Nincsen miről dalolnia az énekes madárnak; kimentem a sebesalji földre megnézni a kukorica növését.

A szomszéd földön a szomszéd falu két fia és egy lánya kapálta görnyedten a kukoricát és a közéje ültetett babot, tököt.

Fiatalok ők és a daluk hangtalan; a szomorúság bennük másfajtájú, mint az enyém és veri őket.

Magukramaradott árvák ők, szárnyukszagetten bámulnak itt, mint az első percben azután, hogy az apjuk meghalt.

Két napja temették el az apjukat és bizonytalan érzés kergetőzik bennük, amibe a föld korai kézbefogásának otromba öröme vegyül.

Anyjuk halála után négyesbe maradt a család: két fiú és egy lány simult őszintébben az apja mellé, hogy a küzdelmet az élet ellen folytathassák.

Tudták, hogy a négyes összefogás erős kapocs és harcoló minden élet ellen és védték az apjukat maguknak, hogy megmaradjon.

Lelkük legmélyén bár ösztönösen dohogott a földéhség föltörő akarása: sunyin nyomták vissza a dobbanást és erősek voltak.

Amikor az apjuk beteg lett és az orvos ahhoz a föltételhez kötötte a gyógyulást, hogy az öreg ne dolgozzon semmit, akkor ők már dologtalan nyugdíjba kényszerítették az apjukat.

Akkortól fogva az öreg a ház udvarán ténfergett, őrizte azt és a földeket gyerekei dolgozták meg, hogy teremjenek.

Az öreg a házat őrizte; csak föl-le járt az udvaron és nem tett egyetlen szalmaszálat keresztül, mert tudta, hogy a gyerekei védik. De amikor a tehén borjadzott és látta az, ő tapasztalt paraszt szeme, hogy rosszul fekszik a borju az anyja hasában: nekiállt ösztönösen, hogy segítsen az állatnak.

Hozzáhajolt a tehénhez: és a kezével benne kotort a tehénben: a borju lábát akarta előreigazítani a rendes állásba.

Ott szakadt meg: leesett végignyújtózva a ganajon, szót nem szólva soha többet se a gyerekeinek, se másnak.

Amikor este a gyerekei hazajöttek a földek öleléséből, döglött tehenet, döglött borjut és halott apát találtak az istálló ganaján.

Igy mulnak el az életek a parasztsorsok harcaiban és nem egyformán hal meg mindenki: betegségek vannak és szerencsétlenségek.

A kenyérharc ronccsá teszi a testet, hogy beteg legyen az és orvosa ne legyen, aki a gyógymódját bizton eltalálja.

Némelyik paraszt nyolcvan évig él és megunátja magát a körülötte levőkkel, akik végül halálba küldik.

Némelyik paraszt fiatalon hai meg és mint a szomszédföldön kapálók apja: három szárnyaszegett madarat hagy feneketlen mélységben.

Bánatuk arcukon ül, bizonytalanok, nem tudják, hogy a jövőtől félnek-e, vagy a kézbekapott barázdáknak örülnek.

Ma még együtt kapálják a sebesalji kukoricát, mert az egyben tartja őket, de holnap sunyi kis okon: több végzett munkán, nagyobb falat kenyéren, vagy szeretőn vesznek össze, ami széjjelhajtó ok lesz és szegényülési folyamat; igen, a holnap széjjelszakadással fenyegeti őket, hogy a paraszttragédiák legderekabbikát beteljesítsék.