Az 1928. év kezdete irodalmilag az „új tárgyilagosság” divatos követelményének jegyében állott. E mögött a jelszó mögött részemről sok hazug romantikát és vizenyős szentimentalizmust látok meghúzódni. Tárgyilagosság, közelség az élő dolgokhoz és az élő eszmékhez mindig törvénye volt a műalkotásoknak. Az tehát, ami most mint „új-tárgyilagosság” jelentkezik, számomra nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy a költői alakításra való erőhiányból erényt csináljanak. Viszont az „új-tárgyilagosság”-ra vonatkozó követelést gyakran egyvonalba helyezik a riportázsra való törekvés követelésével. Meg kell ismételnem, amit már többször írtam: – a riportázsnak meg van a maga jelentősége. Ostoba volna, aki letagadná ezt. A dráma azonban ugyanúgy, mint minden művészet, kell, hogy több legyen: tudniillik átköltés, kiméretezés és alak. A riportázs is csak ezek által nyer művészi igazságot.

Majdnem mindig, ahol az alkotó azzal az igénnyel lépett föl, hogy új-tárgyilagosságot hozzon, majdnem minden esetben észleltem egy szinte groteszk távolságot az emberi és a tájbeli valóságok között. A fényszegény Németország északi részében például apró ablakokkal és tetős kel olyan házakat és házformákat építenek, melyeknek csak délen van értelmük. A színpadon olyan dekorációkat emelnek, melyek az algebrai figurák és a legtriviálisabb naturalizmus keverékét adják. Melódiákat komponálnak atonális kabarat-jazz komplikációkkal, nagyon is jól definiálható sületlenségekre. Színészeket beszéltetnek, akiknek szenvedélyes, eszméktől megszállt szövegeik úgy hangzanak föl, mintha egy pár virslit kérnének savanyúkáposztával s a virsliről és a savanyúkáposztáról olyan tónusban beszélnek, mint egy kétségbeesett vádbeszédében a világ és az ember ellen. Drámákat írnak, melyek arhitektónikus felépítésükben olyanok, mintha egy építőmester egy egyetlen T-vasra egy négyemeletes banképületet akarna felhúzni. Ezt a listát a végtelenségig folytathatnónk. Ha valahol az új tárgyilagosságról hallok, már előre tudom, hogy hamis hangsúlyokról van szó.

A művésznél ugyanis a mesterségbeli elemek mellett, amelyeken tartozik uralkodni, arról van szó, hogy ösztönös érzéke legyen a helyes hangsúlyok iránt. Ismétlem: ösztönös érzék. Okossággal, ügyességgel itt nem lehet semmire se menni. Hogy ezt az állítást egy példával igazoljam: leül valaki, mert jelenetben ábrázolni akarja, illetve elakarja fogni az „idő tempóját”. Az egyik a jelenet helyét egy földalatti vasút állomására teszi, amit azonban e dekorációban lejátszat, az tiszta tizenkilencedik századbeli bárgyuság. A másik a jelenetet egy vidéki kastélyban, valahol egy tó melleit játszatja, mely a világgal rádió és telefon útján van összeköttetésben. És sikerül neki. Azt hiszem kihoztam azt, amire gondolok. Egyedül tehát nem a külsőségeken múlik, mert az a sokat csepült lelki fluidum, a lelki milieu, dacára az új, legújabb és túlvilágtan új tárgyilagosságnak mindig lényeges eleme marad a művészetnek. Ezért tehát Isten veled új tárgyi lagosság!

Bocsásson meg igen tiszteit Mannequín, még egyszer kell próbára tennem. Ez az új tárgyilagosság ugyanis ravaszul egy „politikai” művészettel társult anélkül, hogy valami hivatottság lett volna benne erre, mert hisz a politikai művész egyáltalán nem akar új-tárgyilagos lenni. Az objektíválás legszigorúbb törvényei dacára, amelyek szerint az alakoknak a hozzájuk mért szükségszerűségből kell formálódni, tudja a politikus művész tudatosan atmoszférája felöl, amelyből kifolyólag teremt, hogy mindezek által egy szubjektívizmushoz érkezik, mely a kollektivitásban szintén érvényes. A politikus művész értékeket és eszméket nem állít úgyanabba a vonalba. A politikus művész számára adva van egy hierárchia, mely a magasabb eszméket a kevésbé értékesektől elkülöníti.

Egynémely jó akadt ebben az évben. Úgylátszik eljött az az idő, amikor a háború a művészetben elérte az érvényes alakot. Az expresszionizmus háborúja még vak. Nem látja, hogy abban az időben a konkrétumok teljessége oly erős volt, hogy a művész csak az absztrakció árán tudott úrrá lenni felettük. Ma már ezer aprólékos dolgot elfelejtettünk, ezer más többé-kevésbbé fontos dolog kivált az emlékezetből. S azért, mert az élmény és a távolság egybeforrtak, ezért keletkeztek főleg realisztikus müvek, melyekben a vízió és az értelemszerű összeolvadtak.

A legerősebben a regényben, mint például: Remarque: Im Westen nichts neues. – Renner: Krieg. – Arnold Zweig: Der Streit um den Sergeanten Grischa. – Ernst Gl�äser; Jahrgang 1902.

Más könyvek, melyekről nem szeretnék megfeledkezni, melyek erősek, vagy szépek, avagy pedig sokat igérnek:

Gottfried Benn: Gesammelte Gedichte. Gesammelte Prosa. – Brecht: Hauspostille. – Ilja Ehrenburg: Die Gasse am Moskaufluss. Baboeuf. – Albert Ehrenstein: Gesammelte Werke. – Seghers: Aufstand der Fischer. – Paul Eipper: Tiere sehen dich an. – Fedin: Die Brüder. – Fontana: Gefangene der Erde. – Leonhard Frank: Karl und Anna. – Gladkow: Zement. – Hamsun: Landstreicher. – Hermann Hesse: Der Steppenwolf. – Joyce: Ulysses. – Hermann Kesten: Josef sucht die Freiheit. – Georg Kaiser: Gesammelte Werke.

–   Heinrich Mann: Eugenie. – Hans Sochaczewer: Sonntag und Montag. – René Schiekele: Blick auf die Vogesen. – Josef Roth: Zipper und sein Vater. – Sinclair Lewis: Babbitt. – Upton Sinclair; Petroleum. Dreissig Erz�ähler Busslands. – Werfel: Abiturienten Tag. – Ernst Weiss: Das Unverlierbare. – Babel: Odessa. – Wassermann: Fall Maurizius,

A legfiatalabbak antológiájában három költőre akadtam, akik mint alakítók tűntek föl előttem. Ez a három: Werner Türk, Boris Silber és Manfred Hausmann.

Memoirek, biografiák és kultúrtörténeti tartalmú müvek: Fera Eigner: Nacht über Russland. Geschichte der russischen Revolution. – André Maurois: Benjamin Disraeli. – Strong: Chinareise. Das Flammenzeichen im Palais Egmont. (A brüsszeli gyarmatkongresszus jegyzőkönyve).

–    Eugen Lyons: Sacco und Vanzetti. – Marcu; Scharnhorst. – Egon Friedel: Kulturgeschichte der Neuzeit. – Paul Wiegler: Wilhelm I. – Rühle: Karl Marx. – Hegemann: Der gerettete Christus. – Rosenberg: Dokumente der Deutschen Revolution, – Ludwig: Bismarck. –       Goldschmidt: Deutsehland. – Holitscher: Lebensgeschichte eines Rebellen,

A drámairók munkája már kevésbbé volt termékeny. Bruckner darabjai nem azért jelentősek, mert sokat ígérnek. A Krankheit der Jugend az emberek egy nagyon vékony rétegének a rajza, akiknek a magánügye alig érint bennünket. A Verbrecher-be már többet belevetítünk, mint amennyit a darab kisugároz. Ám mind a két munka mögött valami intenzitást érzünk, amely megragad. Rudolf Fuchs darabjára az Aufruhr im Mansfelder Land-ra már Alfred Kerr felhívta a figyelmet, mint egy olyanidőkrónikára, amely tényleg költőileg formált. Georg Kaiser Die L�äderköpfe című darabjával nagy munkáinak stilusához tért vissza.

A riportázs mint dokumentum értékű megragadása szociális jelenségeknek, szintén termett ez évben pár jelentős munkát. Ilyenek: Stenbok: Ein Jahr unter Bergarbeitern. – M. P. Lampel: Jungen in Not.

—   Lindsay: Revolution der modernen Jugend. Die Kameradschafts-Ehe.

—   Julian Marcuse: Geburtenregelung. – Kurt Hiller: Der Strafgesetzskandal.

Ezeket a sorokat utazás közben írom s bizonyára egynémely értékes könyvet nem említettem. Egy regényről azonban semmiképp sem akarok megfeledkezni. Ez a regény nem ebben az évben jelent meg és mégis aktuális. Ez a regény Tolsztoj Háboru és Béké-je. Egy mai regény sem olyan hatalmas, mint ez a korszakalkotó munka. (Berlin)