1.

Háborús adó alatt rendszerint azokat az összegeket értik, amelyeket valamely legyőzött állam a győzteseknek fizet. Háborús adó volt pl. az az ötmilliárd frank, amelyet Franciaország vesztett háborúja után a poroszoknak fizetett s ilyen háborús adók Németország most folyamatban lévő reparációs kötelezettségei is. Szélesebb értelemben viszont háborús adónak tekinthetjük bármely állam háború folytán származó összes kötelezettségeit a külfölddel szemben, eltekintve attól, hogy az adós megnyerte-e, vagy elvesztette a háborút, avagy hogy a hitelező a háború folyamán ellensége, vagy szövetségese volt-e a szóbanforgó államnak. Ebből a szempontból tekintve az úgynevezett „szövetségközi adósságok” nem sokban különböznek példának okáért Németország reparációs adósságaitól.

A német reparációs adósság végleges megállapítása, törlesztése s az összefüggés ennek a problémának a szabályozása és a szövetségközi adósságok problémája között, egy most küszöbön álló nemzetközi megbeszélés tárgyát képezik, illetve fogják képezni. Ennek a problémának a megvitatása alkalmával az egyes államok érdekeinek az ellentéte nyilvánvalóan kiderül majd, s nem csupán diplomáciai harc lesz az, amivel ebben az esetben a zöld asztal szolgálhat, mielőtt a kielégítő megoldást megtalálják. Természetesen mi ezekkel a sorainkkal sem a megoldás, sem pedig az egyes kérdések merituma elé nem akarunk vágni. Mi jelen sorainkban az európai népek sorsközösségének szempontjából akarjuk szemügyre venni az egész európai-világ vállain nyugvó háborús adó kérdését. Ehhez azonban szükséges, hogy a háborús adó fogalmát minél inkább kimerítsük.

A reparációról való leszámolások, mint ismeretes, az európai népek körzetén belül történnek. (Az amerikai igények ugyanúgy, mint az a 0,75 százalék, amely Japánra esik, jelen esetben nem jön számításba.) A szövetségközi adósságok viszont a kölcsönös kötelezettségek ama rendszere, mely végeredményben az Egyesült-Államok javára szolgál egyenlegül.

Európa hadiadóssága az Egyesült-Államokkal szemben eszerint a számítás szerint kerek 49´4 milliárd márkára rúg. Ez az összeg azonban egy későbbi megegyezés alkalmával jelentékenyen csökkent. Eszerint a megegyezés szerint (beleértve a még nem ratifikált Béranger-Mellon-féle szerződést) Európa az amerikai Egyesült-Államoknak 60 évre megállapított annuitással tartozik fizetni, s ennek a kötelezettségnek az összege a legközelebbi években több mint 200 millió dollárt tesz ki. 1935-ben ez az összeg eléri a 300 milliót, 1972-ben meghaladja a 400-at s ezen a magaslaton tart 1984-ig, hogy azután az erre következő három évben a felére szálljon. Ezeknek az évi fizetéseknek a legnagyobb része (több mint 96 százalék) Európa reparációra kötelezett országaira esik.

Európa fizetéseinek végösszege 22.143´2 millió dollárra (kerek 93 milliárd aranymárkára) rúg. A mai értéke azonban ennek a sok évtizedre esedékesített teljesítménynek sokkal kisebb: 1927 elején például a készpénzértéke 5 százalékos kapitalizálódás mellett 5.873´6 millió dollár. Természetesen az ötszázalékos kamatláb az ilyen hosszú lejáratú kötelezettségek esetében nagyon is alacsony; helyesebb volna ebben az esetben a 7–8 százalékig terjedő kulcsot alkalmazni. Ezzel a számítással Európának az Egyesült-Államokkal szemben fennálló hadikötelezettségeinek készpénzértéke körülbelül 4 milliárd dollárra, illetve 17 milliárd márkára becsülhető.

2.

Az összes hadviselő felek hadiköltsége kerek 800 milliárd arany-márkát, illetve 500 milliárd márkát tesz ki, ha ez utóbbinak 913-as vásárlóértékét vesszük figyelembe. Ezek a számok azonban egy további kiigazításra szorulnak. E mennyiségből ugyanis ki kell vonni a hitelek kétszeresen könyvelt összegeit, amelyeket a két koalició egyes tagjai szövetségeseikkel szemben nyitottak.

Az ilynemű átutalások, melyek a hadiköltségek számadásában kétszeresen vannak felfektetve, teljességükben felülmulják a 100 milliárd márkát. Ennek az összegnek aranyraárkára való átszámítása a fentebb alkalmazott eljárás szerint csak pár milliárddal való csökkenést jelent s a 913-as márkára való átszámítás esetén körülbelül 60 milliárdra esik.

A hadiköltségek egyetemes összegéből még ki kell vonni a rövid lejáratú hadikölcsönök törlesztésére szolgáló költségeket. (Németországban ez 3 milliárd márka; jóval nagyobb Franciaországban s az amerikai Egyesült Államokban.) A végösszegnek minden kettőskönyveléstől való megtisztítása után a világháború költségei (financiális értelemben) körülbelül 700 milliárd aranymárkát, illetve 430–440 milliárd 1913-as márkát tesznek ki.

Ennek az összegnek nem egész 25 százaléka esik az Egyesült-Államokra és Japánra s több mint 75 százaléka, vagyis kereken 575 milliárd aranymárka az európai államokra. Ugyanezeknek az országoknak azonban a háhorú még egy másik számlát is nyujtott, melynek tételei a kérlelhetetlen harc rombolásait s e rombolások további gazdasági következményeit tartalmazzák.

Ami a háború által okozott pusztításoknak gazdasági értékére vonatkozik, úgy ez a háború után a reparációs problémával való összefüggésben került beható studium alá. Miután a hadműveletek a szövetségesek területén zajlottak le, ezért legnagyobb részükben az ezáltal egybekötött pusztulások főrésze szintén a szövetségesekre esik. Emellett a pusztítások legnagyobb része a nyugati arcvonalon történt, ahol a küzdelmek hosszabbak és elkeseredettebbek voltak s mindenekelőtt sűrűn lakott, gazdaságilag magas fejlődésű területen játszódtak le. A keleti arcvonalon történt pusztítások, amelyek részben szántóföldeken, erdőkben és mocsarakban zajlottak, közelről sem oly jelentékenyek, mint az előbbiek. Mindezek következtében a világháború gazdasági rombolásainak legnagyobb részét a reparációknak az a számlája tartalmazza, amelyet az ántánt Németországnak nyujtott be.

Ezen a helyen mellőzzük az érdekeltek párt szempontból túlzott számadásait s ezért inkább Keynes számításait hozzuk. Az elpusztított épületek, ipari üzemek, közművek, kisajátított vagyonok, kihasználhatatlanná tett föld, elsülyesztett hajók stb. értékét ez az angol tudós 42´2 milliárd aranymárkára teszi, viszont a keleti arcvonal hasonló káraival egyetemben a világháború által közvetlenül okozott rombolásokat 70–75 milliárd aranymárkára becsülhető. Ebből az összegből körülbelül 18 milliárd esik a kereskedelmi és egyéb hajók pusztulása által keletkezett veszteségekre.

Az utóbbi veszteségekben természetesen résztvesznek Európán kívüli országok is (mindenekelőtt az Egyesült-Államok.) Az összeg kétharmada azonban Angliára s nem kevesebb mint egyhatoda a kontinentális európai országokra esik (beleértve azokat az országokat is, melyek a háború alatt semlegesek maradtak.)

Egészben véve tehát az Európára eső háborús rombolási számla nem kevesebb mint 67–72 milliárd aranymárka.

A reparációs küzdelmek számláját, mely a világháború szomorú utójátékát képezi szintén az európai népeknek kell fizetni. Ezen a helyen nem akarunk a történelemnek erre az oldalára lapozni, s ezért ennek a küzdelemnek csak egyes financiális és gazdasági adalékát hozzuk emlékezetbe. A német birodalmi kormány a versaille-i szerződés keresztülvitelére a német teljesítményeket 1922-ben 56.5 milliárd aranymárkára becsülte.

E szerint a becslés szerint ebből a szövetséges hatalmak javára 46 millió aranymárka esik. Természetesen a háborús évek utáni zavarban, amidőn az értékeknek semmiféle szilárd mértéke nem volt, az egyes tételeket nem lehetett pontosan megállapítani. S úgyszintén nem tagadható az sem, hogy a német kormány minden esetben, amidőn a teljesítmény értéke kérdéses volt, a megfelelő tételre nem a legalacsonyabb, hanem inkább a legmagasabb összeget irányozta elő. Kétségtelen azonban, hogy a háború utáni első években Németország teljesítményei közt a milliárd aranymárkák tucatjáról volt szó. Keynes viszont egész pontosan ezekre a kötelezettségekre csak 26 milliárd aranymárkát irányoz elő. Eszerint a pártatlan oldalról történt számítás szerint a német gazdasági életből 1922 szeptember 30-ig 26 milliárd aranymárka vonatott el.

3.

A 26 milliárd aranymárkából a szövetségeseknek kerek 9%, azaz 2.3 milliárd M. jutott. Számomra ez a szembeállítás fejezi ki a gazdasági lényegét azoknak a reparációs harcoknak, amelyek 1919 és 1922 között lezajlottak: Európa mérlegében ugyanis Németország 26 milliárd márkás teljesítményét a passzív oldalon, a szövetségesek 2.3 milliárd márkára rugó nettó bevételét viszont az aktiv oldalra kell könyvelni, minek következtében egy 23.7 milliárd márkás passzív saldo keletkezik, amivel a veszteség számlát kell megterhelni.

Ha a Ruhr megszállás költségeit (417 millió márka) valamint a Rajna vidék megszállásáét az előbbiekre következő években még hozzávesszük, úgy az elpocsékolt német teljesítmények összege jóval túlhaladja a 25 milliárd márkát. Mindenesetre ennél az összegnél még nagyobb a veszteség, amely Európa gazdaságát a termelés általános felbomlása által érte. Ezeknek a veszteségeknek statisztikai pontossága persze alig lehetséges, miután ebben az esetben a háború közvetlen hatása más tények hatásával szövődött át, melyek ugyan kauzális összefüggésben állanak a háborúval, kizárólag azonban nem ezek, hanem más tényezők befolyása által determinált. Másrészről viszont valamely ország termelésében beállott visszaesés nem határozható meg úgy, hogy összehasonlítjuk a háború előtti és háború utáni termelésnek a számait: az összehasonlítást sokkal inkább a tényleges háború utáni termelés s a termelésnek amaz állapota közt kell megvonni, melyet a termelés elért volna, ha fejlődése a háborús és az ezekre következő években ugyanabban a tempóban történik, mint amilyen tempóval 914 előtt. Ezt a normális tempót megállapítani viszont rendkívül nehéz. A mezőgazdasági termelés háború előtti átlaga évenként 3 százalékkal emelkedett, a széntermelésé 5, a vasgyártásé 7–8, a foszfáté pedig tiz százalékkal és így tovább. Az ipari termelés átlagos évi növekedése viszont 4–5 százalék. Figyelembe kell azonban venni, hogy a világháborút közvetlenül megelőző periódust egy felfelé menő konjunktura jellemzi, s hogy ezt a háború nélkül is felválthatta volna egy lefelé irányuló konjunktura. Ezek következtében tehát a „normális” fejlődési tempót a termelésnek a körülményekhez képest lassú növekedésében, évenként például 2 százalékkal jelölhetjük meg.

Ha Oroszországtól eltekintünk és csak Nyugat és Középeurópára szorítkozunk, úgy kiderül, hogy ezeknek a részeknek a termelése a háború utáni első években (1919–1922-ig) 20–25 százalékkal maradt vissza az 1913-as állapotok mögött. Ezek szerint tehát az európai gazdasági életben csak lassan állott be a gyógyulás folyamata s nagy általánosságban csak 1926-ban érte el a háború előtti nívót s 1927 volt az első esztendő, amikor ezt a nívót körülbelül 5 százalékkal túlhaladta. Sematikusan feltételezhetjük, hogy az 1913-as termeléssel való összehasonlításban (ha ezt 100-nak vesszük) az 1919-től 1922-ig folyó termelés mindegyik esztendeje körülbelül 80-nal fejezhető ki, s hogy ettől kezdve 1923-ban 85, 1924-ben 90, 1925-ben 95, 1926-ban 100, 1927-ben pedig 105.

1920                                                  A háború előtti Németország lakósainak a jövedelmét 43, Nagybritániáért 45, Ausztria-Magyarországét 22, Franciaországét 30, Olaszországét 16, Spanyolországét pedig 5 milliárd márkára becsülték. Európa össztermelése, Oroszország kivételével, ezeknek az adatoknak az alapján 1913-ban kerek 200 milliárddal számolható el.

 

Európa számára tehát a háborús számla a következőképpen alakul:

 

Közvetlen háborús költségek 1919 végéig                  575 milliárd A. M.

Pusztításokra                                                                70  „     „           „

Elpocsékolt reparációs teljesítmények                           25  „     „           „

Elmaradt termelés. Oroszország nélkül, 1917–1927                 850 „

Az Egyesült-Államok részére fennálló fizetések mai értéke        17   „

 

A végösszeg felülmúlja a 1500 milliárd márkát. Ez a számla azonban még távol áll attól, hogy kimeritő legyen: tudniilik nem foglalja magába a biború véráldozatait. Mint tudjuk kerek tíz millió az elesettek és kétszerannyi a sebesültek száma. Természetesen mi lemondunk arról, hogy az emberi vért és életet aranyra számítsuk át és a hadiköltségek számlájába beírjuk. Ezt a két adatot, tudniillik a pénz és a vérszámláját mi csak egymás mellé állítjuk, függetlenül egymástól. Elvégre a lényeg mégis az, hogy úgy az egyik mint a másik számla felmérhetetlenül súlyos voltát szemléltetővé tegyük. Mint az előbbiekből kiderül, az adó, amit Európa népei a következő hatvan évben az Egyesült Államoknak fizetni tartoznak alig 1,2 százalékát teszi ki annak az összegnek, amelybe a köztük lefolyt küzdelem került s ami Európa tulajdonképpeni hadiadóját képezi.

Az a háborús adó tehát, amit Európa népeinek fizetni kell, mindenkép ijesztő nagy. Ezt az adót Európa kétségtelenül a versengés politikájával vette vállaira. Viszont az a lassú tempó, amivel az utóbbi években a leszerelés előrehaladt azt mutatja, hogy a militárizmus erői még mindig tulságosan elevenek s hogy a béke szelleme elöl még mindig nem térnek ki a háború szellemei. Ezeknek a tendenciáknak a határozott leküzdése tehát még mindig az idő legelső parancsai közé tartozik.

A fegyveres béke, hogy egyebet ne mondjunk már pénzügyi okokból is elviselhetetlen Európa népei számára. Megkísérlik ugyan a hadi állapot leépítését azonban anélkül, hogy a hadsereg harckészségét ezáltal befolyásolnák, viszont tagadhatatlan, hogy Európa egyes országaiban a hadseregre beállitott költségek a háború előtti állapotokhoz képest csökkenést mutatnak, közben azonban a tengeren túli országokban épp az ellenkező tendencia uralkodik.

Ha a pénz vásárló erejének csökkenését tekintetbe vesszük akkor a legfontosabb európai országokban a lakosság számarányában való hadseregre fordított kiadásokról azt kell mondani, hogy az utolsó években nagyon csökkent. A szárazföldi hadseregre fordított kiadások csökkenése azonban nem annyira a hadseregek létszámának a csökkenésére mint inkább a szervezeteikben végbement változásokra vezethető vissza: nevezetesen a milícia felé való részleges fejlődés tendenciájára, mely aránylag kevesebb kiadást követel s háború esetén gyorsabban tágítható illetve növelhető. Viszont az a körülmény, hogy Nagybrittania flotta-kiadásai erősen csökkentek, az egyszerűen a washingtoni egyezmény következménye. Végül nagyon jellemző, hogy az Egyesült Államokban egyre növekszenek a hadsereg számlájára fordított kiadások.

Hogy a nagyhatalmak mostani katonai kiadásairól világos képünk legyen még bezárólag közöljük a következő adatokat.

 

Összkiadás millió márkában A lakosság arányában fejenként esik M

1914 1925  1926 1927           1914 1925 1926  1927

Németország

hadsereg                1770     14   429   436            25.9    6.6    6.8    6.8

haditengerészet        467    145   127   137              7.–    2.3    2.-    2.1

Nagybrittánia

hadsereg                  589    908   868   850            12.7  18.9  18.1   17.7

haditengerészet      2106  1234  1187 1185           45.4  24.7  24.7  24.7

légiflotta --------------     408   327   319 ------------- 8.5   6.8    6.7

Franciaország

hadsereg                  788    838   584   859            19.8  21.3  11.9   21.1

haditengerészet        501    231   194   310            12.6    5.9    4.7    7.8

Olaszország

hadsereg                  369    355   351   434            10.5    9.-    9.-   11.1

haditengerészet        260    163   166   209              7.4    4.1    4.1    5.1

légiflotta ------------------ 75     75   130 ----------      1.9    1,9    3.1

Egyes ült-Állam ok

hadsereg                  401  1396  1459 1420              4.1  12.5  12.9   12.5

haditengerészet        610  1331  1438 1402              6.2  11.9  12.9   12.3

Japán

hadsereg                  193    385   384   315              3.5    6.0    5.9    4.8

haditengerészet        203    446   450   495             3.7    7.0    7.0    7.7

(Prága)