Tíz esztendővel ezelőtt Erdély napjaiba is belépett sorsdöntően az Idő. Kertész Jenő, aki ma is első vonalában áll az erdélyi közéletnek alább a tíz év előtti Erdély forrongó napjairól számol be az események mozgásához közel állott kortárs közvetlenségével.

1918 szeptemberében váratlanul megnyílt a bolgár arcvonal. Az erdélyi közvéleményt azonban ez a hír csak pár napig nyugtalanította. Az óvatosabbak ugyan még itt-ott foglalkoztak e kérdéssel. A közvélemény azonban beletörődött, hogy a háború tovább folyik. Így azután annál meglepőbb volt annak a híre, hogy Budapesten megalakult a Nemzeti Tanács. Távol az események gyújtópontjától ezt a tényt mindenki forradalminak, sőt egyenesen veszélyesnek mondotta. A hírt követő napon a Pátria mostani helyén, az akkori Függetlenségi Pártkör helyiségében összejöttünk harmincan: tiz függetlenségi, tiz radikális és tiz szociáldemokrata, hogy a kolozsvári Nemzeti Tanácsot mi is megalakítsuk. A gyűlésnek forradalmi jelleget két katonatiszt megjelenése adott, akik a hadsereg képviseletében jöttek el. A függetlenségi párt részéről többek között néhai Apáthy István, néhai Hirsch Ödön s néhai, jó humorú Seprődi Kálmán voltak jelen. A radikálisok részéről viszont Janovits Jenő s talán Stotter Aladár. A szociáldemokratákat Vincze Sándor és mások képviselték, köztük a későbbi népbiztosok: Ujhelyi, Jordáki, Czala – és jó magam. A gyűlésen megjelent két főhadnagy közül az egyik (ha jól emlékszem) Nagy László volt, némi nimbusszal személye körül, mert rokona volt annak a Biró Balázsnak, aki már az első napokban kikelt a Nemzeti Tanács ellen s később is mindig ellene volt. Biró Balázs, az erdélyi lokálpatrioták egyik jellegzetes alakja, a róm. kath. státus ügyésze és egyetemi magántanár, a háború alatt honvéd hadbíró volt s a. nagy kémkedési perben, melyben tudvalevőleg kilenc egyént ítéltek halálra (később azonban megkegyelmeztek nekik), ő volt az ügyész. Ennek a katonatisztnek a megjelenése, ki oly közel állt Biró Balázshoz, nagyon ünnepélyesen és lelkesen hatott. Mint később kiderült, Nagy László munkáspénztári igazgató volt s így mindenképp megvolt a. jogcíme a vállalkozáshoz. A másik főhadnagy, Niszli Gyula gazdasági tiszt személye már nem volt ily előtérben... Ezekből alakult meg tehát a kolozsvári magyar Nemzeti Tanács. (A többi szereplő nevét esetleg valamelyik ujságíró tudná megnevezni.)

A Nemzeti Tanács ülése is elnökválasztással kezdődött. Az elnök természetesen Apáthy István lett. Számomra kissé kellemetlen szerep volt ugyan, de mert ismertem az erdélyi viszonyokat, még is fel kellett állnom s bejelenteni abbeli aggályomat, hogy Apáthy neve vörös posztó a románság előtt s ha a Nemzeti Tanács történelmi szerepet óhajt játszani Erdélyben, akkor ez Apáthy vezérlete mellett kilátástalan. Apáthyt aggályaim nagyon érzékenyen érintették. Különben is hamar izgult. A megalakulás tehát mindjárt skandalummal kezdődött s amikor arra hivatkozott, hogy van a teremben valaki, aki tudja, hogy lelkileg mily távol áll a nemzetiségek elnyomásától, megjegyeztem, hogy e kérdésben szabadkőművesi mivolta száraz elmélet csupán. Erre jelentette be azután Apáthy, hogy igen is tudják meg az urak: A nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozólag ő szerkesztette a Károlyi-féle 12 pontot. A váratlan érvet ünnepélyes meglepetéssel fogadtuk s ezzel oldódott meg az elnökség kérdése. Az ülés további folyamán nagy fogadalmak történtek, s abban a tudatban váltunk szét, hogy mindnyájan ki vagyunk téve a hatóságok üldözésének, Erdély történetében pedig igen nagy szerepet fogunk játszani. Úgy mellesleg már az első este megpendítettük az erdélyi Nemzeti Tanácsok központi szervének gondolatát és abban állapodtunk meg, hogy a buda-pesti kormánnyal összeköttetésbe lépünk s ezt a kérdést is tisztázzuk. Megemlítem még, hogy az első gyűlés alkalmával a tanács három titkárt választott. Budapesti mintára katonai biztosokat is. Kecskeméthy István theológiai professzor és Vincze Sándor személyében, akiknek a kötelessége volt fentartani a hadsereg és a Nemzeti Tanácson keresztül a nép között az összeköttetést.

Román Nemzeti Tanács akkor még nem volt Erdélyben.

Másnapra a Lapkiadó B. T. igazgatói irodájában adtunk egymásnak találkozót. A Lapkiadó irodája akkoriban ugyanis egy munkanélküli iroda volt, mert a magyar kormány, talán éppen Bethlen mostani miniszterelnök felszólalására a papirközpont útján nem utaltatott ki a Keleti Ujság részére papirt és így felszerelt nyomdája és irodája volt, anélkül, hogy a lap meg lett volna hozzá. Ez az iroda a Sebestyén palota pincéjében húzódott meg. Meglehetős romantikus volt tehát, amikor fényes ´ nappal a pincébe gyülekeztünk. Szegény Apáthynak ez alkalommal is volt egy kellemetlen pillanata. Beszédei közben ugyanis állandóan oláhnak nevezte a románt. Egyikünk figyelmeztette, hogy ügyeljen erre a szóra, mert ez a szó már évtizedek óta izgatja értelmetlenül ellenünk a románságot. Erre Apáthy történelmi magyarázattal állott elő. Egy újabb attakra azonban nagyot nyelt, legyen hát román! – és ettől kezdve állandóan ezt a kifejezést használta. Csupán egyetlen egyszer, egy igazán tragikus pillanat benyomásában hagyta el csodálatos önuralma, amikor néhány héttel később, az Egyesülés kimondása előtt a román Nemzeti Tanács katonaügyi bizottságának küldöttsége kereste fel a kolozsvári Nemzeti Tanácsot és bejelentette, hogy a román katonák nem fognak felesküdni a magyar köztársaság alkotmányára. Ezt a bejelentést félórás tanácskozás előzte meg s ekkor Apáthy tényleg úgy érezhette magát-, mint azok, akik a „finis Poloniae”-t mondották ki s igy teljesen érthető, hogy szive mélyéből fakadt az elszólás, amikor oláh testvéreknek nevezte a román Nemzeti Tanács kiküldötteit, akik között dr. Frâncu Ámos, néhai Pop Julian, dr. Utalea Octáv és Dandea Emil is részt vettek.

A kolozsvári magyar Nemzeti Tanács megalakulásának híre hamar elterjedt a városban s a délutáni ülésen megjelent az egyetemi hallgatók küldöttsége is Dr. Bálint Zoltán és Dr. Murányi Viktor vezetésével. Saját elnevezésük szerint ők voltak a „Márciusi Ifjak”. Az ő tisztelgésük után • határoztuk el egy kiáltvány megszerkesztését. Ez a kiáltvány volt a Lapkiadó r.t. első nyomdai terméke. Ezután a plakát után a plakátok seregét nyomta a Lapkiadó. Egyre ujabb és ujabb plakátok kerültek ki a gépei alól. Vincze Sándor e forradalmi kiáltványok megfogalmazásában élte ki erőteljesen felgyült forradalmi hevét s ezek a plakátok annyira fascináltak mindannyiunkat, hogy senki sem tartotta illetékesnek magát a bírálatra. Mindenki el volt ragadtatva – kötelességszerűen.

Talán a harmadik nap történt, hogy úgy déltájban egy hazafias dalokat éneklő, nemzeti szalagokkal díszített menettel találkoztam a bíróság előtt. A menet élén Vincze Sándor és mások haladtak. Oda tartozónak éreztem magam és megkérdeztem, – mi van?

– Pesten kitört a forradalom! – mondották.

Lelkesen mentünk tovább.

A honvédparancsnokság előtt a menet követelte a román politikai foglyok szabadon bocsájtását. Cziegler altábornagy a katonai fegyelemre hivatkozva kénytelen volt ellentállni a tömegnek, bár azt a politikai kijelentést tette, hogy ő is kívánatosnak tartja visszaadni azoknak a szabadságát, akik nemzeti meggyőződésük áldozatai.

A menet azután a mostani 81-es kaszárnya elé vonult, ahol hatalmasan megszaporodva egy kis kavarodás támadt: félreértésből, mint legtöbbször úgynevezett forradalmi csete-paték alkalmával.

A kaszárnya kapuörsége előírás szerint fegyverben állott s a trombitás az óriási zajban valamit tele tüdővel fujt. A tömegből erre elkiáltja magát valaki, hogy a kürtös tüzelésre trombitál. A felkavart indulat így indított azután rohamot a kaszárnya kapu ellen. Csak később derült ki, hogy a kürtös a háború nagy lefuvását intonálta. A tömeg azonban ekkor már benyomult a kaszárnya udvarára s az annak mélyében fekvő katonai fogház kapuját ostromolta, melyet az őrség nem akart kinyitni. Amikor azután bezúzták az ablakokat, engedett az őrség, a kaput kinyitották s ´a román politikai foglyok leírhatatlan extázisban rohantak ki motyóikkal, egyenesen a vasúthoz...

Történt azonban egy tragikus eset is, az Öreg, resinari Dancăşiu, egy hetvenen felüli, jó módú földész, az izgalomtól szívszélhűdést kapott. Neki aztán a Nemzeti Tanács ünnepélyes temetést rendezett. A magyar Nemzeti Tanácsok nagy román-magyar felírással ellátott szalagokkal díszitett koszorúkat helyeztek koporsójára. Az egyik szalagon „A forradalom első martirja” felírás állott. Vincze Sándor volt a kiküldött szónok. Beszéde folyamán megbélyegezte azt a rendszert, mely Erdély földjén a többségben lévő románság legjobbjait üldözte legnemesebb meggyőződésükért. A koporsót szép menet kisérte az állomáshoz, ahol vagonba tették és elszállították. Mindez persze a magyar állam költségére ment.

Ezek már november első napjaiban történtek, amikor Budapesten Népköztársaság volt, s mi állandó telefon és távíró összeköttetésben állottunk velük.

Közben alakult meg a román Nemzeti Tanács s minden vármegyében a megyei, városi és községi tanácsok.

A kolozsvári román Nemzeti Tanács első ülését az Economul Bank igazgatósági nagytermében tartotta Frâncu Amos elnöklete alatt. A román Nemzeti Tanács nevezetesebb személyei dr. Pop Julián, Utalea, Dandea, Simu (a mostani subprefektus) és egy Hădu nevű őrnagy voltak, s csak napokkal később kapcsolódott közéjük dr. Haţieganu Emil, a kolozsvári törvényszék elismert tárgyalásvezetője. Hatieganu bekapcsolódásával rövid idő alatt kiesett a nyeregből Frâncu, aki hatalmi mámorban ós tébolyban szenvedett. Állandóan a kolozsvári román Nemzeti Tanács teljhatalmú biztosának nevezte magát egy néptribun tetszelgésével. Nagyon mulatságos volt, amikor Frâncu újra visszaakart kúszni az elnökségbe és jött a magyar Nemzeti Tanácshoz autóért. A Nemzeti Tanács autóparkja fölött egy háborús autótiszt, Mádai Pali volt a parancsnok. Mádai természetesen az elnökhöz utasította Frâncu Amost. Apáthy viszont állandóan nagy munkában volt, küldöttségekkel tárgyalt, intézkedett, vele nem lehetett beszélni, az egyetemen is tanított – úgy, hogy Arnos végül is Bilke Sándorhoz került, aki meg Janovicshoz küldte. Janovics nem tudott a kérés elöl kitérni, mire Frâncu közismert lelkesedésével megcsókolta az elképpedt Janovicsot.

Még érdekesebb, amiért Frâncu Arnos az autót kérte.

Azt állította, hogy a Szamos völgyébe megy lecsendesíteni a román parasztokat, akik hír szerint Kolozsvár ellen vonulnak. Mi ugyan nem tudtunk erről, de Frâncu kétségbeesve erősítette igazát. Odaadtuk tehát az autót, de azzal a titkos utasítással a soffőrnek, hogy egy műdefekt után térjen vissza Kolozsvárra. Félórával később dr. Hatieganu Emil, aki ekkor már a román Nemzeti Tanács elnöke volt, telefonon érdeklődött, vajjon kapott-e autót Frâncu. Hatieganunak én telefonáltam meg a választ.

– Hát ez bizony nagy baj, mondotta Hatieganu, – s hiába jegyeztük meg, hogy a soffőrnél műdefektet rendeltünk Hatieganu nem bízott ebben. Hatieganu ugyanis tudta, hogy Frâncu azért akar Marosvásárhelyre menni, mert oda állítólag bevonult a román hadsereg. Kért, hogy csípjük el valahogy az autót, ne engedjük Marosvásárhelyig érni. Így történt ezután, hogy felhívtuk a marosvásárhelyi hatóságokat, hogy vigyázzanak, mert egy őrült megy autón Marosvásárhelyre, aki a román Nemzeti Tanács megbízottjának adja ki magát, nehogy komolyan vegyék!

A soffőr tényleg megcsinálta a műdefektet és átfázva, fáradtan érkezett vissza Frâncuval együtt Kolozsvárra.

Hatieganu elődjével ellentétben, europeer módra nobilisan viselkedett s így lehetővé tette, hogy a két Nemzeti Tanács összeműködést fejthessen ki. Legelső dolgunk volt román-magyar szövegű plakátokon nyugalomra és munkára inteni a közönséget. Ez volt az első román nyelvű plakát Kolozsváron. Magyarul „Felhívás”, románul „Apel” volt a cime... Ezekben a napokban már megjelent egy néhány erkélyen pár kicsike, miniatűr román zászló p.u. Pordeanál, Porutiunál és a román Nemzeti Tanács ablakaiban.

Kolozsváron különben nem volt semmiféle különösebb forradalmi zavar. Esténkint bejártuk autóval a perifériákat és nagy megnyugvással láttuk, hogy a közbiztonság teljesen érintetlen. A rendet a régi magyar városi rendőrség tartotta fenn, s a zavaros időket senki sem használta föl egyéni akcióra. A közigazgatás is maradt a régi.

A vármegyének és a városnak akkoriban együttes főispánja volt, dr. Pap József egy okos, mondhatnám ravasz örmény ember, aki a 48-as politika mezején szerezte meg a főispáni cimet s az Ujság alapításában is résztvett. Dr. Pap József – elvileg – Apáthy szűkebb környezetébe tartozott, s az első forradalmi napokban ezért nagy ostromot indított ellene Vincze és táborkara. Apáthy eleinte védte Papot, később azonban kénytelen volt engedni. Így vetődött fel azután a kérdés, hogy Pap Józsefet ki váltsa fől.

Volt itt a járásbíróságon egy tehetséges, de tehetségénél talán kissé mégis többet beszélő fiatal járásbíró, dr. Szitás Jenő. Ezt ajánlotta Vincze, hogy Kolozsvár s Kolozsvármegye kormánybiztosa legyen.

Más megoldás történt azonban.

Kolozsvárott a háboru folyamán sűrűn találkozott egy három jogászból álló szűkebb baráti társaság, mely dr. Grandpierre, dr. Hatieganu és személyemből állott. Mi a háború alatt egymásközt gyakran mutattunk rá olyan dolgokra, melyek a közvélemény szélesebb rétegei előtt teljesen ismeretlenek voltak. Tőbbször a kezünkbe kerültek idetévedt antant lapok, s az antant titkos barátainak neveztük egymást. Meggyőződéses békepártiak voltunk s ezen a címen, minthogy különben is arról volt szó, hogy bírót neveznek ki, felvetettem a Grandpierre Bevét. Ez a kombináció kedvező volt már azért is, mert Grandpierre egyik legtehetségesebb birája volt a kolozsvári törvényszéknek, ahol közismerten gerinces állásfoglalásai miatt többizben háttérbe szorult előléptetések alkalmával. Azonkívül radikális meggyőződésűnek ismertem, s végül az volt a legfőbb érvem, hogy jó barátja Hatieganunak s igy a román-magyar barátság személyi biztosítékot is nyer. A Nemzeti Tanács közgyülését jól impresszionálta a sajtó Grandpierreszimpátiája s pár napra rá a magyar belügyminiszter (Batthyányi) tényleg kinevezte kormánybiztossá. (A többi közt még nagyon fontos, szinte döntő befolyású volt, az az érv, hogy igen jó francia hangzású neve van.)

Kolozsvárott a Nemzeti Tanács számtalan telefonnal szerelte fel magát. Irodáját a polgármesteri hivatalban ütötte fel, a mostani aula és az azzal kapcsolatos két teremben. Elfoglaltunk tehát annyi helyet, hogy a polgármestert is kiszorítottuk hivatalából. Az óriási tömegű telefon persze állandóan csörgött. Egész Erdély Kolozsvártól kérdezett mindent. Ami természetes is volt. Hisz már az első napokban felvetődött az az idea, hogy az erdélyi Nemzeti Tanácsok központja Kolozsvárott legyen. Ez által tudniillik automatikusan megoldódott volna a vezetés kérdése. A vidéki Nemzeti Tanácsok tehát kétségbe esve kértek tőlünk utasítást mindenféle lehetséges és lehetetlen ügyben. A besztercei adóhivatal p. u. azzal szólalt meg, hogy megjelent nála a román Nemzeti Gárda és pénzt akar. Sürgős utasítást kérnek. Összeköttetsébe léptünk tehát a román Nemzeti Tanáccsal, hogy az viszont a besztercei román Nemzeti Tanácsot utasítsa rendeletileg.

A forradalmi időkben a legelsők egyike Torda volt, amely elismerte a kolozsvári magyar Nemzeti Tanács erdélyrészi központi jellegét s ha az első időkben ez az elismerés kellemesen is érintett bennünket, napról-napra rettenetesebb lett s végül a szomorú időkben már direkt derüs volt, amikor a telefonon folyton Torda jelentkezett. Volt ugyanis Torda körül egy a magyar alföldről származó és ott katonáskodó ügyvéd, aki a forradalom első napjaiban félig-meddig vezető szerepet játszott és jelentős pártot szervezett. A tordai főispán kormánybiztossal való felváltásának a kérdésekor az ö neve is szóba került. Ettől a pillanattól kezdve a két párt, a volt főispán és a jelölt pártja naponkint legalább egyszer jelentette, hogy egyhangú lelkesedéssel kormánybiztossá X-et, illetve ellenfelét jelölték s hogy ezt terjesszük fel a belügyminiszterhez kineveztetés céljából. Az első időben majdnem meg is tévesztettek bennünket telefonon. Majd mikor ezt kivédtük, írásbelileg, később pedig küldöttség útján jött az értesítés. Végül azonban láttuk, hogy mindez csupán a forradalom elnagyolása és komolytalanság. A legvégén meglepetésszerűen egy szerénységével s pár kiválasztott előtt ismert nagy tudásával kitünt tanárember, dr. Kemény Gábor tordai gimnáziumi tanárt jelölték a végsőkig fellelkesedett ellenfelek s a kolozsvári központ kapva kapott az alkalmon, hogy a végeláthatatlan harcnak vége. Így lett az első kolozsvári radikális párti Grandpierre után Erdélyben a második radikális kormánybiztos Tordán.

A forradalomnak tehát voltak derűs pillanatai is, amikor az előfurakodott pesszimizmus mintha végleg eltünt volna, mert ha kevesen is, de voltak egynéhányan a vezetők közt, akik még emlékeztek az 1916-os defetistákra, akik Románia és később Amerika beavatkozásától komolyan féltették Erdélyt és még kevesebben voltak olyanok, akik a bolgár megtörés alkalmával biztosra vették Erdély annektálást. A tömegpszihózis mintaszerűen dolgozott s a defetisták kishitűségét ezekben a napokban mintha elfújták volna. Nem segített ezen az optimizmuson még az sem, hogy a legelső forradalmi napokban Csíkszeredáról azt az értesítést kaptuk, hogy a határon reguláris román katonai járőrök jelentek meg, röpcédulákat osztogatnak, írván: ami nem sikerült 1916-ban, azt most megvalósítják: az ántánt győzelme az összes románok egyesülését jelenti. Sőt még az sem segített rajtunk, amikor a szász vidékekről a legnagyobb meglepetésünkre azt jelentették, hogy a szász nemzeti tanácsok megtiltották azoknak a röpcéduláknak az osztogatását, melyeken öt korosztály bevonulását rendelte el a Károlyi-kormány. Erre összeköttetésbe léptünk több szász vezetővel, akik eleinte azzal mentegetődztek, hogy az erőteljes és védelemre kész ifjakat a veszélyeztetett községekből nem engedhetik el ilyen zavaros időkben. Máskép ugyanis nem merték bevallani, hogy ez az első jele ama szándékuknak, mely szerint csatlakozni fognak Romániához. Ránk nagyon leverőleg hatott azután, hogy Budapest ezekre a jelentéseinkre nem válaszolt semmit. Ha jól emlékszem éppen Biró Lajos volt a telefonnál, amikor ezt a bejelentést tettem és mintha telefonon is érezhető lett volna fáradt és lemondó, gesztusa, mellyel a jelentést fogadta. A defetizmus kezdett újjá éledni...

A román gárda a forradalom első napjaiban alakult meg a Magyarutcai kaszárnyában. Vezetőjük az azóta elhunyt Cotuţi kapitány és még két másik osztrák-magyar hadseregbeli tiszt volt. A román gárda viselkedésében lehetetlen volt nem látni, hogy a fegyelem náluk összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a mi alakulatainkban. A békés megoldás reményében itt sem tértünk ki az elől, hogy az adóhivatalt utasítsuk a román gárda fentartásához szükséges pénz kiutalására. Ezzel szemben azonban a központi fegyverraktárt heteken keresztül hiába sürgették muníció és fegyver kiadására.

A magyar katonai hatóságokkal különben sem volt könnyű dolgunk.

A magyar katonai alakulatok kolozsvári parancsnoka, Cziegler altábornagy hamarosan eltávozott, miután belátta, hogy a zavaros és sorsdöntő időkben, mint megcsontosodott katona képtelen az ügyeket vezetni. Kolozsvári működését tragikus jelenet zárta be. Már napokon keresztül tárgyaltunk ugyanis a Nemzeti Tanács teljes és bizottsági ülésein az eskü letételéről, az együttes vezetésről s a katonai igazgatásról. A románok eleinte nem is gondoltak külön katonai vezetésre, ha mint előbb említettem, meg is tagadták elvi okokból a magyar Nemzeti Köztársaságra való eskü letételét és csupán a román Nemzeti Tanácsra akartak felesküdni, – az egységes vezetés ellen azonban még formális kifogást sem emeltek. Igy tehát ha már – keserűen le is nyeltük azt a bizonyos eskü le nem tevést, végre elérkeztünk ahhoz az expedienshez, hogy a Kolozsvárt tartózkodó román és magyar katonai alakulatok felvonulnak a Fő-térre s ott mindenki leteszi a maga esküjét. Cziegler altábornagy vezetésével pedig díszfelvonulás lesz. A hosszas vitázást követő megegyezést Cziegler ezzel a katonás mondással fejezte be.

– Most pedig megparancsolom, hogy minden katonai alakulat holnap d.e. 9 órakor a Fő-térre vonuljon fel, tegye le az esküt és tartsa fenn a rendet.

Mindnyájunk arcára derű lopódzott abban a biztos hiedelemben, hogy visszatért végre bizonyos fegyelem, mely a tobzódó összevisszaságban valahogy a rend felé való visszatérés jeleit mutatja. Másnap azonban láttuk, hogy hiábavaló volt a heroikus felemelkedés; a románok nem jelentek meg a kitűzött helyen s így elmaradt a mi felvonulásunk is.

Cziegler után Kratochwill ezredes lett a katonai parancsnok, akit már a Károlyi-kormány nevezett ki. Kratochwill, ez az intelligens, fiatal és lelkes katona József főherceg fiainak volt egykor a nevelője s az olasz Montello világhírű közelharcainak részünkről a parancsnoka. Az intelligencia, a derű, a fiatalság, a ravaszság azonban hiábavaló volt. A tragédia egyre gyorsabban közeledett. Sohasem felejtem el, amikor a szegény, napról-napra összetörtebb Apáthyhoz felvonult az úgynevezett Vasút Biztosító katonai alakulat vezetősége és nagyobb napidíjat követelt. A vazetőjük egy fiatal szőke hadnagy, láthatólag restelkedett emberei impertinens fellépése miatt s titokban indexét mutogatta, mely szerint 1914-ig egyetemet látogatott és mindig kitüntetéssel vizsgázott. A legénység azonban türelmetlen volt, s különösen egy hosszúszakállas őrmester hetvenkedett. Amikor Apáthy rászólt, hogy az ilyen modor még sem illik egy fegyelmezett katonához: az őrmester rávágta:

– Könnyű az uraknak itt a meleg kályha mellett magyarázni!

– Ez a harcias, marcona szoldateszka tipus kérdésemre azután szégyenkezve vallotta be, hogy kolozsvári csizmadia. Ez azonban nem tartotta vissza attól, hogy későbbi szemrehányó szavaimra, ne azt válaszolja, hogy Apáthy jelenlétének köszönjem, amiért nem látja el a bajom...

Az öt korosztály bevonultatásának lelkiismeretes keresztülvitelében főleg református papok tűntek ki. Sok helyen ők maguk vezették a bevonuló ifjakat. Ennek dacára is nehezen ment a bevonultatás. Éppen ezért a székely vidékekre dr. Zágoni Istvánt küldötte ki a Nemzeti Tanács a bevonulás megszervezésére. Zágoni harmadnap már jelentkezett is Homoród-Kőhalomból meglehetős bizakodóan. Arra a kérdésre azonban, hogy a Székelyföldről mennyien fognak bevonulni, ezt válaszolta:

– Ha minden jól megy, lesz pár ezer ember!

Erre a válaszra bizony leesett az álla az érdeklődőknek.

Viszont volt egy román gárda, a szamosfalvi, amelyik állandóan fegyvert kért tőlünk és instrukciókat. Némi komplikációk után megtudtuk, hogy a gárdaparancsnok – egy tizennégyéves gyerek...

Tragikus idők, komikus jelenetek. (Kolozsvár)

(Folytatása a következő számban.)