A háboru utáni kulturember egyik nagy problémája a könyv, amelyet nem tud megvenni, mert nagyon drága. A háboru előtt a könyv nem tartozott a luxuscikkek közé, a középosztálybeli lateiner ember, a tanár, a lelkész, hogy a mindig jobban kereső ügyvédről és orvosról ne is beszéljünk, megtudta vásárolni legalább azt a nehány könyvet, amelyre lelki továbbfejlődése érdekében szüksége volt. Nehány kötetet vásárolni havonta nem tartozott az elérhetetlen álmok közé.

Ahová legnagyobb részünk számára ma tartozik. Mert az arány a jövedelmek és a könyvárak között kétszeresen eltolódott: a jövedelmek viszonylagosan (aranyértékre, aranyvásárlóképességre átszámitva) lementek, ezzel szemben a könyvárak a viszonylagos áremelkedésnél is jobban felemelkedtek. Ugy, hogy a vevő és a könyv még nehezebben találkozik egymással, mint pl. a fogyasztó és a liszt, vagy a fogyasztó és a ruha.

A könyvdrágaság azonban nemcsak egyéni, hanem társadalmi probléma is. Még pedig a jövő problémája is. Mert az olvasástól elütött nemzedékek elmaradnak és visszaesnek szellemi fejlődésükben, mint ahogyan az már ma is, alig tiz év után megállapitható. A könyv nélkül felnőtt nemzedék, amely most kezd kilépni az életbe, igen sok elszomoritó jelét mutatja szellemi elárvultságának.

A problémát valahogy meg kell oldani. A könyvek árát közgazdasági törvények szabják meg, amelyeken változtatni nem áll módunkban. Máshol kell tehát hozzányulni a kérdéshez. Egyik legfontosabb könyvárakat meghatározó tényező az elfogyasztott példányszám. Tudvalevőleg minél több példányban nyomnak egy könyvet, annál olcsóbban lehet azt adni; s pedig az olcsóbbodás a példányszámmal gyorsan növekszik. Épen ez is egyik főoka a könyvek mai aránytalan drágaságának, hogy átlag sokkal kevesebb példányszámban jelennek meg, mint a háboru előtt. Nemcsak a magyar, hanem a német könyvek is. Ez az a pont, ahol meg lehet fogni a dolgot. Egy circulus. Minél olcsóbb a könyv, annál több vásárlója lesz; viszont csak akkor lehet olcsó, ha sok vásárlója van. Valakinek kezdeni kell. A könyv úgy látszik, nem kezdheti az olcsósággal, tehát a vásárlóknak kell kezdeni nagy tömegek biztositásával.

Ez csak szervezési munka. Meg kell szervezni a tényleg meglévő könyvvásárló tömegeket, azokat, akik vásárolnának könyvet, ha az olcsóbb volna. Mi sem természetesebb, hogy ezt a még ma is legjobb szervező nép, a német csinálta meg először.

Már 1919-ben megalakult a „Volk s verband der Bücherfreunde” azzal a céllal, hogy könyvvásárlásra egyesitse a kevéspénzü embereket. A szövetségnek ma több, mint fél millió tagja van. Minden tag kötelezi magát, hogy évente négy kötetet átvesz. Képzeljük csak el, mit jelent ez: néhány ezer helyett félmillió példányban nyomatni egy könyvet. Jelenti azt, hogy féláron lehet előállitani ugyanezt a könyvet.

Egy gyengéje azonban van e megoldásnak, ami miatt tulajdonképen nem oldja meg a problémát. Évente négy könyvre szól mindössze a félmillió könyvvásárló szövetkezése. Ez túl kevés, különösen hogyha meggondoljuk, hogy a négy könyv nem fog mind a félmillió vevő izlésének megfelelni s egykettőt közüle mindenki csak azért vesz meg, mert hát már benne van a dologban. A szövetség próbál ugyan ezen segiteni azzal, hogy e négyen kivül még évente 60 kötetet ad ki, amelyek közül szabadon választhatnak a tagok. De itt viszont elvész a szövetség igazi értelme: a vevő előre való biztositása s ezért a könyv igazi nagy olcsósága.

Sikerültebb, mert a könyvprodukció és a könyvvásárló igényeit ügyesebben egyezteti össze a nemrég megalakitott „Büchet-Bund”. A legnagyobb német könyvkiadók és könyvkereskedőkcsinálják. Indokuk bizonyára üzleti, az egyre szaporodó könyvszövetségek veszélyeztetik a könyvpiacot. A két legnagyobb ilyen német könyvszövetség évente 14 millió aranymárka áru könyvet szállit le tagjainak. Tehát ily nagy tömegü könyv jut a fogyasztóhoz a könyvkiadók és könyvkereskedők kikerülésével. De viszont valószinü, hogy a könyvkiadók és könyvkereskedők jobban megtudják a dolgot csinálni. Kész apparátus áll rendelkezésükre úgy a könyvek kiadása, mint a könyvvevők megszervezése céljára.

A „Könyvszövetség” vezetősége és irodalmi bizottsága jó neveket tud felmutatni: E. Diedericks, Felix Meiner kiadók, W. Schotte a Preussische Jahrbücher, R. Pechei, a Deutsche Rundschau kiadója, stb.

Szintén a könyvolvasó, illetve vásárló közönséget akarja megszervezni. Minthogy nagy könyvkiadók csinálják, kezdheti a könyvárak leszállitásával. S egyszerre jöhet sok jó könyvvel. Ez az óriási előnye. A második könyvjegyzéke már több, mint 200 válogatott jó és szép könyv cimét hozza, legnagyobbrészt az eddigi bolti ár feléért számitva a tagoknak, akik azt veszik meg közüle, amit épen akarnak.

 A tagok előnye nyilvánvaló: az olcsó könyv. A kiadókét is könnyü kitalálni. Először (s indulásnál aligha lehetnek egyebet) kiárusitják raktárukat, de ezalatt megszerveznek egy nagy vevőkört, amelyre támaszkodva már olcsóbban adhatnak majd ki könyveket.

Persze, ez sem tökéletes megoldás. Kezdetben jobb, mint a másik, mert nem egy-néhány, hanem sok száz könyvvel indul. Minthogy azonban a tagok nem kötelezik magukat egy határozott könyv megvásárlására sem, nincs biztositva a piac nagy példányszámra, ami pedig az olcsóság előfeltétele. Ellenben kipróbálja a piac felvevőképességét s valamennyire megszervezi azt. Uj könyvek esetén a Bücher-Bund se tud mást tenni, mint a régebbi szövetségek: aláirást hirdet.

Erdélyben nem ismeretlen a könyvkiadás e módja. Az utóbbi években alig jelent meg kiadóknál könyv, legtöbbnyire a szerzők maguk adják ki, miután előbb aláirásokat gyüjtöttek rá. Ez azonban megalázó az iróra s kellemetlen, mert erőszakos a vásárlóra. Helyesebb és jól sikerült az „Erdélyi Szépmives Céh” akciója, amelyben az irók „céh”-be tömörülve adminisztrálják a dolgot. Kiterjesztve és agilisabbá téve, a hasonló jellegű szervezkedések átmenetileg némiképen segithetnek az irók és olvasók könyvnyomorán.       k.

Az új német népszámlálás. A nagy nemzeti népszámlálások a társadalmi tudományok legfontosabb adattárai. Ezek szolgáltatják számszerü pontossággal azokat a tényeket, amelyek alapján társadalomtudományi meggondolások lehetségesek. De nem csak a társadalmi jelenségek tudományának, hanem a gyakorlati társas cselekvésnek, a politikának is, különösen pedig a gazdasági és szociálpolitikának képezik a népszámlálások adatai nélkülözhetetlen kiindulópontját. A statisztika már régen nem csak érdekesség, hanem az előrelátó politikus és közgazdász bibliája. Egész hosszu sora van az olyan gazdasági és szociálpolitikai problémáknak, amelyekre épen a statisztika hivta fel a figyelmet s készitette elő a megoldást. Hogy csak egy példával illusztráljuk a statisztikai felvételek óriási fontosságát a mai társas élet szempontjából, a népesedési statisztikának azon fejezeteit, amelyek a népesség kor szerinti tagozódását mutatják be, a laikus aligha tudja többnek látni gyakorlati jelentőség nélküli érdekes számoknál. Mert mi haszna lehet annak, hogy pontosan tudjuk, hogy a népesség hány százaléka esik a 0—1, az 1—2, 2—3, etc. évfolyamokra. Pedig épen a háboru utáni népszámlálások eredményei igazolják, hogy milyen fontos közgazdasági és politikai következtetéseket engednek meg e számok. Ugyanis a háboru a születések egy részének kimaradása és a háborus ember-veszteségek által lényeges eltolódásokat hozott létre a népesség korszerinti összetételében. S ez az eltolódás olyképen fog megmutatkozni a munkapiacon, hogy attól az időponttól kezdve, amikor a háborus évfolyamok lépnek ki a munkapiacra, a munkátkeresők évi szaporulata lényegesen kevesebb lesz a normálisnál. Vagyis a háboru után bizonyos évekkel a mai munkanélküliségre érezhető munkáshiány fog következni kb. annyi évig, ameddig a háboru tartott. S előre lehet és kell számolni ennek az előrelátható ténynek gazdasági és szociális következményeivel.

Igen fontos esemény tehát egy társadalmi közület életében a népszámlálás. Nem játék, nem kuriozitás, hanem számadás önmagával. Ezért fordul most nagy érdeklődéssel az egész európai közvélemény az új német népszámlálás felé.

 Annál fokozottabb ez az érdeklődés, mivel a háboru miatt 1910 óta nem volt Németországban teljes népszámlálás. Mig azelőtt minden ötödik évben megtartották, most 15 évig nem tudott sor kerülni reá. Az elmult év nyarán, 1925 junius 16-án folytatták le a népszámlálást s egy év alatt feldolgozták az adatokat néhány fő szempontból. Hogy ez milyen óriási munkát igényel, arra következtetni enged egyetlen egy adat: a népszámlálás felvételi ivei 350 tonnát tesznek ki. Az eddig feldolgozott adatokat leközli a hivatalos „Wirtschaft und Statistik” c. folyóirat, amelyből átveszünk néhány érdekes számot.

A Német Birodalom népessége 1925 junius 16-án 63 millió és 300 ezer főt tett ki. Ugyanannyi, amennyi 1908-ban volt. 1910-ben 64 millió és 900 ezer, 1914-ben 67 millió és 800 ezer volt a lakosság száma s ma, ha a háboru közbe nem jön a háborus embervesztességekkel és a területi lekapcsolásokkal, Németország lakosságának a birodalmi statisztikai hivatal becslése szerint 75 millión felül kellene lenni. Tehát kb. 20°/o-kal kevesebb ma, mint a háboru nélkül lenne. Ennek dacára Németország mégis második legnépesebb állama Európának. Csak Oroszország népessége nagyobb (101 millió). Az összeurópai népességnek (454millió) 13´9 százaléka esik Németországra.

Meglepő, hogy Németország 1920 óta, a háboru után megindult nagyfoku kivándorlás dacára sem veszitett népességéből a kivándorlások által, hanem ellenkezőleg nyert. Több a bevándorlója, mint kivándorlója (pedig a háborut követő években 274.000 ember vándorolt ki). Magyarázata ennek az, hogy a volt német koloniákból s az ellenséges országokból igen sok német tért vissza kényszerüségből vagy önkéntesen az anyaországba.

Németország fokozódó indusztrializálódására jellemző adatokkal szolgál a városi lakosság aránylagos megnövekedése. Ma e szempontból igy oszlik meg Németország lakossága: 100.000 lakosnál nagyobb

városokban lakik             26´2%

50—100.000 lakos városban 51% 20—50.000 „         „           8´2%

10-20.000 „              „         6´6%

10.000 lakosnál kisebb „ 53.9%

Tehát a lakosságnak negyede nagyvárosokban él; 1919-ben még csak 23´8%, 1871-ben csak 4´8% élt nagyvárosokban. Mig 1871-ben még csak minden 20 ember volt nagyvárosi, addig ma minden negyedik. Csak Angliában nagyobb az elvárosiasodás, ahol a lakosságnak 38´7%-a él nagyvárosokban. Ellenben Franciaországban csak 15´3°/o, Svájcban 15%, Olaszországban csak 13´1%.

A nemek megoszlási arányában a háboru még mindig érezteti hatását. Az újszülötteknél, amint mindenütt, a fiúk vannak többségben

 (106 fiúra esik 100 leány újszülött), a felnőtteknél azonban a nők vannak többségben. 1000 férfire esik 1068 nő. A háboru előtt, 1910-ben, az arány kedvezőbb volt: 1000 férfire csak 1029 nő esett. Legroszszabb volt mindjárt a háboru után, 1919-ben, amikor 1000 férfire 1101 nő esett.

Erősen emelkedett a népesség sürüsége. Egy négyzetkilométerre ma 133´3 lakos esik. 1910-ben csak 123´1 esett. Természetes következménye ez a népesség száma emelkedésnek és a területi veszteségeknek, amelyeknél a terület százalékszáma (13%) magasabb volt a népesség százalékszámainál (9 9). A legsürübben lakott rész Szászország (333 lakos egy négyzetkilométerre), a legritkább népességü Keletporoszország(43 lakos négyzetkilométerenkint). A városok között Breslau a legsűrűbben lakott, ahol 37.000 lakos esik egy beépitett négyzetkilométerre.  

B. K.