Egy gimnazista öngyilkossága

A 16 éves gimnazistát délben arcul üti az apja. A fiú állítása szerint a 10 márkát elveszítette. Az apa dorgálására azonban duzzog. Leül a zongora mellé és azt mondja: „nem tűröm az ilyesmit.” Délután minden engedély nélkül egy football meccsre megy, este és éjszaka ide-oda kószál a szabadban. Kora hajnalban egy helyi vonat elé veti magát.

13 éves koráig derüs gyerek. Későbbi arcképei tulságosan komoly, éles arckifejezéssel ábrázolják. Egész arcán fölényes és gúnyos mosoly ömlik el, odahaza sötét és kesernyés. Ha az apja anekdotákat mesél a fiú savanyú képet vág. A szüleit mint „spíszeket” nem szíveli és „húzza” őket; talentuma van a csipős megjegyzésekhez.

Nagyon komoly és nagyon súlyos olvasmányokba merül el. Dosztojevszkijt olvas. Az iskolában legutoljára különös érdeklődéssel olvasta Hamletet. Édesanyjának azt mondja egyszer, hogy Hamlet olvasása benne az élet haszontalanságát tudatosította. Hamlet példányában verssorokat húz alá: „O schmölze doch dies allzu feste Fleisch...” Sőt ezt a verssort kétszeresen.

W. gyakran jár egyedül. Igazi barátja nincs. Utolsó hetében gyakran bezárkózik a pincébe, mivel itt nagy nyugalom veszi körül. Nagyon erősen nacionalista szellemű iskolába jár, amelyből édesapja kiveszi, mert teljesen izolált, pl.: nem hívják meg a közös baráti, esti összejövetelekre stb. Ő maga nem nagyon kívánkozik el ebből az iskolából. Konzervatív, zsidó, de odahaza antiszemita nyilatkozatokat tesz. A család különben is nagyon szégyenli zsidó mivoltát s az asszimiláció szélén áll. W. egy ideig éjjel bezsírozta a haját, hogy sima, árja frizurája lehessen.

Az utolsó időben nagyon különösen vontatott a beszéde. írásbeli kifejezése oly annyira ügyetlen, hogy tanára az írásbeli dolgozatait „idegenszerű”-eknek találja. Teljesen visszavonulva él. Zárkózott. Nem képes csatlakozni, a társaságbeli érintkezéshez szükséges formákkal nem rendelkezik, nincs benne semmiféle talpraesettség. Átlag tanuló, űz valami sportot, az utolsó évben azonban hanyag. Muzikális; különösen az álmodó Chopint szereti. Alkalmi passziók, mint bélyeggyüjtés, rádiózás hevesen igénybe veszik.

Különös vonás: van egy kis zsebpénze, a szülei azonban gyakran állapítják meg, hogy kisebb összegek erejéig meglopja őket, anélkül, hogy bevallaná, amikor rájönnek. Nem vesz részt semmiben, nem örül semminek s midőn szülei gazdasági helyzete az utolsó években jelentősen javul, direkt kijelenti, hogy a modern lakás „nyomasztólag” hat reá. Hallani még valami rajongásáról, amelyet állítólag egyik tanára lányával szemben táplál, akiknél gyakran tartózkodott. Ez azonban nem biztos.

A családban van még egy göthös, nagyon öreg nagybácsi. Ettől az öngyilkosság előtt egy fél évvel azt kérdezte, vajjon nem volna-e hajlandó kiugrani vele együtt az ablakon. Ezt az öreg gutaütött embert egy napon összekarmolt orral, szemüveg nélkül találják a fotöjében s W. aki vele volt, sehol se található. Kiderül, hogy W. hátulról az aggastyán fejére egy hűtő-vedret húzott, hogy halálosan ráijesszen. Tettét, amidőn felelőségre vonják, bevallja, mert mint mondja: mi van ennek az embernek az életből, W. különben, mielőtt rájöttek volna tettére, az összetört szemüveggel gyorsan az optikushoz futott, hogy a dolgot eltussolja.

A halál gondolata nyilvánvalólag rég foglalkoztatta. Jellemző, hogy a legutolsó nyaralás alkalmával egy sort sem írt arról a súlyos turista szerencsétlenségről, amely közvetlen közelében történt. Ezt az esetet nyilvánvalólag önmagának tartja meg, mert ezáltal valami titokzatosság veszi körül s a dolgot személyes ügynek tekinti, amelybe nem engedi meg, hogy betekintsenek.

Halála előtt kb. két héttel iskolai füzetében Hamlet egy tartalmi kivonata mellé ceruzával három gyerekesen durva képecskét rajzol. Ezek a rajzok vasúti sinek, melyeken egy ember fekszik, egy vonat meg közeledik. Az egyik képen az ember még érintetlenül fekszik a sineken, a másikon már fel van darabolva. Oldalt ceruzával a következőket rajzolja: egy öreg ember ül egy fotöjben, mellette egy nyíl s ezek a szavak: „ez, vagy” s azután egy halálfej és egy vas-út képe. (A határozat tehát már meg van; a leszámolás már a kivitel kezdete; a valóságos tettnek már csak be kell következnie; a tett kikezdése bizonyos kényszerűséggel maga után vonja a hiányzó részt. Vagy –: az embernek külső vagy belső körülmények által sikerül ezen az akut perióduson keresztül lábalni, ebben az esetben azonban az affektus elhasználódik a mostani alkalomra; az ember egy nagyobb idő számára megmenekül, ennek az élménynek már feltört pályája azonban veszélyesen visszamarad.)

W. apja testes, életerős ember, kicsit izgékony, meglehetős szabad horizonttal. Erősen dolgozik. W. édesanyja sokat betegeskedik, ideges fájdalmakban szenved, sürűn lehangolt; nagyon muzikális. Testvére szintén öngyilkossággal végezte, közvetlenül egy sikerült vizsga után. Ennek az esetnek a részletei nem világosak. Nővére gyermekágyban lelkileg megbetegedett. Az anyának nagyon komoly édesapja volt, aki boldog házasságban élt egy nála 20 esztendővel fiatalabb, vidám természetű növel.

Apai részről egy különös és durva család van adva. A nagyapa él még. A nagyapa fia, vagyis az apa azt meséli, hogy apjának csak reális dolgokkal szemben volt érzéke; családját állandóan tirannusként kezelte, tekintet nélkül a környezet véleményére. A nagyapa „nagy gyűlölő”. Piának a családját egyáltalán nem ismeri. A nagyapa fitestvérének csak a pénzszerzés irányában van érzéke. Ez ugyanugy mint a másik, örökölte az apától a gyűlölködésre való hajlamot, amellett azonban gyáva és szentimentális. W. nagyanyja, édesapjának az anyja, már halott. Ez az asszony nagyon müveit volt és muzikális s épp ezért a robusztus férfi mellett nem tudott érvényre jutni.

További utánakutatás után kiderül különben, hogy az apai és az anyai csoportok összefolynak: W. nagyapja atyai részről s nagyanyja anyai részről, unokatestvérek.

W. testi konstitúciója: gyermekkorában nagyon kicsi és gyenge szervezetű, hajlamos a kancsiságra, gyakran volt légcsőhurutja, különben csak jelentéktelen megbetegedések.

Van egy idősebb 19 éves nővére, aki most készül az érettségire. Ez erőteljes, életvidám s jól kifejlett lány, nagyvárosi műveltséggel. Nagyon folyékonyan számol be: „W. nagyon nyugtalan volt. Mama nagyon sokat boszankodott miatta. Gyakran küldték intézetbe. Idehaza nem érezte jól magát. Gyakran mondotta, hogy a nagykorúságára vár. Idehaza mindent „rabszolgaság”-nak tartott. Persze, – mert sok dolog miatt szenvedett. Apa egyáltalán nem ismerte W.-t. Olyasvalamit akart belőle csinálni, ami tulajdonképpen nem volt. W. szüleinkről sokszor beszélt sértő modorban. Mama és mindenki nyugalmat akart tőle. Lénye mindenkit ingerelt. A szülők egyenesen azt mondják, hogy W. gyűlölte őket.

Tényleg nagyon harapós volt. Arcán mindig volt egy irónikus mosoly. A ki nem elégítettség állott az arckifejezésén. Különösen a közös étkezések alkalmával volt komisz hangulata, ilyenkor mindenféle ostoba megjegyzéseket tett. Rossz jelleme volt. Szeretetnélküli és gyűlölködő volt. Azonkívül még kegyetlen is. Kiskutyákat kínozott, a nagyoktól meg félt. Néha kisgyerekeket is kínzott. Ez azonban már régebben történt, s nem is olyan ritka gyermekek esetében.

Energiátlan volt és erőtlen. Mindig elakart menni hazulról, ellenkezett, veszekedett, utána pedig engedett. Fölfordulást csinált, azután pedig meghunyászkodott. Nagyon sok mindennel foglalkozott. Foglalkozott építő-szekrénnyel, rádióval, technikai dolgokkal; mindig hevesen kezdett, azután pedig mindent abban hagyott. Nem volt elegendő türelme. Az iskolában mindig közepes eredménnyel dolgozott. Egész jó fútó volt, az utóbbi évben azonban ellanyhult. Sohasem értett barátok szerzéséhez. Előző iskoláiban nagyon szenvedett az antiszemitizmus miatt, jóllehet odahaza gyalázta a zsidókat. Ha a többieknek az iskolából esti összejövetelük volt, őt nem hívták meg.

Tulajdonképpen minden embert gyűlölt, de különösen a szüleit, mert ezektől függött. Odahaza mindent kényszernek érzett. Bármit akart, abszolut akarta megcsinálni s ezért mondta, hogy odahaza nincs semmi szabadsága. Ha azonban valamikor egyszer magára hagyták, akkor nem tudott mit kezdeni az idejével. Akkor ide-oda lógott és örült, ha Mama megmondta, hogy mit csináljon. Ez mutatja, hogy nem volt semmi energiája. Igy pl.: képes volt órák hosszat a szenes pincében rakosgatni, vagy a kertben füvet kaszáim. A nyugalomtól s a foglalatosság nélküliségtől egyenesen félt.

Különösen zárkózott természet volt s érzelmeit nem akarta mutatni, jóllehet bizonyos, hogy nagyon sokszor voltak érzései, s nagyon szívesen mutatta volna ezeket. Alkalomszerűleg törekedett másoknak különböző apró dolgokkal örömet szerezni, ezt azonban nem volt szabad észre venni. Pl. nekem, a nővérének megmutatta a rádió ujságot és megkérdezte, vajjon ezt vagy azt a számot nem akarom-e meghallgatni. Betegségei alkalmával egész lágy lett, többet beszélt; ekkor valóban és láthatólag sóvárgott a szeretet után.

W.-vel az volt, hogy nem tudta miért élünk s tényleg az ember nem tudja semmire sem vinni.”

Egy alkalommal W.-nek ez a nővére jelenlétemben még a következőket mondta: Hogy W. öngyilkosságában mi olyan különös? 0 előtte minden világos. W. állandóan kérdezte, hogy miért ez az egész élet s nem tudott rá választ találni. Nagyon sokakkal van ez így. Ő maga már tulajdonképpen három ízben szintén igen közel volt ahhoz, hogy úgy cselekedjen mint az öccse, de akkor mindig hiányzott valami kevés s így nem jutott hozzá.

Megkérdezem a leánytól: „Hogyan lehetséges ez? Mi történt akkor Önnel? Valami különös dolog, kétségbeesett volt? ” „Nem. Direkt nem történt semmi Ez egy általános hangulat. Elsősorban degenerálódás.” „Mi az, hogy degenerálódás?” „Az embernek kedve van valamit csinálni és teljesen hiányzik hozzá az energiája. Az ösztön ezt mondja: ezt akarom tenni; az ész pedig: hisz´ ennek semmi értelme. Az ember állandóan vájja és analizálja magát és ez kínos. Azután a balsikerek. Az ember szeretne valami eredményt és mégis az átlagnál marad. Az embernek már nincs semmi öröme az iskolában. A szülök emellett az ember becsvágyát nevelik: hogy te mégse vagy boltosleány, se hivatalnoknő. Így az igények megnőnek. Ezt követik azután a depressziók, heteken keresztül. Az ember nem képes dolgozni. Hazajön az ember az iskolából és valamit akar csinálni, otthon meg aztán nem lehet. Ez ellenmondás.”

„Értem. De most mondja meg, Maga csak tudja, Maga egy jól szituált familiába tartozik, megvan mindene, amit kiván, ugye maga tanulni akar? ”

„Igen. Szeretnék égetően előre jutni. Az otthoni környezet kibirhatatlan. Nincs semmi indíték. Szeretnék elmenni hazulról, de tudom, hogy nem lehet és maradok. Azonkívül ha az ember felnő, kiderül, hogy minden máskép van, mintahogy azelőtt elképzelte, máskép a szülőkkel is. Az ember tulajdonképpen csak a kellemetlent veszi észre rajtuk. Öcsémnek W,-nek általában csak a kellemetlen dolgok meglátására volt szeme. A szülők jelleme végül is oly komplikációk nélküli és egoisztikus.”

Elgondolkozik. „Beszéljen csak tovább.” „S azt is látja az ember, hogy egyszer vele is így lesz. Ez szintén nagyon lehangoló: s ez megfészkelődik a tudatában.” „És?” „Mama mindenféle akar lenni, amire nem képes. Bebeszéli magának, hogy vele valami történik. Mamával sok minden történik. Ez szomorú. Nagyon jól tudom, elakarja kábítani magát. Valószínűleg arra is gondol, hogy nincs rá semmi szükség. Velem nem történik semmi.”

Mindezeket nagyon lassan mondja, mintha maga magának mondaná obiectiv és kutató nyugalommal. Talán megfigyelt valamit, amiről nekem nem számol be. Hosszabb ideig elakad, azután ismét elkezdi és a beszámolása, legalább az előadása után itélve, hűvös. „W. egy lépéssel tovább jutott mint én. A valóságos életről sejtelme sem volt. Ez a fő dolog: Nem volt élményfelvevő képessége. Bizonyos dolgokban azonos a természete az enyémmel. Én szintén nem tudom beállítani magam az emberekhez. Ha meg kell mondanom, hogy mi a legszebb, ami létezik a számomra, úgy ez az, hogy este, ha a házban csend van, a nyitott ablakhoz ülök az ablakpárkányra és nyugodtan kinézek az uccára.”

„Ön az érettségire készül? Milyen sora van az iskolában? Milyen viszonyban van a tanárokkal és tanárnőkkel?”

A vállát vonogatja: „A tanárok mint emberek, egy kivételével, nem valók semmire. Az oktatás jó, különben azonban mindannyian lehetetlen emberek. Minden leány ilyennek találja.” „Most jut eszembe, ez az Ön öccsére vonatkozik, hiszen Ön sokat volt vele együtt. Mesélt Önnek valamit, avagy észrevett Ön valamit arról, hogy rajong valakiért, valamiféle szerelmi érzése van, valami lángolás vagy ilyesmi? Talán a közös ismerősök közül valaki iránt?”

„Nem. Semmit sem vettem észre. Hisz ebben a tekintetben teljesen ügyetlen volt. Általában nem volt semmiféle képessége az emberekkel való érintkezéshez. Bár lehetséges, hogy szeretett volna ilyen készségekkel bírni. Erotikus dolgot egyáltalán nem tudok róla. Csak azt tudom, hogy Mamával egyszer az onániáról beszélt. Néha volt valami dolga a cselédlánnyal; megcsiklandozta pl. Olykor-olykor a cselédlányok panaszkodtak rá, hogy W. nem hagyja őket nyugton. Az egész azonban csak ennyi volt.

A jellemző épp az volt, hogy teljesen elégséges volt önmaga számára. Ez volt a természete, jóllehet valószínűleg nem szívesen volt ilyen. Nem volt ellenállása és szüksége volt másokra, ezt azonban nem akarta bevallani. Úgy hiszem, egész gyűlölködő természetét csak bebeszélte magának, Azt a hajlamot, hogy az embereket kínozza, egyáltalán nem hazulról kapta. Ez inkább kényszerűség volt nála. Sőt, hogy úgy mondjam, nagyon éhes volt a szeretetre. A szülőihez pedig valósággal ragaszkodott. Ezt azonban nem mutatta.”

Ezeket a meglepő, megfontolt megfigyeléseket közölte velem a 19 éves leány- A beszámolás hüvös tárgyilagossága állandóan feltünt előttem. Megjegyeztem: „Ön az imént azt mondta, hogy különösen a szülőit gyűlölte, mégpedig a szolgaság miatt.” „Igen, a ragaszkodást és a szeretetet még csak bevallani sem akarta. Szégyelte ezeket a dolgokat megmutatni. A szülök meg félreértették s mindezt észre se vették. Olykor-olykor pl. együtt maradt este az elülső szobában velük, mert volt egy hajlama a barátkozásra. Ilyenkor közeledést várt a barátkozásra, azonban nem méltatták rá s ezért ismét hátra jött.” „S hogy viselkedett Önnel szemben?” „Ugyanúgy, mint a többiekkel. Tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk. De nem mutattuk. Én sem. Mindaketten nagyon szívesen össze bújtunk volna, de ugyanakkor nem tudtuk megtenni.”

II.

Többféle ok forog fenn. A növekvő gyerek kb. a 13. év körül, amikor a nemi érés időszaka van, átváltozik. Ekkor és a következő években sexuális dolgok direkt nem tapasztalhatók nála s ez közvetlenül nem is fontos. Csak mellékesen hallani valamit onániáról; ez azonban nincs a középpontban, sőt még a középpont közelében sem. A szülök és a környezet maga állapítja meg, hogy a változás az egész embert éri. Természete, jelleme változik meg. A fiú azelőtt „derüs” gyerek volt. Mi az, ami most történik vele? A pubertás korában az élő organizmusban olyan változások történnek, amiket a „nemi érés” terminusával nem lehet kielégítően megjelölni. A változások terjedelme messze túlmegy az ivarmirigyekben végbemenő folyamaton. Az is köztudomású, hogy egyidejűleg egyéb mirigyek is elváltoznak. Viszont ezek a mirigyek a középponti idegrendszerrel való összefüggésben masszív befolyással bírnak az egész organizmus igazgatására, az általános növekvésre és szellemi fejlődésre. Az u. n. „s�äcunder nemi jegyek”, mint a gégebeli elváltozások, a szőrzet kiütközése s a zsírpárnák különleges kiképződése mind arra mutatnak, hogy az organizmusban egy általános forradalom zajlik le.

Mindezideig a növény mintájára vizsgáltuk az embert: a növény nő, érik, virágzik, magja és gyümölcse van, elszárad. Ez egy vonal. Sőt olyan, mintha a virágzás és a mag kihordása képezné a célt, a magaslati pontot. Így tehát egy görbéhez hasonlít, mely a gyermekkorral emelkedik s az érettséggel a magaslati pontját éri el, a vénséggel pedig alászáll. Ezt az egyszerű képzetet mi nem tudjuk megtartani. Ha csak az történne, hogy az ivarmirigyek, melyek valójában már meg voltak, kezdenék meg a funkciójukat, mintegy az organizmus teljessé tételére, úgy ebben az esetben nem volnánk megzavarva ebben az egyszerű vonalszerű elképzelésben. Ám más belső mirigyek visszalépnek, mások meg önként előtérbe kerülnek, a belső chemizmus, az organizmus egészének igazgatása változik meg s egész durván már külsőleg észrevehető jegyek lépnek fel, amelyekre rosszul talál a „s�äcunder nemi jegyek” megnevezés. Egy új típus lép fel.

A fejlődésben egy lökés történik s ez a fejlődésbeli lökés ugyanolyan természetű s biológiailag egyvonalba állítható az embrionális fejlődés ismert lökésszerű fázisaival. A gyermek, a férfi-nő, az aggastyán mind az emberi faj speciális organizációs fokozatai. A középső organizációs fokozaton nyugszik a szaporodás. A közismert értékítélet szerint középső fokozat a középponti. Én azonban csak azt állítom, hogy a különböző életszakaszokban különböző organumok dominálnak. A „virágzás” szó tévedésbe ejt, mert mögötte a sima, egyvonalú növés felületes képzete huzódik meg. (Általában meg kell tanulni látni pl. hogy a természet vagy a „világ”, mondjuk: totalitás, de sohasem egyedi lény.)

Tökéletes típusváltozás történik tehát. A gyermek, a férfi-nő, az aggastyán metamorfozisáról beszélek. Ez a három lény, három természet, amelyeknek a karakterét még pontosan meg kell állapítani. Két nem nélküli generáció van egy nemmel rendelkező generáció körül. Hogy a gyermek és aggastyán stádiumban a férfistádium vonásai már, vagy még kimutathatóak, ez nem jelent semmit. Mindegyik generáció rudimentálisan vagy utalólag tartalmazza a másik vonásait. A metamorfózis az egyes ember „életfolyamata”, „növése” mögött rejtőzik. A speciális életkörökkel új embertípusok képződnek. Az emberi fejlődésfolyamatban tehát nem egy egyszerü „felnövésről” ós „öregedésről” van szó, hanem specifikus lényegeknek egymásból való következéséről.

Az embernek három születése van. A befészkelődés és a fejlődés stádiuma az anyatestben. Ezt fejezi be az úgynevezett születés. Ezután következik a gyermekgeneráció a tüdővel való légzés és a szájon keresztül való táplálkozással. Míg nagyon sok állat ebben a kölyök vagy lárvastádiumban tényleg maguk táplálják magukat, a gyermek a legközelebbi születéséig segítségre szorul. A pubertás, több évre kiterjedve, egy új mirigyapparátust, egy új chemizmust, a „s�äcunder nemi jegyeket”, a termet növésének lezárását s a tulajdonképpen csak most végbemenő nőre és férfire való elválást hozza létre. Ezzel van kész az új organizációs fokozat, az „érési stádium”. A vége, a klimaktérium vezet azután az öregség stádiumához, amely az „érési stádium” szféráján belül a nemi jelleg visszafejlődését hozza magával. Az embertípusnál minden fokozat és minden átmenet, mint a legtöbb növény és állat esetében, összefolyik, elmosódott s mint mondják, a látszólag folyamatos fejlődés képére szorítkozik.

Az állatoknál, amelyek kifejezett matamorfózissal rendelkeznek, az alapvonalak és az alkat, amelyek más lényekben is előfordulnak, nyilvánvalóak és megfoghatóan tételeződnek egymástól. A visszamaradás vagy a megfogható, metamorfózissá váló növekvés oka az ember esetében viszont azon mulik, hogy az ember s egy némely állat életmódja fölöslegessé teszi egy külön lárvastádium kiképződését. A gyermeknek nincs szüksége arra, hogy ő maga keresse meg a táplálékát. A szülők állandó védelme és vezetése alatt áll, illetve állhat. Ebben az esetben tehát a mi Földkorszakunkban az érési stádium a középpont s ez adja látszólag a tulajdonképpeni típust. Csak az öregségi stádiumnak van az emberi agylény esetéban már most önálló jelentése s fog még előreláthatólag nagyobb jelentőséget kapni a jövőben.

III.

Gorillákon, négereken s a neander-völgyi koponyán végzett megfigyelések és összehasonlítások mind a háromnál egy nagy Hypophyse-t, az agyfüggelék mirigyét állapították meg. Ebből a megfigyelésből jutottak arra a tételre, hogy a rassztipusok elváltozása, beleértve a rasszok származását is, a belső mirigyekben végbemenő egyensúly változások következménye. Feltételezik, hogy bizonyos körülmények között a belső mirigyek egyenkint vagy kooperative változtatják elkülönülésüket. Ez viszont megzavarja a belső egyensulyt, minek következtében az új egyensúly előállását új külső formák kisérik.

Mit tapasztalunk azonban a gyermek, a férfi-nő és aggastyán fokozatok egymásra következésében? Bizonyos mirigyek klinikailag és anatómiailag határozott, belső elkülönüléssel végbemenő változását, az organizmus egy új chemizmusát, az életfolyamat egy új igazgatását. Ezek szerint tehát mi zoológiailag is a gyermek, a nő-férfi és aggastyán „életkorok” egy más felfogásához jutunk.

A „gyermekkort” a Thymus mirigy, a torok és garatüreg mandula, a belső elkülönülés szervei, az anyagcsere hatása s az ehhez a színvonalhoz tartozó idegrendszer uralja. Különben a gyermek, külsőségeiben, növésben levő kisebbített férfi, illetve nő; viszont már a mai lélektan előtt is ismeretesek bizonyos „archaikus” vonások, amiknek a révén ennek az életkornak is sajátos jelleget és önálló karakterisztikumokat tulajdonit.

A középső organizációs fokozat, a „férfi-nő életkor” a sexuál mirigyek uralma alatt áll. A példányok föl vannak fegyverkezve az ivadék üzemre: izmosak, védő és szaporodó ösztönökkel, az élelmiszerek megszerzésére szükséges apparátusokkal, sexuális inger és csáb ösztönökkel, illetve eszközökkel rendelkeznek. Ez az emberi organizációs fokozat tételezi az úgynevezett normális standard pszihét; minden megfigyelés és följegyzés kizárólag erről a fokozatról történik; minden más fokozat az ezáltal való megítélés alá tartozik. Az előtte és utánna lévő két tipus a középsőt veszi irányadóul, míg ők maguk védőtipusok, előfutárok és következések s a középső nélkül életképtelenek.

Az „öregkori” fokozat pozitív jegyeinek a tanulmányozását, függetlenül a hasonlatoktól, mindez ideig kevésbé tartották szükségesnek. A tudomány ugyanúgy, mint az átlag gyakorlat a férfi-nő tipus uralmának jegyében áll. Az öregkort, bármily karakterisztikus is, egyszerűen visszafejlődött és elsatnyult stádiumnak veszik. Ezek szerint e fokozat minden jelensége satnya és elhasznált. Ez a felfogás primitiv. A szénium mirigyjegyei (tarthatatlan dolog csupán visszafejlődésről beszélni; minden kor, minden fokozat valamennyire visszafejlődés is) még felfejtésre várnak; megállapításra vár a külső jelenség függősége, valamint e tipus egészének képe is. Meg kell jegyeznem, hogy az ember államalkotó tevékenységében főleg az aggastyán tipus van előtérben; a középtipus, mint nemző és védőtipus használódik fel; a fődolog azonban, vagyis a törvények és a kormányzás az öregek kezében nyugszik. Az öregek vezetik a „szenátust”, ami szószerint az öregek gyülekezetét jelenti. Ezen a téren az öregek típusa a többi tipust a saját instrumentumaivá, sőt organumaivá teszik.

Tudvalevőleg az állatok filogenetikailag, azaz származásuk szerint egymásból és egymásra következnek, míg az embertípus, időbelileg, bizonyos majomfajták előtt vagy után áll. Az úgynevezett öregkori fokozattal is ez az eset, ha az Egész folyásában, a fajok fejlődésének szempontjából tekintjük. A különböző öregkor típusokat a látszólag egységes emberspécies e különleges organizációs fokozatait különben is mindig a fajok fejlődésének különböző irányba való lökődéseiként kell felfogni. Már a középső standardtipus sem egységes, az egész pedig még kevésbé. Az egész mindig csak egy életkörré való összeolvadás némi látszólagos egységességgel. Minden faj csak körülbelül állandó típus, mert valójában mindegyik típuson látható a természet kolosszális hévvel haladó ritmusa. Részünkről a legélesebb figyelmet az embernél az öregkortipus, mint egy ujabb faj előfutár stádiuma érdemli, amelynek szociális jelentősége már most világos.

IV.

A pubertás probléma a típusról típusra átalakuló lélek problémája. A pubertás korában a lelkes lény egy másikká lesz; a gyermek ifjúvá, vagy hajadonná, később pedig a férfiből aggastyánná, illetve a nő öregasszonyá. Alapjában véve az átmenet, a csatlakozási vonal, a két stádium között levő intervallum s a születés körülményeinek kérdése tulajdonképen érdektelen kellene hogy legyen. Azonban az intervallum ugyanolyan hosszadalmas és elmosódott, mint amilyen nehéz a születés s azonkívül ilyen alkalmakkor nemcsak teljes megsemmisüléssel járó törések fordulnak elő, hanem megállások sőt vészes kihatások a változásban levő egész következő életperiódusára. Ezt a tünetet sizofréniának lehet nevezni s mint ilyen fejlődéstörténeti variáns.

A fiatal W-nél, akit az előbbiekben megfigyeltünk, két fokozat között tökéletes összeomlás következett be. Már most milyen belülről, pszihikailag a fokozatról-fokozatra, a formáról-formára való átmozgás? A pubertás korában levő embernél földalattilag a léleknek egy új tónusa lép föl. A sexuál zónából torlódások indulnak el, amelyhez más, kevésbé ismert mirigyek folytott mozgása csatlakozik, amelynek következtében az új chemizmusra való beállítódásnak kell bekövetkezni. Ez a feszültségteli átívelődés, átszíneződés s az új ösztönök fölvétele csak akkor fejeződik be, ha az uj stádiumot már elérte, tehát évek mulva. Közben azonban a fiatal ember a gyermek visszamaradó mentalitásával dezorientált! Az orientáltság ugyanis azt jelenti, hogy feltalálja magát: ehhez azonban csak lassan érkezik el. Valószínüleg némely fiatalkorunál maga a tónuskülömbség is nagyon erős s az átívelődés nagyon hírtelen. A dezorientálódás kételyekben nyilvánul s ezekkel kézen-közön bizonyos gyámoltalanság és képtelenség jár együtt, minek következtében nemhogy határozottan, de sehogyan sem képes a folyamatokra reagálni.

A lehangoltság, az alacsonyabbrendüség s az önmegvetés érzése azonban nemcsak ezekből következik már. Maga az átmenet szomorusággal van egybekötve. S ez fővonás ebben az esetben. Öröm, kéj, jóérzés, mindenütt és mindenesetben csak a stabil állapotoknál, a kész stádiumokban lép fel s minden stádiumnak épp ebben áll a maga különös jóesése. Az átmenet mindig egy neme a halálnak s ezért a félelem, az üresség és a megfulladás érzésével jár lefolyása. Az akarat blokád alá kerül, paralizálódik, az érzelmi élet zavaros, sőt sivár, a cselekvés pedig kapkodó.

Az átmenetnek, a metamorfózisnak ezek a jelei. Igy látjuk és így magyarázzuk ezt a görcsösen izgékony s ugyanakkor félig megbénult lényt. A legtöbben az egyik stádiumból a másikba minden kár nélkül kerülnek át. A lelepleződés simán folyik le. Milyen esetben folyik le súlyosan? Ha a gyermek fejlődésmenetén egy árnyék fekszik: ha terhelt családból származik. Ebben az esetben a cél, melyre a lelepleződés vezet, bizonytalan és ingadozó. Ebben az esetben magának a kész férfinek, vagy nőnek a típusa sem szilárd. Igy azután nem csoda, ha az erre való út lefolyása még zavarosabb, mint különben. Valójában ugyanis a család egésze a természeten belül egy le nem zárt fejlődési fázist képez.

Ez történt a mi fiatal öngyilkosunk esetében is. A pubertás korával nála a zavaroknak még ez a szörnyű plusza is fellépett. Ezért az ijesztő ingadozás és oszcillálás. Itt tehát alig van szükség arra, hogy egy különleges betegségnek, a sizofréniának a közbejátszását feltételezzük. A lélek szétbomlása, szétfolyása már épp eléggé elő készített és megalapozott. Ebből látható, hogy a természetben a variánsok mennyire bizonytalanok és veszélyeztetettek.

Az intervallum, a pubertás kora valami sajátságosan folytott, vádló és állatian gyámoltalan dolgot tartalmaz. Ugyanakkor ez az átvedlési kor idegenszerű, sőt visszataszító, sértő és izgató. Ha ez a kor a rendesnél nagyobb erőre kap, akkor egészében betör a következő stádiumba s ekkor a démoninak, a sátáninak és a hallucinációs beállítódottságnak a talaja.

A pubertás korabeli öngyilkosságok csak a nagy természettörténeti perspektívából érthetők. A születés nagy óráira viszont mindig félelemmei és tisztelettel kell tekinteni, mert ezek az órák egyszersmint a halál órál is. Ilyenkor a természet egész teljességében és megfoghatóságában fellazul. A félig kész, a folyásban lévő tulajdonképpen félig halott s igy nagyon könnyen és minden nagyobb behatás nélkül – egészen meghal. Az öngyilkos ilyenkor a természet vonalát követi s tulajdonképpen nem is öngyilkos, mert a feloldást nem ő kezdte meg.

S természetesen nem sok segítséget lát az ember ezeknek a fiatal, ingadozó lényeknek a megmentésére s ugyanugy az öregebb öngyilkosok számára sem. Rettentő és természetellenes súllyal nehezedik az érett férfi és nő, mint a biztosított „ember” bástya az ilyen esetekkel szemben, a többi ember típusokra való minden látóképesség nélkül, főként a veszedelmes átmenetek alkalmával.

A legsúlyosabb a sorsa ezeknek az emberpéldányoknak a stabilitás nélküli, rosszul rendezett, avagy a magukat épp átszervező társadalmak ban. Egy bizonyos normának a hanyatlása, amely kényszerítő s amely típusokat alakít és erősít meg, legyen az akár az állam, akár a vallás életében, legyen ez a norma merőben ideális, avagy valamely külsőséges formához kötött ritus vagy ceremónia, az ilyen természetű átmenet kora különösen rossz milieu az átalakuló típusok számára. Ekkor ugyanis hiány zik a szellemi segély, amely kötelez s amely merevsége által az ingado záson s az átalakulási korszak labilitásán keresztülsegít. Igy lesz a mai negatívum egyetemesen kötelező szellemi magatartása, az emberi lét ijesztő ürességgel való futása a csupasz gazdaságban és politikában, direkt élet veszélyes az ilyen emberpéldányok számára. Az olyan szerencsétlenség, mint amit leírtunk az uralkodni nemtudó uralkodó típusnak a katasztrófáját tünteti föl.

Fordította: Szentgyörgyi Anna