Irók, szociológusok és általában mindazok, akik a pezsgő élet ütőerét szeretik kitapintani, egyre növekvő figyelmet forditanak az Ujvilág felé. Egyre többen és többen figyelnek, tanulnak és jegyeznek és az Amerikában tapasztaltakat szeretnék a kátyuba rekedt és fülig eladósodott, a rendes munkától már kissé elszokott, mert gentry-allürökkel átokvert vén Európára alkalmazni.

H. G. Wells már a nagy népszerüsége előtti időben, kb. 20 évvel ezelőtt járta meg az Egyesült-Államokat és csodálkozással és lelkesedéssel telt meg. „Amerikáé a jövő” cimü munkájában megvallja, hogy őt az az energia „fogta” meg legjobban, amelytől minden amerikai szinte tulteng és melynek mennyisége, minemüsége, mozgékonysága és gyors alkalmazkodó képessége hozta létre a nekünk oly hihetetlennek látszó eredményeket.

Arthur Holitschert („Amerika heute und morgen”) a munka ritmusa és a viszonyok uniformizáló hatása kapta meg legjobban, amely vagy dolgos, magában hivő, erejében-bizó, lehetetlenségben sem kételkedő acélembereket alkot vagy hitvány áldozatként a molochhal elnyeleti őket.

Alfred Kerr (Jankee-Land) még a Grand Canyonban is az amerikaiak nagyszerüségét látja és csodálja. Leszögezi: „Der wagnisernsteste Mensch ist heute der Yankee. Beispiellos als Pl�änefasser, beispiellos als Durchführer. Held ohne Pathos.” Gustavus Myers (Die Geschichte der grossen amerikanischen Vermögen) pedig a közelről szemlélő, meglepetések és szenzációk által meg meg nem zavart nyilt tekintetével mutat rá a visszaélések, ámitások és csalások hallatlanul nagy méreteire, hogy szinte bizonyitani látszik, hogy egyeseket (vagy nemzeteket) hibáik szimpatikusabbakká tehetnek mint másokat erényeik.

Ennek a már kultusznak nevezhető nagy érdeklődésnek tulajdonitható, hogy Ford, aki még amerikai dimenziókhoz mérten is bámulatosan rövid idő alatt lett a világ egyik legvagyonosabb embere, ennyire az érdeklődés homlokterébe lépett, ennyire dicsért, bámult és pertraktált ember lett és hogy ma már „Fordismusról” és „Ford-rendszerről” lépten-nyomon esik szó.

Felmerül a kérdés: érdemeltje-e Ford ennek a nagy népszerüségnek — vagy csak a sors kegyeltje, a szerencsés véletlennek üldözöttje?

Véletlenül lehet a sorshuzáson nyerni, a sors szeszélyéből lehet valaki kancellár vagy talán király is, de a „River Rouge” és „Highland Park” nem a véletlen művei. Ezek az alkotó tehetség, nálunk ritkábban, Amerikában gyakrabban előforduló tipusának remekei.

Az energia „mennyisége, minemüsége, mozgékonysága és alkalmazkodó képessége” tiszta iskolapéldában mutatkozik itt előttünk. Példátlan a tervezésben. Példátlan a keresztülvitelben. Egy heros pátos nélkül

Amit csinált, jól csinálta. Nem új, de jó. A zseniálitása legelsősorban új ideák alkalmazásában rejlik, a gyors alkalmazásban, és az idejében való gyors alkalmazásban; egy egészségesnek felismert gondolatnak a „makacsságig menő konzekvens kiaknázásában. Ez a lényeg. És hogy Amerikában jött a világra, az is csak okosság dolga volt. (De a könyvét kár volt megirnia. A könyve gyönge, nem őszinte és hamis pátosszal fütött. Ellentétben azzal, amit alkotott.)

 

* * *

Az autót nem Ford találta fel, sem az autót hajtó motort. Ő csak a Ford-autót találta fel. „Egy lónélküli kocsi tervét még sem adtam fel. A Westinghouse képviselőjével folytatott munkám még csak megerősitett abban, hogy a gőzhajtás könnyü közlekedési eszközök számára nem alkalmas,” irja Ford, egészen úgy, mintha a megoldást tényleg ő hozta volna. „Egyetlen emberre sem emlékszem, aki a robbanó motorok fejlődésképességében bizott volna “(?) és igy tovább.

Azt sem Ford találta fel, hogy a nem kellően táplált munkás teljesitménye mögötte marad a jól táplált munkásénak, csak senki más nem emlegeti ezt oly sürüen. Formulája igy szól: Mennél többet a munkásnak. Taylor imperative követeli ezt és ma minden gyáros tudja is — de nem mindegyiknek van meg a bátorsága ahhoz, hogy a munkás kezéből ezt a fegyvert kivegye. A tények mindamellett mást bizonyitanak. A drágasági index az Egyesült Államokban az 1913/14évi 100%-ról 1920/21-ben 208^·2%-ra emelkedett — de a munkabér ugyanezen idő alatt a Ford-üzemekben 4^·7 dollárról 6 dollárra, vagyis csak 127^·7%-ra. És mikor egy alkalommal (1918-ban) ugynevezett „nyereségi fölösleg” mutatkozott és Ford dilemmában volt, a munkásoknak juttassa-e vagy más célra forditsa, nem maradt sokáig dilemmában: győzött a szent reklám-cél és egy nagy, okosan átgondolt sakkhuzással az üzletév minden vásárlójának visszafizetett kocsinként 50 dollárt. Mert Ford is hajlik arra, hogy morált emlegessen, amikor haszonra, pénzre gondol és hogy ethikát emlegessen, békehajlandóságot és emberiességet, mikor üzletekre gondol. 1917-ben aggasztónak hitte az autókban való kereslet apadását, egy hajót szerelt fel és Európába vitorlázott békét propagálni.

Azt sem Ford találta fel, hogy olcsó husnak hig a leve, sőt ő ennek ellenkezőjét vallja, váltig állitgatván, hogy csak annak az ipari vállalatnak van prosperitásra kilátása, amely „legolcsóbb pénzen a legjobbat” nyujtja.

Mivel a Ford-kocsik minősége tekintetében a vélemények még legalább is megoszlottaknak tekinthetők, mint ellentmondás nélkül elfogadhatót, egyelőre csak az olcsóságot szegezzük le. De ezen a téren aztán tényleg Ford olyat alkotott, ami feljegyzésre érdemes, ami dicséretünket és bámulatunkat váltja ki, mert tervszerüen és tudatosan hajtotta végre és mert győzedelmes optimizmusának minden további sikere ennek a nagyszerü gondolatnak csak mellékhajtása. Ford ideologiájának, helyesebben sikerének kiinduló pontja az a megismerés volt, hogy egy olcsó használati tárgyat könnyebb elhelyezni, mint egy drágát. Olyan egyszerü és világos ez a megismerés, mint Bernard Shaw szarkasztikus megjegyzése Napoleonról, aki (Shaw szerint) elsőnek jött rá arra, hogy akit az ágyugolyó mellen talál, ebbe valószinüleg belehal.

Ford nem mindjárt autóra gondolt. Eleinte az óra abszorbeálta figyelmét, amely csakhamar ösztönszerűleg, de talán véletlenül átterelődött egy másik tárgyra, az autóra, a Ford-autóra.

Akkortájt kezdett az autó luxus cikkből használati cikké lenni. Jött a háboru, a nagy kereslet és pénzbőség ideje. Es a szén, a vas, a nagy ipari centrumok, jó országutak, kitűnő konjunkturák és ujitások iránti fogékonyság országában Ford szerencsés ideája meghozta gyümölcsét. Ford megtalálta sorsát és a sors a maga kiválasztottját. És ettől az időtől fogva Ford nem mondhatott és nem irhatott olyan lehetetlenséget, nem állithatott fel olyan teoriát, melyet, ha régi volt és bevált, nem neki tulajdonitottak volna és ha új és valótlan, a siker be ne igazolt volna.

Igy a Fordról elnevezett tömegtermelési rendszert már régen Ford elött alkalmazták a chicagói sertés-vágóhidon, sőt Upton Sinclair regényt is irt erről a tárgyról és sok ideájának, melyet a magáénak vall, Taylor volt a felfedezője vagy felismerője és még egyik hiressé vált mondása is: „a vevőnek mindig igaza van akár mint áll is az eset” — Marshall Field kedvenc jelszava volt.

Viszont az a kijelentésére, hogy „egy gyár sem elég nagy ahhoz, hogy egy cikknél többet termeljen” rácáfolnak saját Dieselmotor, papir, cement stb. gyárai, melyek saját szükségletét meghaladó produkciót fejtenek ki.

Hogy első cégtársát Dodget azért fizette volna ki, mert az nem akarta megérteni, hogy őt nem a pénzkeresés célja hajtja, hanem a közérdek, melynek minden vállalat 95°/₀-ra kell hogy alá legyen rendelve, arra élénk cáfolat az a 112 millió dollár évi nyereség, melyet sem a munkásságnak, sem vevőinek, sem egyéb célra p. o. az államkasszának be nem fizetett.

Az a teoriája, hogy azért az autóé a jövő az ökör által vont kocsival és a vasuttal szemben, mert emezeknek az önsulya nincsen kellő viszonylatban a teljesitett munkával ill. a rajtuk utazók sulyával és hogy az emberek a suly fogalmát összetévesztik az erőével, egy szellemes aforizmának elfogadható, de egy szemernyit sem nyujt abból: mi a magyarázata Ford üzemei hihetetlen nagymérvü fellendülésének. Hasonlóképen a megdönthetetlen vezéreszmék, melyeket Ford az eladói szervezet részére alkotott és mint egy új Mózes a Sinai hegyéről, nem is törékeny kőbe, de ércbe és annál is maradandóbb anyagba, a késő utókor számára irt önéletrajzába — lefektetett, nem nyujtanak semmi ujat, semmi meglepőt, nagy koncepcióra vallót, semmi olyat, ami a nagy titok nyitját adná. Mert p. o.

„Egy megfelelő tiszta és hozzánk méltó üzlethelyiség.”

„Alapos és mindent átfogó könyvelés és registratura stb.”

„Feltétlen tisztaság minden osztályban ; piszkos ablakokat, poros butorokat és surolatlan padlót nem türünk.”

„Megfelelő cégtábla” inkább kicsinyességről tesznek tanuságot és arról, hogy Ford, a szerző, nem tud disztingválni ott, ahol Ford, az alkotó teremteni tudott.

A legkülömb, amit e téren alkotott, a munka menetének olyan óraműszerüen pontos és megszakitás nélküli egymásutánja, hogy az összes nyersanyagai, félterményei és kész cikkei egy csak 14 napos termelés mennyiségének felelnek meg. Jóformán csak ércekben (és kokszban) vannak készletei — és ezek sem túlnagyok — mig a termelés összes többi fázisain az anyag csak átszalad, anélkül, hogy számottevő fölöslegeket tartana fenn. Az üzemnek ilyetén müködése feltételezi az egész apparátusnak egy olyan megbizható működését, amelyhez nálunk, de még Németországban sem, a szükséges előfeltételek nincsenek meg. (Erős gépberendezési rezervák, fejlett ipar és ennek révén minden szükséges félgyártmánynak és kész-cikknek könnyű pótlása, jó utak, saját vasutak, autó-park stb.) Hasonló üzemekben ez a készlet 5—6-szor akkora, tehát nem csupán több kamatot emészt és nagyobb helyet kér, de a termelés kontinuitását is megbolygatja, mert a műhelyek egymásutánját raktárak szakitják meg.

Kitűnően van megszervezve a munka is. A gyártott menynyiség nagysága és specializáltsága révén a munkamegosztást szinte legvégső konzekvenciájáig ki lehetett használni és igy érthetővé válik, hogy a munkások

43 %-a egy napon belül

36%-a 1—8 nap alatt

6 %-a 1—2 hét alatt

14%-a 1—12 hónap alatt

1 %-a 1—6 év alatt

tanulhatja meg a mesterségét, tehát csak 15 % tanult munkása van és ezeknek csak igen csekély hányada az, amit mi szakmunkásnak nevezünk.

Ford mindent maga csinál és mindent magának csinál és igy minden idegen haszonrészesedést, még a bankárét is a termelési költségekből ki tudja zárni.

Mindezek nem okozói a vagyonosodásnak, hanem a vagyonosodás révén váltak lehetségessé, hogy ujabb, még nagyobb hasznokat hozzanak. Vagyis: a tőke uralmának megerősödése, vagyonok halmozása az eddigi módon, de új jelszavak alatt.

Ismétlem: amit csinált, jól csinálta. Nem új, de jó. A zseniálitása legelsősorban új ideák alkalmazásában rejlik, a gyors alkalmazásban és az idejében való gyors alkalmazásban ; és egy egészségesnek felismert gondolatnak a makacsságig menő konzekvens kiaknázásában. Ez a lényeg. És hogy Amerikában jött a világra, az is csak okosság dolga volt. (De a könyvet kár volt megirnia.)

* * *

Ford nem mindennapi jelenség és egy kis igazságtalanságot el is birna, egy kis elrajzolását az alakjának, egyéniségének, egy kis félreismerését az eredetiségének és kvalitásának. Csak a vállveregetést nem birná el. Nem volna méltó hozzá, hibái, hiusága, a tett és a szó között mutatkozó divergenciák dacára sem, nem volna méltó le nem tagadható és nem kicsinyithető sikerei miatt. Övé az utolsó szó, neki van igaza, mert a siker igazolja a teoriáit. Három más egyéniséggel összehasonlitva, talán mégis közelebb férkőzünk hozzá, jobban világitjuk meg a kérdést, mely a személyi vonatkozáson túl bennünket a Fordizmusban érdekel: teremtő, ujitó, a társadalmi problémákat befolyásoló, bonyodalmakat megoldó szerep vár-e a Fordizmusra vagy csak egy emberrel több került egy népszerüségi hullám hátára, magát a nyomorba jutott emberiség új Messiásának kiáltatván ki? (95 százalékra — nem 100-ra !)

* * *

Egy időben sokat emlegették Stinnes nevével együtt, aki azonban nem a világot akarta megnemesiteni, csak hazáját megmenteni, (mert az jó üzletnek bizonyult arra termett emberek kezében) egyébként egy világ választja el egymástól ezt a két zseniális szervezőt. Mindketten kitünő emberismerők: az emberi gyengék ismerői és tehetségeik kihasználói. Villámgyorsak az elhatározásban. De Stinnes harácsolt, ahol Ford alkotott. Stinnes rablólovag volt, de tudott hallgatni és igy tovább maradhatott meg a lovag pózában. Ford nem rablólovag, hanem adószedő (95%-nyira a köz-é és 100%-ra a magáé) és nem tud hallgatni. Stinnes egy zseniális és időszerü ötletből indult ki: a vertikális terjeszkedés gondolatából és sikereket aratván, elhagyta a bevált, jó alapot, nagyarányu vegyeskereskedést nyitván — Ford is ebből indult ki és azt egyre jobban intenzifikálta. Stinnes kölcsönpénzen élt és gazdagodott (inflációs időben a legjobb politika). Ford gyülöli a bankot és erényt csinál belőle, hogy ő a hasznát nem osztja meg az uzsorázó bankkal. Metier-jét mindkettő isteniti, mindkettőnek hirt, hatalmat és népszerüséget és megint csak pénzt jelent, illetve jelentett; de Stinnes tudott hallgatni és Ford mentegetődzik. És Ford egy élő oroszlán, Stinnes halott oroszlán — és már nem is oroszlán.

 

* * *

 

Taylor a másik ember, akit Forddal együtt szokás emlegetni, illetőleg a Taylorizmust a Fordizmussal. Taylor hivei ez ellen épen úgy protestálnak, mint Fordéi. És mind a két félnek igaza van, mert Taylor egy szenzáció nélküli, szintelen, tudománytalan tudománynak a megalapitója és Ford a szerencsésebb praktikus alkalmazója, reformálója, pénzzé tevője. A nehéz partiturát könnyebbre átirója, melyben Taylor már tényleg nem ismerhet a magáéra — de pénzt csak operettel lehet keresni, (noha kizárva az sincsen, hogy az operettben több zsenialitás nyilatkozzon meg, mint az eredeti partiturában).

Ilyenféle megkülönböztetést tett Wilhelm Ostwald a klaszszikus és romantikus tudósok között. (De ez esetben nem a „tudós” szón van a hangsúly.)

Taylor nem volt Michel Angelo, de a hozzávaló viszonylatban Ford Raffaelt személyesiti, az elismert, de kinlódó, kisérletező, kutató Taylorral szemben a sikerdús, népszerü és könnyen alkotó Ford — és mig Taylor problemák megoldásán fárad — Fordnak ez szinte álmában, észrevétlenül sikerül és a tudatosságot utólag lopja csak bele.

Van még egy lényegbe vágó különbség a kettő között: Taylor nevelni, oktatni, szervezni és szerveztetni akart és egy kiválasztás által válogatott munkásság révén jobb és több munkaeredményt elérni, mig Ford ugyanazt az eredményt nemcsak nevelés nélkül akarja elérni (munkásainak 75%-a egy héten belül tanulhatja meg új mesterségét), hanem kifejezetten könnyen pótolható szerszámmá alacsonyitja az embert. Az emberiség haladása szempontjából a Taylor-rendszer az értékesebb, mert nevelő és nemesitő hatásu és több-kevesebb sikerrel mindennemü munkában alkalmazható, mig a Fordismus csak Amerikában, csak igen nagy méretekben (a Fordismus később jött létre, mint Ford anyagi sikere), az elmultakhoz hasonló konjunkturák közepette és ha egy új özönviz elpusztitaná az összes autókat és autógyárakat és csak az embereket hagyná meg autók iránti olthatatlan vágyódással.

 

* * *

 

Rathenau a harmadik név, melyet Fordé mellé — vagy azzal szembe kell helyezni. Leirt pályája nem oly nagy ivelésü, mint Fordé, magasabban kezdette, mint Ford és nem ért fel olyan magasra mégsem, de ez a pálya nyugodtabb, biztosabb, céltudatosabb és az emelkedés csak annyival kisebb, amennyivel a németországi viszonyok kisebb expanziós lehetőséget nyujtanak, mint az amerikaiak. Megcsinálta, amit akart — és ő nagyot akart: a tudományos üzemvezetés iskolapéldáját mutatni, amellett jövedelmező, fejlődő vállalatot teremteni és őszintébben szociális programot keresztülvinni — a maga dicsőségére és részvényesei örömére. Rathenau és Ford között a különbség a hasonló elvek individuális alkalmazásában van legelsősorban, Rathenau komolyabb, tudományosabb képzettségében és Ford praktikusabb érzékében, amerikanizmusában és még egyben és kiváltkép ebben: Rathenau ideálja a jó gép, Fordé az olcsó, könyebben eladható gép.

Nyugodtan állithatta Rathenau: Was ich dem Volk an Gedanken bot, mag es bescheiden oder gering sein, warb nicht um Dank, doch verdient es weder Hohn noch Hass”. — Ezzel szemben Ford könyve: a reklám apparátus kiegészitése.

Ismétlem: Amit csinált, jól csinálta. Nem új, de jó. A zseniálitása legelsősorban új ideák alkalmazásában rejlik...

Es hogy Amerikában jött a világra, az is csak okosság dolga volt. (De a könyvét kár volt megirnia.)