Felfedező út

Kóboroltunk. Hol, merre, meddig? ! Hiábavaló kérdések ezek.

És most csalódtam a legszörnyübbet. Sehol semmi változatosság. Nyoma sincs állatnak, növénynek, óriási boltos üregnek egyik fala mentén haladunk tovább. Szinre, alakra, nagyságra, viselkedésre szakasztott egyforma integrállények pihennek és lebegnek benne, mint az elkárhozottak árnyai.

Ez mégis csak a pokol !

Egyszer véletlenül egy más integrállény oldalán kezdtem haladni s arra ébredtem, hogy annak a fénye kigyúl és a másiké elalszik. Riadtan menekültem onnan az előbbi irányba. Most az én integrállényem világit, a másik elsötétedik.

De vajjon nem tévedtem el újra? Ez tényleg az én társam?

Kipróbáltam. Pompásan reagált. Ez ő. Nem tudom, honnan éreztem ezt olyan halálos biztonsággal. Hiába mi emberek az ösztönünkkel még mindig sokat megtudhatunk. Pedig a másik lény ép oly barátságosan világitott, mint az enyém. Mégis.

Egyáltalában; valami sajátságos bonthatatlan, lényegi egység jellemzi ezeket a lényeket. Amit az egyik tud, azt nyilvánvalóan mind az összes tudja. Pedig nem közlik, nem tanulják ... de a tudatukba kerül. Nem emlékeznek — mert minden mindig a tudatukban van.

Erről később még jobban meggyőződtem. Es ez az ő lényük rejtélyének megfejtése.

Megfogtam a sziklát. Ugy látszik, azt szabad. Pedig alighanem ugyanaz az anyag, mint az ő testük ... ha ugyan szabad itt ezt a kifejezést használnom.

Gépeket, eszközöket hiába kerestem; nincs. Sehol semmi nyoma.

De mire is kellene az nekik? Cselekvéseik ősegyszerüségüek. Helyeslést és tiltást, előmozditást és akadályokat, igenlést és tagadást ismernek. Ezt egész lényükkel. Igenlik azt, ami fentart. Tagadják azt, ami rombol. Ők maguk nem rombolnak, hisz nem esznek, isznak, nem éreznek, eszközöket nem igényelnek ; tehát nincs harc. De viszont minden rezdülést felfognak. Ha jól meggondoljuk, nem is olyan csodálatos ez, mint első látszatra hinnénk. Hiszen a mi testünk is képes felfogni különböző jelenségeket, különböző hullámhosszuságu rezgéseket. Igy a különböző hosszuságu rövid, szapora, elképzelhetetlenül gyorsan száguldó fényhullámokat, vagy a lomhább, ritkább levegőrezgéseket, a hang különböző árnyalatait. Sőt az utóbbiakat maga is képes szolgáltatni. Vannak olyan hullámok is, amelyekről tudomást szerez és olyanokká alakitja őket, hogy a testével felfoghassa. Itt van például a hullámtelefon, amely nélkül már nem képzelhetjük el az életet.

És ha ez lehetséges . . . miért nem képzelhetjük el akkor azt, hogy vannak lények, amelyek tökéletesebbek sokkal mint mi? 1 Amelyek az összes hullámjelenségeket, elektromosság, fény, hang és Röntgensugarak és még minden egyebet, ami ezek előtt, között vagy után van, eszközök és átalakitás nélkül, olyan tökéletesen fel tudják fogni, mint mi szemünkkel a fényt? Csakhogy nem egy szervük szolgál erre, hanem egész lényük. És olyan tökéletesen létre is képesek hozni őket, mint a hangot? És ha ez igy van, miért ne mehetnénk egy lépéssel tovább ; miért ne láthatnánk be, hogy akkor ezek a lények a jelenségek nagy különféleségét, bár egymástól megkülönböztetni képesek, mégis egy nagy egységbe foglalják, a mindenség egységébe. Hogy a fény nekik nem fény, a hang nem hang, az elektromosság nem elektromosság, hanem különböző erősségü kiélési formája annak a valaminek, ami a mindenség, a mindenség energiakészlete.

Az ő rendszerük látszólag olyan zárt, talán nem is sugároz ki energiát ; és akkor az ő öntudatuk ezt a mindent tökéletesen leképezi — vagy nem igy igaz, magában hordja. És amit az egyik befogad, azt mind egyszerre befogadta. S igy azután együtt alkotnak valami tökéletes felsőbbrendü harmóniát, amit úgy is hivhatunk: Élet.

Miért ne lehetne ez igy? !

Náluk aztán ilyenformán nincs különféleség, nem haladnak a differenciálódás felé. Éppen ellenkezőleg ; mindent egy nagy egyetlen egységbe gömbölyitenek ; ezért integrállények, mint az ösztönöm azt előbb megsugta nékem. Itt nincsenek példányok, egyedek. Individualizmus és kollektivizmus. Itt a rendszer a szent egység.

De ez nem pantheizmus. Az integrállény egy a szikláival, társaival, rendszerével ... de nincs, hogy ki és kit imádjon. Nem érzi azt, hogy ő külön lény, ebben a megvilágositó, ebben a szent pillanatban és megismerésben egynek érzi magát a mindenséggel. Hogy valamibe beleolvadt, jobban mondva előbb valamiről levált, differenciálódott.

Az integrállény mindezt nem érezheti ; jobban mondva nem tudhatja.

De az tény, hogy az integrállény több energiát, képességet halmoz fel magéban, mint például a sziklafal. És térben, alakban mégis inkább elhatárolt anyag. Cselekvésre csakis ő képes. Ő ennek a rendszernek a csápja.

Pedig akkor itt is van romlás, fogyás, az energiát pótolni, a testet táplálni kell . . . esetleg halál is van, születés is.

Erről még nem tudok semmit.

Erre is kaptam később feleletet.

Vissza a vízhez

Fáradt voltam.

Azt hiszem a gondolkodástól. Mert a szökdelés ugyan nem sok energiámat emésztette fel. Könnyen ment. A leghiresebb futóbajnok nem falja ugy a kilométereket, mint ahogy mi haladtunk. Ez nem is fárasztott ... de az agyam dolgozott lázasan az egész úton. Elálmosodtam.

Jó volna a víz partján aludni, ott már otthon vagyok. És hallom a víz csobogását, a Csöndes folyó zugását, abban a napot, eget, szerető szemeket, az egész elhagyott, megvetett, harcos, nyomorult, drága világot. Menjünk a vízhez.

De vajjon . . . annyi ideig tart a visszautazásunk, mint az idejövetel? ! Vagy ha a cél ismeretessé válik, társam odateremt bennünket egy villanás alatt? !

Lehet. De akkor megjelölöm ezt a helyet is, ahol most vagyunk, mert ébredés után — majd azt mondtam „reggel”, egyenest innen szeretném folytatni a felfedező utamat.

Kerestem egy tetszés szerinti szót, mondjuk: vissza. Megállottam és azt mondtam: vissza.

Előrementem és visszatértem. Azt mondtam: vissza.

Persze ő mindenütt velem

Azt hiszem, tudja.

Ha nem ; bolyongunk másfelé. Ugy is jó.

És most lássuk ; igaz-e, hogy egy integrállény nem felejt ; nem emlékszik ; csak tud szakadatlanul?

* * *

Felkiáltottam. Víz !

Elkábultam. És már olt ültem a víz partján !

Szédítő gyorsan repitett vissza a hullámszél.

Itthon vagyunk.

Határozott otthoniasságot éreztem már itt.

Vacsora? ! nem kell, takarékoskodjunk. Meg aztán nem is igénylem. Szerencsére nincs nagy étvágyam. Igy jó. Vajjon lebeg egy sas a vörös sziklák fölött? !

Csobog a Csöndes folyó habja? !

Hogy piheg most odafönn az élet !

Oltsuk el a lámpát ! Sötétség . ..

Jó éjszakát.

Álom

A csöndes folyó partján fekszem. Mellettem kankalin és ibolya kandikál ki a sarju fű közül; mondhatatlan kedves, zsongitó zene a tücskök cirpelése, a levegőt virágok illata teszi bóditóvá. Tágranyilt szemmel bámulok a bárányfelhős égre és a nagy Csend csodás élénkséget kölcsönöz az érzéseimnek, gondolataimnak. Nyugiéban megfeszül minden izmom, ahogy magabizón elnyúlok a csiklandós sarju füvön. Fen! a felhők alatt egy pacsirta énekel. Ismerős a hangja. Lent, nem messze tőlem a Csöndes folyó fodrozza szeliden hullámait.

* * *

Most, mintha valami rengetne, ringatna, szelid, anyáskodó kézzel.

Jó ez az enyhe, ritmusos mozgás. Már meg mintha emelkednék fölfelé ... és meglepve veszem észre, hogy a Csöndes folyó vize kiáradt, elöntötte a rétet, a gólyahir szelid fejecskéje még ott integet felém a borzas vizszin felett és az ár egyre dagad, magasabbra, mindig magasabbra.

Én a tetején, mint valami csolnakban; folyton feljebb emelkedőn.

A folyó medre pedig szinültig telve ifju emberek mozdulatlan, csöndes, szép testével. Ezért áradt ki a folyó, ez boritotta ki a partra, ezért hullámzom, emelkedek én is.

De nem gondoltam többé semmire.

Azt hittem, közelebb jutok a felhőkhöz és a pacsirtához.

A rengés erősödött, az ár dagadt.

Már elboritotta a fák tetejét. Egy távoli templom csúcsa úgy magasult ki a tenger közepéből, mint valami árva világitó torony.

Álomban ritkán gondolunk a pillanatnál tovább. Most is úgy volt. Beértem azzal, hogy igy jó és gyönyörteljes az élet, a nyugalom.

Nagyon magasan lehettem. Az új özönviz vitt a hátán. Egyszerre megpihentem. A víz visszahuzódott kissé.

Kemény sziklaágyon feküdtem. Sajátos szine különös visszfénnyel tükröződött a csöndes árban.

Megborzongtam. A vörös sziklák ormára jutottam. A következő pillanatban két fej bukkant fel a habok közül. Vizi lények vagy hajótöröttek. Nem kérdeztem. Egy nő és egy férfi.

A nő azt hittem, hogy Lea. De az arca sajátosan más jellegü volt, bár egy vonására sem tudok visszaemlékezni többé.

Átölelt. Hozzámsimult. Én reszkető karokkal vontam őt közelebb magamhoz. Finom bőrén áttüzelt testének ifjusága. Az ajkam szomjasra tikkadt. Édes ...

Az ifju feje eltünt a habok között.

Most még valami nagy sötétségre emlékszem. A víz mintha visszahuzódna. A szájamon egy meleg, vérző száj.

Zuhanunk. A mélybe, az éjszakába. Az ismeretlenbe. Nem félek!

Több aztán már nem is maradt meg az emlékemben.

 

További kóborlás

Nem mondhatom, hogy könnyü volt az ébredés. Görcsösen kapaszkodtam az álom egy foszlányába, szédülni akartam még és az ajkamon érezni a bizsergető melegséget. Pedig lassanként mégis észre kellett vennem, hogy alattam a szikla szilárd támaszt nyujt és csak a szokatlanul langyos, nyugodt levegő csókolja az ajkam. Valójában ez még jobb igy, mintha megint zuhanni kellene ismeretlen mélybe. Valahol itt őrködik a társam is, mindjárt felgyujtom a lángját, szólok neki, igenlem a fényét, de az álom csak nem akar kitakarodni kábult agyamból. Egyszerre világosság lobban föl. Előttem az integrállényem.

Jó reggelt.

Persze, tudhattam volna, hogy a gondolatomat is kitalálja. Keresztül lát rajtam, mint én az üvegen. Vagy hogy a gondolatok is hullámok és az a másik, mint minden hullámot, ezt is képes felfogni. Meglehet. Ez az ötlet aztán egészen felébresztett. Milyen furcsa volna az, ha a földön is ... aztán nem lehetne csalás, de azért csak jobban gyűlölnék egymást és mi is lenne akkor, ha egy nő megcsalná a kedvesét és én biztosan tudnám, hogy Lea ...

A rezgés pedig nem vész el, csak elhalkul és a halottak végső gondolatfoszlányai, túlélve gazdájukat, még sokáig lebegnének körülöttünk a légben.

Pedig miért ne lehetne ez igy?

Mióta alszom? Régóta... de mégsem. Éhséget nem érzek. Vagy hogy itt keveset igényel a testem, nem fárad, nem robotol, csak szemlélődik?! Jó volna. Meghosszabbitani az életemet.

Furcsa. Itt, ebben a nyomorult veremben, úgy ragaszkodom az életemhez, mint még soha. Mintha megtaláltam volna az értelmét. Vagy mintha valami várna rám. Pillanatig úgy érzem, mintha én is részese volnék ennek a barátságos, zárt, oltalmazó rendszernek. Elfelejtek sirni és nevetni, félni meg töprengeni, csak élem tovább az egyszinü, harmonikus életet és megközelitem azt a bizonytalan valamit, amit némely bölcs boldogságnak nevez.

Elfogyasztottam a reggelit és társammal újra útnak indultam. Sikerült visszavitetnem magam arra a pontra, amelyet előző első kirándulásomban, mint végpontot megjelöltem. Ráismertem néhány elhullajtott zsemlyemorzsáról, amely csak az én zsebeimből származhatott. Most már lassubb tempóban bolyongtunk, de közben teljesen képtelenné váltam az időtartam mérésére. Ugyanis megállapitottam, hogy nagyon ritkán és kevéssé vagyok éhes vagy álmos. Ezek nélkül a periódikusan ismétlődő szükségérzetek nélkül pedig semmi fix pontra, határkőre nem bukkantam, ami az időtartam méréséhez elkerülhetetlenül szükséges. Igaz, hogy kevéssé is érdekelt ez a dolog. Minden figyelmemet az engem körülvevő világ vizsgálatának szenteltem, de be kell vallanom, nagyon kevés eredménnyel. A hosszu, csőszerü barlang végetérhetetlen hosszuságban nyúlt el előttem, sima, felületes szemléletre majdnem egyforma alaku sziklatömbjeivel, amik a földön és az oldalfalakból emelkedtek ki sűrü összevisszaságban. Az integrállények mindenütt ugyanazon számban, ugyanolyan sebességgel röpködtek vagy pihentek. A levegő nyugodt és egyformán langyos mindenütt. Egyetlen változatosságot a társammal való beszélgetés jelentett, őt tanitottam... igen, én tanitottam őt a gondolatok közlésének arra a módjára, amit mi, emberek ismerünk. Persze nehezen ment, különösen azoknál a fogalmaknál, amelyek előtte ebben a földalatti életben ismeretlenek voltak: viszont az idevonatkozó gondolatképeimet azonnal átlátta, még mintegy bennem és csak egy jelet kellett keresnem a megjelölésükre. Hanem ha szavakkal gondolkoztam, az érthetetlen volt előtte. Lassanként hozzá is szoktam, hogy mindent filmszerüen egymásra következő képek sorozatában gondolnak el. Ez a játék eleinte mulattatott, később egészen második természetemmé vált. Még ma is gyakran ilyenformán gondolkodom. De csakhamar itt is eljutottam egy olyan pontig, ahonnan aztán nem birtam elmozdulni. A leggyakoribb, mellettünk előforduló tárgyaknak adtunk szójelet, az egyszerü cselekvéseknek is. A kérdéseimre azonban nem kaptam feleletet. Egyszer hirtelen lendülettel arra szántam el magam, hogy hosszu előadást tartsak az én integrállényemnek; lefestettem a mi egész földfelületi világunkat és emberéletünket. Beszéltem neki a bölcsekről, művészekről, tudósokról, a harcról, szenvedésről, vérbajokról és tüdővészről, a csókról és a gyermekekről, sziklákról és patakokról, napról, tengerről és felhőkarcolókról, születésről, halálról és gyilkosságról, ételről, italról, borról, vérről, pénzről, méregről és gyötrelemről. Emlitettem Plátont és Darwint, Bergsont, a bibliát és a spiritisztákat; a rádiót és a vallást, a papokat és a katonákat, asszonyaink fehér testét és az új rendszerű hadműveleteket. Kitértem az individualizmus és kollektivizmusra és a gondolkodás formáira. Elszavaltam néhány Ady-verset és eljártam a legmodernebb táncot. Közöltem egy omlette-receptet és elfütyültem egy Schopin-preludeöt. Kitértem a tavaszi párisi divatra, elmondtam az új darabom tartalmát, véleményt nyilvánitottam az alkoholról és az ópiumtilalomról, a Nyugati Ligáról és a Keleti Népszövetségről. Röviden vázoltam az atómok strukturáját, a kristályok életét és az újrendszerü balzsamozó eljárást. Pálcát törtem a jövő festészet iránya mellett és a technika várható fejlődési irányára hivtam fel az integrállény figyelmét. Beszéltem, beszéltem, mint egy őrült vagy mint egy megkergült politikus, beszéltem cél nélkül, ész nélkül, minden várható eredmény nélkül... csak azért, hogy a saját hangomat halljam és visszaszuggeráljam magamnak a multat. Csak akkor eszméltem rá a helyzetem furcsa és komikus voltára, amikor egy pár nyugvó, figyelő idegen integrállényt pillantottam meg körülöttem. Akkor láttam, hogy voltaképen egy kiálló sziklacsúcson állok, veszettül hadonászom és értelmetlen zagyvaságokat beszélek, mikor már a hallgatóság is odatelepedett körém. De milyen hallgatóság! Ezek nem helyeseltek, nem tiltakoztak, nem zajongtak, nem hordoztak körül a vállukon és nem csaptak fejemhez záptojást; ezek nem sirtak, nem kacagtak, nem verték össze a mellső lábaikat; ezek talán nem is értettek semmit az én gyönyörüséges szónoki remekemből, ami pedig más körülmények között határozottan értékes beszéd lett volna. Ezt igy utólag, pozitive megállapitottam, meg azt is, hogy kár volna érte, ha pusztába elhangzott szó, illetve az ürbe kisugárzott, veszendő energia lenne. El is határoztam, hogy majd lefekvés előtt leirom, de akkor már legnagyobb sajnálatomra egy szó sem jutott belőle az eszembe.

Hanem mégis, miért gyültek ezek az integrállények mind ide? Tanulni akarlak vagy féltek tőlem vagy talán bámulták nagyságomat. Idenézzetek! Hát ezt tudjuk mi meztelen, érzékeny, gyáva emberek! Mi ehhez képest a ti józan nyugalmatok, látszólagos örök életetek, indulatmentes értelmességtek . . . Igy én nekitüzesedve. De olyan furcsán, védőleg vettek körül, hogy mikor megelégeltem a dicsőséget és újra útra akartam kelni, kitörni társammal a körből, alig engedtek, csak mikor már jó ideje eltelt, hogy lecsillapultam. Talán egyszerüen bolondnak és közveszélyesnek tartottak? Nincs kizárva.

Ez a gondolat azután lehütött kissé. Most már megvártam, mig tovább kóborolhattam az előbbi zajtalan életemet. A kis epizódra pedig mosolyogva gondoltam vissza.

Nemsokára szokatlanul fáradtnak éreztem magam. Lefekvéskor azonban nem jött mindjárt álom a szememre. Eleinte csak minden rendszer nélkül csapódtak fel előttem a közelmult furcsa kalandos eseményei, azután láttam magam a földi világban, azzal a minden mindegy, mindent elhajitó gesztussal, ami végső eredményében ide taszitott ebbe az ismeretlen rejtélyes mindenségbe. Majd az ablakomon kihajolva integrállény barátomat pillantottam meg méltóságosan lebegve a levegőben, lent kavargó embertömeg, lovasrendőrök, zúgás, ágyulövés — erre vadásznak! — villan fel az agyamban, megrázkódom . . . azt hiszem, lázam van — állapitom meg. A fogam vacog és érverésem gyors . . . betegség ... és már látom az orvosomat, ahogy leszáll ide hozzám, ide az integrállények közé, ráteszi a fülét a mellemre és hallgat. Furcsa, hogy ő nem csodálkozik semmin. Ezen elgondolkoztam egy csöppet és lassan lehiggadtam.

Most már rendszeres nyugodtsággal sorakoztak a gondolataim. Átsuhant az agyamon a mi fejlődésünk iránya, az emberiség fejlődésének története. Láttam az ősembert, aki a karját meghosszabbitotta egy alkalmasnak talált bunkóval, igen a bottal diadalmaskodó ősembert láttam, aki lényegében nem tett egyebet, mint az a mérnök, aki a gőzkalapácsot konstruálta meg. Mindenki, aki valaha egy működő gőzkalapács előtt megállott és bámulta annak óriási elefánthoz hasonló vasfejét, hallgatta becsapodó döbbenetes dübörgését, felfogta a szemébe szökő villanásokat, valami homályos sejtéssel furcsa, bizsergő büszkeséget érzett. Ime valaki, aki hozzám hasonló, sőt nem is egy, de sok valaki együtt — esetleg még én is köztük, ha nagyon felcsavarnám az agyműködésemet — teremtett együtt vagy bármikor teremthet egy furcsa állatot, egy furcsa eszközt, ami képes arra, amire ember testének karjával soha! — óh ez a gőg nem más, mint az alig egyenesen járó vadember bunkós öklének goromba súlya. Ez az eszközökre, gépekre támaszkodás, ami erőt ad, pirámisokat húz fel, felhőkarcolókat merevit és gyárkürtökkel fúj kormot a felhőkbe. Ez varázsol selymet az asszonyok testére és ez kovácsol ékszert, meg kardot a fémből. Ez terjeszti ki környezetünket a föld ölébe, tenger mélyébe és a légkör gyürüjébe. Ez fejleszti az eszközgyártó észt egészen odáig, hogy évezredeken át gyötrőn boncolgassa annak a sphinxnek a néma mosolyát, amelyet egy játékos pillanatban maga teremtett meg magának.

Igen, ez az eszközgyártó kultura az, amely az első sajátosan emberi cselekvést sugalmazta Káinnak, hogy valamiért, ami nem étel, nem ital, nem nőstény, bunkóval lesujtson Ábelre. Ez az eszközgyártó kultura az, amelyik belső támasz nélkül fejünkre boritja az eddig kitervelt nagyszerüségeket és mint egy légmentesen záró haranggal lassu haldoklással fojtogat bennünket. Ez a nagyszerü, ez a döbbenetes, ez a széditő, ez a magasságos kultura az, amelyik olyan kivánatos eszközöket teremt, hogy egyesek, embercsoportok, nagy tömegek önmaguk kicsi erejét, szépségét, lényét megsokszorozandó, véres mészárlásokkal kelnek birokra értük. Mert akié a jobb és több eszköz, az a több és nagyszerübb ember.

És ebben a harcban egyrészt az eszközök teremtéséért, másrészt azok megszerzéséért és megtartásáért meggyöngült a tüdőnk, leromlott az izomerőnk, szivósságunk és ma már a magunk meztelen valóságában testileg és lelkileg kevésbbé vagyunk harcképesek, mint bunkós őseink. Persze, ha ezt összehasonlitjuk azzal, amit teremtettünk magunk körül, a veszteség nagyon eltörpül. De ha elgondoljuk, hogy mi az, amit ebben az egymás ellen, fajtánk egyedei és tömegei ellen folytatott harcban befelé nem alkottunk meg, holott könnyüszerrel megtehettük volna; akkor csöppnyi irigységgel és mélységes tisztelettel nézhetjük ezeket az integrállényeket.

Ezeket az integrállényeket, akikben a fájdalom és öröm érzései elsenyvedtek ugyan, akiknek nincsenek gépeik és eszközeik, de ahelyett befelé fejlődve egy nagy közös egységbe olvadva a felfogóképességnek majdnem tökéletes csúcsára érkeztek, de csak együtt, egyben alkotják azt a hatalmas, nagyszerü energiamennyiséget, amely a maga tömör öntudatában a tiszta jóság, mert csak a továbbfejlődést akarja és akarhatja. Az ő fejlődésük iránya; minél nagyobb energiatömörités egy csápban, egy pontban és minél tökéletesebb felfogóképesség ara, ami van. Igyekeznek mind hatalmasabb energiát kifejteni önmagától felbukkanó és közösen ismert közös célra, ami előbbre viszi az egész rendszert.

Az a természetem, hogyha egy gondolatot szépen logikusan kifejtek, végigboncolok, megnyugszom és valami csöndes gyönyörűség, optimizmus önt el.

Igy volt most is. Már nem bizonytalan a jövő, nagyszerü szenzáció, tudományos kaland a vállalkozásom és elcsigázott testemet, lelkemet kellemes zsibbadással pihenteti el az álom.

 

Unalom

 

Különös volt. Mikor a zavaros, kábult álomból felébredtem, újra meggyötörtnek, fáradtnak éreztem magam. Először itt az integrállények között. Amellett tudtam, hogy nem vagyok beteg. Minden szervem rendesen, nyugodtan működött és izgalmat nem éreztem a jövőm miatt. Mintha megint az a régi lankadtság boritott volna fátyolt az akaratomra. Jól esett tovább feküdni és nem érdekelt semmi, ami még velem történhetik. Az integrállény legkevésbbé. Az biztos, hogy a közelemben van és őrködik. Semmi veszély, alig valami változás. Az idő, mintha megdermedt volna, már alig érzem a sebességét. Persze, hiszen a szemléleti képeim alig változnak, a különböző lélektartalmak nem követik filmszerűen egymást. Pedig ez az épen, ami az időt teremti bennünk. Az időérzetünk nem más, mint a különböző külső és belső szemléletek által megalkotott lélektartalmak egymást váltogatása, illetve az ezáltal felidézett hullámmozgás felfogása. Bizonyos hosszuságu és váltakozásu hullámmozgásokat, mint fényt veszünk tudomásul, más lassúbb rezgést, mint hangot. A felfogott szemléleti képek egymásra következése is szakaszosan ismétlődve történik, bizonyos hullámzás jellegével; ezt mi mint időt érezzük. Ha nincs szemléleti képem, alszom. Nem érzek időt. Legfeljebb csak álmomban, hogyha bizonyos külső hang és fénytünemények minden elzártságom mellett is hozzám férkőznek, ami aztán egészen sajátságos és homályos időt teremt bennünk.

De elveszitjük az időt akkor is, ha vannak szemléleteink, csak változatlanok. Ez teljességgel sohasem érhető el, de megközelithető hipnozisban; amikor a médium folyton egy tárgyat néz és egy hangra figyel.

Az időérzetnek intenziv, tartós hiánya azután az, amit unalomnak nevezünk. Persze módunkban van azt megakadályozni, vagy úgy, hogy szórakozást, változatosságot keresünk, vagy úgy, hogy belső szemléleteinket, gondolatainkat futtatjuk gyorsabb tempóban. Igen, ez az — most már tudtam — ez az unalom, ami most fojtogatni kezdett. De nem hagyom magam!

Gondolkozni mégsem fogok sokat. Itt az integrállényekkel való kapcsolatomat zavarná, nem értenének jól meg és végül is rájönnék arra, hogy milyen reménytelen a jővőm, a pusztulás és magányosság képe gyötörne, elvágva mindentől, ami emberi — nem, ez, éreztem, nem vezethet jóra.

Maradt tehát a szórakozás. Melyiket is tudnám bevezetni ide, hogy frissebbé és változatosabbá tegyem életemet.

Szórakozás, játék . .. milyen elengedhetetlen szükségessége is ez az emberi életnek, kártya, lóverseny, tánc, sportok, társaság . . . nem baj, ha pénz adja is a lökőerőt hozzá, nem baj, ha a gyötrő sexuális vágyakozás festi is alá egyes mozzanatát, de mindig mássá teszi az életet, de üdit, szépit, gyönyörködtet ! Igy én, és csak egy csöpp kis szégyenkezéssel hesegettem el azt a feltolakodó megérzésemet, hogy bizony mi nagy gyermekek mér nem is tudunk őszintén játszani mert ha tudnánk igazán, akkor nem nyernénk el egymás pénzét, nem őrölnénk fel a harc küzdelmében az idegeinket, nem nevelnénk profeszszionista atlétákat, nem tanulnánk folyton változó divatos táncokat, hanem harmonikus társaslények módjára csiholnánk ki a játékból vérverejték és pénz helyett a nevetést és a felfrissülést. Csak a gyermek tud még nálunk játszani és nevetni igazán, a gyermek, akit nem ferditett torzzá a társas együttélésünk sok kinzóan groteszk furcsasága.

Kétségbeesetten kutattam az agyamban . . . valami mégis csak maradt ; a művészet! Az a művészet, ami őserővel buggyan fel a lélek gyermeki tisztaságu rétegeiből, ami összeolvaszt heterogén elemeket egy közös érzésben, egy közös célra. De már láttam is a művészeink hajladozó megalkuvását, az emberek, a tömegek elgáncsoló követeléseit, az iparszerüen művészi termelést, a megjuhászkodó berzenkedést, a szemeit erőszakosan eltakaró meglátást, nem, nem, azt mégse vegyék el tőlem, ezt hagyjátok meg ti integrállények, itt a zene, a zene, a gyönyörüséges, csodálatos szimfoniák, az élet magasságos zengése, én muzsikus voltam, én muzsikus vagyok, ne várjatok ilyet, ti még úgy sem ismeriek, nem ismerhettek, no várjatok ! És hirtelen csodálatos extázisban buggyan fel a lelkemben Beethoven egyik szimfoniája. Parancsoló kényszerüséggel gondoltam a hangokra és jelenitettem meg a zenedarab egyes fázisait. És megtörtént, amit akartam ; előbb tétován, majd mind erősebben zengett fel az integrállényem felől a szimfonia, megértette, felfogta bennem a hangokat, átvette a hangokat, ujjongok fel ! De hamarosan lecsappant a lelkesedésem, mintha ez nem volna ugyanaz a szimfonia. . . mintha én rosszul emlékeznék — pedig kitünő zenei memoriámra mindig büszke voltam — és mégse . . . vagy valami hiányzik abból a zenéből . . . valami megnevezhetetlen ... a föld szaga, a fű szine, az emberek közelsége . . . vagy, hogy már én sem tudom élvezni . . . igy talán. Nagyon letörtem.

A gondolataim összekuszálták a zene fátyolát, a hangok töredékesekké lettek, elhallgattak. Én pedig eltöprengtem.

Az integrállényeknek nem kell a zene. Nem kell a művészet, nem kell a játék.

Nekünk, embereknek életszükséglet. Bennünket a művészet visz előre, tesz jobbá, nemesebbé. Igen, hiszen ez érthető is.

Nálunk a művészet pótolja tetteink jóságát és szépségét. Szegényes kis kárpótlás, harmónia teremtés ; ahelyett, hogy az életben, cselekedetekben élnénk ki a még bennünk levő tisztaságvágyat, egyszerüségkeresést, egységretörekvést, ezt egy külön elhatárolt, kifejezetten semmi gyakorlati célt nem szolgáló alkotás csoportban, a művészetben hivjuk életre. Ez megnyugtatja a lelkiismeretünket.. . Oh, sirni tudunk egy könyv kopott lapjai fölött és a mozidarab csakis jól végződhet. . . ez felment bennünket az alól a kényelmetlen szükségérzet alól, hogy a valóságban is jók legyünk. Az eszközök keresésében, a gépkulturában differenciálttá bonyolódott lelkünk ezerszálú érzéseiből, vágyaiból a művészet szövi a betakaró csudafátyolt, de cselekvéseinkben továbbra is a nyilt egyéni önzés, a brutális és egyenes Kain féltékenység és a mohó, leplezetlen törtetés uralkodhatik. Óh, az emberek egységes, fenntartó, teremtő cselekvéseinek harmóniája lenne az a csodálatos szimfonia, amelyhez hasonló meleget még nem sugározott semmi művészet az emberi szivekbe. Ez van meg az integrállényeknél, nekik nem kell a művészet nemessége, összetartó ereje, a játék gyermekes próbálkozásai. Ők nem is értik meg a formákban kutatott harmóniát és az emberi lényekben rejlő kuszáltságokat. Nem, ők nem is foghatják ezt fel soha.

Az ember pedig csak életének egy pillanatában emelkedhetik fel a cselekvésnek ezen egységes, fenséges gyönyörtadó tisztaságára. Amikor két ember egy eljövendő életet teremt. De ha lehet, ezt a gyönyört is szeretik lerántani a játék másodrendü zavarosságáig, azáltal, hogy belekuszálják a differenciált élet ezernyi hálózatába — pénz, hiúság, tilalom és parancs!

Furcsa, hogy én itt mindent tisztábban és egyszerübben látok, mint földfeletti életemben, az integrállények egyszerü logikáju áttetsző világa, nyugodt, biztos cselekvései adnak a gondolataimnak valami tiszta elhatároltságot, ami meglep, de egyszersmind megnyugtat. A gondolataim most ritkábban siklanak le helyes útról, mint ezelőtt. Az is bizonyos, hogy most az érzelmemet nagyobb csönd burkolja be.

Elfáradtam, lehunytam a szemem. Most igazán nem gondoltam többé semmire. Ujra mély álomba merültem.

Az ébredésem gyors volt és tiszta. Utrakészen pattantam fel. Indulhatunk !

Sokáig kóboroltunk, kutattam, kerestem, de mindig, minden ugyanaz maradt.

Az integráltársam volt csak valamivel megértőbb irányomban. Ez azt is jelenti, hogy a multkori egészségtelen, lázas töprengés, gondolkodásroham nem ismétlődött. Tisztább, áttetszőbb voltam. Éltem. És ugy éreztem, nem is kell más.

Váratlan események

A vajaskenyér készletem körülbelül a felére csökkent és már ötször aludtam a folyó partján, mikor egy reggel a szokott módon megreggelizve, mosakodva, majd útrakelve, újra kizökkentem közömbösségemből, újra éreztem félelmet és megdöbbenést, mert tanuja lettem a legnagyszerübb jelenségnek, amit ember valaha is látott és ami mindennél jobban bevilágitott az integrállények életébe.

Az utunk eleinte semmiben sem különbözött a többitől. Szökeltünk, repdestünk, mint máskor, ismerős tájak és egyforma lények között. Már voltaképen le is mondtam arról, hogy valaha is valami történjék velem — holmi szónoki kiruccanásoktól régen elment a kedvem — amikor egyszerre szokatlanul sok és élénken nyüzsgő integrállényt pillantottam meg. Ezek most cselekedni akarnak valamit — ezt éreztem azonnal ... de különös módon nem érdekelt, hogy mit. Forogtak, gyülekeztek, újak érkeztek . . . sőt az én társamon is lassanként mintha valami izgalom vált volna urrá. Ez már mégis közelebbről érintett és kezdtem figyelni a dolgot. Most mintha megállapodtak volna valamiben, az egész raj lecsillapult és megállt. Én folytatni akartam utamat, de a társam most elharsogta a tiltó szót, hogy nem! Nem?! És miért?! Döbbentem meg kissé. Pókhálós agyam nehézkesem müködni kezdett, de semmi, éppen semmi elfogadható magyarázatot nem találtam. Persze mindamellett tüstént engedelmeskedtem, mert szentül meg voltam győződve, hogy minden az én javamra és csupán csak az én kedvemért történik. Oh emberi önzés! Még a föld alatt is mily nagy a hatalmad.

A következő pillanatban azonban az én engedelmes, alázatos szolgálatkész társam, aki eddig csak az én titkos gondolataimat és kivánságaimat leste, aki eddig, ugy éreztem, tisztán az én személyes szolgálatomra volt kirendelve, egyszerre megindult és harsányan, parancsolóan kijelentette, hogy igen !

Igen; ami azt jelenti, hogy kövessem én őt, amerre megy, nem kérdezve semmit és nem tudva semmiről, hogy ő az úr és én a szolga és az ő tetszéséhez szabjam a lépteim irányát. Még mindig azt hittem; ez miattam történik. Most mutatni akarnak valamit.

Egy oldalt kiugró lapos, elég magas sziklatömbre vezetett. 0 leszállt onnan, én utána . . . illetve csak szerettem volna, mert erre igen udvariatlanul rámdörmögte, hogy nem !

Nem. Azaz, hogy ne mozduljak. Egyedül maradjak itt ezen a sziklán. De hiszen ez . . .

... Ez nekem sehogy sem tetszik . . . akartam kiegésziteni a gondolataimat, amire azonban nem maradt időm a meglepetéstől és döbbenettől. Mert ebben a pillanatban a fény kialudt és engem koromsötét éjszaka vett körül. Mi ez? ! Levették rólam a kezüket? Megbántottam őket? ! Vagy csak meguntak és most itt hagynak sorsomra ebben a pusztaságban, vagy éppen elakarnak itélni és azért gyültek itt mind össze körülöttem? !

Nirvána hol vagy? Mégis verejték ütött ki a homlokomon.

Reszkető kézzel próbáltam felgyújtani kicsi zseblámpámat. Sikerült is. De felzugott mellettem a nem! Ösztönösen eloltottam. Itt nincs ellenszegülés. Hatalmukban vagyok. És most beteljesedik a sorsom

Kinos, halálfélelmes percek következtek. Vagy órák? Nem tudom. Folyton azt vártam, hogy mikor zúznak halálra vagy engednek rám valami gyilkos hullámokat. A sötétben és csendben csak a vérem zugását hallottam és a szivem dobogását számolgattam. Véres ködbe borult előttem mult és jövő . . . úgy álltam ott a sziklán, mint egy meztelen, elátkozott ember a mindenség kitátott torkában . . . Azt éreztem, hogy riadt, zugó vérem most tüstént felpattantja egy ütőér falát és kiszökik. Még vágytam is utána, hogy történjék meg ez mielőbb.

Mikor egyszerre lassú zugásra lettem figyelmessé. Mint egy messzi vizesés vagy egy villanygép zörgése. Ez a hang visszaadott önmagamnak.

És most az egyszer nem fogok engedelmeskedni. Ugyis mindennek vége! És még a halál is jobb ennél a szörnyü lélekgyilkoló várakozásnál, ami előbb, utóbb megőrjit. Különben is — mit veszithetek? ! Már volt annyi erőm, hogy elővettem a villanylámpám, a zaj felé irányitottam és hirtelen elszántan felcsavartam.

Csodálatos látványban volt részem, amit nem vártam és ami ezért szörnyen meglepett, de egyben meg is nyugtatott.

Tőlem kissé távolabb a szemközti sziklafalnál egy félköralaku mélyedésben, óriási körben, sürün egymáshoz tapadó láncban mozdulatlanul állottak az integrállények. Valami szent, szertartásos nyugalom és áhitat ömlött el rajtuk, a levegőben pedig, mintha a sziklákból hozzájuk felszálló porfelhő vagy köd lepné be őket. Ennyit tudtam csak futólag kivenni, amikor menydörgésszerü robajjal, mintha egyszerre mind megszólalna és a sziklák, a barlang is velük harsogná, bömböl felém, hogy

Nem!

És már ki is aludt a lámpám. Én azonban nem féltem többé.

Azok ott nem törődtek velem. Azok ott valami mással voltak igen intenziven elfoglalva. És végül; azok ott nem bosszuállók.

Hogyan is kételkedhettem egy pillanatig is a jóságukban, előrelátásukban! Ezek a drága lények mindig csak engem szolgáltak és most csupán egyet kivántak tőlem; hogy ne zavarjam őket valami ismeretlen cselekedetükben. Én pedig ezt az egyet sem teljesitettem. Én a kételkedő, bizalmatlan, nyomorult féreg az első váratlan eseménynél azt hittem, hogy az én silány életemre törnek és harcolni akartam ellenük. Lehoztam nekik a földi morált, az emberi rontást, de ne féljetek ti sem. Bánom, sajnálom, nem teszem többé. Bizom bennetek, ti integrállények, ti jók, ti nemesek és nem kiváncsiskodom.

Nyugodt várakozásban telt az időm. Vérem lecsilapult. Agyam megnyugodott.

És a rejtély leple föllebbent, amikor a legkevésbé vártam.

(Folytatása a következő számban)