Unamuno nevét politikai szereplése, a spanyol diktatura elleni nyakas küzdelme, internálása és vakmerő menekülése tette európaszerte ismertté a legutóbbi években. Ennek köszönheti azt is. hogy munkái egyszerre ismertek lettek s franciára, németre leforditották őket. Pedig a politikai aláfestés nélkül is megérdemelték volna felfedeztetésüket. Két fő műve: „A tragikus életérzés” és „Don Quijote” még a háboru előtt iródott, de Európában ismertté csak most lett. Németül Otto Buk adja ki Unamuno munkáit s most jelent meg (Münchenben, Meyer & HessenVerlagnál) a „Don Quijote és Sancho élete”, amelynek utolsó fejezetét adjuk itt teljes forditásban. Rövid tájékoztatásul előrebocsátjuk Otto Buek bevezetésének egy érdekes és tanulságos részletét.

„Két fő művében, a „Tragikus életérzésben” és a „Don Quijoteban” Unamuno az ő sajátos világélményéből fakadó alaphangulatának és lelki alkatának két különböző módon adott kifejezést: az elsőben a filozófia fogalmi nyelvén, a „Don Quijoteban” a költészetnek az érzés közvetlenségét jobban megközelitő formájában. Unamuno életérzése sötét, komor alaptónusu, tragikus szinezetü, amely annak az ősellentétnek nagy feszültségéből fakad, amelyet a véges-végetlen, az időbenlevő-örökkévaló ellentétes fogalompárral szoktunk kifejezni. Unamuno embere ez az ember, aki teljes mélységében átéli lelkében e két ellentétes alapelv konfliktusát, akiben az ellentétes hatalmak találkoznak, hogy harcukat megvivják. Ebben a harcban áll Unamuno szerint az igazi élet. Unamuno embere a heroikus, tehát a donkijotei ember, az az ember, aki felveszi a harcot a legnagyobb értékekért, az az ember, aki mindkét lábával a földön áll, de ugyanakkor fejével egy másik ideálvilágba nyúlik belé. Minthogy azonban kiindulás pontját a másik világból veszi s ennek szabályait teszi cselekedetének zsinórmértékéül, tettei az egészen a földön maradott ember számára botorságoknak fognak látszani. Igy Don Quijote kalandjai és hőstettei is az elmezavar szüleményének látszanak mindaddig, amig mélyebb értelmet nem nyernek, bár olyan értelmet, amely csak más dimenzióban értelem, csak ebben nyer teljesülést. Don Quijote Unamuno számára nem a régi lovagkor felbomlását jelenti, hanem egy új hőskor kezdetét, amely ugyan nevetséges az emberek előtt, de épen azzal tetőzi be önmagát, hogy magára veszi a nevetségesség súlyát is, dacol ezzel is és ezzel fogja végül legyőzni az eltompult világ ellenállását.

... Ime eljutottunk, én olvasóm, a véghez, ennek a szomoru történetnek befejezéséhez, ami nem más mint Don Quijote életének megkoronázása, a halála. Mert minden élet a halálban koronázódik meg és nyeri beteljesülését. A halál fényében kellene igazán vizsgálat alá vennünk minden életet. Ez annyira igy van, hogy a régi bölcs mondást: amilyen az élet, olyan a halál, sicut vita finis ita, igazában vissza kellene forditani és úgy mondani: „amilyen a halál, olyan az élet”. Az átszellemült és dicső halál magában fölségessé tehet egy életet, akármilyen közönséges és alsórendü is volt azelőtt és a nem szép halál visszafelé is elcsúfithatja életünk, bármilyen szépen folyt is az le a valóságban. A halálban az élet misztériumának és rejtett ősokának fátyla lebben föl előttünk. A Don Quijote halálában az ő Don Quijote-i életének misztériumára árad világosság.

Hat napig őrizte az ágyat folytonos lázban. Az orvos már föladta az életét. A lovag egyedül feküdt és aludt hat óra hosszat egyfolytában. „Az emlitett idő után azonban felébredt és hirtelen fölkiáltva, hangosan szólalt meg: Áldott legyen a mindenható Isten, aki engem ilyen jótett kegyében részeltet ! Valóban kegyesszivüségének nincs határa, még az emberek bünei sem tudják azt kisebbiteni vagy megakadályozni.” Milyen kegyes szavak ! Don Quijote huga megkérdezte, hogy mire vonatkoztak azok s a lovag igy válaszolt:

„Arról a kegyesszivüségről szóltam, édes hugom, melyet Isten velem szemben ebben a pillanatban tanusit. Isten, akit büneim sulya sem tart vissza attól, hogy kegyesszivüségét irántam is gyakorolja. Nekem most már világos és tiszta a gondolkozásom, megszabadult az esztelenség sürü homályától, mellyel a visszataszitó lovagregények olvasása felhőzte körül szellemem. Csak most látom tisztán azoknak értelmetlenségét és hazug voltát. És telve vagyok fájdalommal, amiért tévedésemre olyan későn jöttem rá, hogy annak jóvátételére sem marad már időm más könyvek olvasásával, amelyek igaz világosságot gyujthatnának lelkemben. Érzem, hugom, hogy közeleg a vég. Szeretném legalább halálommal bizonyitékát adni, hogy életem nem volt mindvégig annyira rossz, hogy az eszeveszett hirnevét hagyjam magam után; s ha tényleg az is voltam, legalább halálommal nem szeretném ezt megerősiteni.”

Szegény, szegény Don Quijote, közvetlenül a halál kapuja előtt, már a halál visszfényének sugaraiban fürödve ismeri be, hogy egész élete nem volt más, mint álom és esztelenség. Az élet álom ! Ez a végső igazság, a végső megismerés, amelyhez Don Quijote halálával eljut és ebben megegyezik testvérével, Sigismondoval.

De még ekkor is panaszkodik, hogy nem olvashat más könyveket, melyek új világosságot kelthetnének lelkében. Ó nagylelkü lovagom, még mindig nem csalódtál hát eleget a könyvekben? Mert nézd csak, nem a könyvek-e az oka, hogy kóbor lovag lettél, nem a könyvek vittek-e arra a gondolatra, hogy játszad a pásztort? Hátha azok az uj könyvek is, melyektől lelked világosságát most reméled, csak új, más irányu lovagi kalandokba döntenének téged? Emlékezzünk csak Inigo-ra és Loyolá-ra, aki épp úgy, mint lovagunk sulyosan megsebesülve feküdt ágyán Pámplunyá-ban és kérte, hogy időtöltésre lovagregényeket adjanak neki. De lovagregények helyett „Urunk Jézus Krisztus életé”-t adták kezébe és a Flos sanktorum-ot s ez a két könyv elég volt arra, hogy Isten vándor lovagja váljék belőle.

Ezután a jóbarátait hivatta Don Quijote, a papot, a baccalaureus Sanson Carasco-ot és Miklós mesteri, a borbélyt, hogy gyónjon és megcsinálja végrendeletét. De alig lépett be szobájába a három föntnevezett, Don Quijote már feléjük kiáltotta: „Kivánjatok szerencsét nekem, uraim, hogy nem vagyok többé Don Quijote de la Mancha, hanem Alonso Quijano, a jó, ahogy engem régebben hivtak.” Pár nap előtt Don Alvaro de Tarfe-val beszélgetve, mikor az őt a jó Don Quijote-nek nevezte, azt mondta: „Nem tudom, hogy jó vagyok-e, de annyit merek mondani, hogy rossz sem vagyok”, amiben talán az evangélium kijelentését akarta ismételni, „miért nevezel te engem jónak; senki sem jó, ha nem az egy Isten”. Most azonban, halála előtt és a halál fényétől megvilágitva mégis azt mondja, hogy őt élete folyása alatt a „jó”-nak nevezték el. Neveztek, neveztek I Milyen nehéz is, én Don Quijote-m, az esztelenség gyökereit a te életedből kitépni ! Elneveztek, lovagom! És tovább folytatva kegyes beszédét, kijelentette, hogy ő most ellensége a „Galliai Amadis”-nak és az ahhoz hasonlók megszámlálhatatlan seregének. S amikor a három vendég Don Quijote-t igy hallotta beszélni, „egész biztosra meg volt győződve, hogy valami új fajta őrültség vett erőt rajta.” Es igazuk is volt, mert lovagunkat új őrültség keritette hatalmába, az utolsó, a gyógyithatatlan őrültség, a halál őrültsége.

Az élet álom, igaz, hanem mondd nekünk, szerencsétlen Don Quijote, mondd nekünk te, aki végre fölébredtél esztelenséged álmából, hogy még halálodban is átkozd azt, mondd csak, vajjon nem álom-e a halál is? Es ha a halál valóban csak örök álom volna, álmok nélküli álom, amelyből nincs többé fölébredés, akkor, édes lovagom, ugyan mivel érne akkor többet az értelmesség, mellyel a halálba mész, életed minden esztelenségénél? Ha a halál is csak álom, én Don Quijote-m, miért lettek volna akkor az óriási szélmalmok, a birkanyáj-hadseregek, miért lettek volna akkor Dulcinea, a parasztlány és a többi emberek, tréfálkozó és gunyolódó élőlények? Ha a halál is csak álom, akkor a te halhatatlanságra törekvésed is esztelenség, semmi más, csak egy nagy, nagy esztelenség.

S ha a te balgaságod csak hiu álom volt, akkor mi egyéb, mint álom minden emberi heroizmus? Mi volna egyéb, mint hiu álom minden erőfeszitésünk embertársaink javára, a segitség, melyet a rászorultaknak nyujtunk és harcaink az elnyomók ellen, mi lenne mindez más, mint hiu álom? És ha a te eszeveszett vágyakozásod arra, hogy végleg meg ne haljál, szintén csak álom és hiuság volt, akkor a baccalaureus-oknak, a Carasco-knak, a hercegeknek és a Don Antonio Moreno-knak, egy szóval mindazoknak, akik csak gunyolódnak a hősiességgel és jósággal, melyek fölött üres óráikban szoktak mulatni, akkor nekik, csak nekik volt igazuk. Ha törekvésed az örök életre valóban csak hiuság és álom volt, akkor a szinigazságot az Odysseia ebben a versében találjuk: „Az istenek azért hajszolják vesztükbe a halandókat, hogy az utódoknak legyen mit megénekelniük.”

És akkor teljes joggal állithatjuk Sigismondo testvéreddel együtt: „Az ember legnagyobb bűne az, hogy megszületett.” De ha valóban igy volna, jobb lenne nekünk, ha a nap fényét soha meg nem pillantottuk és az élet lehelletét soha magunkba nem szivtuk volna.

Mert mi is volt az, oh én Don Quijote-m, ami őrült vágyakozásod a marandó név és dicsőség után olyan kiapadhatatlanul táplálta, ami forró küzdelemre tüzelt, hogy az emberek emlékezetében dicsőséggel élj tovább, ha nem az izzó vágy arra, hogy végleg meg ne haljál, ha nem a halhatatlanság keresése: apáinktól ránk maradt, közös, emberi örökségünk? „Mert él bennünk a vágy az isteni iránt és őrületes erővel nyilvánul meg belsőnkben a törekvés, hogy többek legyünk annál, amik tényleg vagyunk.” Hogy kortársad, Pater Alonso Rodriguez szavaival éljek, „mi egyéb vihet minket arra, hogy mindenek akarjunk lenni, ha nem a rettegésünk, hogy végleg a semmibe sülyedünk, ezt látva nagy szükségünkben az egyetlen menedék útnak a megsemmisülés rettenetes örvénye elől.”

Csakhogy ebben a pillanatban Sancho is elért hitének csúcspontjára, amelyre annyi ingadozás, visszaesés és ellentmondás után sikerült végre felküzdenie magát s amikor urát megcsalatkozva és bátorságát vesztetten látta, ő kezdett el beszélni imigyen: „Most, Szenyor Don Quijote, most, mikor megjött a hir, hogy Dulcinea az elvarázsolástól fölszabadult” most, éppen most jön kegyelmességed ezekkel a dolgokkal? És most, mikor annyira közel jutottunk ahhoz, hogy végre pásztorok lehessünk, amikor életünket már örökös ének között tölthetnénk tovább, most akar kegyelmességed a remeték közé menekülni? Istenre kérem, aki teremtette, hogy ne folytassa tovább, jöjjön már magához és ne higyjen ezeknek a meséknek.” Milyen rendkivüli szavak: „Jöjjön már magához ! Jöjjön magához és ne higyjen ezeknek a meséknek!” Oh, Sancho barátom, a te urad többé nem jöhet magához, mert vissza kell térnie annak kebelébe, aki minden élet szülője, vissza kell mennie az anyaföldbe, amelyből kiépült s amely most örök éjjelébe fogadja ujra. És szegény Sancho te bizony egyedül maradsz a hiteddel, azzal a hittel, melyet urad, Don Quijote öntött beléd.

Sancho lesz a te szellemed örököse, jó lovag, Sancho, aki nem halt meg és mi, a te követőid, bizton reméljük, hogy egy szép napon az ő Don Quijote-izmussal eltöltött lelke egyszerre csak tágulni kezd, hogy apród kora régi emlékei kivirulnak majd benne és házadba vonulva, a te fegyverzeted ölti magára, miután a falusi kovácshoz vitte azt, hogy termetéhez és idomaihoz alakitsa hozzá. És kivezeti újra istállójából a Rosinantet, rászáll, lándzsádat kezébe veszi, azt a lándzsát, mellyel te a gályarabok szabadságát adtad vissza és porba döntötted a tükörlovagot — és hugod kiáltozásaival nem törődve, kivonul a küzdelem terére és megkezdi újra a kalandok életét, vérthordozóból kóbór lovaggá lépve elő. És akkor, én Don Quijotem, csak akkor fog a te szellemed ezen a földön igazán gyökeret verni. Sancho, a te drága Sanchod, a jó Sancho veszti majd el a józan eszét, miután te a halálos ágyon gyógyultál ki esztelenségeidből. A Don Quijote-izmust igazán Sancho vezeti majd be az emberek közé és szerez ott neki maradandó, örök polgárjogot

Tartsd meg, ó Istenem, ó tartsd meg álmait és hitét Sanchonak is, oltsd bele az életének örökkévalóságában való hitet és kebled végtelenségében álmodoztasd őt arról, hogy pásztorrá lett, aki véget nem érő dallal énekli az örök, kimerithetetlen életet, azt az életei, mely te vagy magad, ó Isten ! Tartsd meg benne ezt a hitet Spanyolországom Istene ! Mert nézd, ó Uram, azon az áldott napon, melyen a te szolgád Sancho esztelenségéből szintén kigyógyulna, hasonlóképen neki is meg kellene halnia és vele együtt pusztulna Spanyolország, a te Spanyolországod, ó Uram ! Te teremtetted ezt a népet, szolgáidnak, Don Quijotenak és Sanchonak népét. Te épitetted fel egész lényét az egyéni hallhatatlanság hitére. Lásd Uram: a mi jogunk az élethez és hivatásunk az emberek között épen abban rejlik, hogy ezzel a mi szivbeli igazságunkkal világositsuk meg az emberek lelkét és szellemét a logika, az okoskodás és a számitás ködképeivel szemben és hogy vigasztalással szolgáljunk azoknak szive számára, akik e világi álom-életre vannak itélve. . .

* * *

A történetiró még följegyzi, hogy a lelkész a birósági irnokhoz fordult „egy bizonyitványért arról, hogy a jő Alonso Quijano, akit általában Don Quijote de la Mancha néven ismertek, valóban elhagyta a világi életet és természetes halállal mult ki ; erre a bizonyitványra pedig, amint mondá, főleg azért van szüksége, nehogy valamelyik másik iró hamis szándékkal a lovagot halottaiból fel akarja támasztani.” És valamivel fenebb ismételten kijelenti, hogy a lovag „egész hosszában igazán és valósággal halottan kiteritve fekszik és igy teljesen kizárt dolog, hogy még egy harmadik utazást is kezdjen vagy ujabb kalandokba bocsátkozzék.”

De hogyan? Elhiszi-e valaki, hogy Don Quijote halottaiból nem fog föltámadni? Hiszen még mindig sokan meg vannak győződve, hogy meg sem halt és az, aki a valóságban meghalt nem Don Quijote volt, hanem Cervantes, az iró, aki a lovag halálát akarta. Vannak akik azt hiszik, hogy föltámadott a harmadik napon és vissza fog még térni e földre halandó emberi testével is. Mindezt pedig azért, hogy ujabb méltó tetteket hajtson itt végre. De vissza fog térni biztosan akkor, mikor Sancho, aki emlékeinek súlya alatt ma még meggörnyedve jár, forrni, tüzelni érzi majd ereiben a vért — azt a vért, mely mind erősebben duzzadozott már akkor benne, mikor még mint apród vett részt a kalandokban — vissza fog térni, mikor, amint már szó esett róla, Sancho újra megnyergeli a Rosinantét és urának fegyverzetében és lándzsájával a kezében kiront, hogy most már ő játsza a Don Quijote-t. Akkor föltámad majd a Sancho ura is, hogy hussá és vérré váljék egykori szolgájában. Azért hát bátorság, vitézlelkü Sancho, tartsd ébren a belsődben élő hitet, melyet annyi fáradtsággal és önmegtagadással igyekeztél mindig megőrizni és erősiteni magadban. Bátorság én Sanchom !

* * *

Isten őrizzen attól, hogy olyan dolgokról és eseményekről akarjak beszámolni, melyek minden történetirók legalaposabbjának, a Don Quijote irójának kerülték volna ki a figyelmét. Sohasem hittem magamról, hogy tudós vagyok, még kevésbbé merészkedtem arra, hogy Mancha-i lovag archivumaiban kutassak. Amit magam elé tüztem nem több, minthogy a lovag életét magyarázgassam és megvilágitsam.

„Csak egyedül az én számomra született Don Quijote, valamint én az ő számára ; neki emlékezetes tetteket kellett végrehajtani és nekem le kellett azokat irni” — mondatja Don Quijote költője a tollával. És én a magam részéről kijelenthetem, hogy Don Quijote és Sancho csak azért születtek, hogy életüket Cervantes örökitse meg és hogy azt én kommentálhassam és magyarázzam. Viszont egy Cervantesnek kellett eljönnie ahhoz, hogy ezt ez élettörténetet elbeszélhesse és én születtem arra, hogy azt magyarázzam... Mert csak az irhatta le, csak az magyarázhatta és kommentálhatta a te életed, uram Don Quijote, akit szintén magával ragadott a te őrült vágyakozásod, soha meg nem halni. Azért kérlek tehát, uram és védő pátrónusom, könyörögj érettem és lépj közbe érdekemben, hogy tobosoi Dulcinea, aki Sancho korbácsütéseinek jóvoltából már felszabadult a varázslat alól, kezeivel vezessen engem nevem és dicsőségem örökkévalóságához. És ha az élet tényleg csak álom — engedd meg, hogy örökösen álmodjak!