Volt egy korszak a XIX. század violasötét békés alkonyában, amikor valahonnan feltámadt az európai szenzibilizmus s egész különös érzékenységű lelkek adtak találkozót itt a vékony szonettek, elmosódó pasztellek és csipkeszövésű porcellánok maszkjában járó örökkévalósággal. Szép korszak volt, egy előkelő haldoklás korszaka, olyasféle mint annak a kornak uralkodó életlátása, az impresszionizmus féliglecsukló pillákon át, hogy könnyes-homályos foltokba futott össze az egész világ s Európa valóban kezdett elmosódni a maga féktelen intellektuálizmusában, már minden befelé terjeszkedett, egészen elvékonyodtak a kontúrok, kábító lélekszag úszkált a szalonok fölött és a ligeti bicskások is úgy éltek, mint a madarak a fákon – énekelve.

Európát akkor a leghősietlenebb históriai elmulás fenyegette – egy kontinens, amely elmerül s amely elbukik mindig feltud támadni szükség esetén egy kegyes pantheizmusból, amit élhetetlen élők találtak ki élelmes halottak számára, de mit remélhet egy világ, amely elmosódott, elfúlt abban a rengeteg negatívumban, amely egy időben kontúrjait képezte. Ebben a korban mondta Reviczky, hogy a világ csak hangulat, ebben a korban születtek azok a valcerek, amelyek után visszament minden parti s ebben a korban írták a költök azokat a verseket, amelyeket már csak egy metafora választott el a sírfelirattól. Legfinomabb érzések és a legérzékenyebb finomságok kora volt ez, mindenki cilinderben járt és fehér gamásniban, a költök lóversenyre jártak és a lovak akadémiára, a polgári renaissance vagyis az elmosódó konturok kora volt, a materiálistákról kitudódott, hogy egész rendszerükkel csak az emberi ostobaság évezredes bölcseletének akartak néhány világos történelmi pillanatot szerezni s Darwin egész elméletét az angol társadalom néhány rejtett előítéletére alapítja, különben maga is ott ül minden vasárnap az ősi harmónium mellett s az Ave Mariát nemcsak játsza, de énekli is, de valaki legyen bármilyen enfant terrible az emberek között, titokban a mennyre gondol és igyekszik érdemeket szerezni magának, mert hiszen úgysincs egész meggyőződés a világon s alig van ember, aki vagy templomban, vagy korcsmában ne keresné a maga hiányzó percentjét. Vagy ájtatosak vagyunk, vagy részegek – a józanokat pedig úgy is bolondnak tartja az idült epikureizmusban szenvedő emberiség. A polgári renaissancenak nevezett korszak televolt az emberi hóbort felemelő példáival, azt azonban el kell ismerni, hogy voltak váteszi hóbortosai a kornak, akik puszta intuciójukkal megtalálták egy egész elkésett világ halálos poézisét.

Mert akkor, amikor Európában fakultak a színek és fonyadtak a formák, amikor a belső látnivágyás izgalmát egy elmosódó világ ölte meg, amikor annyira közelálltak egymáshoz a dolgok, hogy kontúrjaik összefolytak egy terméketlen sötétkék masszává, amikor Európa már eloszlófélben volt halványzöld dámáíval, violás szerelmeivel és sárgásbarna filozófiajávai, akkor valahonnan elindult az éhező képzelet és fölszállt a tengerek fölé. Gauguin volt az, aki megérezte Európa Tragédiáját abban a kimerültségben, amelyet intellektuálizmusa tárt föl egy valószínüleg jogosan hősietlennek nevezett kor alkonyán. Mi volt akkor felfedezni egy u. n. ősvilágot a hozzávaló őserőkkel és őserdőkkel, mi volt ujra formákat látni és egészséges vastag színeket, az árnyalatoknak micsoda vigasztalása volt abban, hogy e kidolgozatlan barna foltok felmerültek egy már étheri kilátástalanságba vesző világból, az életnek minő varázsát hordozta Vaitüa, aki egy igazi hercegnő volt és majdnem százkiló és olyan lágyan tudott beszélni, hogy szinte egybeolvadt a tahitii éjszaka olvadó barna selymével, amikor a sátor bejáratánál megjelent és mosolyogva mondta: Ja orana Gauguin.

*

Közben elmúlt egy hosszú véres korszak, a lezárulás és újrakezdés minden fájdalmával lépnek elő régi kudarcokból és új reménytelenségekből inkarnálódott kísértetei egy másik életnek. De valahogyan az az érzése az Európa fölsebzett országútain neuraszténiás szelek és fények között bukdácsoló útasnak, hogy az európai lélek valahol ott maradt Gauginnal Tahiti szigetén és egyetlen lírája ebben az örült korban az a nosztalgia, amit Vaitüa domború keblei és kemény combjai után érez. Ebből a szerelemből gazdagodott meg például Josephine Backer, a jazzband és még sok minden, ami a kuliszák mögött rejtezik.

Egyidőben mindennap láttam Bécsben Backert táncolni, kocsizni, étkezni, coctailt inni, s ülni és mosolyogni, s láttam a fényképét kirakatokban, európai pizsamák, gallérok, kalapok között, rádiószerkezetek, melltartók, művirágok és szalámi rudak társaságában s láttam az embereket, ahogy sápadtan, kiloknizva és kopaszon, bögyös nadrágban és karcsú szoknyában, puhán ernyedten, fehéren állanak ós nézik. Mosolyognak, a szájuk kinyílik, belülről remegnek és a szemükből befelé törlik a könnyeket, láttam a Pavillonban és a Straussról elnevezett színházban kidagadni az ereket a nyakakon, kifordult szemeket, mozdulatlan merev férfi arcokat, akik ezzel az engesztelhetetlen tekintetükkel feltudnák gyujtani az egész világot: a néma forróság, ami úgy süt át a dolgok kérgén, hogy a föld belsejében az aszfaltok és gránitkockák alatt fortyogva futnak össze az olvadó ércek, a lábak keresztbe vannak vetve, a gallérokra a sárga villanyfény halvány foltokat mintáz s az élet ismét elveszíti félelmes nagyszerű kontúrjait.

Egy énekes agyonszúrta magát a Backer lábai előtt. A nőt látta benne de valószínüleg magában nem érezte már a férfit. Európai! Valamennyiünk tragédiája, dehát hányan tudják olyan nagyságban átélni a tragédiákat, hogy kilépjen belőle a végső konzekvencia. Valószínűleg szép lenne, ha Európa egy néger nő miatt vérezne el a boulevárdok szélein. De ahogy Backert nézem, azt az egész ősvilágot, ami az ő mozdulataiból leomlik a mi félhomályban ázó fejünkre, sokszor kell gondolnom Gauguin „szép magányára és szép szegénységére”, amelyben Atua bölcs szavait morzsolgatta magában: „Tathagata szemeiben a királyok és miniszterek legfényesebb pompája sem egyéb pornál és szemétnél... “ S úgy érzem, hogy Tathagata ezekkel a szemekkel néz le ránk és ami egész világunkban valóban nem egyéb pornál és szemétnél, azt mind odaszórja az ő kedvenc nagája lábaihoz s ez a furcsa fütty, amit Backer mozdulatai s egy-egy saxophon és banjo huhogása hallatnak velünk, talán Tathagata kacagása a rozsdabarna felhők között, mert Európából a nyugtalan lélek ismét elindult a tengerek fölé, de Tahitit már nem fogja a helyén találni.

Tahiti átjött Európába aláhuzni az elmosódó kontúrokat, kemény búst nyom az idegesen reszkető ujjak közé, meghízlalja a színeket s aztán... aztán valószínüleg fel fog falni bennünket.

Nem lehet ezektől az érzésektől megszabadulni, egy idegen izzású világ áramlatába kerültünk, itt egy új élet bontakozik előttünk s egy honfoglalásnak úgylátszik nemcsak tanui, de vádlottai is leszünk a történelem előtt. Meet az ma már bizonyos, hogy Backer mellett mindenki megbukik s a jazz túlhuhogja az összes orchestereket, pedig Gauguin csak fáradt színeit ment felmosdatni a tengeren túl s rajta keresztül átkelt egy egész világ, őróla talán itt mondják először, hogy áruló volt, de viszont vannak korok, amelyekben csak az árulás tud a hősiesség igazi magaslatára emelkedni. Furcsa dolog de Európa költözködőben van, valószínüleg a pálmák alatt fogunk felébredni a egyedüli ismerősünk a multból az a lágy hang lesz, ami valamikor a megvilágosodó sátor ajtóból fonódott körénk: Ja orana Európa, te beteg vagy és én eljöttem hozzád. (Pozsony)