Ez a megmentendő fiatal ember – Ormos Iván – persze költő; félig-meddig igazán a javából. Egy kötete jelent meg mostanában Temesvárott Esti Társ cimmel s ezt a kötetet érdemes elolvasni, némelyik versét többször is s ez olvasások után komolyan számon tartani a nevét, némi megállapítással, mint pl. azzal, hogy tetőtől-talpig, sőt alaposan lírikus, őszinte szívvel és szájjal, exhibicionizmussal és pátosszal, melyet ép, teli tüdő harsog és suttog, számos romantikus velleitással, sok színnel és hévvel s a szabad versben egy imponáló erudicióval, extenzitással és melegséggel. Lirai érzékenysége nagyon szimpatikus; lirai scenáriói nagyon magvasak és kirajzoltak. Tud. Beszél. És szuggerál. Mondom: érdemes figyelni rá s még egyszer: megjegyezni a nevét és várni a folytatást. De egy baj mégis akad s erre ö maga fog a leginkább rájönni. A lirai kifejezésnek, ember-közlésnek és műambiciónak az a beállítódottsága, ami az Ormos Iváné is, sok egyebet nem említve, – legalább is problematikus. A lírának ez a faja ma –´ kivéve történeti emlékeit. – halott, illetve nem vezet sehová. A mai ért szűk és zavaros: az én-lirikus tehát szükségszerűen terméketlen s ami a legnagyobb baj: egy kevésbé fontos helyen egy helyben topog. Magánügy-lirikus, amifélének lehet ugyan egyetemes szubjektivitása, de ma még akkor sem fontos. A világban sokkal nagyobb bajok és sokkal nagyobb kötelességek riadnak. Az igazán mai és igazán fontos lirai érzékenység ma nem éri, hanem társközi, nem individuális, hanem szociális. A művészi kifejezés, ha világunkba akar tartozni, valamikép énfeletti, ha törődni akar velünk. Abban a világban, melyről – ismétlem – oly szépen és elragadóan énekel Ormos, elvesztettek bennünket s most meg kell, hogy mentsenek. Áz „apró browning”- ot, melyet Ormos is szorongat, a művészeteknek ki kell beszélni a kezünkből. S ez nem a világ ama megváltását jelenti, mely felől hunyorognak a kávéházakban, hanem a tiszta számolást a helyzettel. Azokra az érzékenységi és kifejező energiákra, melyekkel Ormos rendelkezik, ma szükség van, de nem az én, hanem a társközifeladatok arcvonalán s mert szükség van rájuk – fel kell használni! (G. G.)