A tudományosság igényével fellépő munkának elengedhetetlen kelléke a rendszeressége, módszeres volta. Enélkül zűrzavaros, hozzáférhetetlen lesz a munka az olvasó számára, s a kritika szinte tanácstalanúl áll, hogy melyik ponton fogjon neki valamely egységesebb nézőpont reflektorába állítani a kérdést. A módszerességnek hiánya érezhető mindenekelőtt a szerző munkájában, ami különösen fontos lenne egy ilyen sokrétű, több tudományág és kategória határkérdésében, mint amilyen a hiuság. Érezte ezt a sokféleséget S. L” mert a négy oldalra összepréselt tanulmányban a hiuság biopsziho-szociológiáját próbálja adni, ami ilyen terjedelemben még nagyobb rendszeresség mellett is lehetetlenség lett volna.

A hiuság „átértékelése” azt jelentené, hogy ez a fogalom, melyről oly sok rosszat beszéltek össze eddig a moralisták, teológusok s más „úgynevezett idealisták” tulajdonkép nagyon fontos és értékes biológiai-szociológiai valami. Van ugyan a hiuságnak egy formája, mely nem ilyen magasrendű, ahol a hiuság öncéllá lesz, a kokott, a démon tetszenivágyásává, vagy önhittséggé, esetleg cezaromániává fajul. Megkülönböztet a szerző kollektiv és individuális hiuságot, az előbbi a jó, az utóbbi a rossz. Fejtegetései során, melyekben a hiuság hol mint biológiai jelenség, hol mint erkölcsi tulajdonság, vagy lélektani, szociológiai megnyilvánulás szerepel a legötletszerűbb össze-visszaságban, igen különös dolgokat tudunk meg. Megállapítja a szerző, hogy a hiuság a létfentartás egyik eszköze, melynek segítségével, mely által az egyén a környezethez alkalmazkodik. Nem sokkal alább a fajfentartás, a kiválasztás körül juttat neki fontos szerepet. Megállapítja, hogy nem csak embernél lelhető fel, hanem állatoknak is van hiusága. Ennek minősíti a madarak díszes tollazatát, mely párzáskor lép fel. Amint látjuk a hiuság kategóriája ilyen módon aggasztóan kitágul. Ez az aggályunk a továbbiak folyamán azonban csak nő még és heves tiltakozássá fokozódik. Az u.n. „sexuális hiuság” középpontjába a fajfentartást, a legmegfelelőbb utód létrehozását állítja, míg fentebb még csak a fajfentartás irányába eső döntő érzelmek kisérőjének minősítette. Mindenütt hangsúlyozza, hogy a hiuság kollektiv célokat szolgál, s amelyik nem ilyen, az patológiás.

A hiuság fogalmának ilyen önkényes kiterjesztése hogy úgy mondjam, ez a fogalmi annexiós hadjárat tovább folyik. A társadalmi életben való érvényesülés tendenciáját, az ambíciót is azonosítja a hiusággal s ezzel azután sikerül az egyén minden szociális, kollektiv megmozdulását a hiuság karámjába terelni. Blindez azonban értékiitélet, beállítás. Kiderül abból a kijelentésből, hogy a „tisztultabb értelemben vett hiuság** mindig kollektiv természetű”. Hol vannak a tudományban tisztultabb értelemben vett fogalmak? A tudomány csak tényeket lát, nem ítélkezik, hanem megállapít. Kezd már derengeni amit a szerző csinál egész konzekvensen. A hiuság” fogalmát terjeszti ki önkényesen, olyasmiket von alája, amelyekre egyáltalában nem vonatkozik, mint a madarak tollazata, elnevez hiuságnak valamit, ami nem az (az ambíció), felruházza olyan tartalommal, mellyel nem rendelkezik: hogy kollektiv tendenciájú volna, hogy a létfentartást és fajfentartást szolgálná, holott ezeket csak kiséri. Ezt nevezi ő „átértékelésnek”, ami itt nem egyéb egy szó fogalmi értékének, értelmének a megváltoztatásánál, mely forradalmi munkára azért volt szükség, hogy bebizonyítható legyen a tétel, miszerint a hiuság kollektív, hasznos, közösséget szolgáló valami. Ezzel szemben kiátkozza a legjellegzetesebb formáját, hol a tetszeni akarás öncéllá lesz, s mely kiinduláspontja lehetett volna vizsgálódásának.

Történt pedig mindez hallatlan rendszertelenséggel, a tudományos módszertan teljes ignorálásával, úgy ahogyan késő éjszaka szoktak emberek kávéházi asztal mellett, felelősség nélkül megbeszélni valamit azzal a biztos tudattal, hogy reggelre úgyis mindenki elfelejti...

A lelkiélet energia készletének, szeretetnek, érdeklődésnek nagy mennyisége a külvilágnak jut. Ezt visszük bele a szerelembe, munkába, a külvilág személyeire és tárgyaira, jelenségeire. Emellett a tárgy-szeretet mellett azonban érzéseinknek egy része mindig kötve marad a saját személyünkön, Énünkön s ha a lelkiélet fejlődésén végig tekintünk, meg kell állapítanunk, hogy az össz-szeretet a szeretet ősibb formája. A csecsemőnek minden érdeklődését saját maga köti le s ami a külvilágnak jut az is csak annyira és annyiban, amennyiben visszafordítható az Énre, s annak céljait szolgálja. Csak lassanként, a fejlődés során kezd a szeretetnek és érdeklődésnek egy része leválni az Énről, s kivetítődni a külvilágba, hogy ott mint tárgyszeretet jelenjen meg. De csak egy része; a másik rész változatlanul rögzítve marad az Énen. Soha sem szűnünk meg szeretetünk egy részével mindig magunkat szeretni, a szerelem legnagyobb fokán is megmarad a ragaszkodásunk önmagunkhoz s valahogy tárgyszeretetünk sugaraiban is az Én melegszik. A tárgyszeretet tehát az Én-szeretet rovására alakul ki, s képességünk a szeretésre éppen attól függ, mekkora szeretet-mennyiséget tudunk az Éntől elvonni. Az Énen rögzített szeretet mennyisége ugyanis egyénenként nagyon változó. Azoknál, akiknél nagy, természetesen lényegesen kevesebb jut a tárgyszeretetre. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ez az össz szeretet, melyet a pszihoanalitikus nyelv narcisszizmus-nak nevez, nem azonos az önzéssel.

Az önzés a létfentartás érdekét szolgálja, míg a narcisszizmus kifejezetten sexuális, érzelmi jellegű, azzal a különös vonással, hogy a szerelem tárgya nem egy más személy, hanem az Én maga. Nos, ez a narcisszmus a kiindulási pontja a hiuságnak. Ha a narcisszmus nem elégszik meg azzal, hogy ő maga szállja meg érzelmileg az Ént, hanem a külvilág érdeklődése, elismerése, bámulata is szükséges kielégüléséhez, akkor az Ént olyan állásfoglalásba, esetleg aktivitásba viszi belé, mely azt lehetővé teszi. Hozzákapcsolódik az Én külvilági szerepléséhez, legyen az szerelem, közéleti ambíció, tudományos munkálkodás, vagy művészi produktivitás, de mindez nem cél neki, hanem eszköz, mellyel az én-érzés fokozását éri el, mely által az Én értéke önmaga előtt emelkedik. És így is látjuk: a szeretet és érdeklődés mellett, mellyel a művész, a politikus csinálja a maga munkáját, párhuzamosan halad az Én érvényesítésének vágya, a narcissztikus kielégülésre való törekvés. A kettő együtt halad, egymást támogatva is, amíg érdekeik nem ütköznek össze, amint ez megtörténik, az Énnek választania kell, kit szeret jobban: önmagát, vagy az eszmét, a munkát, amihez szegődött. Az emberi narcisszmus természetes folyománya, hogy ebben a választásban az Én marad többnyire a győztes. A narcisszmusnak a kollektív élethez való viszonya tehát meglehetősen labilis: kollektiv, szociális addig, amíg a közösség kielégülést nyújt neki, amint ez nem történik meg, azonnal antiszociálissá válik. Éppen kollektiv mozgalmak mutatják a legjobban, hogyan képesek emberek ön-szeretetük megbántása miatt, vagy a várt ezirányú kielégülés hiányában feladni, cserbenhagyni nagy eszméket. Még egyszer hangsúlyozom: ez nem azonos az önzéssel, a zavarra az ad lehetőséget, hogy a materiális, létérdeki érvényesülés igen gyakran össze van fonódva a narcisszmus érvényesülési tendenciáival. Amit itt a narcisszmusról mondottunk, az nagyjában fedné ezt az elképzelésünket, amely a hiuságról van nekünk. A narcisszmus több-kevesebb mértéke kivétel nélkül minden ember sajátja, az emberi lelkiélet egyik strukturális eleme s hogy a hiuságot még sem azonosíthatjuk teljesen a narcisszmussal annak az az indokolása, hogy a hiuság a narcisszmusnak az a válfaja, mely különösen expanzív, érvényesülni kívánó, van benne valami görcsös erőlködés, valami lappangó félelem a kudarctól, s ezek a vonásai az emberi megítélésben még akkor sem teszik erénnyé, ha nagy külső vagy belső értékeket, szépséget, tehetséget kisér s komikussá, ha ezek hiányában áll fenn, vagy jelentéktelen dolgokkal függ össze.

Visszatérve S.L. gondolat menetére, meg kell még egyszer állapítanunk, hogy a hiuság nem szolgálja sem a fajfentartást, sem a létfenntartást, hanem csak kiséri és a saját céljaira felhasználni igyekszik azt, önmagában kívánván kielégülni, a külvilág számára csak addig juttat szeretetet és érdeklődést, míg az maradék nélkül, vagy kamatozva sugárzik vissza reá, kollektiv jellege tehát nagyon is problematikus. Amit a szerző mint individuális hiuságot állít oda s patológiásnak nevez, szemben a kollektivnek jelölttel, jellemzője minden hiuságnak. A tévedését az okozta, hogy nem vette észre a produktivitás, a kollektív élet és a szerelmi élet igazi érzelmi erőforrását: a nemiségnek nagy energiáját vagy a maga közvetlen megnyilvánulásában a szerelmi életnél, a létfentartásnál; vagy átalakult differenciáltabb szublimált formáit a közösség életének minden jelenségében, ahová ember szeretetet és érdeklődést visz be. Annyit meg kell engednünk S.L.-nak, hogy a hiuság is szolgáltat a maga narcissztikus energia készletéből az általa kisért sexuális és szociális megnyilvánulásokhoz bizonyos eleven erő mennyiséget, ennek mértékét azonban túlzottan látja és céljait félreérti. Mentségére legyen azonban mondva, hogy a lelkiélet legnehezebb, számos pontján még tisztázatlan problémájához nyúlt és bátorságát magyarázza, hogy nem ismerte azokat a nehézségeket, melyekkel meg kell küzdenie. (Kolozsvár)

* Hozzászólás Salamon Lászlónak a Korunk szeptemberi számában megjelent hasonló című cikkéhez.

** Általam ritkítva