A krízis hatása következtében, amely Magyarországon is az ipari és mezőgazdasági munkanélküliség megnövekedésében, a nyerstermények és iparcikkek áresésében és ennek kihatásakép a kis és törpebirtokok mind fokozódó nyomorában nyilvánul meg, az szd. párt is fejlődésének új elhatározó szakaszába lép. Ennek a periódusnak jellegzetes problémáit szeretnénk a következőkben röviden felvázolni, annál is inkább, mivel minden egyes probléma a pártválság egészének egy-egy magvát is alkotja.

A válság kapitalista megoldására az eddiginél fokozottabb racionalizálás és a bérek lenyomása a magyar burzsoázia által alkalmazott egyetlen orvosszer. Természetszerűleg együtt jár evvel egy mind hatalmasabb méreteket öltő munkanélküliség, amely a „szanálási” korszakét is jóval felülmulja. A szd. párt minden tőle telhetőt elkövet ebben a „válságos” helyzetben az „ellentétek elsimítása” érdekében, ami gyakorlatilag a munkásság bérharcainak, racionalizálás elleni küzdelmeinek és a munkanélküliség ellen vezetett akcióinak elárúlásával egyenlő. A szd. párt az egyre nagyobb veszélyt jelentő bolsevik konkurrenciára való tekintettel még az eddiginél is körmönfontabb taktikázásra kényszerül. Kiss Jenő örökösei, saját „baloldala” (Világosság csoport külföldön, Garamiék) az, amely ezzel a veszélylyel szemben a legmerészebb taktikát ajánlja s amelynek elfogadtatása — a maga egészében ha nem is sikerül ugyan, még is hatást gyakorol a párt vonalára, amely a lehetőségig átveszi ezt a baloldali demagógiát. „Uj októbert” hirdet immár és „forradalmi szociáldemokráciáról” beszél az a párt, amelyhez október vezére, Károlyi Mihály még 1926-ban a következő sorokat intézte: „...valóságos megdöbbenés fogott el, amikor a szociáldemokrata pártvezetőség választási felhívását olvasva, abban a köztársasági államforma egyenes és nyilt követelésének felállítását nem. találtam... hasonló keserűséggel látom felhívásukban a dolgozó proletárság másik hatalmas pillérjének elsüllyesztését is. Ez a földreform... A szd. párt vezetősége elmulasztotta és most is elmulasztja harcba hivni a falu egész dolgozó népét.”

Próbáljuk felvázolni közelebbről e taktikázás néhány jellegzetes etappját a legutóbbi időben. Tehát: 1930 május 1 — A krízis érőben. Hallgatólagos megegyezés a hatóság és a szd. párt között, hogy a május elsejei „néma” tüntetést, mint a tömegek harcra készségének alkalmas levezetését közösen fogják inscenálni. Peyer Károly és Andréka főkapitány, a rendőrlegénység és a szd. rendezőgárda egyesült erővel tartják fenn a rendet.

1930, szept. 1. — A szakszervezetek munkanélküliei bejelentik a Szaktanácsnak, hogy ha továbbra se mozdul, úgy a saját szakállukra fognak tüntetni. Az elégületlenség nő, a pártnak cselekednie kell, ha nem akarja tömegbefolyását teljesen elveszíteni, ami egyuttal avval is járna, hogy a burzsoázia szemében — tömeg hijján — teljesen elértéktelenedne. A szent Imre hét ünnepélyes revízió-propagandáját nem akarja megzavarni, szept. l-re tűzi ki a demonstráció időpontját. Bátorítást a Gyáriparosok Országos Szövetsége révén kap, hiszen a munkanélküliség elleni tüntetés a közmunkák kiadásának jegyében folyik elsősorban s a krizises gyáripar eszközt lát ebben a tüntetésben, amellyel pressziót gyakorolhat a kormányzásra. A párt viszont az utolsó percig bizik május 1-i hallgatólagos megegyezésében és a munkásság „fegyelmezettségében.” A hatóság azonban ideges és a tömeg is megelégelte már az igéreteket. Kb. 100.000 ember tüntet, kommunisták veszik át a vezetést, a tömeg megveri Peyert és szembeszáll a rendőrséggel. (Andréka rendőrkapitány kijelenti többek között, hogy sajnálattal nélkülözte a rendezőgárdát, amely oly hasznos segítségére volt a rendőrségnek május 1-én.) Ez már aztán a polgárnak is sok, akinek egy néma és hathatós demonstráció inyére lett volna. Buchingert bántja ez a rút „cserbenhagyás” és a következőkben méltatlankodik a „Szocializmus” szeptemberi (1930) számának hasábjain: „Munkát követelünk” ez volt a szeptember 1-i tüntetésnek a jelszava. Munkaalkalmakért mentek a munkások az uccára. Olyan követelés ez, hogy ennek megvalósulása a munkáltatóknak is érdeke, ha, valaha, úgy ma... megvolna az érdekközösségnek és kooperációnak a lehetősége. A munkáltatók azonban stb... „Mi lehet ennek a magyarázata?” — tünődik őszintén Buchinger. — „De mindegy — mondja végül. — A munkások hatalmas akcióján a munkáltatók barátságtalan gesztusa sem tudott rontani.” Ez utóbbi igaz is. Mert a szd. párt most sem vesztette el a fejét. Mig kezdetben — a következményektől való félelemben — „éretlen suhancokra” és kommunistákra fogja a Népszava az egész tüntetést, addig később felismeri a ritka alkalmat, hogy a tüntetés vállalásával (amelynek tényén már ugysem változtathat) rokonszenvet kelthet maga iránt és magának vindikálja szeptember 1. tettét. És valóban — a szept. 1-re való emlékezés ideig-óráig megmarad még az egyre jobban ingadozó tömegben s ez lesz az, aminek beigérésével a párt — ha minden kötél szakad — még mindég hangulatot tud kelteni.

Mert spontán és kommunista tüntetések egymást követik 1930—31. telén, ugyanannyira, hogy a szakszervezeti Tanács szükségesnek látja Rendkívüli Kongresszus összehívását febr. 8-ra a munkanélküliség ügyében. Még a megrostált kiküldöttek is „új szeptember 1-et” követelnek. Viharzanak a padsorok, a vezetőség által előterjesztett határozati javaslat senkit sem elégit ki — még a legmegcsontosodottabb bürokraták is érzik, hogy az ilyen határozatokkal lehetetlen szembeszállni a bolsevikekkel a munkanélkülieknél. A határozat utóljára „kér”, „követel” és „figyelmeztet”. A fások kiküldöttei tiltakoznak a terror ellen, amely már jóelőre úgy állította össze a szónokok listáját, hogy ellenzéki szónok szóhoz sem juthat. Követelik az üzemben dolgozók és munkanélküliek meghallgatását. Peyer a rendőrséggel fenyeget. Beszédje tele van demagóg ígéretekkel. „Mi is kimegyünk az uccára, ha kell, csak bízzátok ránk, hogy mikor, mert ezt nem engedjük előírni magunknak.”

Azért vázoljuk fel ezeket az „étáppokat”, hogy szemléltetően, adjuk vissza a szd. párt ekvilibrista mutatványait azon a keskeny ösvények, amelyet a baloldali demagógia jelent. Ennek a baloldali demagógiának főszószólója Garami Ernő volt a pártban és a szakszervezeti kongresszus összehívása — dacára Garami időközbeni konfliktusának, — már e „baloldal” müködésének köszönhető. A Kis Jenő-Garami-féle ellenzéki mozgalmakkal foglalkoztunk már az 1928-as kongresszus stb. kapcsán, de a párt és a Garami konfliktusa igazában csak 1930—31 telén bontakozott ki, mikor a magyar burzsoázia gazdasági és evvel kapcsolatban a párt politikai krízise egy pártmentő álbaloldal fellépését tették szükségessé, amely a tömegharcra való appellálással kivánta volna a tömeg bizalmának visszaszerzését. A Sevdewitz—Rosenfeld, Garami- és Böhm-féle baloldal szükségszerű kiegészítője és ágyékkötője ezekben az időkben a szociálfasizmusnak. A hivatalos irányzat a gyakorlat, a párt tényleges képe, ők: az ellenzék, az elmélet, a szükséges adag illuzió. A hivatalos párt korántsem hálás szolgálataikért, lebunkózza őket, ha utjukban állnak és ez az elem, mégis szolgálatukra áll, valahányszor szükség van rá: a kispolgári idealizmus rezervoárjai kifogyhatatlanok a szd. párt táborában s előhívhatók mindég, ha kétes szerepüket el kell játszaniok. Szociálfasiszmus és „baloldal” csak ezen kettősségükben adnak egészet.

A Garami-eset története röviden a következő. Garami emigrációból való visszatérte után többször leszögezte ellenzéki álláspontját. Kitörésre azonban csak a Népszava 1930 karácsonyi számában, Monus párttitkár egy cikkének kapcsán került a dolog, amelybe valahogy belecsuszott az az őszinte kijelentés, hogy Magyarorságon megszünt az ellenforradalom. G. polemizáló cikket küld be a Népszavának, amelyet az különböző ürügyekkel nem közöl. Ugyancsak nem hozza nyilvánosságra G. memorandumát ez ügyben a pártvezetőséghez. Indítványait később a pártválasztmány is elveti, mire lemond összes tisztségeiről és emigrál. Garami cikkében (Megjelent a bécsi „Előre” hasábjain) a következőkben foglalja össze álláspontját: „Ugy cselekszünk, mintha már nem volna ellenforradalom s igyekszünk önmagunkkal elhitetni, hogy ez így is van ... de nem cselekszünk, mint ahogy szocialista pártnak ellenforradalmi helyzetben cselekednie kell... politikánkat nem különféle képviselőinkre és nem a törvényjavaslatok stb. meddő bírálatára és más effélére kell alapoznunk, hanem a (tömegek szocialista nevelésére és szervezésére, a tömegek szocialista felhasználására és foglalkoztatására (Május 1., szeptember 1) egyszóval az ellenforradalom bukásának legnagyobb biztositékára: a tömegekre.” A továbbiakban Garami kijelenti, hogy „nem találja helyét” és „hontanul; bolyong a párthazában ...” „Szomorúan látom” — irja —, „hogy az elvtársak nagy része a sok fától nem, látja az erdőt, a parlamenti, fővárosi, megyei stb. küzdelmektől, a sok normális időben való részletmunkától nem látja már azt sem, hogy ez a sok fa együttvéve az ellenforradalmi zsiványok Bakonyát alkotja.”

Ebben a pár sorban benne van G. „különvéleményének” egész veszélye. „Normális és „abnormális” időkről beszél, abnormálisnak bélyegezve a kapitalizmus imperialista korszakában való „normális” átcsapását demokráciából diktaturába. A burzsoáziának ezt a „normális” osztályuralmát állítja oda, mint célt a proletáriátus elé, persze „mindaddig, amig a végső harc ideje el nem jön” s ez még messze van G. szerint. Az „elvi ellenzékiség” álláspontja csak az ellenforradalommal, de, nem egyuttal a kapitalizmussal szemben is nyilvánuljon meg,, G. lefejti a burzsoázia terrorját szükségszerű alapjaitól, a ´kapitalizmus imperialista korszakának gazdasági és politikai kríziseitől. Gyakorlatilag azonban a tömegek „ideiglenes” részletmunkától való elvonásával és látszatforradalmi cselekvés követelésével egyrészt tömegek megfogására alkalmas taktikát jelent, másrészt azonban a szd. pártnak a kormányzásban és államfentartásban nagyobb szerepet követel. Ez utóbbiért sem szabad már tömegeit elveszíteni. A „baloldal” örök végzete azonban G.-it is utólérte — kétségtelenül koncepciózusabb vonalát nem tudhatta keresztülvinni, ment Peyer és társainak a kormányzással és a banktőkével, gyáriparral és hatóságokkal ezer szállal való összenövését nem vette tekintetbe és nem vette tekintetbe azt az igazán kiváló és mindenre kapható organizációt, amellyel ez a „régi gárda” a párton belül rendelkezik. G.-nak el kellett buknia és el is bukott, habár propozicióiból mindazt átvették, amit közvetlen exisztenciális érdekek veszélyeztetése nélkül át lehetett venni. A baloldali demagógia fokozott mértékben folytatódik.

1931 március 15. A párt szabadság ünnepet készit elő — ismét egy alkalom a munkanélküli tömegek számára, hogy követeléseikkel kilépjenek. A párt legnagyobb örömére (és talán közbenjárására) azonban a gyülést nem engedélyezik. Fedett, a rendőrség által könynyen megszállható helyen hirdet „pótgyülést” a párt 29-re. A gyülést nem lehet megnyitni. A tömeg élén ifjúmunkások zajonganak és a szónokokat nem lehet hallani. Peyer, hogy lélegzethez jusson, a parlament elé küldi tüntetni a munkanélkülieket másnapra, akiket persze már jóelőre kiszolgáltat a rendőrségnek, hiszen e tervszerűtlen, megnem szervezett tüntetésnek nem lehet sikere. A Népszavát másnap elkobozzák és ez felér egy jól sikerült reklámmal. Május elsejéig ismét időt nyert a párt. Mert addigra most már biztos tüntetés lesz „ha ismét nem történik semmi”, igéri Kéthly a gyülésen.

És nem történik... a harcos tüntetésből azonban, amit már hetekkel azelőtt öles betükkel hirdet a Népszava, időközben békés májusi ünnep lesz, dalkarral és tornamutatványokkal a millenáris sportpályán, amelyet rendőrség és csendőrség vesz körül. A pártvezetőség nagy hühóval eredménynek igyekszik feltüntetni az „engedélyezett” gyülést. Jövőre az uccát is kivívjuk majd,, irja a Népszava. A munkásság ismét csalódott, a széjjelszórt, egymástól elvágott csoportokat lovasrendőrök attakja oszlatja széjjel a gyűlés után. A munkanélküliek érdekében vezetett „tömegakciók” eredménye egyenlő a nullával. A munkanélküliekre, akik Csepelen immár nem akarják végighallgatni a párt kiküldött szónokát, újból kegyetlen tél és nyomor vár.

A párt e gyakorlati taktikájának elméleti megalapozásában is meglehetős messze jutott. Ez az elmélet az organizált kapitalizmus elmélete, amelyet a német után a magyar párt is 100%-ig magáévá tesz és amelynek alapja az állam és „munkás” szervezetek által „kontrollált” és ezekkel egyéolvadt kapitalizmus. Hogyan is küzdhetne hát a „termelés emelése”, („racionalizálás” és „anarchiájának megszüntetése”) a „kartellek és trösztök” ellen? Az osztrák bank- és államfentartó párt példája lebeg előtte, amely a gazdasági válságot arra használja fel, hogy — a parlamenten keresztül — maga is tevékeny részt vegyen a kapitalisták hitelellátásának szanálásában, a kizsákmányolás folytatólagosságának a munkásadózók filléreiből való „biztosításában”. Síkra száll a külföldi tőke bizalmának megnyeréséért, takarékosságért és biztosítékul kínálja az idegen (főleg francia) hatalmi érdekeknek, az idegen tőkének: „olcsóbban” mint a fasiszta Bethlen-rendszer. A kapitalizmus válságáról való elméleti nyilatkozatából ítélhetjük meg legjobban valódi lényegét. A Szocializmus 1931 augusztusi számában Szekszárdi László a következőket jósolja:

„A válságból új államalakulatok és nacionalizált-etatizált hitelélet kerülnek ki.” S hogy kétség efelől ne legyen, hozzáteszi egy más helyen: „A jámbor polgár... nem is tudja, hogy megkezdődött a bankok szocializálásának nagy korszaka.” Továbbá: „Ez a mostani válság nem töri össze a kapitalizmust, hanem csak átalakítja. Az átalakulás hosszú évekig tart majd — folytatja a jósnő — és ezek az évek nagy szenvedéseket rónak majd a proletárságra. A politikai formákért való harc egyre élesebbé válik és a munkásosztály élethalál kérdése, hogy az új államalakulatok a demokrácia és ne a fasizmus, vagy bolsevizmus csillagképe alatt álljanak, már csak azért sem, mert különben az új államalakulatokban újból kellene kezdeni a küzdelmet mindazért, amit a munkásosztály a maga számára már kivívott.” (Ha. tehát az állam sulyos adósságok árán szanálja a bajbajutott bankokat — ez szocializmus, „új államalakulat”). „A szociáldemokráciának ennélfogva teljes elszántsággal kell a demokratikus átalakulás mellé állni. Végre is” — állapítja meg őszintén — „a maga létének biztosításáról van sz.”

S ez utóbbi kijelentés valóban meg is felel a valóságnak. A kapitalizmus Magyarországon sem nélkülözheti a szocial-fasisztákat és a szocialfasizmus sem nélkülözheti kitartóját, a kapitalizmust. Az organizált kapitalizmus e dicshimnusza mellett nem csoda hát, ha Hilferding és Naphtali magyar epigonjai a kartellekről is megállapíthatják, hogy „a kartellpolitikának más célja nem lehet, mint az, hogy a kartelleket a gazdasági fejlődés szolgálatába állítsa... a kartelleket demokratizálni kell! Szükség van arra, hogy a kartellek gazdasági önkormányzatát építsék ki, olymódon, hogy azok a termelők, a fogyasztók és az állam képviselőinek igazgatása alá kerüljenek.” (Szoc. 1930 IX.).

Elvben tehát a racionalizálás ellen sem lehet kifogás. Ellenkezőleg: a 9-ik szakszervezeti kongresszus 1930 áprilisában megállapítja, hogy: a szervezett munkásság nem helyezkedik — elvileg — szembe a racionalizálás ama hivatalosan vallott céljával, amely a technika, a korszerű termelési rend legmodernebb eszközeit a gazdaságosság emelésiére kívánja fordítani. Csupán, annyit enged meg, hogy „a racionalizálás mai módja, noha a javak előállításának fokozásával, a minőség megjavításával jár, mégsem vezet a közjólét emelésére, még pedig azért, mert keresztülvitelénél egyedül a magángazdaság profitérdekei és nem a kollektivitás magasabbrendű szempontjai jutnak kifejezésre.” De követeli, hogy a racionalizálás és üzemkoncentráció előkészitésénél és végrehajtásánál a szakszervezetek egyenrangú tényezőként bevonassanak... a racionalizálás előnyéből a dolgozók és fogyasztók is részesüljenek, stb.

Mondanunk sem kell, hogy ez a követelés nem más, egyszerű szemforgatásnál. Magyarul: a kartellek had´ nyúzzák csak a munkásosztályt, a szakszervezetek továbbra is igenlik a kapitalista gazdasági alapot, csupán a végrehajtás terén juttassanak szerepet nekik, hogy módjukban legyen, a munkásságot megtéveszteni, a fokozott kizsákmányolást — odavetett koncok ellenében — elfogadtatni. De ez nem csupán elmélet, mintahogy „csupán” elmélet nem is létezik a munkásmozgalom számára.

A „munkásság képviselőinek” politikája egyetlen gyakorlati igazolása állításunknak. Megmutatták úgy a Ganz-Danubins-gyár munkásságának bedóellenes sztrájkjánál, mint még számtalan esetben, hogy az osztálybéke és gazdasági demokrácia tételeit hogyan alkalmazzák a gyakorlatban, hogyan segítenek a kapitalizmusnak a válság terheit a proletáriátus vállára áttenni. 1931 tavaszán 8 és fél hétig sztrájkoltak a Ganz-munkásai, mikor a szakszervezeitek képviselői beléptek a munkásnyúzó bedót tanulmányozó bizottságba és rábirták a becsapott munkásokat, hogy a „próbaidőre” bevezetett bedó mellett vegyék fel a munkát. A gyár ezután legharcosabb elemeit elbocsátva, szakmunkásokat betanult munkásokkal pótolva — birtokon belül könynyen letörte az ellenállást és a bedót véglegesítették. Rá egy évre leszerelték mindhárom Ganz-gyár 5000 munkásának sztrájkját, amely ugyancsak a bedó ellen irányul. Agyonhallgatták ennek a rendszernek a textiliparba való bevezetését, (Goldberger-gyár, stb.) az eredmény: a textilmunkások béreinek fokozottabb kizsákmányolás mellett átlag 30%-kal való lenyomása és a munkanélküliség eddig nem látott mérvű megnövekedése a vas- és gépiparban.

Hasonló az mszdp. állásfoglalása a kapitalista racionalizálás folytán uccára került munkások tízezreivel szemben is. Számtalanszor jelentek meg a Szakszervezeti Tanács emberei a miniszterelnöknél „bizalmas” értekezleten. Számtalanszor jelentette be a szd. párt a kormány „megjavulását” a dolgozó tömegeknek. Hogy csak a Szocializmus 1930 májusi számára hivatkozzunk: „ ... A magyar kormány is kezd némi érdeklődést mutatni a munkanélküliség problémája iránt; ez az érdeklődés abban jut kifejezésre, hogy a miniszterelnök megbeszélésre hivta meg a szakszervezetek... képviselőit, hogy azok őt a munkanélküliség okairól informálják, hogy meghallgassa azokat a tanácsokat, amelyeket a szakszervezetek vezetői, ezek a gyakorlati emberek adnak.” Rögtön közlik velünk az „eredményeket” is. „...A munkásküldöttek meghallgatása után a kormány elrendelte a 30 millió pengőt kitevő vasuti beruházási munkák haladéktalan megkezdését, stb.... reménység van arra, hogy a helyzet átmenetien némileg javulni fog.”

De elméleti tudósaink mélyebben szántóan kivánnak a munkanélküliség problémájával foglalkozni: „gazdasági életünknek ezt a betegségét... alapjában kell orvosolni” — mondják. A kapitalizmusnak orvosai akarnak lenni. „Megállapítható” — mondják bölcsen, — hogy a mai nehéz gazdasági élet alapoka... a helytelenül végrehajtott racionalizálásban és a fogyasztóképesség csökkenésében adódik.” És nehogy azt gondoljuk, mindez a kapitalizmus válságának elkerülhetetlen következménye, mindjárt ki is fejtik, hogy „a termelés racionalizálása nem minden esetben jelent egyben munkanélküliséget is, mert ha a racionalizálást helyesen viszik véghez — amint az mást államokban is történik — a termelés racionalizálása a munkanélküliség fokozása nélkül is végrehajtható.” (például Németországot hozza fel!) „ ... Amig más államokban a racionalis termelés jólétet, addig nálunk nyomort és nélkülözést jelent.”

Miután tehát a vulgar közgazdászok a racionalizálást függetlenítették alapokától, a kapitalizmus fokozottabb versenyétől a krízisben, miután a munkanélküliséget „ha akarom van — ha akarom nincs” jelenségnek tüntették fel s a racionalizálást áldásosnak másutt, károsnak csak nálunk: — gyakorlati propoziciókkal jönnek. „A köz és egyéb munkák megindítása mellett” persze, amely legelső követelmény, hiszen állami szubvenciót jelent az iparnak, a második követelmény: ,,a munkanélküliek anyagi támogatása.” Hogy miért határozta el magát a Szakszervezeti Tanács erre? Mert Peyer állitása szerint 1930-ban 4.5 milliót fordítottak segélyezésre a szakszervezetek és a „haszontalanul” kifizetett összeg bizony fájt a bürokráciának. Nincs azonban tisztázva a következő kérdés: Kinek a pénzéből támogassák a munkanélkülieket?... Nos, nem a tőkésekéből, hanem ,a munkás, tőkés és állam (tehát ismét munkás) együttesen fedezzék a költségeket. A többi propoziciót csak naivitásuk miatt említjük meg, mint amelyek „alapjában” vannak hivatva orvosolni a . munkanélküliséget. Tehát: „A racionalizálást és üzemkoncentrációt olymódon kell végrehajtani, hogy annak minél kevesebb munkás áldozata legyen.” Továbbá: a munkaidő szükségszerű leszállítása. (Teljes fizetéssel, vagy e nélkül: ez a kérdés?) A termelés racionalizálása, következtében elbocsátott magasabb életkorú munkások nyugdíjazása, hogy azok ne essenek a munkanélküliség terhére.” (Kinek a terhére történjék ez?) Különös érdeklődésre tarthat számot a következő pont: „A kivándorlás elősegítése céljából az állam külképviseletei utján igyekezzék a munkanélküliek külföldön való elhelyezkedését elősegíteni.” (Tehát az embervásárt) „Anyagi támogatásban részesitendők azok a munkások, akik más pályára mennek.” (Milyen pályára?) A legnaivabb azonban az utolsó pontban foglalt követelés: „A tömegek fogyasztóképességéit oly mértékben kell felemelni, hogy az ipari és mezőgazdasági termékek még fokozottabb racionalizálás mellett is belső fogyasztásra találjanak.” -— Hát nem tudjuk Marxból, hogy a munkás fogyasztóképessége a változó tőkerész által van meghatározva s hogy a kapitalizmus viszont olyan mértékben termel, mintha a fogyasztásnak csak a népesség abszolut fogyasztóképessége szabna határt. Mik hát a krízisek, ha nem fogadjuk el ezt a tételt, ha pedig elfogadjuk, hogyan képzeli a szd. párt a „fogyasztóképesség” emelését kapitalista alapon? De az MSzDP „theoretikusai” soha nem is értették Marxot. A kapitalizmus rendszerét akarják toldozni-foltozni alapvető ellentmondásainak felismerése nélkül. Marx helyett Fordra támaszkodik, „Ford utmutatása” szerint cselekedjünk — mondják— és „igen fontos, ... hogy Ford szavai nálunk is megértésre találjanak!” (Szocial. 1930. május).

Nem is a sztrájk, a harcos tömegakció tehát a munkásság fegyvere. A szd. párt számára nem áll, hogy „A proletáriátus felszabadítása csak magának a proletáriátusnak a műve lehet.” „Törvényes uton kell végre nálunk is megalkotni mindazokat a szerveket — követelik — amelyek a tőkés és munkás között az erők egyensulyi játékát lehetővé teszik”. Békéltető bizottságokat követelnek, amelyeket a kormány „jóakaratának” kell megvalósítani — a kapitalistákkal szemben! Ki csodálkozhatik ezekután, ha a gyakorlat a racionalizálás protezsálását, minisztériumi kanosszajárásokat, dörgedelmes szónoklatokat hoz a harcos megmozdulások helyett? De nem csodálkozhatunk ezek után azon sem, ha a munkásság tömegesen fordul ei az ilyen párttól, az ilyen „békéltető” és nem harcos szervezetektől. Azonban nem véletlen ez, hanem a szociálfasizmus történeti szerepének betöltése.

A gazdasági harcok „politizálásának” jelszavával szemben, amely a gazdasági harcokban a proletariátus egészének érdekét akarja kidomborítani, a szd. párt az ellenkező taktikát követi. A gazdasági harcokat (mint pl. a munkanélküli segélyért) nem politizálni, hanem elpolitizálni akarja. Ahelyett tehát, hogy töretlenül és addig folytatná őket, ameddig azok önmaguk benső logikája folytán politikai küzdelmekké válnak; már kezdetben politikai jelszavakkal igyekszik levezetni ezeket. Erre szolgál a választójogi „harc”. Konkrét példa: Buchinger szeptember elseje után a következőket állapítja meg: „Szeptember elsején a tüntető tömegek világosan láthatták... hogy a demokrácia nélkül nincs munka és nincsen kenyér.” A következtetés csak egy lehet: nem, a gazdasági harc a lényeges, hanem csupán a szavazólapok alkotmányos játéka, a demokrácia segíthet a bajokon. A „demokráciáért” folytatott harc jelszavával töri le a párt a mindennap gazdasági küzdelmeit, a demokrácia az, amely feleslegessé tesz sztrájkot, tüntetést s a munkásmozgalom minden fegyverét.

Összefoglalva: A szd. párt nemzetmentő vonala a látszólagos taktikai irányváltozások ellenére egyre következetesebben kezd kialakulni. Ez a látszólag girbe-görbe vonal egységes egészet ad. A kommün alatt és után a szocializmus likvidálása, megegyezés Bethlennel, majd látszatellenzékiség. Bethlennel való paktálás mindaddig, amig csak Bethlen mellett ás Bethlen türésével lehet a legális politika szinterén maradni. Ez utóbbi vonal tart még a pénzkrizis kitörésekor is, a rendszer ellen csupán akkor látszik fordulni a szd. párt, mikor Bethlen távozni kényszerül és a párt elérkezettnek látja a!z időt arra, hogy nemzetmentő szerepét, amely a kormányban való bejutás reményében kulminál a finánctőke kegyvesztettjeivel szemben játsza le. Az úgynevezett 33-as bizottságban még részt akar venni és a fasiszta Eckhardt megállapítása szerint csupán a kisgazdapárt előzetes állásfoglalása akadályozza meg ebben. Ellenzékisége a finánctőkének való felkinálkozás bel- és külföldi viszonylatban, „dupla vagy semmi játék, a Gömbös-fasizmus és szociálfasizmusz konkurrenciája a finánctőke kegyeiért. A párt. egyelőre csatlakozott reményeiben. A Károlyi-, Gömbös-, Zsitvai-, Keresztes- Fischer-éra kellemetlen meglepetés volt számára s eleinte mig a helyzetet fel nem ismerte, ezzel a rendszerrel szemben is folytatni kívánta élesebb „ellenzéki” politikáját. Innen a Népszava pár szeptemberi számának elkobzása, a kolportázsjog megvonása, a párt által inscenált tüntetések a Népszava előtt, amelyek figyelmeztetésnek voltak szánva. Ugylátszik azonban, hogy a párt ismét megegyezett a fasiszta kormányzattal is, amire a kormány statáriális rendeletének félhivatalos magyarázata ad felvilágosítást. Az illető rész így hangzik: „A legutóbbi napok eseményei azt mutatják, hogy a magyar munkásság és annak szervei hathatósan részt kivánnak venni ebben, ami a pénzügyi és gazdasági újjáépítés teljes sikerének elengedhetetlen előfeltétele. Hogy ez a szándék minél inkább érvényesülhessen, a belügyminiszter a mai naptól kezdődőleg újból megengedte a szociáldemokrata pártban tömörült magyar munkásság napilapjának, a Népszavának országos uccai terjesztését.”

Ez a pár soros közlemény napnál is világosabban mutatja, a fasiszta kormányzás és a szociáldemokraták pártjának összenövését. Talán eljöhet azonban még az az idő, mikor a szociálfasizmus ismét elérkezettnek látja az időt arra, hogy a bankrott fasiszta diktaturának új emberekét adjon és a magyarországi ellenforradalom védelmében sarkalatos szerepet játszon. Kérdés, megéri-e ezt a szd. párt, amelynek sorsa biztos kimulás így is, úgy is. Akár a fasizmus semmisiti meg, akár saját noszkeizmusa örli fel a kormányon, sorsa meg van pecsételve. Hogy a közeli időkben melyik szerepet fogja betölteni, arra nézve a parasztkérdés bir még igen nagy fontossággal.

*

A szociáldemokrata párt szerepének növekvő fontosságából a mai osztály uralom Magyarországon való fenntartásában kell — amint már jeleztük is — a szd. párt paraszt- és választási-politikájának eredményeit is értékelnünk. Csak röviden utalunk a tényekre. Az 1931 juniusi választások egészben véve stagnálást jelentenek a párt számára a fővárosban, amely stagnálás azonban — mint ezt a Társadalmi Szemle juliusi számában dr. Mandzsar is kifejtette — egyenlőtlen tényezőkből tevődik össze. Proletár környékeken egészben véve sülyedt a szd. párt szavazóinak százalékos aránya az 1930-as községi és 1928-os választásokkal szemben, míg kispolgári és burzsoá környékeken emelkedett. Visszaesés tapasztalható minimális mértékben Pestkörnyéken is, míg vidéken, különösen parasztvároskákban a párt rengeteg új szavazót szerzett. Az elnyomott és éhhaláltól való félelemben élő robotos paraszttömegek elkeseredése nyilatkozik meg ebben a tényben, melyek a szd. pártra annak a tudatában adták le szavazatukat, hogy ez a párt örököse a régi tradícióknak, üldözött, tehát forradalmi. Vidéken ma a szd. párt lenne — titkos választás esetén — a. legtekintélyesebb párt: — mivel nem ismerik. A szd. párt, amely úgy Budapesten, mint egy csomó vidéki ipari gócpontban sulyos krízissel küzd: amelyet ellenzéki határozatok özönével bombáznak egyes szervei, vidéken a, nagy ígéret. Két szempontból bir ez fontossággal.

Az egyik: a paraszttömegek radikalizálódásának hatása alatt a szd. párt kénytelen volt a közelmultban eddigi, elnyomottsággal megindokolt inaktiv parasztpolitikáján (legalább látszólag) változtatni. Mint tényezőnek fontossága növekvőben van, le kellett tehát szegeznie álláspontját, amely a falu megbékitését célozza végső fokon és a burzsoázia egészének érdekéit szolgálja a feudális maradványoknak a paraszt terhére való likvidálásával, a parasztforradalomtól való megmentést. 1930 augusztus 1-én a párt kiküldött bizottsága nyilvánosságra hozta tehát agrárprogramtervezetét a Népszavában.

A másik: felelős tényező volta és a városi munkásság elégedetlenségén kivül most már a falu békétlenkedő várakozása is megköveteli a párt nagyobbvonalú politikáját. A krízis, mint mindenütt, azt a feladatot hárítja a szd. pártra, hogy eddigi uszályszerepéit feladja és az ellenforradalom megmentésében bizonyos mértékig önálló politikai szerepet vállaljon. Innen a „rendszerváltozást” követelő népgyülések és vezércikkek — innen a Bethlen-rezsimet leváltó Károlyi-, Gömbös-, Keresztes- Fischer-féle fasizmus elleni támadások is a közelmultban, amelyek azonban ugylátszik egyelőre paktummal végződtek. A szd. párt érzi, hogyha nem tud utolsó percben beugrani, úgy a magyarországi burzsoá uralmat végleg elnyelik, a válság hullámai. Hogy azonban a szociálfasizmus a magyar faluban sem tarthatja sokáig népszerüségét, arról biztosit a párt szociálfasiszta támasztékszerepe, amely agrárprogramjában is megnyilvánul.

A szd. párt kései korcsszülöttének, az agrárprogramnak részletes bírálatába nincs alkalmunk belemenni. Jellemző azonban erre az agrárprogramra az a messzemenő megegyezés, amely a fasiszták követeléseivel fenáll és amelyre Haraszti Sándor mutatott rá a Korunkban. Ahhoz az állásponthoz szolgáltat ez bizonyítékot, hogy a szd. párt előtt agrárprogramjának kibocsátásakor a feudális maradványoknak a paraszt terhére való átkapitilizálása lebegett a burzsoázia megmentése; a burzsoá gazdálkodás érdekében reformok keresztülvitele. A szd. párt ismét „elfelejtette”, hogy a feudális maradványok ma Magyarországon messzemenőleg a bank- és finánckapitalizmussal nőttek össze s hogy a parasztság helyzetén való bármilyen kis mértékű könnyítés lehetetlen a bank és ipari tőke, tehát az egész kapitalista szisztéma elleni támadás nélkül. — A szd. párt az 500 holdon felüli birtokrészek felosztását követeli — kártérítés ellenében. Ezt a kártérítést azonban a bankrabszolgaságban élő paraszt fizesse meg. őt terhelje a feudális latifundium kapitalista nagyüzemmé való átalakításának költsége. Ahol azonban a mezőgazdsági termelés már 100%-ig kapitalista alapon történik, ott a „mintagzdaság”, vagy „mezőgazdasági ipari vállalatok nyersanyagát szolgáltató” birtokok a maguk egészében meghagyandók. Sehol sem találjuk a. kisgazda és mezőgazdasági munkás akut bajain való segítést: a földbirtokreform kapcsán kiosztott földeli szerencsétlen „tulajdonosain” való segítést, akik évek óta hátralékban vannak nyomasztó törlesztéseikkel, amelyeket kiizzadni nem tudunk bár egy szocialista párt első követelésének ezen terhek megszüntetésének kellett volna lennie. A kapitalista iparvállalatok és bankok adózói a kisparasztság; sehol sem találjuk az uzsora elleni harcot, amely semmiseknek nyilvánítja, vagy legalább is redukálja a uzsoratartozásokat. (Erre még a „konvertálási” törvény meghozói is inkább gondoltak, ha nem is a paraszt, de a bankok és az állam mentesítése szempontjából.) Az agrárprogram konkréten már a közelmultban sem jelentett egyebet, mint a birtokosokon való könnyítést, birtokuk kapitalista üzemmé való átváltoztatásának lehetővé tételét, a kizsákmányolás multból eredő terheinek teljes mértékű meghagyását és tetőzését.

A szd. párt agrárprogramja elkésett, idejét multa. S az idő a vidéken is likvidálni fogja a még ideig-óráig forradalminak tudott szd. párt befolyását a tömegekre.