Az új művészet jel szava: vissza az életbe! De ez nem az előkelő pantheisták és az együgyű természetbarátok nyelvén van mondva. Távol áll tőlünk a pátosz és mechanikus szerszámmal szemezzük le a fáról a gyümölcsöt. Vissza az életbe tehát annyit jelent: mennél intenzivebben élni.

1926-ban vagyunk. Minden embernek önmaga iránti kötelessége a világ mennél teljesebb megismerése. A világ megismerése az ember élni akarásét gátló anyagoknak és erőknek a megismerése. A világ ismerete átsegit bennünket a betegségek farkasvermein és megköveteli tőlünk mai életformánk gyökeres átalakitását. Harcba állit bennünket nem egymás ellen, önmagunkba egymásért az emberi érvényesülésünket csökkentő elemi erők ellen. A világ megismerésében tehát az én és kozmosz egymáshoz való viszonya tisztul nyilvánvalóvá. Általában mindig erről van csak szó.

Hogy máig mennyire jutottunk közel ennek az első és végső kérdésnek a megoldásához, azt nem absztrakt elgondolásainkkal,csupán alkotó produktumaink milyenségével tudjuk dokumentálni. Engels szerint a klasszikus filozófiát a munkásosztálynak, mint cselekvő erőnek kell beteljesitenie. Az elgondolásokon túl eljutottunk a megváltoztatás periodusába. Felismertük a gondolat szekunder értékét, ösztönös erőink kvantitativ és kvalitativ summája az, ami énünket és az egyetemes életben való elhelyezkedésünket meghatározza. Ha ma azt mondjuk, materialisták és racionalisták vagyunk, ez nem optimizmusunk lecsökkenését, csupán lényünk érzelmi és gondolati szintézisét jelenti. Nem véletlenség, hogy a világ minden táján ma egyszerre él a társadalmi formákat átalakitó,

 a technikai találmányokat halmozó, az ember testi és szellemi életét analizáló, a művészetet fundamentálisan ujra épitő, szóval egész élet lehetőségeinket megváltoztató akarat és tett. Elmondhatjuk: a mi megjelenésünkkel telté válik az ige.

A falvak elektrizálása, az oceán átrepülése, a városok koncentrikus átépitése, a szépművészetek utilitáris átértékelése mind az ige beteljesődésének kezdetét jelenti. Praktikusan élni, és érezzük, hogy ez az élet nem esne nehezünkre. Emberi természetünkből eredőn nem az általánosan szépet, mint esztétikai fogalmat, hanem a dolgoknak önmagukban való tökéletességét, mint egy tisztultabb élet törvényét keressük.Tagadjuk az alkotó munka közötti „nagy” értékkülönbséget és igy csak természetes, hogy nekünk úgynevezett új művészeknek is le kell vonni a végső konkluziókat. Elődeink bizonytalan esztétikai értékelésével szemben a tökéletesség principiumát állitjuk fel. Mert az önmagáért szépet nem ismerjük, de bizonyos, egy tökéletesen megépitett gép vagy tökéletesen megszerkesztett vers nem lehet csunya. Lehet nekem vagy neked ellenszenves, de ez nem a gépnek vagy versnek szépségmeghatározása. Amennyiben tehát a szép fogalmát használni akarjuk, a szép nem az, ami tetszik, hanem ami relative tökéletes. Ezt a tökéletességet a konstrukció egysége határozza meg.

Hogy mi a konstrukció törvényét felismertük, ezzel az élet és világ alaptörvényét ismertük fel. Tehát a magunk létezés törvényét is. És ennyiben tisztán áll előttünk alkotásainknak, mint önmagunk más, új formába állásának tárgyi és etikai értelme. Ezen kivül pedig nincs mérték, mellyel hozzánk és munkáinkhoz közeledni lehetne. Kétségtelen, csak az ért meg bennünket, illetve csak az foghatja fel munkáink életjelenlését, aki önmagéban már szintén eljutott a fejlődésnek erre a konstruktiv fokára s csupán csak passziv, improduktiv voltában különbözik tőlünk aktiv, produktiv emberektől. Természetesen nem hirdetjük munkásságunk világmegváltó jelentőségét. De hisszük, hogy benne egy kornak, a mi korunknak kultúrája vagy kultúrálatlansága reprezentálódik. Mert az új művészet értelmezésénél nem formai különcködésről, nem egy különös individium különös vonaglásáról, hanem egy új embertartalom új formákban való kifejeződéséről van szó. Es ezzel nem azt akarjuk mondani, ami tegnap volt, az minden rosszul volt, csupán annak az érzésünknek adunk sajátos formát, ami a saját életérdekében tiltakozik minden tegnaptól ránk maradt törvény ellen. Ezek a törvények meghaltak önmaguk teljességében és mi élünk — kell, hogy művészetünk egy legyen a körülöttünk élő élettel. A nagy tradiciókon kérődzők hasonlók a hullarablókhoz. A fiu nem csak az apja folytatása, hanem a nagy folytonosságnak is egy láncszeme.

A mi történelem szerinti apánk a háboru előtti impresszionizmus volt, amely a futurizmus romantikus lendületében, az expressionizmus érzelmességében és a kubizmus tárgyilagosságában vesztette el magát és maradt ki belőlünk a minden részleges problémákat átlépő fiukból. A művészet hangulatélete véglegesen lezáródott a mi számunkra. A háborún és forradalmakon átment embernek idegen a szép felelőtlen kultusza és az élet himnikus dicsőitése.

Centiméter és pontossan járó óra van a kezünkben.

A preciz és felelőségteljes munka emberei vagyunk. Tekintet nélkül a multra minden mozdulatunkkal a mi világképünk megformálásán dolgozunk. Az üvegbezárt uborkák csakúgy nem érdekes művészeti

 problémák számunkra, mintahogyan a szép asszonyi test vagy a püspök csillagkeresztje sem az. Az új tárgyak és tények megteremtését tartjuk egyedüli feladatunknak. Nem ülünk az érzelmesség csigaházában, élők vagyunk és meg akarjuk sokszorozni magunkat. A térben és időben vagyunk és a magunk élet megkönnyebbitésére át akarjuk alakitani a teret és az időt. Mert ahoz, hogy természetünk szerint élhessünk dolgoznunk kell s ahoz, hogy dolgozhassunk, le kell győznünk a vágyaink teljesülésének ellentálló anyagot. Ilyen legyőzendő, átalakitandó anyag nekünk a tér, az idő, a fény, a kő, a szin, a szó és minden, ami előttünk áll a létezésével. És nem szobrokat akarunk emelni egy történet vagy akár egy eszme szimbolizálására, nem képeket és verseket vagy egyéb esztétikai játékszereket akarunk légies finomságokkal összefércelni. A szobor, a kép vagy vers csak akkor érdekel bennünket, ha az ember cselekvő ereje testesedik meg benne, minden nosztalgikus vagy anakhronisztikus mellékiz nélkül. Teljes intenzitással akarjuk elérni az életet, megoldottuk a levegőnél nehezebb repülőgép problémáját, megépitettük a földrengést kiálló házakat, vizalatt járó hajóink és kényelmes klubfoteljeink vannak, szavainkat belekapcsoljuk a villamossággal telitett térbe s művészetünket az elefántcsonttornyokból, mint az egészséges gyereket beleállitottuk a mindennapi életbe.

A fejlődésbe vetett optimista hitünk az, ami éltet bennünket. Forradalmárok vagyunk természetünknél fogva és a sakkmesterek tudatosságával csináljuk a forradalmat. A politikus a politikában, a technikus a technika területén, a művész a művészetében. Pontosan és nagyon nagy igényekkel. Érezzük, hogy mértföldeket kell lépnünk s gondoljuk, hogy minden lépésünk közelebb visz bennünket a célhoz.

A magunk megismeréséhez és a körülöttünk levő anyagok legyőzéséhez, amiken keresztül lényünk belső tartalmát akarjuk megmutatni. Ha nem vagyunk megelégedve ivó poharainkkal, akkor belső elégedetlenségből, a bennünk élő új formák törvényei szerint és az anyag mennél pontosabb ismeretével új poharakat fogunk alakitani. A pohár az ember italát hordja magában, ha egyszer leszokunk az ivásról, mint felesleges lim-lomot eldobjuk a poharainkat s kivész belőlünk az új poharak gyártására ösztökélő erő. A művészet, mint tárgyszerü alkotás szintén szükségleti cikk az ember életében. Nem tölti meg a gyomrunkat, nem elégiti ki a szekszuális ingerekel, de mégis szükségünk van rá, mint a fényre, mélységre és magasságra. Nem mondjuk tehát, verseket csinálunk, amikkel megfurjuk a fennálló rend hajóját, nem mondjuk, képeket vagy szobrokat csinálunk a munkás politikai lázitására, a cár vagy Lenin dicsőitésére. Egyáltalában nem igérünk és nem fenyegetődzünk, csak dolgozunk és hiszszük, amit alkottunk az egy új, jobb világ záloga.

És aki most azt mondja, amit csinálunk, az nem művészet —igaza van! A művészet az ő értelmezésében a kiegyensúlyozott korok dekorativ fölülépitménye. Végeredményben tehát dekadencia.

Mi egy kialakuló kor kezdetén állunk. Egy új kor előtt, egy új tipust kezdő ember. Művészet, mint önmagáért való szép, nem érdekel bennünket. Nem könnyűkezü cizelálók, hanem nyughatatlan feltalálók és vassal, cementtel és üveggel dolgozó épitőmesterek vagyunk.

Fiatalok és konstruktőrök.

Köztem és közted meg akarjuk húzni a legrövidebb összekötő vonalat, az egybehangzó ritmust és az ökonomikus megoldást keressük.

Nem értetek meg bennünket?

Idegenek nektek a mi alkotásaink?

Nézzétek meg a gazdaságosan

 leegyszerüsitett ruhákat, a körútak fényreklámjait, az új házak sima, komoly ábrázatát, a munkások tornaegyesületeit, a villamos bódéitokat, az egyre tökéletesebb formáju és gyorsabban rohanó autókat, a kirakatablakokat, az egyre elhatározottabb és új rend megteremtését óhajtó önmagatokat — és kell, hogy igazat adjatok nekünk.

(Bécs)     Kassák Lajos