A középeurópai szláv állam-társadalmak legégetőbb problémája — a tenger. A viziútak szempontjából a békeszerződések még az úgynevezett „győző” államok között sem oldották meg az ellentéteket. Csehszlovákia tenger nélkül maradt, Lengyelország és Jugoszlávia pedig kijutott ugyan a Keleti, illetve az Adria-tengerre, itteni kikötőik azonban a bizonytalanság ködében lebegnek. Lengyelország kiútja Danzighoz, az a keskeny földszoros, mely a békeszerződések egyik legerőszakosabb kreaturája, az első német előretörésnél eltünik, hogy Keletporoszország és a német tömb között közvetlen kapcsolat jöjjön létre. Lengyelország ekkor kénytelen lesz a balti államok jóindulatára támaszkodni, hogy a rigai kikötőt használhassa vagy pedig kibékül Oroszországgal és Odessza felé törekszik. Hasonló kellemetlen helyzetben van Jugoszlávia. Mussolini és az itáliai közvélemény egy percig sem titkolja, hogy Olaszország az Adria-tengeren hegemoniális szerepet oszt magának és igényt emel a dalmát partokra. A földrajzi viszonyok mostohasága kényszeriti erre a politikára. Olaszország keleti partvidéke igen rosszul tagolt és kikötők épitésére alkalmatlan. Ezzel szemben a dalmát partokon több szerencsés fekvésü kikötő van, melyek egykor Velence fenhatósága alá tartoztak. A „történelmi jogalap” sem hiányzik tehát a hóditásokhoz.

Csehszlovákia a lengyel és jugoszláv tengerigények között ingadozik. Északon minden erejét megfesziti, hogy Lengyelország és Szovjetoroszország között közeledést hozzon létre, délfelé pedig sürgeti az annyit emlegetett szláv korridor megvonását. Massaryk, a csehszlovák köztársaság elnöke 1918-ban a következőkép ir erről a korridorról: „Egyes cseh és jugoszláv politikusok Szlovákiának a jugoszláv állammal való egyesitésére gondolnak. Magyarországnak Ausztriával határos területe valamikor Csehországhoz, Morvaországhoz és Szlovákiához tartozott. Jelenleg ez a terület részben magyar, részben német, de vannak szlovén és horvát kisebbségei is. Ha ennek az északi részét Szlovákiához, déli részét Jugoszláviához csatolnák, ez megoldaná az északi és déli szlávok egyesitését. Körülbelül 200 kilométer hosszu területsávról volna szó. Ennek azonban feltétele a szövetségesek teljes győzelme. Nem lehet ugyanis elképzelni, hogy a németek és magyarok ezt a tervet kényszerités nélkül valaha is elfogadják.”¹ Csehszlovákia tengerre jutásának előmozditására felmerült még egy másik terv is, melyet román részről Marinescu kereskedelmi akadémiai tanár képvisel. A nagyképzettségü tanár két év előtt előadást tartott a tervről Prágában s a csehszlovák sajtó nagy óvációval fogadta fejtegetéseit. A terv szerint Románia Csehszlovákiának szabad utat biztositana Konstancához s ennek fejében visszakapná Máramaros megye elcsatolt felét. Ez a fantasztikus terv a román diplomácia előrelátásán meghiusult.

Lengyelország és Jugoszlávia tengerszerző politikája nem szükölködik ötletekben. Lengyelország abban a szerződésben, melyet 1920 nyarán irt alá Ukrajnával, a Fekete-tenger ukrán kikötőiben (s itt első sorban Odesszát érti) szabad tranzitó-forgalmat biztosit magának. Oroszország megerősödésével ezt a szerződést Csehszlovákia nyomására minden bizonnyal meg fogja ujitani, annál is inkább, mert Massaryk megmondta: „Nemcsak Ukrajnának, de Lengyelországnak és a többi keleti kis népeknek is szükségük van egy erős Oroszországra, hogy arra támaszkodhassanak. Különben az önállóság köpönyege alatt gazdaságilag és politikailag mindannyi Németország járszalagjára kerül. Döntő lesz tehát, hogy mennyire tudnak keleten ezek a népek megegyezni.”² A csehszlovák ipar, mely Oroszország újjáépitésében — eltekintve a szláv együttérzéstől — szintén kapóra jött üzletet lát, sürgeti Varsó és Moszkva közeledését és a lengyel-cseh ellentét ügyében is hajlandó volt engedményeket tenni, csakhogy Lengyelországon át útat kapjon Oroszország felé.³ Ugyanakkor a szláv szolidaritás napirenden tartásával, valamint Románia elszigetelésével szolgálatokat tesz Szovjetoroszországnak a Balkánon. Keleten Oroszországnak és a szlávoknak rokonszenvét keresi, hogy — Franciaország helyeslésétől kisérve — az orosz piacot elüsse a német ipar kezéről, nyugaton pedig felhasználja az angol-francia ellentétet és minden igyekezete odairányúl, hogy politikája ne maradjon elszigetelt keleti és szláv politika.

Politikájába szervesen kapcsolódik Jugoszlávia. A belgrádi

centralizmus ügyesen magába olvasztotta Radicsot és az orosz és szovjetbarát horvát paraszt elemeket és tömegeinek lelkében öntudatosan ápolja az úgynevezett „nagyszerb” álom hagyományait. Érdekes jelenség, hogy Középeurópa megerősődött népei sokat tanultak a pángermánizmustól, mely a világos fejü poroszok kezében valóságos történelembölcseleti világszemléletté acélozódott és politikai törekvéseiknek szeretnek történelmi és világmegváltó szerepet tulajdonitani. Mussolini a római császárság visszaállitásáról álmodozik, a szlávok pedig saját kulturhivatásukról beszélnek s a Zágrábból kiindult Zenit-mozgalom azt hirdeti, hogy „a fáradt nyugati népekkel szemben az életerős balkáni szláv népekre az európai kultura felfrissitése, illetve megmentése vár.^”4 Jugoszlávia — követve a német példát — az iskolákban és kaszárnyákban terjeszti ezt a gondolatot.

Szerbia 1914-ben azért ment a háboruba, hogy tengert kapjon, ami a magyar feudálizmus elszigetelő vámpolitikája következtében gazdasági létfeltétele volt. Ha tehát Olaszország ráteszi kezét a dalmát partokra, Jugoszlávia feje felett ismét megkondul a halálharang. A délszlávok védekezése annál sürgősebb, minél jobban növekedik Olaszország katonai ereje és befolyása Albániában és a Balkánon. A balkáni kérdésben Olaszország és Románia érdekei azonosak s közös céljuk: megakadályozni Jugoszlávia és Bulgária közeledését, ami az utóbbi időben komolyan napirendre került. Oroszország tanácsadója a balkáni ügyekben, Rakovszki, az ukrán szovjet elnöke támogatja a szerb-bolgár kiegyezés eszméjét, Románia és Olaszország ellenben igyekszik azt meghiusitani. Rakovszkiról tudni kell, hogy romániai származásu bolgár és egyik erőssége Szovjetoroszország románellenes külpolitikájának.

Jugoszlávia és Bulgária egyesülésének gondolata nem uj keletü. Az eszmét előszőr Rakovszki Száva, a bolgár liberális forradalom emigráns vezére vetette fel 1866-ban, miután a román-bolgár perszonálunióra vonatkozó javaslata Bukarestben süket fülekre talált. Nem puszta véletlen és jellemző, hogy a javaslatot akkor Pasics karolta fel, aki népgyüléseken és a parlamentben lankadatlan tűzzel harcolt a szerb-bolgár unióért. Nagy segitségére volt ebben Szkerlicsi tanár, aki 1850 körül, a délszláv kultura akkori központjában, Ujvidéken Omladina cimmel könyvet irt, melyben kidolgozza az összes jugo (dél) szlávok egyesülésének programmját. A bolgár-szerb unió veszedelme hosszu ideig kisért és egyik legkényesebb problémája a Balkánnak. Obranovics Mihály szerb fejedelem például mikor 1859-ben javaslatot tesz Kossuth Lajosnak a dunai konfederáció megalakitására, azt úgy képzeli el, hogy szövetségben egyesülne Magyarország, a két román fejedelemség és a Bulgáriával annexió utján megnagyobbodott Szerbia. A gazdasági szükségletekhez igazodó politikai irányzatok is szükségesnek látták az összes délszlávok egyesitését.

A világháboru befejezése óta Szovjetoroszország ápolja a Balkánon a bolgár-szerb unió eszméjét. Célja átlátszó: a Balkánon is szláv kézre adni a politikai hegemóniát és igy biztositani Oroszország befolyását. Az eszme propagálója és ébrentartója Sztambulinszkij, a volt bolgár parasztdiktátor és Radics a horvát parasztvezér. Ma a helyzet az, hogy Jugoszlávia hivatalos politikai és katonai körei is komolyan elővették a délszláv unió tervét és bármely pillanatban várható, hogy fait accompli elé állitják Romániát és Európát. Bolgár részről Todorof Koszta szófiai egyetemi tanár, Sztambulinszkij volt párthive, jugoszláv részről pedig Radics és a jugoszláv hadsereg legilletékesebb tényezői propagálják. A vélemény az, hogy a szerb nép Jugoszlávia és Bulgária egyesülésével egy aránylag kevésbé veszélyeztetett területen ismét kijut a tengerre. Sulyosbitja a helyzetet az, hogy Jugoszlávia ilyetén megerősődését Franciaország is jó szemmel nézi, mert egy erős Jugoszlávia Olaszországot lefoglalná Keleten és késleltetné az olasz-francia ellentét kiéleződését.

A kisantantban tömörült államok, valamint Európa és a szláv államok érdekeinek másik ütköző pontja — a Duna. Ez a központi fekvésü vizi út Romániára és Magyarországra, valamint Anglia középeurópai érdekeire és az európai kereskedelemre nézve döntő jelentőségü. Kogălniceanu, a román politika kiváló multszázadbeli szereplője, következőkép fejtegette a berlini kongresszuson a Duna jelentőségét: „Románia kereskedelmi forgalma szorosan összefügg a Dunával. Igazságos követelésnek látom, hogy Románia történelmi jogainál fogva ismét visszakapja a Duna torkolatát, a Kigyók szigetével együtt. Ez szerencsés visszatérés volna ahhoz a megegyezéshez, melyet a nagyhatalmak 1856-ban kötöttek és irtak alá, a dunai fejedelemségekre bizva a Duna szabadságának védelmét.”⁵ Hasonló jelentőséget tulajdonit a Dunának Massaryk is, aki már emlitett könyvében ezeket irja: „Csehország rendelkezni fog Trieszt felett, amely mint előre várható szabad kikötő lesz, azonkivül a szerb-horvát kikötők, a lengyel Danzig is rendelkezésére fognak állani abban az esetben, ha Németország akadályozni akarná a hamburgi kikötő használatát. Prága és Hamburg között a távolság ugyanannyi, mint Prága és Trieszt között. Danzig és Fiume kissé messzebb feküsznek. Végül pedig rendelkezésére fog állani Szlovákiának a Duna folyama”. ⁶

Ezeket a sorokat Massaryk 1918-ban irta, mikor a megalakitandó csehszlovák állam programmját ismertette a nyugati világ előtt. Sajnos, az angol politika még akkor nem látta világosan a helyzetei és Csehszlovákiát dunai állammá tette, amivel megpecsételte a Duna elszlávositását. Jellemző a cseh politikára nézve az a cikk, melyet Selon Watson (Scotus Viator) irt 1919-ben Csehszlovákia dunai igényeiről. „Pozsony városa — mondja az ismert publicista, — melynek németmagyar többsége van, de szlovák terület veszi körül, az uj államra nézve, mint dunai kikötő életkérdés fontosságával bir, onnan pedig, mint kereskedelmi megközelités eszköze a Balkán és a Feketetenger felé.” Anglia, miután a legfőbb tanács igen erélyes közbelépésre a Dunát az ő érdekkörébe utalta, engedett ennek az érvelésnek és Középeurópa e nagy jelentőségü viziútját „nemzetközivé” tette. Magyarország dunai hajóparkját felosztotta az utódállamok között, majd Jugoszlávia és Csehszlovákia részéről kapott politikai engedmények fejében a nemzetközi dunai bizottságot úgy állitotta össze, hogy abban Románia és Magyarország igen aránytalan képviseletet kapott. Románia ismételten tiltakozott az egyoldalu megoldás ellen, de eredménytelenül. Ma kénytelen eltürni, hogy kereskedelmi forgalma alig veheti igénybe a Dunát s mig a jugoszláv és cseh hajók a Tiszán szabadon közlekednek, a magyar hajókat nem engedik szerb kikötőkbe.

Igy szűrődnek le a világháboru tanulságai. A napról-napra erősbödő ellentétek végül is a politikai erők új átcsoportosulásához fognak vezetni. Franciaország, mely nyugaton nagyhatalmi állását úgy tudta biztositani, hogy évszázadokon át támogatta Törökország hóditó törekvéseit s ezzel ellenfelének, Ausztriának konszolidációját addig késleltette, mig adódó pillanatban megsemmisitette, a világháboru után egy ujabb veszedelmet zúdit megzilált kontinensünk nyakára: a szláv imperializmust. Ebben az Európában a magyarság és románság érdekei azonosak. A forradalmi Oroszország a Fekete-tenger és Konstantinápoly, továbbá a Keleti-tenger meghóditására és a Duna kisajátitására törekszik és ebben a törekvésében támogatják az összes szláv népek. Mi lesz, ha Európa ezeket a fontos viziutakat elvesziti és az elvakult francia militarizmus ismét belesarkantyuzza a háboruba? Ez nem a nyugati kapitalizmus összeomlását, hanem a szláv faji imperializmus mindenen átgázoló uralmát és az európai milliók népi rabszolgasorba jutását jelentené.

Önként adódik a kérdés: nem volna-e lehetséges a szláv veszedelem elháritása anélkül, hogy az ellentéteket igy kiéleződni engednénk? Tekintettel a probléma fontosságára, szükségesnek tartom azoknak a terveknek és kisérleteknek ismertetését, melyek ezt célozzák.

Első helyen kell emlitenem a dunai konföderációt. Ezt a nagyszerünek látszó ötletet Kossuth Lajosék liberális forradalma dobta bele az európai közvéleménybe. Sok ideig a nyugatra vándorolt emigránsok egyetlen reménysége és a magyar polgári radikálizmus vesszőparipája volt. Alapját az a tény képezte, mely Magyarország évezredes fennállását és a mai szláv tengerszerző törekvéseket is megmagyarázza, hogy a Duna a Keleti, Adriai és Fekete-tenger között elterülő medencét kompakt földrajzi és gazdasági egységgé fogja össze. Az eszme életképtelenségét azonban mi sem bizonyitja jobban, mint az, hogy még csak komoly kisérletet se tettek soha megvalósitására. Ma már ezt is elkönyveljük a 48-as magyar szabadságharc tévedései közé és megállapitjuk, hogy Kossuth Lajos felhivására a szlávok — igen éles politikai érzékről tanuskodva — már az első percben az ellenforradalom oldalára állottak és Magyarország ellen fordultak. Tudtommal egyetlen pozitiv kisérlet történt a dunai konföderáció megalakitására, de ez is megállott az eszmét propagálni hivatott bizottság tagjainak kijelölésénél. Bălcescu Miklós, a 48-as román liberális mozgalmak Magyarországra menekült vezére, 1850 január 26-án Párisból keltezett és Konstantinápolyban tartózkodó barátjának, Ghica Ionnak küldött levelében igy irja le a komité megalakulását: „Londonban összeállitottunk egy komitét, melyben a következő hat nemzet képviselői foglalnak helyet: románok, magyarok, lengyelek, oroszok, csehek és törökök: délszlávok. Cél a hat nemzet demokratikus konföderációjának forradalmi eszközökkel, egységes és kölcsönös szolidaritáson alapuló mozgalommal való megalakitása. A komité titkos. Eddigi tagjai: az első nemzet képviseletében én; a magyarok közül Klapka tábornok, Teleki és Pulszky; lengyel részről Lubomirszky herceg és Branyiczky gróf (mindkettő igen gazdag és pénzt igért a mozgalomnak); az oroszok részéről pedig Golovine. Ha Kossuth felszabadul és egyetért velünk, az övéi közül egy visszalép és ő veszi át helyét. Szükséges, hogy valaki a komité tagjai közül állandó tartózkodásra Londonba költözzön. A román kérdésben teljesen megnyertem a magyarokat. Klapka, aki igen nagy népszerüségnek örvend Londonban, rendkivül széles látókörü ember. Rövidesen brosurát ad ki Kelet-Európa ujjászervezéséről. Ő szövetséges diétát javasol, melynek tanácskozási nyelve német és francia legyen. Tekintettel arra, hogy ezeket a nyelveket legjobban ismerik ezeken a területeken. Én a latin nyelv felélesztése mellett foglaltam állást, mely nagyon el van terjedve Magyarországon és Lengyelországban. Az eszmét propagálni kell, de a komité létezése és tagjainak névsora titok. Légy titoktartó, mert lepuffantalak!”⁷

Mekkora naivitás!

Más kisérletek a balkáni érdekek elszigetelésére törekedtek. A mult század folyamán román részről különös előszeretettel ápolgatták azt a gondolatot, hogy a Balkán fiatal nemzeti államait szövetségbe tömöritsék a fanarióta uralom és az észak felől fenyegető nagyhatalmi törekvésekkel szemben. Az 1839-ben leleplezett moldvai bojár-összeesküvés Radu Leonte vezetése alatt ezt hirdette: „Közös személyben kell egyesiteni Románia és Szerbia uralkodóját, hogy a három fejedelemség Németországhoz hasonló szövetséget alkosson.” Kevéssel ezután a bolgár emigráció vezére: Rakovszki Száva 1866-ban, Cuza fejedelem elüldöztetése után — az esetleges török befolyás ellen védekezendő — javaslatot tesz egy „román-bolgár szentszövetség” megkötésére, de ismét sikertelenül. Még később, 1877-ben Sztambuloff, a véreskezü bolgár diktátor román-bolgár perszonáluniót ajánl fel Bukarestnek, de az akkori politikai helyzetben egyik oldalon sem látják az időt alkalmasnak.

Utoljára 1905-ben kerül szóba a balkáni konföderáció. Ekkor Une confédération orientale cimmel könyv jelenik meg Athénben a Balkánszövetség propagálására. A görög sajtó a könyv szerzőjét Take Jonescuban sejti. La Roumanie, a román kormány francia nyelvü külpolitikai közlönye tagadja, hogy ez igaz volna, Rakovszki, az ukrán szovjetek mai elnöke azonban 1915-ben tartott beszédében fentartja, hogy „ha nem is Take Ionescu a könyv szerzője, az eszmét feltétlenül a román kormány vetette fel.” ⁸

Pár évvel ezelőtt Tăslăuanu C. Octavian, volt román miniszter irt könyvet Közép- és Keleteurópa függő kérdéseinek elintézéséről. Könyvét a kisantant hanyatt-homlok rohanó hiveinek ajánlja és cimlapján ez áll: „Javaslatok a kisantant részére.” Tăslăuanu exminiszter egy keleteurópai és kisázsiai államszövetség tervét dolgozza ki. Az államszövetség neve Keleti Egyesült-Államok volna és tagjai volnának: Lengyelország, Litvánia, Lettország, Esztország, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Jugoszlávia, Albánia, Bulgária, Görögország, Olaszország és gyarmatai, Törökország, Sziria, Örményország, Georgia és a Kaukázus. Számitása szerint a hatalmas államalakulat területe 4.697.200 Km² és lakósainak száma 164,750.000 volna. Faj szerint a latin államok 56,770.000, a szlávok 57,640.000, a turáni államok 26,100.000 s a többiek 24,232.000 lakóssal vennének részt az államszövetségben. Vallás szerint az államszövetség népei igy oszlanának meg: római katholikus 98,652.000, ortodox 44,020.000, protestáns 3,478.000, vagyis keresztény összesen: 146,150.000 és mohamedán 18,600.000.

A konföderációnak amerikai szellemben készitett alkotmánya volna, melyet az egyes államok parlamentjei ratifikálnának. Azokban az államokban, melyeknek nincs parlamentje, népszavazás képviselné a tömegek akaratát. A szövetség kormányformáját alkotmányozó gyülés határozná meg. A népeknek egy parlamentje és egy szenátusa volna. A parlamentbe minden kétmillió lakós egy képviselőt, a szenátusba pedig minden ötmillió lakós egy-egy szenátort és a különböző kormányok is egy-egy delegátust küldenének. A szenátust esetleg jogszerinti tagokkal egészitenék ki. A parlament látná el a konföderáció védelmét és irányitaná annak financiális, kereskedelmi, közlekedési, igazságszolgáltatási és kulturális ügyeit. A reszortok élén egy-egy miniszter állana s a központi kormányt kancellár vezetné, akit az államszövetség feje nevezne ki. A pénzügyminiszterium mellett bankjegykibocsátó bank működne, mely — az Amerikai Egyesült-Államok példájára — megszervezné a külön nemzeti bankot. Az államszövetség vámuniót alkotna és az igazságügy miniszter mellett egy törvényszéket állitanának fel, mely a résztvevő népek között felmerülö ellentéteket és viszályokat intézné el. A Népszövetségben az államszövetség önálló csoportot alkotna mindaddig, mig ezt a nemzetközi intézményt — hivatásának és a célnak megfelelően — át nem szervezik. A konföderációban egyetlen állam sem gyakorolna hegemóniális befolyást, mert az államszövetség az államok és népek szabad egyesülése volna. A keleti népek történelmét magas nivón álló kulturintézmény tanulmányozná és megfelelő propagandát fejtene ki a népek lelki közeledésének előmozditására. A konföderáció fővárosa — mivelhogy földrajzi fekvésénél fogva ez a legalkalmasabb — Konstantinápoly volna. Hivatalos nyelvül a franciát ajánlja, mely diplomáciai nyelv és az egész intellektuel-világ ismeri.” ⁹

Ez a terv is életképtelen. Megvalósitása lebirhatatlan akadályokba ütközne. Minden esetre jellemző, hogy az ugynevezett „győző” államokban felelős állásu, miniszterviselt emberek ilyen fantasztikus tervekkel foglalkoznak. Bizonyitéka ez annak, hogy Keleteurópa szénája nincsen rendben és itt az ideje, mikor elő kell vennünk a háborus közöny lomtáréból a keleteurópai politikai egyensuly problémáját. Akárhogy csürjük-csavarjuk a dolgokat, a véres valóság arcunkba vigyorog és megállapithatjuk, hogy a világháboru után több mint 190 millió szláv áll közvetlenül szemben 69 millió magyarral, románnal, olasszal és göröggel. S a szlávok vitalitására nézve mi se jellemzőbb, mint az, hogy Bonkáló Sándor dr. 1915-ben hivatalos statisztikai adatok alapján csak 180 millió szlávról tud, ma pedig Oroszországnak egymagában 150 millió lakósa van. Mit tehetünk ezzel a hatalmas tömeggel szemben, ha hozzá vesszük a 15,750.000 lelket számláló izlám-világot és Kisázsiát 8,930.000 emberével? Ime Európa legégetőbb problémája, a szláv probléma számokban kifejezve! A szlávság csak a népvándorlás előtt jelentett Európára nézve olyan nagy veszedelmet, mint napjainkban. A melankólikus, vutkizó orosz nem volt veszedelmes, az agressziv szlávság azonban hatalmas tömegbonapartizmus előhirnöke.

A szláv politikai öntudatra csak egy példát hozok fel, Ausztria esetét. Anglia évekkel ezelőtt gazdaságilag szanálta Ausztriát, egyrészt azért, hogy a francia politika járszalagjáról felszabaditsa, másrészt pedig azért, mert a Dunán biztositandó nyugateurópai befolyás megszilárditásánál szüksége volt az osztrák kikötőkre. Ezzel a kisérletével is kudarcot vallott. Ismét bebizonyosodott, hogy Európa érdekeit keleten Magyarország és Románia segitsége nélkül konszolidálni nem lehet. Ausztria ugyanis alig szabadult meg a pénzügyi összeomlás feje felett lebegő pallosától, sietett Prágának és Belgrádnak politikai szolgálatokat tenni. Csehszlovákia és Jugoszlávia tetszésére kirobbantotta a burgenlandi kérdést és a két szláv államnak megadta azt az elégtételt, hogy egy lépéssel ismét közelebb jutottunk a szláv korridor megvalósitásához. A szláv politika elérte, hogy Magyarország testéről leamputálták azt a területet, mely mig magyar kézben volt, megakadályozta az északi és déli szlávok egyesitését. Románia akkor nem gátolhatta meg az annexiót, de kijelentette, hogy abban az esetben, ha Magyarország nem adná át Ausztriának a kérdéses területet és a kisantant fegyveresen beavatkozna, a román csapatok nem vonulnak a magyarok ellen. A burgenlandi probléma vér nélkül elintéződött s most Csehszlovákia és Jugoszlávia várja a pillanatot, mikor Burgenlandot elveheti a gyönge Ausztriától és megvonhatja a szláv korridort.

Nem véletlenül választottam ki részletes tárgyalás céljából a szorosan vett Balkánt és Középeurópát. Mint láttuk: Középeurópában és a Balkánon a szláv befolyás minden áron a helyi érzéktelenités politikáját akarja bevezetni és amennyiben lehet, véka alá rejti vagy elhallgatja az európai érdekeket. Szovjetoroszországnak érdekében áll, hogy ezen a területen — melyet Massaryk a „kis népek zónájá”-nak nevez — legalább passzive támogassa a szláv nemzeti államok kialakulását s ezáltal az egyes állam-társadalmak között szitsa az ellentéteket. Ennek a politikának végcélja: Románia teljes elszigetelése. Pár évvel ezelőtt katonai szövetséget ajánlott fel a magyar kurzusnak Románia ellen, gazdasági kapcsolatot létesitett a fasciste Olaszországgal és az ultrakapitálista Németországgal, sőt az utóbbit ma is favorizálja, hogy Csehszlovákiát és Jugoszláviát tehermentesitse s ugyanakkor mielőbb a maga zsákuccájába szoritsa és forma szerint is kiugrassza őket a Népszövetség érdekköréből. A szovjetkormány egyelőre nem gondol háborura, de azért Középeurópában szivesen látna egy Románia ellen irányuló reváns-háborut, mert ez nagyon megzavarná a vele szembenálló Európa konszolidációját. Igy értjük meg a Kommunista Internacionále második kongresszusának következő határozatát: „A jövőben szükséges, hogy az orosz szovjetek a legbensőbb kapcsolatba jussanak az összes nacionalista függetlenségi mozgalmakkal. Ami az egyes államok belső társadalmi életéi illeti, a Komintern nem elégszik meg a nemzeti egyenlőség puszta hirdetésével. Nem elég, ha a kommunista pártok agitációja és propagandája — a parlamentben és azon kivül — állandóan hangsulyozza a kapitalista államokban a nemzetek egyenlőségét és a kisebbségi jogokat, hanem szakadatlanul demonstrálni kell, hogy a kisebbségi kérdést csak a szovjetrendszer oldhatja meg végérvényesen.” Majd valamivel később igy: „A versaillesi és saint-germaini, valamint a bresztlitovszki és bukaresti békék önrendelkezési jogról és a népek felszabaditásáról beszéltek, valójában azonban megmutatták, hogy a győztes polgárság a maga gazdasági érdekei szerint huzza meg „nemzeti” határait. A Népek Szövetsége sem egyéb, mint egy olyan szerződés, melyben a prédát garantálják a felek kölcsönösen egymásnak, a legyőzőtt népeknek elvesztett területeik visszaszerzése és régi nemzeti egységük visszaállitására irányuló törekvéseit pedig a győzők egyszerü reváns-kisérletnek minősitik. A leigázott népek régi nemzeti egységének visszaállitása proletár-érdek...” ¹⁰

Nehéz volna megérteni, hogy miért? Legszembetünőbb a dologban az, hogy a Komintern jól informált vezetői a trianoni békéről egészen megfeledkeznek, mert a kisebbségi kérdésnek ilyetén kezelése Középeurópában elsősorban Jugoszláviát és Csehszlovákiát érintené, ugyanakkor azonban a romániai proletáriátus részére külön hét pontot szab meg a kongresszus, melyek élesen rávilágitanak a felület alatt mozgó orosz külpolitikára. Azt se lehet mondani, hogy a Komintern vezérei nem tudtak a Középeurópa sorsát rendező békéről, mert hiszen azt 1920 junius 4-én irták alá Trianonban, a kommunista világkongresszus pedig 1920 julius 17-én kezdődőtt meg és augusztus 7-ig tartott. Ime, egy ujabb bizonyitéka annak, hogy a forradalmi Oroszország külpolitikája igenis faji előitéletekkel terhelt.

Távol áll tőlem, hogy az igy összetevődő szláv problémát pusztán faji problémának lássam és attól egyes kisebb népek nemzeti létét féltsem. Sokkal fontosabb világérdekek teszik indokolttá az ébrenlétet. Fejtegetéseim során kitünt, hogy a forradalmi Oroszország tudatosan is kénytelen támogatni a nyugati kapitálizmus konszolidációját s ujabban mégis a pánislam és pánázsiai nacionálizmusokat szervezi. Esztelenség volna tehát a társadalom elmaradt átalakulása és a még távol levő internacionálizmus kedvéért ismét vágóhidra vinni a népeket, vagy közülük egyeseket egyszerüen eltüntetni Európa térképéről. Ha Oroszországnak sikerülni fog tető alá hozni a szláv népek szolidaritását és eléri, hogy Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Bulgária az Európát érdeklő sulyos politikai kérdésekben nyiltan Moszkvával szavaz, olyan jelentős vizi útakat és egyéb hasonló gazdasági erőtényezőket ragad ki a nyugati társadalmak kezéből, melyeknek elvesztése — az egészséges társadalmi átrendeződés minden igérete nélkül — ujabb és ujabb válságba sodorná a nyugati államtársadalmakat. Sulyosbitó körülmény még az is, hogy a lélekzethez jutott keleti és középeurópai szláv népek még nem élték ki faji energiáikat Európa történelmében és nem is képesek igazi nemzetköziséget képviselni. S miért vezessük be ismét Európába a faji imperiálizmus rendszerét, mikor évszázados küzdelmek után végre eljutottunk addig, hogy nyugaton fajközi érdekekről beszélnek? Nem szabad féluton megállanunk. Európa ma Amerika és Ázsia üllője és kalapácsa között nyög s ha idejekorán fel nem ébred, elseprik. Páneurópai szolidaritást és egységes európai akaratot állitsunk a születő szláv faji imperiálizmus útjába. Az idő Nietzschének adott igazat, aki annak idején megmondta: „Szivesen venném, ha Oroszország hatalma növekednék, hogy Európát is rákényszeritse erőinek összefogására, egyetlen hatalmas akarat kifejtésére, mely évszázadokra kitűzhetné a maga céljait. A jövő század a világuralomért folytatott küzdelem s a nagyszabásu politika korszaka lesz.” ¹¹

Önként adódik a kérdés: vajjon Európa újjáépitését és ennek az egységes akaratnak megteremtését elvégezheti-e a mai Népszövetség? Azonnal kész a felelet: nem! A mai Népszövetség egyoldalu hatalmi alakulat és képtelen arra, hogy az európai államtársadalmakat egy nevezőre hozza. Coudenhove-Kalergi gróf az Európai Egyesült Államok megalakitását ajánlja. Ezidőszerint még ez is utópia. Kezdetben megelégedhetünk annyival, ha valamikép sikerül egy európai védelmi szövetséget létrehozni. A szövetségi program alapelveinek kipécézésénél alkalmas bázisul szolgálnak Coudenhove-Kalergi gróf páneurópai programjának következő pontjai: „1. Páneurópai döntőbiróság felállitása (Anglia bevonásával), melynek munkáját az összes szerződő felek garantálják. 2.          Páneurópai védelmi szövetség, páneurópai katonai egyezménnyel. 3.            Angol-európai antant. 4.Páneurópai garanciapaktum a jelenlegi határok biztositására. 5. Páneurópai kisebbségvédelem. 6. Páneurópai monroedoktrina. 7. Népszövetségünk regionális tagozódása. 8. Nemzetközi leszerelés.” Gazdasági téren: „1. Az európai vámhatárok fokozatos eltörlése; páneurópai vámegyezmény; európai szabadkereskedelem. 2. Európának egységes gazdasági szervezetté való átszervezése. 3. Szoros gazdasági együttmüködés Oroszországgal annak újjáépitése érdekében. 4. Egységes és ésszerü kiépitése Európa vizi és más közlekedési útjainak. 5. Szilárd páneurópai valuta.”¹² Egy ilyen alapon összehozandó szövetség ma még szintén a lehetetlenség birodalmába tartozik, mert a szlávok és Franciaország törekvései egészen más irányban haladnak, azok az államok azonban, melyek szabadulni tudnak a szláv befolyás alól és valóban érdekükben áll Európa konszolidálása, ebben a szellemben megállapodhatnak és kölcsönösen támogathatják egymást.

Európa a szlávok, sárgák és amerikaiak nyomása ellenére is csak igy biztosithatja politikai befolyását a világ irányitásában és tarthatja meg gyarmatait, melyek nélkül gazdaságilag pár évtized alatt összeomlana. A gyarmatok jelentőségét egyébként az ellentábor is felismerte. A Komintern második kongresszusa a következőket állapitotta meg: „A Komintern és a kapitalista imperiálizmus gyarmataiban, különösen Kinában és Indiában szervezkedő nacionalista forradalmak viszonya egyik legfőbb problémája a kongresszusnak. A gyarmatok az európai kapitalizmus fő erőforrásait alkotják. A gyarmatokban kinálkozó nyersanyagforrások nélkül az európai kapitálizmus nem sokáig tarthatja magát. Európa gyarmati erejének leigázása (sic !) az európai kapitálizmust is megdönti.”¹³ Ujabban hallottunk a rapallói egyezmény felújitásáról. A nyugati diplomácia egyes köreiben ezt az orosz-német közeledést az európai politikai egyensúlyra nézve veszedelmesnek tartják, holott nyilvánvaló, hogy az megfelel Európa érdekeinek. A német ipari termelésnek piacszerző céljait, ha azokat — mint hangsulyozta — az európai egyetemes érdekekkel összhangban akarja megvalósitani, támogatnia kell. A rapallói egyezmény kimélyitése eloszlatja Olaszország féltékenységét, mely a locarnói konferencia óta attól tartott, hogy Németország a Balkánon és Kisázsiában fog magának piacot keresni, már pedig Mussolini is itt akarja foglalkoztatni több millióra rugó munkanélkülijét. Németország és Oroszország gazdasági közeledésével a nyugati államtársadalmak között meglevő érdekellentétek száma eggyel kevesebb lett és nem vagyunk messze egy európai konferenciától, mely az Oroszország újjáépitésével kinálkozó piacot és munkaalkalmakat kvóta szerint fogja felosztani az egyes államok között.

Mondanom sem kell, hogy egy „erős európai akarat” megteremtésével még nem törtük ki Európa függő kérdéseinek méregfogát. A forradalmi Oroszország államkapitalizmusa és „polgári demokráciája” nem szüntette be a harcot Nyugat ellen, csak a régi, úgynevezett „kapitálista” diplomácia recipéje szerint álarc mögé rejtőzködik. Célja: az európai államtársadalmak konzernjében Oroszországot minél gazdagabbá, mindenek elölt pedig félelmetes nagyhatalommá tenni. Lenin igen élesen látta úgynevezett koncessziós szociálpolitikájuk következményeit, mikor a következőket mondotta: „A kapitalizmus kétségtelenül sokat fog nyerni a mi kapitulációnkkal, vele azonban országunk ipari strukturája is erősödni fog s ez a proletáriátus erősödését jelenti. A kapitálisták le fogjak szedni a mi politikánk tejfelét, ugyanakkor azonban növelni fogják az ipari proletáriátus táborát, mely nálunk a háboru rombolásai és az elavult társadalom osztálytalanitása következtében elvesztette osztályjellegét s mint olyan megszűnt. Proletariátusnak nevezzük azt az osztályt, mely a kapitálista nagyipar üzemeiben értékek termelésével foglalkozik. Tekintettel azonban arra, hogy a gyárak és üzemek megszüntek müködni, a proletariatus is eltünt. Létezését ugyan még forma szerint elismertük, gazdasági létjogosultsága azonban nem volt. Mihelyt azonban visszaállitjuk a kapitálizmust, logikusan visszatér a proletáriátus is, mely a társadalom részére szükséges értékek termelésével foglalkozik.”¹⁴ „Soraitokban kapitálistákat, sőt idegen kapitálistákat és vállalkozókat fogtok látni, akik munkáitokból százalékban kifejezve százakra menő hasznot fognak húzni és meggazdagodnak. Hadd gazdagodjanak! Ti azonban megtanuljátok tőlük, mikép kell gazdálkodni és majd csak akkor alakithatjátok meg a kommunista köztársaságot.”¹⁵

Lenin vallomása előtt sem az európai kapitálizmus, sem az európai proletáriátus nem haladhat el behunyt szemmel. Ne ámitsuk magunkat: a „kapitálista” Európával szemben áll a forradalom maximalista dogmaiból kiábrándult és a kapitálista termelési rendszerhez visszakényszerült Oroszország és a vele rokonszenvező szláv népek csoportja. A forradalmi Oroszország nem szocialista „munkásállam” többé, hanem egy félelmetes államkapitálizmus, mely hogy gazdasági életlehetőségeit biztositsa, hóditásokra és imperiálista politikára kényszerül. S mint ilyen semmiben sem különbözik az olasz imperiálizmustól, mely nagyszabásu hóditási tervével végeredményben szintén nem saját „nemzeti” hiuságát elégiti ki, hanem kétségbeesve kapkod, hogy a megszerzendő területeken munkanélkülijeinek munkaalkalmat, a válságba jutott olasz ipari termelésnek pedig nyersanyagforrásokat szerezzen. Ezek szerint: a háboru előtti s ugyancsak gazdasági érdekek leplezésére kifundált pángermánizmus mintájára már kibontakozó-félben áll előttünk a „pánszláv” program, csak ki kell nyitni szemünket, hogy kellő megvilágitásban lássuk meg az eseményeket.

Egyes európai gondolkozók akik még mindig nem tudtak véglegesen szakitani a világforradalom illuziójával bizonyos kulturhivatással igazolják a szlávok (elsősorban az oroszok) előretörését Európa történelmében. Csatlakoznak Spenglerhez, aki elparentálja a nyugati kulturát és azt remélik, hogy a latin kultura izmusainak posványából a szláv népek fiatal vitalitása fogja kivezetni és évszázadokra megerősiteni a „romlott” európai kulturát. Ezek az európai intellektuelek — bármennyire is tagadják az oroszok iránt táplált rokonszenvük igazi természetét és állitják, hogy az emberi társadalom osztálytalanitását várják tőlük — határozottan faji felkészültséget és rátermettséget tételeznek fel a szlávokban. A kultura bálványozói ezek, akik — túl az anyagi élet problémáin — az emberiség hivatását a kulturális fejlődésben látják és a népeket és egyének millióit eltipró világuralmi törekvést is elnéznék annak, aki a kétségtelenül válságba sodródott „nyugati kulturát” „megmentené” vagy „újjáélesztené”. De ha a szlávokra valóban a nyugati kultura megváltása várna is, ez sem volna jogalap egy faji imperiálizmusra, annál is inkább nem, mert a római uralom alá került Görögország annak idején meggyőzte az emberiséget arról, hogy „új” társadalmi rendszerek és kultureredmények elterjesztéséhez nem feltétlenül szükségesek háboruk és véres hatalmi aspirációk.

Az európai kultura válsága világnézeti jellegű és csak a gépcivilizáció vizenyős talajából táplálkozó, ugynevezett „polgári kultura” halódik. Az európai és különösen a keresztény kultura még nem bukhatik meg, mert hiszen ki se alakult és szilárd meggyőződésem, hogy Európa pacifikálása megnöveli a keresztény eszmék gyakorlati érvényesülésének lehetőségeit s nemcsak az új európai kulturát fogja megalapozni, de fejlődésének is évszázadokra irányt fog szabni.

E pacifikálás előfeltétele, hogy józanodjunk ki a jelszavak mámorából, mely a maihoz hasonló társadalmi zajlások jellemző kisérő tünete és vegyük mindkét oldalon gyökeres revizió alá utópisztikus forradalom-elméletünket Hallgassuk meg Macdonald tanácsát és szervezzük át parlamenti képviseletünket úgy, hogy abban a proletariátus is érvényesithesse politikai akaratát és az állami beavatkozás elvének progressziv érvényesitésével segitsük elő a gazdasági és szociális erők olyan elhelyezkedését, mely megfelel a fokozatos és békés fejlődés érdekeinek. Ma már az európai proletariátus is bizonyára be fogja látni, hogy egy ilyen koncessziós politika nem a kapitálizmus önzetlenségébe vetett bizalmat fogja jelenteni, hanem józan belátása annak, hogy a kapitálizmusnak is érdekében áll „engedményeket” tenni. Ami pedig a szláv népek imperiálista hangulatát illeti, meg vannak a védekezés békés eszközei. Azok a középeurópai államok, melyek a szláv kérdésben és az európai szolidaritás ügyében egyetértenek, ezek között is elsősorban Anglia, Olaszország, Magyarország és Románia feltételhez köthetik az Oroszország ujjáépitésében való részvételt és módjukban áll, hogy Németországot álláspontjuk elfogadására birják. Franciaország speciális érdekei és külön utai hathatósan nem akadályozhatják ennek a koncernnek egyöntetü munkáját. Hiszen a szláv imperiálizmus egyelőre még csak gazdasági természetü és miután Oroszország is a diplomáciai manöverezések útjára lépett, ügyes politikával ellensulyozható. Egyelőre még Szovjetoroszország is diplomáciai sakkhuzásokkal bástyázza körül érdekeit és fonja azokat a szálakat, melyek későbbi előnyomulásának állomásait összekötik, valójában azonban — habár most még kézenfekvő taktikából vonakodik részt venni a leszerelési konferencián — békére és belső megerősödésre van szüksége. Ezt az időt kell felhasználnunk az európai szolidaritás kiépitésére és ha az európai kapitalizmus és proletariátus megérti a helyzetet és az előbbi nem zárkózik el a kikerülhetetlen reformoktól, az utóbbi pedig a helyzetdiktálta reális engedményektől, lehet, hogy mire a szlávság fegyveresen megmozdul, már nem leszünk messze Coudenhove-Kalergi gróf ezidőszerint még utópisztikusnak látszó álmától: az Európai Egyesült-Államoktól.

 

 

¹ Massaryk Tamás: Az új Európa (A szláv álláspont). Globus-kiadás, Kosice 1923.

² U. o.

³ I. St. Ioachimescu şi A. Kundrnic: Republica cehoslovacă. Cultura Naţionala. Bucureşti 1924.

⁴ Lásd Keresztúry: Korunk kulturális és művészeti irányai. Arad. Vasárnap X. évf. 6 szám

⁵ M. Kogălniceanu: Scrieri alese. Cultura Naţionala. Bucureşti 1924.

⁶ Lásd Massaryk idézett művét.

⁷  N. Bălcescu: Scrisori către Ion Ghica. Ed. Librăriei Leon Alcalay. Bucureşti 1911.

⁸ Dr. C. Racovschi: Republica federativă balcanică, Bucureşti, 1915. (Ed. Cercul de editura socialistă.)

⁹ Oct. G. Tăslăuanu: Statele unite ale Orientului. Tipografia „Filiala Ardealului”. Târgu-Mureş 1924.

¹⁰ Lásd a Kommunista Internacionále alapszabályai és irányai. Moszkva 1920. (Nemzetközi kiadás).

¹¹ Nietzsche: Jenseits den Gut und Böse.

¹² Pan-Europa. Wien, I. évf, 2. füzet. 1924.

¹³ Komintern alapszabályai és irányai

¹⁴ Rosta. Bécs 1921. nov. 3.

            ¹⁵ Rosta. Bécs 1921. nov. 5