Az új Oroszországról az utóbbi években sok rövidebb-hoszszabb beszámoló, könyv és cikk jelent meg; beszámolók oroszországi utazásról, többnyire szubjektív hangú és célzatú impressziók, lírikus és objektiv hangú leírások, az új gazdasági rend adatszerű ismertetései, stb.; közöttük nem egy jó s használható munka, amelyből sok mindent meg tud az európai olvasó a problematikus országról. E nagy orosz irodalom nagy részének azonban az a hiánya, hogy tápot szolgáltat a megbízhatatlanság gyanujának. Annyira az emberiség jövőjébe vágó az, ami ma Oroszországban történik, hogy fel sem tudjuk tételezni, hogy valaki állásfoglalás nélkül, a tény-reportázs közönyös objektivitásával, nézze és írja le nekünk az ottan látottakat. Ezért vagy jobbra vagy balra gyanús mindenki, aki ma Oroszországról ír s vagy az egyik vagy a másik oldalon meg vonják a hitelt tőle. A legritkább az, akit mind a két oldal hiteltérdemlőnek fogad el.

Ilyen ritka szerencsében részesült Feiler új könyve A bolsevista kisérlet-ről ahogyan ő nevezi, már a könyv címében kifejezésre juttatni akarván az individualista polgári gondolkozó tartózkodó itéletét. Kísérlet, azaz még várjunk a végleges itélettel. De, ami tényleg ottan van, azt próbáljuk sine ira et studio megnézni, a struccpolitika csak nekünk árthat. Ez a Feiler beállítottsága, amely sok tekintetben szerencsés. Kétségtelen, hogy a két szélső oldalon szidni fogják: a szélső bal nem lesz vele megelégedve, mert polgári beállítottságú s polgári előítéleteken keresztül nézi a dolgokat; amiben tényleg sok igaz is van, pl. ahogyan az új kollektiv ember kialakulását látható ijedséggel állapítja meg; de viszont megállapítja mégis s ez meg a szélső jobb oldalnak nem fog tetszeni, amely csak rosszat kíván hallani Oroszországról. Viszont az, aki egy becsületesen nézni akaró s benyomásait becsületesen kertelés nélkül visszaadó ember véleményét akarja hallani az új Oroszországról, legyen szocialista vagy polgári gondolgozású, az olvassa el a Feiler könyvét.

A bolsevizmus kísérlete, mondja Feiler, ma elhatározó fordulóponton áll. A háború és a polgárháború következményei lényegében el varrnak takarítva s most jön a tulajdonképpeni próba. Sok idő telt el: tizenkét év forradalom három év háború után — ily hosszú idő óta él egy 150 milliós nép szünetnélküli nagy feszültségben. Egy lelke mélyéig megváltozott új nemzedék növekedett fel közben. De a felépítés gigászi feladata tulajdonképpen csak most kezdődik. Hogy az orosz nép s a környező világ fog-e időt engedni a rezsimnek ennek megkísérlésére, az kérdés. Az irányvonalak azonban, amelyek szerint a kísérletnek történnie kell, már felismerhetők. A hosszú időn keresztül efelett folytatott harc a bolsevizmuson belül megint egyszer egyidőre nyugvópontra jutott. A trockizmus leverve, a jobb oldali ellenzék elhallgattatva. Az irány ki van jelölve, az öt éves terv a kifejezése. A most kezdeményezett új agrár-kommunizmus, keresztülvitelének első stádiumában, már kirajzolódik, éppen úgy mint az ipari politika, a munkáspolitika s a bolsevista akarat mindjobban kihangsúlyozott módszere is. Talán lehetséges már e rettentő nagy történés káotikus zürzavarából a megértésig, a politikai, gazdasági és szellemi alap-; feltételek és célkitűzések megértéséhez és diagnozisához eljutni.

Feiler polgári lelkiismeretének s talán polgári olvasóközönségének tartozik azzal, hogy a mai orosz élet hiányainak ecsetelésével kezdi. „Az orosz ember jelene szegénység, nélkülözés s az óriási birodalom némely vidékén néha éhség”. A mult év tavaszán előfordult, hogy a Kaukázusban tavasszal a falusi népességnek elfogyott a gabonája s kukoricakenyeret kellett ennie. S gummi sárcipőt se lehet mindig kapni, pedig ezt ott gyártják. A szappan is nagyon knappul van s néha állni is kell a racionalizált áruért. De még súlyosabb a lakáshiány, amelynek tényleg egyik-másik városból szomorú súlyos példáit lehet idézni: egy lakásban több család, közös konyhával, nem ritka dolog Moszkvában. Igaz viszont, hogy Moszkva lakossága a legutóbbi években 300.000-rel növekedett meg.

De hamarosan s becsületesen korrigálja magát Feiler „az idegen, különösen a polgári jómódból származó idegen, könnyen abba a veszélybe jut, hogy hamis méretekkel mérjen s téves szemüvegen át lásson. Mert nagyon könnyen, azt, amit itt lát, az ő polgári rétegének életviszonyaival hasonlítja össze s elfelejti, hogy itt ilyen rétegek egyáltalában nincsenek többé s az összehasonlítás felemelő érzésében túl kevéssé gondol saját országa nagy tömegeinek szegénységére és nyomoruságára”.

S aztán rámutat a legnagyobb különbségre: a polgári osztály az új orosz társadalomból ki van radírozva, nincsen többé. „Az élet stílusa: a proletár élet-stílusa. Kalapot csak a külföldieken látni, mindenki egyformán sapkát visel. A ruhák viseltek, divatnak híre sincs, nőket férfi kabátban, a prémhez fejkendővel láthat az ember. Abban, ami éppen kapható volt. Látszik, hogy nem fontos senkinek. Olyan Moszkva közepe, mint mondjuk Páris egy külvárosi negyede; ahol csak munkást s kispolgárt lehet látni; csak munkás, csak proletár van itt, kevés kivétellel, a külső társadalmi hierarchia teljesen kiveszett a város képéből. Szürke lett. Nivellálódott: nincs többé gazdag ember, a nincsetlenségben teljes az egyenlőség s a jövedelemben is majdnem teljes. A kommunista párttagnak nem lehet magasabb fizetése 225 rubelnél (112.5 dollár), akkor sem, ha több hivatalt lát el. Ennyi van a népbiztosoknak, az összes magasabb funkcionáriusoknak. Csak szakemberek, mérnökök, specialisták huzhatnak s huznak is nagyobb fizetést; ha nem párttagok. De ez se igen megy 500—600 rubelen felül, csak igen ritkán éri el az 1000 rubelt.

Viszont egy ipari munkás is felviszi néha 200—250 rubelre havonta; az átlagos nyomdász havi 106 rubelre, ami még jelentékenyen emelkedik a sokféle szociális kedvezménnyel, amelyben részesül.

De a forradalom nem megy áldozatok nélkül, mondja Feiler. „A parasztnak adott földet, a munkásnak politikai és társadalmi helyzete teljes megváltozásán kívül rövidebb munkaidőt s a lehetőség szerint egy viszonylagosan (a régi orosznál) jobb életet”. A jelennek áldozatokat kell hozni a jövőért, ha építeni akar s a vita a bolsevizmuson belül is csak akörül forog, meddig kell s lehet elmenni ezen áldozatnak, meddig lehet feszíteni a húrt, hogy el ne szakadjon. A hiány az optimisták szerint is fog még egy pár évig tartam; úgy van Oroszország, mint a szegény em-tier, aki a gyomrától vonja meg azt, amit a jövő érdekében befektet: egy versenyfutás az áldozat és az eredmény között.

Fog menni? Fog a bolsevizmus gigászi kísérlete sikerülni? Vakmerőség volna, mondja Feiler, erre a kérdésre ma már egy határozott igennel vagy nemmel felelni akarni. Minden ilyen felelet igazában előítélet s vélekedés, amely nem az itélkező értelemből, hanem abból a hitből fakad, amellyel a felelő már a kérdés feltevése előtt birt. Akik a dolgokat jól ismerik, a kommunisták éppen úgy mint ellenfeleik, nagyon jól tudják ezt Oroszországban is. Ma még csak egy ideiglenes mérleg állítható fel. Mert ez a forradalom hosszantartó, mint minden nagy történelmi esemény, még útja közepén van. S kinek lehetne bátorsága ezt az útat előre megjósolni!

S általában a különbségek a magángazdaság és a bolsevizmus gazdasága között az élet valóságában egyáltalában még nem olyan egyértelműen nyilvánvalók, mint azok az alapelvekben leegyszerűsítve megfogalmazást találnak. Mert mind a kettő, a magánkapitalizmus éppen úgy mint a bolsevizmus, alkalmilag megszegik elveiket. A hiány a bolsevizmus hazájában nyilvánvaló. De szükség és nyomor Nyugaton is van. S annak, aki alatta szenved, nagyon mindegy, hogy az egy rendszerét szigoru intézkedésekkel erőszakoló kormány ténykedése vagy a „gazdasági törvényszerűség” következtében állott elő... A bolsevista rendszer téves kalkulációi nagyon nyilvánvalóak: az óriási bürokratikus apparátus rettentő gátlásai, a központi szabályozás tévedései, a surlódások az elhatározás és a kivitel hiányosságai közötti eltérések miatt, a felelős, kezdeményező energiák bénulása, amit egyesek önfeláldozó erőmegfeszítése csak részben tud ellensúlyozni. A kapitalizmusnak is megvannak a maga „hiba-költségei” s pedig óriási méretekben: elhibázott kalkulációk, elhibázott tőkefelhasználások elveszett költségei és az emberek elégtelensége. Itt azonban még hatnak az önellenőrzés, az öngyógyulás erői. Sokkal komolyabb azonban a másik, hogy t. i. a magánkapitalizmus az akkordbér elvét, az egyenlő lehetőség mindenkire nézve elvét, amelyen alapszik, csak igen nagy korlátozásokkal viszi keresztül. S e korlátozások mindinkább nőnek. Mert hogy csak a legszembeötlőbbről beszéljünk: hol van már a verseny szabadsága az óriásvállalatok tőkekoncentrációjában? Hol van már a lehetőségek egyenlősége az ipari fejedelemségekben, mechanizált munkásaik és alkalmazottaik óriási hadseregével? Hol van még a kiválasztás és a felemelkedés szabadsága, amikor a gazdaság mérvadó parancsnoki posztjai csaknem mindig, mint valóságos örökös trónok, az uralkodók mindig azonos maradó szűk köréből kikerülő egyénekkel töltetnek be? A magánkapitalista gazdaság is tagadja — s ebben a bolsevizmushoz hasonlít, ha ugyan ellenkező okból s ellenkező előjellel is — mindig növekedő mértékben az akkordbér elvét. S minél inkább teszi ezt, annál inkább a megkövesedés, a megbénulás veszélyébe kerül.

Mégis, folytatja Feiler a két rendszer összehasonlítását, mind e korlátozások dacára, a kapitalizmusnak még mindig hatalmas teljesítő képessége van. S ha a bolsevizmus Oroszországban remélheti, hogy sikerül, úgy főképpen azért, mert bármennyire megnehezítette is ez a kezdetet, aránylag egyszerű, primitiv gazdaság, amelyben próbálkozik. Kezdetben az volt a felfogás, hogy csak a világforradalom győzelme biztosíthatja a bolsevizmus győzelmét.

S ma se aludt még ki ez a reménykedés. Még ma is lehet hallani a sóhajt, mennyivel könnyebb volna az ő agrár országukban felépíteni a bolsevizmust, ha egy hatalmas iparos országgal, pl. Németországgal kölcsönösen kiegészítenék egymást. Nagyjában azonban az utolsó tíz év fejlődése után, ez a reménység leszállott. S helyébe lépett az új felfogás, hogy a szocializmus felépítése egyetlen egy országban is lehetséges. De csak Oroszországban, teszi hozzá Feiler. Egy országban, amely-szükség esetén magában is megállhat — mely, ha muszáj, a világgazdaságból kizárva, elszakadva a világkonkurenciától, összefüggés nélkül vele, csere nélkül is fenn képes maradni.

Németország nincs ilyen helyzetben, mivel táplálék szükségletének jelentékeny részét külföldről kell fedeznie s ezt a behozatalt ipari késztermékek kivitelével megfizetni. Tehát exportképesen kell termelnie, versenyképesnek kell lennie a világpiacon, hogy kint bevásárolhassa azt, amit otthon nem tud előállítani. Másként Oroszország, amelyet óriási földtartalékai s természeti kincsei függetlenítenek a világpiactól a legszükségesebb életfentartási dolgokban. Oroszországnak is hasznos a csere a külfölddel; de élni enélkül is meg tud. Egy évtized bizonyítja már ezt. Agrárország, amely önmagát táplálja és ruházza. Ez a bolsevista kísérlet igazi alapja. Ha tudja emelni a munka hatékonyságát, akkor polgárai annyival jobban élnek. Ha nem tudja vagy pedig a munka termékének egy részét, nagy részét elvonja a fogyasztástól, hogy mint tőkét a jövő érdekében befektesse, akkor polgárai valamivel rosszabbul kell éljenek. Ez lehet kellemetlen, sőt nagyon kellemetlen, de nem jelenti a pusztulást. Drágán termelő ipar és elkedvetlenített parasztság — ez sokáig még se mehet. Ezt ismerte fel a rezsim s ezért erőlteti, bámulatos erőmegfeszítéssel az öt éves terv megvalósítását. S hogy közben az emberek elviselik-e a szükséget, az első sorban akaratuktól függ. Türelmüktől és hitüktől. S végül a rezsim hatalmi eszközeitől is, hogy meddig tudja ezekkel, ha már hitüket esetleg nem is, de türelmüket kikényszeríteni.

S ami a hitet illeti, mondja Fei1er, ha már oly sok millió ember követi a bolsevizmus vörös zászlaját, az nem azért van, mintha gazdagságot s jólétet várna megvalósításától. Hanem, mert több jogot és szabadságot remél tőle. S ezért hajlandó egy ideig koplalni is. A kérdés igy is felállítható: nem ér e többet egy materiálisan szerényebb élettel megvásárolni egy emberhez méltóbb életet? A bolsevista elmélet nem állítja így fel a kérdést; de a gyakorlat igen. S ebben rejlik Feiler szerint igazi propagativ ereje: „hogy benne kapitalista, hatalmi pozíció az egyes vagy egyes osztály számára tényleg nincsen többé. Államkapitalizmus. De a hatalom nem kapitalisztikus. Mind dolgoznak. De senki se dolgozik azért, hogy általa más meggazdagodjon. S senki se szolgál azért, hogy ez által mások gazdaságilag uralkodjanak. Hanem a gazdagság, amit a munka teremt, mindenkié egyformán. S egyformán mindenkié, mindenkié kell legyen a hatalom is”. (d. l.)

*Arthur Feiler: Experiment des Bolschewismus. Frankfurter Societ�äts-Druckerei. Frankfurt am Main 1930