Minthogy a mágikus erő a király életerejéhez, sőt többnyire nemzőképességéhez kötve jelenik meg a primitiv ember képzetében, természetes, hogy gondoskodni akarnak arról, hogy ez a mindent fenntartó erő ne csökkenjen s a gyenge kezekből ki ne essenek a természet rendjét kormányozó gyeplők. Ha a király mindenható lelke ifjú és erős testekbe száll át, ez a veszély megszünik. Ennek a megoldása pedig akkor sem volt nehéz. Az öreg királyt egyszerűen tradiciószentesítette rítusok között többé-kevésbbé nyiltan, vagy titokban megölték. Ennek a szokásnak nyomát sejti Frazer az erdők királya esetében is. Az érdekes kazuisztika tekintetében Frazer és Roheim* műveire utalok, utóbbi a problémának különösen kazár-magyar vonatkozásait dolgozta fel, azzal a konkluzióval, hogy a magyarok is ilyen szent fejedelmeket uraltak (Álmos) akiket erejük fogytát gyanítván ünnepélyesen feláldoztak.

Roheim figyelmét azonban nem kerüli el a sacralis királyáldozás rítusának mélyebb értelme. Valóban, Frazer felfogása szerint a szokás magyarázata sokkal inkább szociológiai, mint pszihológikus. Az az érzésünk, hogy adós marad a mélyebb pszihológiai magyarázatokkal, s a jelenségek ösztönös mozgatóerőivel. Nem talál benne megfelelő magyarázatot a két generáció harca, mely ezen történéseknek az igazi motora. Freud és a pszihoanalítikus iskola munkáira támaszkodva kimutatja a sacralis királyság rítusainak elemzésével, hogy azok a letűnőben lévő totemisztikus korszak szokásainak az átalakulásai. Roheim szerint a sacralis királyság s a vele összefüggő rítusok, azok közül is főkép a királyölés, a Wundt-féle osztályozás szerint a totemisztikus kulturszak felső és a hőskorszak alsó határvonalára tehetők. Maga a totemizmus pedig, az ősvallás, két saroktétel körül kristályosodott ki : egyik az istenős kétélű tisztelete valamely állat vagy növényfajtában, ugyhogy azt leölni, vagy megenni közönségesen tilos, de periódikusan visszatérő ünnepeken az illető állat megölése s megevése egyenesen szent kötelesség, melytől a faj fennmaradása és szaporodása függ. Egyuttal a közös istenőstől való eredet jelképes megerősítése. (Primitiv kommunio). Ebben fellelhetjük a király megölésének a Frazer könyvében hangsúlyozott jóléti motívumát a szaporodási ösztönre redukálva. A másik tengelye a totemizmusnak az exogámia törvénye, t.i. az. hogy a saját clanjuk asszonyait nem szabad feleségül venni. A kettő egyesítésével jutott el Freud zseniális hipotézisének felállításához, amely szerint a totemizmus az első ösztönös társadalmi szerződés, olyan még nem differenciált vallási és szociális institució, amely az apák (hordavezér) és fiuk nőkért való ösztönös hordabeli harcainak érzelmi alapon való kompromisszumos megoldása és ha nem is az égre, de a közelebb álló természetre, való kivetítése!. Apák és fiúk többé már nem ölik meg egymást, mint valamikor az állati, vagy állatias hordában, ennek jeleképen a közös apát, a totemállatot, a primitívek hitében vérség szerint való őst nem szabad megölni, viszont az sem bántja a clan tagjait (ha pl. ártalmas állat), a férfiaik pedig lemondanak a törzsbeli nők birtokáról — akik valaha mind a hordavezér háreméhez tartoztak — és csak idegen clanbeli nőt szabad elvenniök. De a régi harcok nyomaira s az alapvető lelki konstellációra ´mutat vissza a ritus, amely megengedi, hogy bizonyos napokon öljék, s megegyék a totemállatőst, ezzel a rítussal biztosítván az illető állatfaj, tehát kimondatlanul — de sokszor kimondottan is — a saját törzsük szaporaságát.**

Sajátságos módon a társasberendezkedések egy fejlettebb fokán a hősi korszakban a királyság intézményei között ismét a maga nyerseségében találkozunk a megöregedett törzsfő megöletésével, amelyet a rítusok nem is minden törzsnél szabályoznak maradék nélkül, helyet hagyva az eredeti gyilkos-versengés időszakos visszatérésének. Pathológiás esetekkel még ma is találkozunk, melyekben az apagyilkos ösztön a téveszmék intenzitásával tör a király többé-kevésbbé hasonlóképpen archaikus személye ellen. Ilyenek azok a pszichopátiás anarhisták, kiknél az anarchizmus csak átlátszó racionalizálása a gyilkos kényszernek. Különben is a pszihoanalizis segítségével lehetségessé vált kimutatni, hogy az egyén lelkének mélységeiben mintegy geológiai rétegzettségben vagy inkább embriológiai egymásratorlódásban megtalálhatjuk az ösztönök és a szociális gátlások egymásrahatásának, küzdelmének fejlődésfokait. A bordahimek vad küzdelmei, a szexuális motívumokból való apa-, vezér-gyilkosságot felváltó megbánások és babonás félelmek, a szeretet és gyülölet egy primitiv, de már „frigy”-re vezető elegyedése lehettek a társadalmi szerződés érzelmi és ösztönös alapja, tehát azoknak az érzéseknek az akciói és reakciói, melyeket a pszichoanalízis az egyéni lélekben Ödipus-konfliktusnak nevezteti el. Az egyénnek is át kell mennie a szüleivel környezetével kapcsolatban mindazokon a szociális fejlődési fokokon, melyen maga a társadalom is átment, aki ennek valamely alacsonyabb fejlődési fokán megakad, az tapasztalat szerint vagy neurotikus lesz, vagy antiszociális (A neurózis is aszociális, sokszor antiszociális jelentőségű). Egyik sem tud lemondani az archaikus elintézési módokról, autokrata, Vagy rabszolga, vagy lázadó velleitásokról.

Ilyen archaikus sziklatömb gyanánt mered bele messze a történelmi időkbe a ködös multból a nemii Erdők Királyának tragikus sorsa. Hiszen még a Kr. u. első évszázadban is fennállott ez a véres ritus; különös találkozása a dolgoknak, hogy éppen Caligula idejéből maradt fenn egy utazó jegyzete, aki megemlíti, hogy maga Caligula uszította rá a Rex Nemorensisre egyik dorbézoló cimboráját azzal, hogy ölje meg az erdei királyt, már eleget uralkodott. Mi indíthatta erre az őrült Caesárt? Nem tudjuk. Eggyel több áldozatot vetni szadista dühének? Vagy gyilkos agybaj dühítette, ezért próbálkozott magáról másokra uszítani a halált? Nem lehetetlen s talán ez magyarázza meg a szájába adott szörnyű kivánságot: „Szeretném, ha Rómának egy feje volna, hogy levághatnám”. A saját beteg fejétől remélt-e így megszabadulni, nem lehetetlen. De talán a büntudatból és lelkifurdalásból bünöző ember lélektani problémája jobban megközelíti az igazságot Caligula esetében. Résztvett elődje és atyai fártfogója, Tiberius császár élete ellen szőtt összeesküvésben, valóban úgy jutott a trónra, hogy jelképesen levágatta Róma legmagasabb fejét, akiről tehát előbb alakult ki az a véleménye, hogy már eleget uralkodott, mint a Rex N.-ről. Lelki bajában világosan kidomborodik az archaikus regressio: istennek képzeli magát, papi rendet alapít, tehát maga is papkirállyá lesz és így feltehetjük, hogy minden találkozás az erdők királyával, minden, amire ez a misztikus, komor végzettől bélyeges alak emlékeztette, szükségszerűen a saját sötét sorsa fátyolának egy-egy. sarkat lebbentette meg. Ezért kellett megöletnie az erdők királyát s minden pszihológiai valószínűség azt a képet színezi ki, hogy a most napvilágra kerülő gályákról indult el a részeg társaság és a bomlott császár féktelem de szorongást rejtő röhögése közben a gyilkos, aki talán utolszor ölte meg az erdei királyt.***

Caligula pedig erőszakos halállal halt meg 41-ben Chaerea tribunus és összeesküvő társai kezétől. Tiberiustól sőt már Cazártól kezdve hosszú ideig tombolnak a visszatért archaikus módszerek, melyek megszabják uralkodásának és a trónválváltozásoknak rendjét.

Az első római királyok nagyrésze is erőszakos halállal mult ki s Frazer sok érvvel támasztja alá azt az állítását, hogy a trónváltozás még náluk is nagyrészt a sacralis feláldozás, illetve küzdelem formájában történt.

Ma már a Caligula-szerű jelenségek számára nem alkalmas tartósain az európai talaj. De nagy vulkanikus forradalmak, mint a lezajlott háború is felszínre dobhatnak archaikus képződményeket. A vezető alakja könnyen regrediái s vesz fel archaikus, tyrannikus vonásokat. Az uralorn, a vezetés megszerzése ilyenkor végeredményében a régi parricidium többékevésbbé átalakított, leplezett változata marad. Viszont a tömeg úgylátszik, szintén nem sejtett könnyűséggel adja fel organizációs fokát, hogy vezetője alá vakon rendelje magát, akiben egyszerre a varázserő megtestesülését látja, akitől — vagy amiből, ha az egy eszme mögé burkolódzik — a jólét fakad, s jaki mint éppen Mussolini, rendeleteivel még népe szaporaságát is fenntartja, akár a totemős, vagy a sacralis király. Ha majd az elvarázsolt tó fenekéről szárazra emelt gályákat átadja az utókornak, egy elpihent percében megidézhetné az erdők királyának numenjét, ha nem ijed meg tőle, ugy mint Caligula, s fellehetné a nagy kérdést: mi végre lettem? A Duce valószínűleg nem fog megkérdezni senkit, megy amerre ösztönei, „mana”-ja hajtják. Mi lesz a sorsa, ha manaja fogyván, a reálitás próbakövén megtörik a varázserejébe vakon vetett hit, vagy, hogy milyen mélyen szabad visszavonulni a multba az archaikus módszerekhez, hogy az a társadalom fejlődését meg ne akassza, hanem hogy szükség esetén abba új generativ erőt, fejlődési lendületet vigyen, tökéletesebb organizációs rendszerekhez vezessen, azt úgylátszik ennél a nagyszabású kísérletnél is csak a történelem tudja megmondani, amely olyan ritkán vezérli az életet, legtöbbször csak a csatatér halottait szedi össze. Amit pedig a nemii erdők királya mond, az olyan, mint a legtöbb jóslat: homályos, baljós és komor.

* I. G. Frazer : Der goldene Zweig (The Golden Bough). Das Geheimnis von Glauben und Sitten der Völker. Abgekürzte Ausgabe. Hirschfeld, Leipzig, 1929.

* Roheim Géza dr. : A kazár nagyfejedelem és a turulmonda. Ethnographia 1917.

** A totemismus különböző theoriáinak és magyarázóinak felsorolását és méltatását 1. Freud „Totés Tabemu” c. művében.

*** A nemii mondakörben látszólag hiányzik az uralomért való küzdelem szexuális gyökere, mely Freud szerint a totemisztikus berendezkedések és kulturák megteremtésében oly döntő szerepet játszott. Frazer müve azonban bőven bocsájtja rendelkezésünkre az errevonatkozó adatokat, melyeket ő maga a termékenység vezető motívuma értelmében értékesít. A mitusok egybevetéséből azonban kitünik, hogy az erdők királya nemcsak Diana papja, hanem voltaképpen az istennő férje is, mint Virbius Attis, Adonis, maga Diana itt elsősorban az anyaság és szülés védelmezője. Mint egyik római képmása, mely az ephesusi sokmellű Arthemis szobor mintájára volt alkotva, az anyai princípiumot, az ősanyát képviselte. A gyilkos harc mely a királyság, papi méltóság felett döntött, egyuttal, ha csak jelképesen is, az istennő férjévé tette a győztest. A monda másik motívuma a letört örökzöldág, — Aeneasnak az aranyága — mely megnyitotta számára az alvilágot. (V. ö. a bünbeesés mondájából a „tudás fájáról” leszakított gyümölccsel.) A fatotemről letört ág a kasztrációs konfliktus jelképes ábrázolás n keresztül szintén a generac ók szexuális harcához vezet el, mely éma azonban külön tárgyalást érdemelne.

A monda szerint Virbius Theseus fiával, Hippolytussal volt azonos, akit anyja Phaedra, Putifárné modjára tilos közeledéssel vádolt be férjénél- Theseus bosszuja lovakkal tipratta halálra. De Diana feltámasztja, magával ragadja Nemibe, ahol mint Virbius, az istennő férje és az első rabkirály lesz belöle. Ez a monda egészen világos nyomait mutatja az apa-fiu szekszuális rivalizálásból eredő élethalálharcának, mely a totemisztikus frigyet megelőzte és amely az Erdei király megölésének ritusában visszaüt. A totemisztikus jellegű intézkedés az a tabu is, hogy lovakat a — gyilkos apa állati inkarnációját — nem volt szabad beengedni az istennő ligetébe.

De nem is nagyon mélyen a tudat alatt lappangó nemi motívumok Caligula esetében is nagy szerepet játszhattak az Erdők királyának megöletésénél. Az Erdők királyát a mondák nyomán Diána férjének kell tekintenünk s a császárok idejében még bizonyára érezhető volt ezeknek a mondáknak a hatása a népiélekre. Caligula pedig közel vonatkozásban érezte magát Dianával. Juppiter mellett őrültségében „Dianával mint nővérével társalgott” (1. Petz : Ókori lexicon Caligula). Svetonius szerint pedig, azon éjeken, melyeken a hold (Luna-Diana) teljes fényében ragyogott, rendszerint ölelkezni és szeretkezésre hívogatta le magához.

Ha hozzáfűzzük, hogy nőtestvéreivel incestuszos házasságban élt, ezek közül Drusillát halála után istennőként tisztelte, tulajdonképen vetélytársa volt Diana pap-férjének, az Erdők királyának. Ez a nemi motívum lehetett a másik mély gyökere annak, hogy amazt megölette.