Az az eltagadhatatlan szociális hivatás, melyet a klassziko-romantikus muzsika a puritán érzésvilág kialakulásánál betöltött - ma már csak történeti emlék. A nyilvános koncertté dagadt házi muzsik a és a profit ideálokatzengő szólóhangversenyek azóta szinte kizárólag a fokozott jólét kiválasztott széplelkeinek külön dialektusává lettek. Az étherivé szublimált „művész”-törekvések ideje azonban lejárt. Az. élet tényeivel és a kor mozgató problémáival való kapcsolatuk végleg megszünt. Korunk mind határozottabban kialakuló mentalitása a maga külön útján távolodik a hivatalos, félhivatalos, vagy egészen hivatlan (de mindenkép elavult) zenei intézmények prakszisától. A tömegmegmozgató zenei élmények nem a széplelkek külön kasztjának, vagy az anyagiakban kiválasztott „Feinschmeckerek” osztályának zeneorgiáiból származnak el a szélesebb rétegekhez. Az intellektuális vonatkozásokkal és társadalmi barrikádokkal légmentesen elzárt koncerttermek és operaházak közönsége, (nyilvánosság cégére alásüritett osztályérdekeivel) ugyanolyan struccpolitikával várja mig rátörik a falakat, mint a feudális nemesség, korszerű orientációktól elzárt részei — a polgári forradalmak idején. A mai közkeletű zeneszolgáltatás nagyjában még mindég nem egyéb, mint a hitelét vesztett mult hitelét vesztett ideáljainak anyagi terror útján életben tartott konzerv állapota. A zenei előadás ma általánosan használt kerete és formája ugyanis, a hallgatót célzatosan kikapcsolja a je. len ráhatásainak teljességéből. Az így létrehozott üvegházi hangulatban aztán, az állandó aktuálitásba való beilleszkedés és az életben való aktiv közreműködés vágyának fokozása helyett, romantikus (retrograd) asszociációkkal és szentimentális elhivatkozásokkal — egy lényegében meghaladott mult állandó idézgetésével — tehetetlen, pusztán szemlélődő passzivitásra szorítja.

Az aktuálisan hatni vágyó művészet azonban semmikép sem vonatkozhat el a jelentől és meg kell, hogy találja a maga pótolhatatlan helyét minden társadalmi kulturkorszakon belül. Korunk anyagi és szellemi tendenciái ma már világosak, s ehhez a muzsika minden megnyilvánulásának alkalmazkodnia kell. A tárgyat és a megjelenítés formáit a kor aktuális élményszükséglete határozza meg. Az életben maradásnak parancsoló szükségessége tehát: beilleszkedni!. Más szóval: a multakkal jelentését vesztett műzenének, általánosan használt gyakorlati zenévé kell alakulnia. Mindez a kor fokozott társadalmi öntudatából egyenesen lekövetkeztethető.

A jelen tendenciái előre tekintők és konstruktív természetűek. A lírikus önszemlélet és a metafizikus elmélyedés mindinkább háttérbe szorul a szociális (expanziv-motórikus) alkotóerők térfoglalásával szemben. A mindentől elvonatkozott eszmei tartalom helyett, az általános társadalmi megmozdulások lendülete szolgál formai meghatározóul.

A mai ember teljesen érzéketlen a mult századok ideáljainak destrukciójából fakadó dogmatikus problémák iránt és minden tekintetben új tényeket próbál alkotni a maga számára. Minden tekintetben határozott állásfoglalást követel meg a jelen tényeivel szemben és az uralkodó körülmények hatása alatt, még a legszélsőbb eszközök (igénybevételével is igyekszik itéleteit realizálni.

A kornak ez a jellegzetes líraiatlansága a művészetben is egy tisztult és minden tekintetben ökonomikus életberendezkedést követel meg. A rendelkezésre álló anyagnak és az anyaggal járó minden lehetőség objektiv mérlegelését és intenzív kihasználását az aktuális élettörekvévések érdekében. Minden művészet tehát csak annyit és olyant nyujthat, ami anyagánál és formájánál fogva a felvevő tömegek élménykomplexumába nélkülözhetetlenül beillesztendő. Ma már minden tekintetben megfelelő számu objektiv tény áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a korszerű zeneszolgáltatás hovafejlődése felől tájékozódhassunk. A mai szociálisan érző egyén kollektív irányú lelki szükségletei, elsősorban tömegélmények útján jutnak megnyilvánuláshoz. A különféle irányú mozgalmi események már magukbanvéve elegendő motívumot szolgáltatnak ahhoz, hogy a zene is megtalálja a kor legjelentősebb életmegnyilvánulásaival való közvetlen kapcsolatot. A Bachtól Wagnerig fejlődött pantheisztikus (liberális-polgári) eszmény ma már csak a nacionál-kapitalisztikus üzleti érdekeltségek profit éhségét elégítheti ki. A továbbfejlődés minden tekintetben a legteljesebb szakítást mutatja a puszta hangfürdővé lágyult zenei technikával szemben. A beszelő-, szavaló- és népi kórusokban egy új világnézet liturgikája fejlődik szinte a szemünk láttára. Mindez egyelőre primitíven egyszerű és a merevségig keménynek tűnik az egyoldalúvá művelt és elfogulttá finomult polgári zenekulturával szemben. Az általános emberi feszítőerők benne rejlő rugalmassága, azonban minden képzelhető határon túl fokozza teherbíró-képességét. Ezért zenei szempontból is jelentőseb, mint a hangverseny és a színházi zeneközvetítés, bármilyen még lehető alakulása. Másrészt a mechanikus hangszerek és az elektrodinamikus hangadóeszközök (Aerofon, szferofon és dinafon) mindenkép megfelelő biztosítékot nyujtanak arra nézve, hogy egy új hasonlíthatatlanul átfogóbb hangszeres zenekultura van kifejlődőben. Ezek a hangadóeszközök ugyanolyan hordozói lesznek rövidesen a szociális zenei tömegélményeknek, mint ahogy az orgona a keresztényrómai világszemléleté volt. (Budapest)