Sztaribecsejnek hívják a falut, ahol a mult hónap elején néhány tucat úgynevezett író jobb ügyhöz méltó buzgalommal kikiáltotta a vajdasági magyar irodalmat. Három napi ülésezésből, ankétozásból és tósztozásból megszületett a Vajdasági Helikon, szabadon az Erdélyi Helikon mintájára, annak bizonyságául, hogy bárki bármit mond is, van magyar irodalom a Vajdaságban. Erről tudniillik, hogy van-e vajdasági magyar irodalom, hosszú esztendők óta heves sajtópolémia folyik a vajdasági magyar lapok hasábjain. Egyesek szerint van, mások szerint nincs. A vitában feltétlenül egyeseknek van igazuk: vajdasági magyar irodalom van. Ez letagadhatatlan. Kétségtelen azonban, hogy a vajdasági magyar irodalmat bizonyos ökonómia jellemzi, rokonszenves, bár csaknem túlzásba vitt takarékosság a költői műfajokkal. A vajdasági magyar író nem csapong könnyelműen a lira berkeiből az epika mezejére s nem szárnyal a dráma zordon magasai felé. Drámairodalom nincs a vajdaságban. Regényt nem termelnek a vajdasági magyar irók. Épkézláb vers nem sarjadt még ki Bácska, Bánát és Baranya hájas televényéből. Annál fejlettebb azonban az essay-irodalom; ami írói készséget, lendületet és tehetséget csak revelál ez a földterület, az mind erre a műfajra koncentrálódik. A vajdasági magyar irodalom 40.000 irodalompolitikai tanulmányból áll, amelyek egytől-egyig azt a címet viselik, hogy: „Van-e vajdasági magyar irodalom?“ A tollforgatók, akik a szóbanforgó elmefuttatásokat papirra vetik s kölcsönös igyekezettel rekesztik ki egymást a vajdasági magyar irodalom szentélyéből, a kérdés behatóbb megvitatása céljából összesereglettek most, hatévi ádáz harc után Sztaribecsejen s a személyes eszmecsere barátságosabb atmoszférájában kiegyeztek egymással ötven percentre, „ne bántsuk egymást”-alapon abban, hogy te is író vagy, én is író vagyok, tehát van vajdasági magyar irodalom, éljen dr. Draskóczy Ede ügyvéd! (Így hívják a vajdasági Kemény bárót.) A Helikon ezzel megalakultnak jelentette ki magát, tervbevették egy irodalmi folyóirat esetleges megindítását „Vajdasági Helikon” címmel s ha még valami hasonló konkrétumot eredményez majd az egész mozgalom, hát legfeljebb néhány disznótoros, legényegyleti vacsorát verses felköszöntőkkel, helyiérdekű novellaimitációk felolvasásával és szabadelőadásokkal körítve. A kultura nem fog ezekből a vándorgyűlésekből sokat profitálni, az kétségtelen; a Helikonba tömörült ügyvédek, orvosok és egyéb dilettánsok is inkább a folyóirat kiadását szorgalmazzák, amiből természetesen nem lesz semmi, hála a mecénásságra predesztinált vajdasági nábobok minden képzeletet meghaladó smucigságának s a vajdasági olvasóközönség még ezt is felülmúló szellemi tunyaságának. De ha lenne is... A vajdasági magyarság vezető napilapja, a Bácsmegyei Napló „Író és irodalom” című vezércikkében így érvel az irodalmi folyóirat megindításának szükségessége mellett: „Ez az író-túltermelés, ez az író-inflácíó, ez az író-elburjánzás természetesen sűrgetővé teszi a folyóirat problémáját. Végtére a napilapok már-már nem tudnak helyet szorítani a maguk kreálta íróknak. A bűvészinas életrekeltette az írókat s az írók életre akarják kelteni a folyóiratot. Ebben viszont nekik van igazuk és kell, hogy ebben a törekvésben őket mindenki segítse, akinek szívbeli ügye a magyarság kulturája. Mert lehet, sőt valószínű, hogy a folyóirat elég nívós nem lesz, lehet, hogy még szomorúbb lesz: méltó reprezentánsa lesz a jóindulat túlságával kitenyésztett irodalomnak, de mégis elhanyagolhatatlanul fontos szerepet fog betölteni: életjelensége lesz a vajdasági magyarság kulturális törekvésének, életjelensége lesz magának a vajdasági magyarságnak. Nivós, fájdalom, nem lesz. Nem adhatunk mást, csak mi lényegünk”. Ez egyenes beszéd és – hibás logika. Olyan folyóiratot tudniillik, amelyről eleve bizonyos, hogy nívós, fájdalom, nem lesz s ami még ennél is szomorubb, méltó reprezentánsa lesz a vajdasági magyar irodalomnak, egyáltalán nem szükséges életrekelteni. Még mint elhanyagolhatatlanul fontos életjelenséget sem. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy nem minden életjelenség kívánkozik a kirakatba. Elvégre nemcsak a gondolkozás életjelenség, hanem az anyagcsere is. És az a „más”, amit a vajdasági írók adhatnak, mert lényegült, fájdalom, ez a „más”, semmiesetre sem a gondolkozás terméke... (Berlin)