A gyűlölet nem lehet konstruktív politikai program. S a csernovici egyetem tanára hadat üzen a demokráciának, a humanitárizmusnak, a pacifizmusnak, az írásolvasás tanításának, s nem kevesebbet akar, mint visszatérést nem is a középkorba, de az ókor katonai-hivatalnoki arisztokráciájához,

A politikai tudomány tárgya nála az állam világos fogalmának megismerése, s szerinte a politikai tudomány arra törekszik, hogy kutatási területét jól elhatárolja a humanitárius és pacifista teóriákkal s az állam kulturális, erkölcsi, gazdasági koncepciójával szemben. Az állam küzdelemből született, abból az ösztönből, hogy egy bizonyos társadalmi csoport más csoportok ellen megvédje magát. Az állam fundamentális, sajátos szerkezetét ezért az emberi közösségek közti küzdelem, a háború determinálja. Az is következik ebből, hogy a vezető politikai osztály szerkezetét is a külső, nemzetközi viszonylatok határozzák meg. Ennek a politikai osztálynak a feje nem lehet más, mint az, aki a hadsereg fölött rendelkezik.

A humanit�ärizmus különböző megnyilvánulásaiban államellenes áramlat. Az államon belül s az állam határain kívül is arra irányul, hogy szétrombolja ezeket a határokat és az államot konfliktusokba taszítsa. Az az elgondolás, hogy a diplomácia képes volna előkészíteni az örök békét s a népek lefegyverzését, csak az utópisták és humanitáristák agyában keletkezhetett. De a legtöbb esetben ezek az „idealisták” azoknak jól megfizetett szolgálatában állanak, akik a saját előnyükre akarják mások morális és reális leszerelését. A diplomáciai missziók inkább arra törekedjenek, hogy az illető külállamok alattvalói egyes kategóriáinak barátságát nyerjék meg hazájuk iránt s hogy támogassák a forradalmi, reakciós vagy vallási mozgalmakat, aszerint, amint hazájuk érdekei megkívánják. (Brăileanu mint Machiavelli redivivus.)

Nem minden egyén képes politikai szerepre. Mert nem képes mindenki határozottan felismerni a külső erők befolyását a politikában s megtalálni a visszahatáshoz szükséges módokat. Az egyének nagy része nem is érti a politikában összejátszó erőket, mások pedig csak saját érdekeik szemüvegén keresztül látják azokat. Vannak azonban, akik a külső erők minden tevékenységére érzékenyen reagálnak s ezt a kategóriát képviseli a politikai osztály. Ezen osztály egyéneinek nincs más foglalkozásuk, más hivatásuk, mint ezen erők minden mozdulását figyelemmel kísérni s azután e változásoknak megfelelően cselekedni. Igy az államban, mely a szomszéd államok szakadatlan nyomása alatt áll, szükségképpen az egyének olyan kategóriája alakul ki, mely többé-kevésbé kizárólagosan a kormányzás művészetével foglalkozik.

A politika művészete az állam vezetésének művészete, ellenállóképességének biztosítására más államokkal szemben, belső egyensúlyának biztosítása által. Aki részesedni akar ebben a vezetésben, meg kell, hogy tanulja ezt a művészetet, de a legtökéletesebb tanulás sem biztosíthatja számára valamennyi politikai fok akadálytalan elérését, ha nem rendelkezik a születés, gazdagság, az ideológia és a tehetség összes előnyével. A politikai művészet abban áll, hogy a vezető saját csoportja egyéneinek cselekvését szervezi, rendszerezi a támadások visszautasítására, sőt még inkább támadások szervezésére, mert a legjobb védelem a támadás,

A politikai művészet alapvető problémája, mely magának az államnak alapvető hivatásából ered: egy terület megvédése más embercsoportokkal szemben, amely terület egy ember társas csoport birtoka s amely e csoport szükségleteinek kielégítésére szolgál. A politikai művészet ezért a hadsereg szervezésével kezdődik és végződik. A hadsereg megteremtése azonos az állam megalapításával, tehát a politikai vezetés is azonos – keletkezésben – a katonai vezetéssel. A politikai vezető kell, hogy ismerje a hadsereg fölötti rendelkezéshez szükséges összes elemeket s az összes többi politikai problémákat ezen alapvető probléma köré kell tudnia csoportosítani. Mert a hadsereg az az eszköz, mely nem csak a terület fölötti uralmat biztosítja a külellenségek ellen, hanem szükségképpen az egyedüli alap a politikai művészetnek e területen belüli gyakorlására. A hadsereg jellege határozó a kormányzás módjára, vagyis azon erők játékára való befolyásra, melyek a politikai rendszer egyensúlyát determinálják. E premisszák konklúzióját most már a következőképpen állítja fel Brăileanu.

Államunknak egy új, politikai katonai osztályra van szüksége, s nem vezethető tovább a mai helyzetben írók, kereskedők és ügyvédek által. Két dolgot kell ezért megreformálni: az iskolát és a parasztságot. Az írás-olvasás tanitásával szerzett jókat teljesen kompenzálják az ezzel okozott rosszak, az analfabéta is lehet jó katona. Az állam részére az iskolának csak egyetlen célja lehet: harcosokat, diplomatákat és hivatalnokokat nevelni. Vannak olyan demokraták és humanitáriusok, akik az állam iskoláiban pacifista oktatást akarnak, hogy azt a boldogságot mutassák be, melyet a „Népszövetség” fog hozni számunkra. Valóban, a modern demokraták pedagógiai tévelygései minden képzelet határát fölülmulják. Egyenesen azt akarják, hogy az állam olyan iskolákat tartson fenn, melyek az állam szétbomlását segítik elő. Az állam iskoláinak ehelyett az legyen a feladatuk, hogy harcosokat és nacionalista hivatalnokokat adjanak nekünk, vagyis politikai-katonai arisztokráciát teremtsenek, s ne neveljenek üzletembereket, uzsorásokai és kereskedőket. (Szerző egyébként a nemzetközi kereskedelmet tartja a korrupció melegágyának s e kereskedelmet űző zsidókat a korrupció terjesztőinek.)

A javasolt nevelési rendszerrel paraszt-elitet nyernénk, mely a régi agrár-elit, a nemesség, a bojárok helyébe jöhetne. Ez az új agrár-arisztokrácia, melynek képződését nálunk pénzügyi politikával, a parasztságnak korcsma és uzsora által történő korlátlan kizsákmányolásával, s a falusi iskolák hiányával akadályozzák, leszállítaná az intellektuelek és politikusok kormányzási igényeit. Meg volna benne a régi nemesség minden sajátsága: háborús és konzervatív szellem, s a demokráciáé is: az egyéni értékek szabad forgalma a parasztcsaládok felemelkedésének könnyítésével a társadalmi hierarchiába kultura és gazdagodás révén.

A parasztság gazdasági és erkölcsi felemelésével egy új konzervatív párt volna alakítandó, ami annyival inkább szükséges a politikai rendszer egyensúlyozásához, mert az ország fokozatos indusztrializálása újjá teremti a kisebbségekkel szövetséges szociálista pártot. (Dicsőszentmárton)

* Tralan Brăileanu: Politica, Cernăuti 1928.