1922-ben Lettország börtöneiben a foglyok legnagyobb része szinte egytől egyig azokból a deklasszált elemekből került ki, akiket a háború és forradalom vetett ki a hajóból.

A nagy kétablakos, közös cellában összesen huszonöt ember volt együvé zárva.

Növedék ritkán akadt s ugyanilyen ritkán apadt a létszám. Csak nagyon régi, bibliai korabeli könyvek állottak rendelkezésre. Az ujságoktól úgy irtóztak, mint a tűztől. Az ének és az alvás nappal tilos volt. Sétálni csak az egyik faltól a másikig lehetett, az aszfalt azonban ennek ellenére elkoptatta a nyomoruságos lábbelit.

Az élet is nyomorúságos volt Egész nyomorúságos, — s a nyomorúságos lábbelivel együtt kopott.

Természetesen a foglyok közt felmerült a kívánság a gazdagság és a fényűzés után.

Freimann régi fogoly volt, még a cári időkből. Árpakenyérbélből sakkfigurákat modellált. A közönséges fekete figurákat a vakolatról leoldott barna festékkel mázolta be. A sakktáblát ceruzával egyenesen az asztalra rajzolta.

Sakkjátékos azonban kevés akadt. Eleinte még akadtak kíváncsiak, akik a játékot figyelemmel kísérték. Azután megpróbálkoztak pár kollektív játszmával. Mindez azonban nem soká tartott.

S ismét jártak föl alá, faltól a falig. Znots, a Latgalból származó dezertőr vakmerő fickó volt. Jobbnak tartotta a fegyházban ülni, mint az orosz szegény parasztok ellen harcolni. De nem tudták rábizonyítani, hogy dezertált s ezért nem lőtték agyon.

A kártyázásnak adta magát. Ez az igazi — az ember izgul, úgy a játéktól, mint attól a félelemtől, hogy a börtönfelügyelő rajtakapja.

Krumplit halásztak ki a levesből és türelmesen péppé kavarták, összegyűjtötték a zárkában a még össze nem szaggatott pakolópapirt és a hátával együvé ragasztották. A különböző figuráknak — korabeli stílben — akadtak rajzolói is. Ugynevezett hatvanhatost játszottak, saját-maguk által kitalált tromffal. A fekete Pétert nem játszották, — nagyon egyszerű volt ez a játék. Felváltva játszottak. Majd készítettek még pár kártyalapot. Valamennyinek tetszett. Egy őr állt az ajtónál. A játék révén megrövidültek a napok, az idő gyorsabban mult. Megfeledkeztek ügyeikről, családi gondjaikról s a súlyos börtönévekről.

De mibe játszák?

—   Ha volna itt pénz, egyszerűen menne a dolog — mondta Walmers, egy magas csizmája, homlokba hulló haju férfi, miközben a kártyát a padra hajította. Bár fiatal volt, már sok mindent megélt. Bermont-Awalow foglya volt, akit mint organizátori az Entente a balti frontra küldött. Walmers szerette a veszedelmet, kockára tette az életét és életben maradt, — mert megszökött.

—   Pénz, pénz! — ismételték a többiek, mint a visszhang.

Pénz azonban a szabadulás előtt nem volt lehetséges. Azokat a filléreket, amiket a letartóztatáskor náluk találtak, a fegyházirodában őrizték. Náluk csak a nyugták voltak. Hogy játszhat azonban valamennyi azzal az egy nyugtával, még akkor is, ha forgalomban levő pénzjegyekhez hasonlóan egyenértékűnek ismerik el egymás között.

Élelmiszerért játszanak? A bankot csak nem lehet tartani korpával? Nevetséges! Ugyanúgy nem a kapott élelmiszercsomagok fehér kenyerével. Hisz igy is alig volt elég az élelmiszer.

Egy bizonyos: sürgősen pénzre volt szükség. Pénz nélkül a kártyázással felidézett luxus s az élet feljavítása lehetetlen volt.

— Cukor, cukor — egy darabka cukor! — jutott az egyik eszébe. Ebben az évben azonban nemcsak a fegyházakban nem volt cukor, hanem általában kevés cukor volt, — erről megfeledkezett a javaslattevő, amikor eszébe jutott, hogy a háború előtt a közönséges bűnözők cukorba játszottak.

—   Játszunk gyufába.

—   Jó.

Az első bankot megkezdték gyufával.

— Ki tartja a bankot?

Megpumpolták egymást. A legtöbben résztvettek a játékban, a többiek körülfogták. A kezdet ünnepélyes volt. Izgatottan várták a „lapot”.

A bankot Baldon, egy szenvedélyes dohányos tartotta, — neki volt a legtöbb gyufája. Három, négy, nyolc gyufaszálat tettek a többiek az asztalra. Janson, egy régi libaui, akit azzal vádoltak, hogy a balti országokból 1905-ben agy pappal szemben tanusított magatartása miatt száműzték, csak egy gyufaszálat tett az asztalra. A többiek nevettek.

—   Egyet?

—   Baldon adj egy lapot! Baldon adott egyet. „Tizes” volt. — Még!

Adott: ez „ász” volt! Janson felvágta a lapot. Huszonegye volt.

Disznója van a kártyában: az előbb egy gyufaszála volt, most meg már kettő van.

A többieket felvillanyozta az eset. A három és négy gyufaszálasokat is. A bank nőtt. Baldon mosolygott. Jól indul! Nagyon jól indul.

Az első este minden jól ment. A gyufaszálak azonban csak Baldon kezei közt szaporodtak, a többieknek kevesebbje lett. A bank egyre nőtt és & bankot ritkán ütötték meg.

Az összepumpolt pénzt hamar eljátszották. A játékszenvedély azonban nőtt és ezzel együtt nőtt a gyufaszálak értéke. Senkise akarta kikölcsönözni, mert nem volt semmi értelme a nyerésnek, hogy azután a nyereséget egy másikkal ossza meg. Igy a játék elvesztette az értékét s az élet is.

Azonkívül a gyufaszálak is kézen-közön elpiszkolódtak, eltöredeztek, leesett a fejük. S-a következő napokon a jól kezdődő izgalmas kártyajáték elérkezett a kríziséhez. A legtöbben újból jártak föl alá egyik faltól a másikig. Az egyetemi hallgató, teoretikus és könyvmoly Masurs nem vett részt a játékban. Csak figyelt. Azzal gyanusították, hogy bombákat készített s letartóztatták, mert egy házkutatás alkalmával a lakásán ismeretlen kémiai anyagokat s egy plédobozt találtak. Ugyanúgy, mint a cári rezsimben.

Masurs sétált, vagy egy sarokban ült és mosolygott. Sőt még szemrehányásokat tett egyeseknek, amiért lustán heverésztek a medvebőrön ahelyett, hogy olvasnának, vagy vitatkoznának.

Amikor a krízis beállt, néki, mint képzett közgazdásznak egy világos és tudományosan megalapozott gondolata támadt. A következőket mondta:

— A csereszközök eredetéről van egy csomó elmélet...

S megnevezett pár német, francia és orosz szerzőt és a műveiket.

— Ne beszélj úgy, mint egy tipikus professzor!

—   Adj valami praktikus tanácsot, valami olyat, ami a mi mostani életszükségleteinknek megfelel, — fordult feléje Walmers.

—   A pénz az emberek közti kölcsönös gazdasági vonatkozások legkésőbbi fejlődésfokának a produktuma...

—   Na és? — szakította félbe Walmers türelmetlenül.

—   Nem látok itt más gyakorlati kiutat, mint egy emissziós bank alapítását, jóllehet ez a mi viszonyaink között a gazdasági fejlődés számos etappejának keresztülugrását jelenti, egyenesen a korabeli kapitalizmusba ...

Walmers nem diskurált tovább Masurssal, egyszerűen fogta fel a dolgot: saját pénzt kell kibocsájtani.

—  Bankot alapítok és zárka-pénzt hozok forgalomba, — jelentette ki.

—  A bank résztvestz a játékban? — kérdezte Masura.

—  Már mint hogy — én? Igen! Feltétlenül!

—  A bank kell, hogy ilyen körülmények között semleges maradjon. Hiteleket kell nyújtania és a hiteleket behajtania. Fontos azonban a garancia kérdése, a zárka-köztársaság minden egyes polgára mivel garantálja a kölcsönét? — elmélkedett az egyetemi hallgató.

Mindent pontosan megbeszéltek. Különböző kérdéseket állítottak föl. Végül elhatározták, hogy Masurs, mint semleges személy, aki eddig a játékokban nem vett részt, lesz a bank igazgatója, hogy a jogos kölcsönöket garantálja. Elhatározták, hogy mindenkinek adnak egy kis összeg pénzt kölcsön és feltételezték, hogy mindannyian ezekkel az öszszegekkel már valójában rendelkeztek, — a további pénzt azonban csak: váltók ellenében szolgáltatják ki.

Pénzjegyeket nyomtak, nagyokat és kicsinyeket és elosztották. Valamennyi ugyanolyan gazdag volt és ugyanannyi csereeszköz felett rendelkezett. Az egyetemi hallgató azonban semmiesetre sem elégedett meg a gazdasági fejlődésben tett ugrással.

—   Tehát képzeld el, hogy egyszerre egy amerikai, vagy mexikói aranymezőre, vagy ezüstbányára akadunk, — nyugtatta meg Znots — és egy alapot teremtünk, amelynek a révén...

—   Nagyon gyenge alap, de miattam...

A bankot megint Baldon akarta tartani először, de nem engedték; hisz minden gyufaszálat összegyűjtött s most még a nagy és kis pénz-egységeket is zsebre akarja vágni?!

A játék újból kezdődött. Kezdetben az érdeklődés, még nagyobb volt, mint a gyufaszálakért való játék elején, mert a bankhoz való viszonylatok kilátásai még tisztázatlanok voltak — mi lesz belőle?

Nagyon érdekes volt! Znots megütötte a bankot és nyert. Mindannyian hangosan kiáltottak fel, úgy, hagy a fogházőr dörömbölt az ajtón.

— Mit csináltok odabent?

Alig sikerült egy anekdotával félrevezetni.

Janson megmaradt a régi módszernél, — csak kis tétben játszott.

A bank kézről-kézre járt. A pénz elevenen forgott.

Az erős és gyönge játékosok csakhamar elkülönültek egymástól. Hogy is volt az lehetséges, hogy Peters egyetlen egy alkalommal sem tévedett, jóllehet „va-banque” játszott? Mivel magyarázható például, hogy Kalei sohasem vett többet, vagy kevesebbet, mint amennyire éppen szüksége volt? A szerencsével magyarázták. Igy két szerencsefi akadt közöttük. S ezek vidámak és büszkék voltak s fölényben érezték magukat a kevésbé szerencsések fölött.

Először Znots vesztette el minden pénzét. Miután azonban olyanok is akadtak, akik a játékban nem vettek részt, kölcsönadtak pénzt, de csak kamatra. Igy jelentkeztek az első uzsorások. Masurs üldözte ezeket, ezért azután titokban a sarokban kellett tárgyalni velük.

Játszottak tovább. Reggel kitakarították, kiszellőztették a zárkát, megitták a kávét, letisztogatták az asztalt s mindezek után pontosan az utolsó asztalnál gyülekeztek a játékosok. A játékot csak akkor hagyták abba, ha az öreg felügyelő a zárkába jött valamit közölni, vagy pedig a szolgálattevő igazgatóhelyettes látogatását várták.

A pénz kézről-kézre járt. Bepiszkolódott. Elszakadt. Kölcsönt kapni a banktól olyannak, aki a pénzét gyorsan eljátszotta, lehetetlen volt. A nyerőknek azonban szívesen adott a bank. A nyerők a vesztőknek is adtak kölcsönöket, nagy kamatra s ezáltal még többet nyertek. Igy jött létre a nagykapitalizmus.

Znots, Walmers, Brüklis, akik a galíciai frontról szöktek meg, teljesen „leégtek”. Hitelük nem volt se a banknál, se másnál. Walmers minden gyufaszálát eladta, úgy, hogy már egyetlen egy szála sem akadt dohányporból sodrott cigarettái meggyújtására. Nem volt eladó cukra sem és a váltóit nem fogadta el senki.

Rettenetesen szeretett volna játszani. Ha látta, hogy a bank hogy jár kézről-kézre és valaki tizest és ászt kap, — az állkapcsa remegett ég visított, mint egy vadmacska. Elkezdett koldulni, — egyiktől a másikhoz ment és könyörgött egy régi rongyos pénzjegyért. Mihelyt sikerült kikunyorálni egyet, rohant vele a játékhoz.

Brüklis összegyűjtötte a papírdarabokat, ami hasonló volt ahhoz a a papírhoz, amelyből a zárkapénz készült, könyveket vett elő, félrevonult és úgy tett, mintha olvasna és írna, holott pénzt rajzolt. Odament a játékhoz és megütötte a bankot. Nyert. Eljátszotta, a végén rajtakapták, de csak azért, mert gyanus volt, hogy olyan sok a pénze. Megnézték az aláírást — Masurs aláírása hamis volt. Igy csipték el a pénzhamisitót.

Znots talentumosan utánozta az embereket. Este bemázolta az arcát sxénnel, magas frizurát csinált, furcsa nyakkendőt kötött és előadást rendezett. Egy monolog, vagy valakinek az utánzása után körbement a sapkájával s egy este tényleg annyit gyűjtött, hogy a következő nap elég volt a játékhoz. A gazdagok egyenesen külön kuplékat rendeltek nála a játékról, a bankról, a pénzről és ő megírta ezeket, ismert melódiákra alkalmazva. A fizetőképeseknek Znots egyenesen egész ódákat írt, melyekben még azoknak a feleségét és gyermekeit is megénekelte, akiknek egyáltalán nem volt családjuk.

Amidőn egy gazdagra került a sora annak, hogy a vedret a WC-re vigye, helyette ezt Walmers intézte el s így megszabadította a munkától.

A napok gyorsan múltak. A játék sodrába mindenki belekerült. A huszonöt ember „két felváltással” játszott. Gyakran halálos csend állott be, ha valaki nagy tétet ütött, vagy hosszan elgondolkozott, hogy vegyen-e még lapot. Megtörtént, hogy valamennyi egy emberként ugrott fel az izgalomtól, ha valaki mindent kockára tett és: sikerült a bankot felrobbantani.

Felfedezték a titkot, amiért Kalait és Taters sohase vesztettek. Összebeszéltek és úgy játszottak, hogy amikor az egyik a bankot tartotta, a másik többet tett be, úgy, hogy mind a ketten nyertek. A nyereséget megosztották.

Kiderült az is, hogy egyesek a kártyákat a hátlapjukról meg tudták különböztetni, — különböző észrevehető jegyek révén.

Gyorsan multak a napok. Sok izgalom volt. Még álomban sem nyugodtak meg az idegek. A kapitalisztikus nagyvárosok éjjeli narkózisaival nem lehet ezt összehasonlítani, mert a hazárd játékon kívül itt nem volt semmi más izgalom-forrás.

Végül már Masurs sem tudott ellenállni s az egész köztársaság beleegyezésével ő is résztvett a játékban.

—  Soha életemben nem játszottam s ki akarom próbálni a kezem, — s vékony kezei azon pillanatban felrobbantották a bankot. A legnagyobb esemény volt ez a játék bevezetése óta.

— Szerencsefi, szerencsefi! — kiáltották.

—  Nincs szerencséje a szerelemben, szerencséje van a játékban.

A legrosszabbul ment Walmersnek. Znots keresett a dalokkal és a kuplékkal, a veder kiürítésének azonban szabott ára volt és többet nem lehetett keresni rajta. S mert erre a munkára konkurrensek akadtak, csakhamar leesett a bére.

Walmers a játékosok körül rostokolt, résztvett a játékukban s olyan izgatott volt, hogy szinte felordított. Már nem akarták az asztalhoz engedni. S mikor már senki sem adott neki semmit, bevárta az estét, amig a legnagyobb bank begyült s macskamódra egész testével az asztalon fekvő pénzhalomra ugrott.

A pénzjegyek minden irányban szerterepültek, sikerült azonban egy marékravalót a zsebébe gyömöszölni.

Rabló, rabló! — hangzott fülsiketítő lármával. Egyesek azonnal Walmersre vetették magukat, hogy a pénzt elszedjék tőle és elagyabugyálják.

Kettő megragadta a lábánál, kettő a karjánál fogva.

Walmers dulakodott és elkezdett ordítani.

A lármára előkerült a felügyelő. A kulcs-csomóval verte a vasalt ajtót, úgy, hogy a vas élesen zörgött. Elengedték Walmerst, játékra azonban már nem került sor.

Amidőn Znots és Baldon lovaglómódra ismét a padra ültek, hogy a játékot folytassák, Walmers megint rájuk ugrott, kikapta a kártyát a kezükből, valamennyit darabokra tépte és bedobta a vederbe.

— Igy! — mondta hangosan. A haragtól kivörösödött s a haja égő szemébe hullott.

Viselkedését a zárkában eleinte nem tudták megmagyarázni. Miért? Ki? Micsoda? Hogyan?

Az öreg Janson mondta: miután pénzhamisitókra, uzsorásokra és rablókra akadtunk, feltétlenül szükséges, hogy a zárka-köztársaság egy bíróságot válasszon a dolgok kivizsgálására és a bünösök megbüntetésére.

Az anarchia terjedt.

— A spekuláció fokáig elfajzott kapitalizmusnak nem lehet más következménye, mint amiket megéltünk — jelentette ki Masurs. — Az a gazdasági rendszer, amely zárka-köztársaságunkban kifejlődött, tökéletesen megfelel a polgári közgazdászok elméleteinek. A pénz a csere és az elnyomás, a kicsapongás és a luxus exköze. A pénz mint munkamérő elvesztette a jelentőségét.

Mindezekből Znots levonta a végkövetkeztetést. Nem azt jelenti ez, hogy a mi zárka-köztársaságunk nem a dolgos kéz köztársasága, hanem valami egészen az ellenkezője?