A háboru utáni kulturember egyik nagy problémája a könyv, amelyet nem tud megvenni, mert nagyon drága. A háboru előtt a könyv nem tartozott a luxuscikkek közé, a középosztálybeli lateiner ember, a tanár, a lelkész, hogy a mindig jobban kereső ügyvédről és orvosról ne is beszéljünk, megtudta vásárolni legalább azt a nehány könyvet, amelyre lelki továbbfejlődése érdekében szüksége volt. Nehány kötetet vásárolni havonta nem tartozott az elérhetetlen álmok közé.

Ahová legnagyobb részünk számára ma tartozik. Mert az arány a jövedelmek és a könyvárak között kétszeresen eltolódott: a jövedelmek viszonylagosan (aranyértékre, aranyvásárlóképességre átszámitva) lementek, ezzel szemben a könyvárak a viszonylagos áremelkedésnél is jobban felemelkedtek. Ugy, hogy a vevő és a könyv még nehezebben találkozik egymással, mint pl. a fogyasztó és a liszt, vagy a fogyasztó és a ruha.

A könyvdrágaság azonban nemcsak egyéni, hanem társadalmi probléma is. Még pedig a jövő problémája is. Mert az olvasástól elütött nemzedékek elmaradnak és visszaesnek szellemi fejlődésükben, mint ahogyan az már ma is, alig tiz év után megállapitható. A könyv nélkül felnőtt nemzedék, amely most kezd kilépni az életbe, igen sok elszomoritó jelét mutatja szellemi elárvultságának.

A problémát valahogy meg kell oldani. A könyvek árát közgazdasági törvények szabják meg, amelyeken változtatni nem áll módunkban. Máshol kell tehát hozzányulni a kérdéshez. Egyik legfontosabb könyvárakat meghatározó tényező az elfogyasztott példányszám. Tudvalevőleg minél több példányban nyomnak egy könyvet, annál olcsóbban lehet azt adni; s pedig az olcsóbbodás a példányszámmal gyorsan növekszik. Épen ez is egyik főoka a könyvek mai aránytalan drágaságának, hogy átlag sokkal kevesebb példányszámban jelennek meg, mint a háboru előtt. Nemcsak a magyar, hanem a német könyvek is. Ez az a pont, ahol meg lehet fogni a dolgot. Egy circulus. Minél olcsóbb a könyv, annál több vásárlója lesz; viszont csak akkor lehet olcsó, ha sok vásárlója van. Valakinek kezdeni kell. A könyv úgy látszik, nem kezdheti az olcsósággal, tehát a vásárlóknak kell kezdeni nagy tömegek biztositásával.

Ez csak szervezési munka. Meg kell szervezni a tényleg meglévő könyvvásárló tömegeket, azokat, akik vásárolnának könyvet, ha az olcsóbb volna. Mi sem természetesebb, hogy ezt a még ma is legjobb szervező nép, a német csinálta meg először.

Már 1919-ben megalakult a „Volks verband der Bücherfreunde” azzal a céllal, hogy könyvvásárlásra egyesitse a kevéspénzü embereket. A szövetségnek ma több, mint fél millió tagja van. Minden tag kötelezi magát, hogy évente négy kötetet átvesz. Képzeljük csak el, mit jelent ez: néhány ezer helyett félmillió példányban nyomatni egy könyvet. Jelenti azt, hogy féláron lehet előállitani ugyanezt a könyvet.

Egy gyengéje azonban van e megoldásnak, ami miatt tulajdonképen nem oldja meg a problémát. Évente négy könyvre szól mindössze a félmillió könyvvásárló szövetkezése. Ez túl kevés, különösen hogyha meggondoljuk, hogy a négy könyv nem fog mind a félmillió vevő izlésének megfelelni s egykettőt közüle mindenki csak azért vesz meg, mert hát már benne van a dologban. A szövetség próbál ugyan ezen segiteni azzal, hogy e négyen kivül még évente 60 kötetet ad ki, amelyek közül szabadon választhatnak a tagok. De itt viszont elvész a szövetség igazi értelme: a vevő előre való biztositása s ezért a könyv igazi nagy olcsósága.

Sikerültebb, mert a könyvprodukció és a könyvvásárló igényeit ügyesebben egyezteti össze a nemrég megalakitott „Büchet-Bund”. A legnagyobb német könyvkiadók és könyvkereskedőkcsinálják. Indokuk bizonyára üzleti, az egyre szaporodó könyvszövetségek veszélyeztetik a könyvpiacot. A két legnagyobb ilyen német könyvszövetség évente 14 millió aranymárka áru könyvet szállit le tagjainak. Tehát ily nagy tömegü könyv jut a fogyasztóhoz a könyvkiadók és könyvkereskedők kikerülésével. De viszont valószinü, hogy a könyvkiadók és könyvkereskedők jobban megtudják a dolgot csinálni. Kész apparátus áll rendelkezésükre úgy a könyvek kiadása, mint a könyvvevők megszervezése céljára.

A „Könyvszövetség” vezetősége és irodalmi bizottsága jó neveket tud felmutatni: E. Diedericks, Felix Meiner kiadók, W. Schotte a Preussische Jahrbücher, R. Pechei, a Deutsche Rundschau kiadója, stb.

Szintén a könyvolvasó, illetve vásárló közönséget akarja megszervezni. Minthogy nagy könyvkiadók csinálják, kezdheti a könyvárak leszállitásával. S egyszerre jöhet sok jó könyvvel. Ez az óriási előnye. A második könyvjegyzéke már több, mint 200 válogatott jó és szép könyv cimét hozza, legnagyobbrészt az eddigi bolti ár feléért számitva a tagoknak, akik azt veszik meg közüle, amit épen akarnak.

 A tagok előnye nyilvánvaló: az olcsó könyv. A kiadókét is könnyü kitalálni. Először (s indulásnál aligha lehetnek egyebet) kiárusitják raktárukat, de ezalatt megszerveznek egy nagy vevőkört, amelyre támaszkodva már olcsóbban adhatnak majd ki könyveket.

Persze, ez sem tökéletes megoldás. Kezdetben jobb, mint a másik, mert nem egy-néhány, hanem sok száz könyvvel indul. Minthogy azonban a tagok nem kötelezik magukat egy határozott könyv megvásárlására sem, nincs biztositva a piac nagy példányszámra, ami pedig az olcsóság előfeltétele. Ellenben kipróbálja a piac felvevőképességét s valamennyire megszervezi azt. Uj könyvek esetén a Bücher-Bund se tud mást tenni, mint a régebbi szövetségek: aláirást hirdet.

Erdélyben nem ismeretlen a könyvkiadás e módja. Az utóbbi években alig jelent meg kiadóknál könyv, legtöbbnyire a szerzők maguk adják ki, miután előbb aláirásokat gyüjtöttek rá. Ez azonban megalázó az iróra s kellemetlen, mert erőszakos a vásárlóra. Helyesebb és jól sikerült az „Erdélyi Szépmives Céh” akciója, amelyben az irók „céh”-be tömörülve adminisztrálják a dolgot. Kiterjesztve és agilisabbá téve, a hasonló jellegű szervezkedések átmenetileg némiképen segithetnek az irók és olvasók könyvnyomorán.      

 k.