Az első észrevétel körülbelül ezt mondja: történelem és haladás azonos fogalmak. A történelem tudománya, mely az emberi történésnek akár általános, akár egyes kulturális jelenségeit tárgyalja, csirájuktól kezdve létezésük egész fonalán, szükségképen fejlődést jelent. „Entwicklung” és „Geschichte” Hegelnél teljesen azonos kategóriák s igy ment át az a történetirásba és a köztudatba. Darwin, Morgan, Feuerbach és Marx óta azután az elmélkedéssel egyre kevesebbet törődő történetirók minden vita és mellékgondolat nélkül iktatják le és teszik magukévá ezt a fogalmi meghatározást. Hegelnek tudatos, praktikus alkalmazója, a modern történettudomány és történelemirás atyamestere, Ranke, az államtörténelemre alkalmazta Hegel történelemfilozófiáját, mely szerint az emberiség története céltudatos. Hegel szerint tudvalevőleg az emlitett céltudatosság az emberiségnek eszményekre törekvésében áll s a legfőbb eszmény épen a szabadság. Ha ezt a gondolatot nem is alkalmazták Ranke kiváló kortársai és tanitványai olyan mértékben, mint ő és Guizot, mégis félreismerhetetlen, hogy szemük előtt továbbra is ez a vezető eszme lebeg és a céltudatosságon alapuló fejlődés gondolatát átvitték az alkotmány-, jog- és gazdaság, főleg agrártörténelemre: Waitz, Brunner, Maurer, Roscher, Schmoller stb. s ezek tanitványai mintaszerüen kapcsolódtak bele ebbe az eszmébe. Ugyanezt tették Hegeltől függetlenül, anélkül, hogy „a mester szavára felesküdtek” volna, maguknál a németeknél a szabadelvü bádeniek, Schiller és Schlosser, továbbá von Raumer, akit erről az oldaláról egyáltalában kevesen ismernek, különösen azonban az angol Haliam, a tudományos alkotmánytörténetirás korszerint is első klasszikusa és a franciák közül, mint teljesen úttörők, Augustin Thierry, Leopold Delisle és Guizot, akik közül az első a tudományos társadalom-történetirás, a másik, hirneves paleographus, az agrárgazdaság-történetirás alapjait vetették meg. Akármelyik irányát és ágát nézzük is a történetirásnak, mindenütt a fejlődés csalhatatlan dogmáját vallják a legkülönbözőbb társadalmi vagy tudományos felfogásu szerzők. Nem csoda tehát, ha kételkedés nélkül, vakon hisznek benne az emberek, a megnyugvást kereső olvasók, a kiváncsiak, akiknek kezébe Dosztojevszky bizonyos leplezetlen maliciával adatja a történetirás termékeit a Karamaszov-testvérek atyjával: „Nesze, ezt olvasd, ez itt mind a szintiszta igazság!” Az a gesztus azonban, melyet láttat Dosztojevszky, mikor a kiváncsi szolga megkapja a kivánt képes világtörténetet, nagyon is hasonló ahoz a kezelési módhoz, melyben Prospero részesiti Calibánt, a canaillet.

Az ókor történetirói szerencsésebbek voltak a késői utódaiknál; őket a fejlődés gondolata szinte egyáltalában nem izgatja. Még egy akkora kiválóságot, mint Tacitus se. Nála, mint legértékesebbnél, különösen nagy nehézségekbe ütközik a fejlődési motivumok kihalászása épen az általa közölt adatokból. A görögök a római történetirókkal egyetemben szintén teljesen ephemer gondolkodásuak voltak s szinte gyermekiesen rövid időtartam horizontján mozog egész gondolatviláguk. Csupán egyes filozófusaik, mint a „homályos” Herakleitosz, látták a fejlődés szemüvegén át a világot. „Panta rhei”, minden folyik, mozog, minden lepereg, azaz minden fejlődik — esetleg mindennek vége van vagy lesz, ez a Herakleitosz nagy mondása, meg a „harc mindenek atyja”, vagyis a társadalmi küzdelmek, ellentétek felismerése, amit ez az izolált görög szociológus világosan is kifejezett: „ami egymás ellen tör, támogatja egymást, ellentétes feszültségen nyugszik a világ harmóniája, miként a lanté, meg a nyilé.” Ily mélységes észrevételek azok is, amelyeket a Kelet filozófusai észleltek. Zarathustra, meg a hindu bölcselők, de a sémi Kelet elmélkedői is tömegesen ejtettek el efféléket, melyekben a fejlődésen való hosszas elmélyedés és elmélkedés tükröződik vissza egy-egy jól átgondolt mondásban, mint végső gondolatban leszögezve. De épen ezeknél az ókori indogermán és sémi gondolkodóknál már a szkepszist is észlelni lehet. Egyik legrégibb összefüggő irásműnek, a Genesisnek első tiz fejezetét kell csak figyelemre méltatnunk s azt látjuk, hogy ebben már benne is van az egész fejlődés, csak épen modern formát kellene adni neki.

Miben nyilvánul hát meg a fejlődés, amelyben a görög-római világ nem hitt, minket pedig kitérhetetlenül varázsa alatt tart, hol nyilatkozik meg és főleg melyek ismertető jelei? Tartsuk szemeink elé csak egyetlenegy szövevényes fonalát az emberi történésnek, legyen az a művészet valamely ága, legyen az akármelyik állam története, jog- vagy alkotmányfejlődése, legyen az vallástörténet, de legyen az főkép valamely egy csoportban élő közület egyetemleges történelme. Hol és miben nyilvánul meg ezekben az állandó fejlődés? Lapozzuk fel az öreg Karamazov könyvtárából azt a „szintiszta igazságot” tárgyaló történelmet, mely térben és időben — csak mesterkélten és hazugságokkal füszerezve is — felmutat egyetlen egy közületet, államot vagy népet vagy politikai irányt vagy művelődési ágat, mely állandóan fejlődött, nem állt meg és nem ment vissza és nem kezdte vergődését előlről, hogy azután újból visszaessen a tértelenség és időtlenség kietlen és végnélküli sötétjébe.

A modern hisztorikus, ha államtörténetet tárgyal, kénytelen legelőször is az anthropogeographiai viszonyok tekintetbevételével agráralapon tárgyalni az összes gazdasági és politikai történést, ami természetesen nem zárja ki a spirituális okoknak és tényezőknek egyenrangu tekintetbevételét. Azonban az egyoldalu materialisták a felvett kérdésre rögtön azzal felelnek, hogy a technikai készültség az, amelynek alapján megállapithatjuk egy bizonyos kor kulturáját s épen ez az, ami nem igaz. A magánál Marxnál soha tulzottan nem alkalmazott materializmust, melyet Paul Barth egyenesen technológiai történelmi felfogásnak nevezett el, jóval kisebb epigónjai sokszor túlzásba vitték s dogmává alacsonyitották le, holott, ha Marx tovább él és alkalmazza azt a történetirásban, egészen más eredményeket ér el, mint például Kautsky. Marx éles szeme rögtön észrevette az akkor feltünő Morgant és Haxthausent s ha volt tudomány, amely nem hagyta volna érintetlenül, akkor az épen az ethnológia, melynek adatai közt nem egy oly érv van, mely a technikai felfogással ellenkezik, mert az a számos felvételezett primitiv civilizáció bizony nem az elmélethez alkalmazkodott, hanem megforditva. Százával tudunk oly adatokat emliteni, melyek a lelki megnyilvánulások paritásának adnak helyet a technikaival szemben.

Tehát a technológiai készültség érvét felhozni a kulturális fejlődés ismertető érvéül nemcsak helytelen, hanem szüklátkörü, korlátolt világszemléletre is vall, mert talán mégsem lehet egy emberinek elnevezett kulturát azzal mérni, hogy milyenek a közlekedési, meg a higiénikus felszerelései az emberiségnek egy adott korszakban. Az ily szükkeblű felfogás durva sérelem volna az egész emberiségre. Jézusnak, meg próféta elődeinek, Buddhának, meg elődeinek és követőinek lelki élete sokkal magasabb szférában járt, mint a fejünk felett repülő kormányozható gépek embereié. A mi repülőgépes és elektromos, rádiós korszakunknak egyénei és tömegei pedig alacsonyabban csusznak a föld porában, mint az édenkerti hüllő.

Az emberi kultura fejlődését nem is lehet aszerint eldönteni, hogy egyes ágai milyen magasra nőttek. Egyes jelenségek tüzetes megvizsgálása azt mutatja, hogy a fejlődést mindenben stagnálás vagy épen visszafejlődés váltja fel. Az egész mai emberiség osztály- és fajkülönbség nélkül, ha megfosztanák a modern ruházattól, 90%-ban visszatérne távoli ősei nivójára. Lombroso és Ferrero, de meg a francia hadsereg parancsnoksága is, a háborut megelőző évtizedben, hivatalosan, kérdőiveken a legkezdetlegesebb kérdéseket adták fel s kitünt, hogy a műveletlenség a művelt nyugaton is oly végtelenül nagy, hogy a mai ember csak a ruházatban különbözik, nem a középkori, nem is az ókori, hanem egyenesen az ősembertől. Kelet felé szemlélődve, bizonyára nem lenne jobb az eredmény. Egyrészt tehát a legmagasabb technikai kuliura, másrészt a legnagyobb műveletlenség ugyanegy korban, ugyanegy népnél és államban, mig maga a szellemi élet egyenesen nulponton van, hacsak az üzleti számitást nem akarjuk annak nevezni. Régebbi korokat vizsgálva, szintén nem jutnánk szerencsésebb helyzetbe. A tömeglélek a mai időszámitás kezdetétől eltekintve, nem volt oly eleven megrázkódtatásnak kitéve, mint a reformáció korszakában s nincs kor, melyet a történetirás jobban és részletesebben feltárt volna, mint épen ezt. S mit látunk itt? Azt, hogy mig egyfelől az individuum szabadsága diadalmaskodott a középkori megkötöttségen s a tudomány és művészet terén utat tört magának, addig másfelől a tömegleiket a középkorinál hasonlithatatlanul nagyobb arányban nyügözte le, ejtette fékezetlen hatalmába az ördöghit és egyéb babona, mely a kor lelki életének a 16. és 17. században épen a protestáns államokban a legfőbb kitevője. Az, amit középkori sötétségnek nevez a köztudat, az tulajdonképen az u. n. újkor első két évszázadának ismertető jele. A visszafejlődés a lehető legtökéletesebb. Az igazi feudalizmus ekkor lett korlátlan úrrá, a törvény törvénytelenséggé, az aránylag meglevő tolerancia a legfanatikusabb türelmetlenséggé. Aki kételkedik ebben, az csak tanulmányozza át a történelem lapjait és nézze meg ezt a visszafejlődést az agrárkommunista Szent Ambróziustól az egyházjogász Simancas püspökig, a valladolidi inquisitiókerület fiscal-promotorának művéig s a zsinatok történetét Paderborntól Viennen és Zamorán át Bázelig. Mig a 9. században szelidség, megértés és viszonylagos türelem mutatkozik a törvényhozás terén és ezt a következő századokban másolják európaszerte a Visztuláig és a Kárpátok pereméig, addig a 14-ik század ráüti a legsötétebb bélyeget mindarra, amit egykor türelemnek lehetett nevezni. A démonhit és boszorkányság — épen a valóban nagyeszü- és tudományu Aquinas tanitása folytán — a zsinati törvényhozásba átmegy, kötelező dogmává válik, a türelmetlenség vérengző formákat ölt s a brazerók lángja évszázadokon át tuskókként perzseli fel a szabad gondolkodás, a valláshoz vagy néphez tartozandóság, a babonák és tévhitek ártatlan áldozatait, az utóbbi fajtát a protestáns Skótországban talán még nagyobb mértékben, mint az előbbieket a déli kultura főhelyén, Spanyolországban. Lecky, Buckle, A. Dickson White, Bethold, Jos. Haussen stb. művei mindenkit kézzelfoghatóan meggyőzhetnek erről.

Az Árpádkori magyar nemzeti uralkodók törvényeit egyik legkimagaslóbb gazdaságtörténész — Inana-Sternegg — „mindig liberális”-oknak nevezi. A XIV. században azonban — a „nagy” Anjouk alatt — megkezdődik az a processus, mely 1514-en és 1516-on át a legtökéletesebb rabszolgaságba sülyeszti a tömegeket három évszázadon keresztül. Németországban a helyzet a XVI—XVIII. század közepéig szintén ugyanez.

Hol itt a fejlődés és általában hol és miben látható az, épen az európai történés folyamán? Mi nem mondjuk és nem gondoljuk azt a megcsontosodott aggastyán-hitet, hogy bármely előbbi kor jobb lett volna az azt követőnél és nem hivjuk vissza egyiket sem egy pillanatra sem s nem kivánjuk Macaulayvel, hogy csak öt percre élhetnénk az athénéi Perikieskorabeli Agorán és a Medicikori firenzei Piazzán s lemondanánk a jelenkorról. Nincs olyan előző kor, amit megfontolt ésszel visszakivánnánk. Ugyan melyiket is hivnánk vissza? Talán a brutális ó-kort, melyben az emberek milliói nemzedékeken és évezredeken át rabszolgasorban, állatnál nyomorultabban tengették szánalmas földi létüket; melyben a legkimagaslóbb elmék, mint Plato és Aristote es, nem tudták elképzelni a jövő társadalmát sem született rabszolgák nélkül; melyben a „puritán” és mellesleg uzsorával foglalkozó Cato azt vallotta, hogy a rabszolga arra való, hogy másnak dolgozzon s szaporodjon és csak ezért van létjogosultsága? Vagy talán a sötét és durva Középkort az ő áthatolatlan, vaskos tudatlanságával, melyben a gyöngéd pásztorbot a világi uralom fejéről üthette le a koronát? Vagy épen az újkornak elnevezett középkort, az ő kútmérgezéseivel, hitnyomozó törvényszékeivel, kinvallatásaival, auto da fée-ivel, sanbenitóba bujtatott és áldozati juhokként felvonultatott martyrjaival, eretnekégetéseivel? Ezt a közép- és újkort, melyben az előbb még szabad földetturó parasztságot századról-századra, fokozatosan, legteljesebb rabszolgaságba, sőt az igavonó állat megkötöttségébe sülyesztették alá? Vagy épen az u. n. legujabb kor átélt részének elmulni nem akaró sötétségét kivánjuk vissza: azt a kort, melyben az ősemberi ösztönök legalacsonyabb megnyilvánulásait saját magunk láttuk és tapasztaltuk ; melyben a modern öltözéket leszámitva, az ősember áll előttünk brutális ösztöneinek teljességében, a kultura, sőt civilizáció minden ismérve nélkül, miután a legkülsőbb takarót, az évezredek óta oly nehezen megszerzett konvenciókat is sikerült eldobnia?

Hol van itt a fejlődés? Hol van fejlődés a történelemben? A technikai kultura — ezt mindenki láthatja — nem jelenthet kulturfejlődést, csak külső civilizációt. Az ősembert ez nincs hivatva megváltoztatni. Amikor Karl von den Steinen 1886-ban az akkor még agyagkorszakban élő bakairi-indiánokat Braziliában felfedezte, bevezethette volna hozzájuk egyik napról a másikra a villanyt s ők éppen úgy részesei lettek volna az elektromos-kor kulturájának, mint mi, európaiak. Darwin emliti, hogy délamerikai utazásairól egy tüzföldi egyént hozott magával s az pár év mulva a londoni koncertek ünnepelt művésze lett, mig egy szép napon, minden előzmény nélkül, felült egy hajóra, mely a Tierra Fuego felé vitorlázott. Pár év mulva ott is találták meg, minden legcsekélyebb toilette-cikk nélkül, az odavaló divat szerint. Ennek az embernek elég volt a kulturából s tagadhatatlan, hogy az őszinteségnek és a kulturfejlődés el nem ismerésének ennél különb bizonyitéka nem igen nyilvánult meg. A hindu bölcsesség az egyedüli, mely túlteszi magát a külsőségeken és feltétlen aszkétaságban és lemondásban s ezzel kapcsolatban a szellem művelésében keresi és találja meg az emberi létezés értelmét és célját s a fejlődés legmagasabb fokát. Ez a nép sok jel szerint a legmaradandóbb szellemi kincset adta az emberiségnek, anélkül, hogy a technikai fejlődéssel sokat törődött volna. Itt volt meg az a szellemi és erkölcsi kultura, mely már a Kr. e. 5. században a legmagasztosabb eszmét sugározta ki Buddhában, az ő szánalom és részvét érzésére s a teljes elmulásra alapitott erkölcsbölcseletében. Hol van a későbbi sötét korok fejlődése az emberiség és emberiesség eme minden élőlényre kiterjesztett hitvallásától? Lehet-e vajjon mással mérni a kulturfejlődést, ha nem az erkölcsi elvekkel és gyakorlattal?

Az európai civilizált népek egész fejlődéstörténete egyetlen törvényszerüséget mutat: a törvényszerütlenséget. Ezt a gondolatot Ranke is érezte és sejtteti hires müncheni akadémiai székfoglalójában és Durkheim se talál a törvényszerűségre bizonyitékot. Mert a kulturfejlődés törvényszerütlensége az egyedüli törvényszerűség a történelemben. Történelem és fejlődés nem azonos fogalmak. Az előbbi szűkös geográfiai térben és körülhatárolt időben képzelhető csupán és pedig szorosan véve chronológiai menetben és ez magyarázza meg az összetévesztést: a fejlődés viszont nem alkalmazkodik a chronológiai mértékhez s kivül áll az u. n. geográfiai-provinciákon, mint ahogy a kulturtörténelmi teret a Bastian-féle ethnológia után nevezzük. A fejlődést egyáltalán nem lehet a történelemből nyújtott évszámokkal sem mérni, sem határolni. Az ember, mint a történés egyedüli aktiv szereplője, állandó, mint maga az idő: fejlődés nincs részére, csak formai változás, az időben pedig úgy áll, mint az egyiptomi freskók lova.

Az emberiség fejlődésére csak egy hasonlat van az élők világában s ez a földi gilisztáé: ahogyan a porban kúszó féreg vontatja magát szánalomraméltóan, úgy vonaglik az emberiség egy tapodtat előre, hogy azután megbotoljon, szünetet tartson s kettőt hátramenve újból elkezdje nyomorult földi pályáját