A „Verein für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik” ezévi bécsi kongresszusa óta a közgazdasági tudomány érdeklődésének középpontjába került a „közgazdasági időmeghatározás” problémája. Werner Sombart, a modern kapitalizmus gazdasági rendszerének leghivatottabb ismerője vetette fel újra azt a mindnyájunkat nagyonis közelről érintő kérdést: A gazdaságtörténet melyik korszakát éljük? Kapitalizmus-e még a mi termelőrendszerünk? Találunk-e benne oly tendenciákat, melyek arra engednek következtetni, hogy a kapitalizmus befejezte történeti hivatását és rövidesen helyet fog adni egy új korszaknak, melynek termelési formái lényegileg különböznek a mieinktől?

Sombart a kérdésre igenlő feleletet adott és újra megerősítette nagy művének (Der moderne Kapitalismus) utolsó kötetében lefektetett gondolatmenetét, mely szerint az általa „Hochkapitalismus”-nak nevezett gazdaságtörténeti kor a világháború kezdetével véget ért és megkezdődött a „Sp�ätkapitalismus”, melynek rendeltetése kifejlesztem a jövő gazdálkodási formáit.

J. Hirsch a berlini és Schmalenbach a kölni egyetem tanárai egészen új oldalokról vizsgálva a kérdést hasonló eredményre jutottak.

Hirsch a népesedési elmélet, Schmalenbach pedig a magángazdaságtan szempontjából egészítette ki. Sombart gondolatmenetét. És a közgazdaságtan kathedrai képviselői között alig néhányan jelentettek be ellenvéleményt.

Nem érdektelen, hogy éppen a marxismussal kacérkodó Sombart szájából hangzottak el ezek a kijelentések, amelyek tökéletesen ellentétben vannak hirdetőjük régebbi nézeteivel.

Három főkérdésre igyekezett Sombart választ adni, melyek közül azonban csak az lényeges, amely a jövő gazdasági formáival foglalkozik. Arra a kérdésre, amelyet a bécsi előadás első része óhajtott megválaszolni, csak hypothetikus feleletet lehet adni s ezt maga az előadó is belátta. Ugyanis arról van benne szó, hogy szegények vagy gazdagok leszünk-e a jövőben? A feleletet pedig csak az adhatja, aki bizonyossággal felel arra, hogy milyen lesz a jövő nyersanyagokkal való ellátása. A mult fellendülésének titka a nyersanyagok bőséges kiaknázásában rejlett. A jövőben számolnunk kell azzal, hogy kedvezőtlenebb körülmények között fogjuk nyerni a szükséges üzemanyagokat, tehát a racionalizálási törekvéseket ellensúlyozni fogja ezek drágulása, mert hiszen hiába tudjuk technikailag a legkedvezőbb termelési viszonyokat elérni, ha a legfontosabb üzemanyagok árát a kiaknázási költségek emelkedése megdrágítja.

Valószínűtlen az is, amit a technikusok hirdetnek: hogy t.i. sikerülni fog az üzemanyagokat olyan új eljárásokkal pótolni, melyek bevezetése kompenzálja a kedvezőtlenebb kiakziázási körülményeket.

A gondolatmenet második pontjában a jövő gazdasági térképét próbálja felvázolni Sombart. Az új térkép legkarakterisztikusabb változása az lesz, melyet Nyugateurópán tapasztalhatunk. Itt az elmúlt évszázadok alatt egy egészen természetellenes képződmény jött létre, mely az egészséges gazdasági vérkeringést gátolja. Egy hatalmas város keletkezett itt, mely az egész földet saját tartományának tekinti, melytől ipari termékek ellenében nyersanyagokat és élelmiszereket kaphat. Ezt a természetellenességet már a jelenben is felfüggeszteni látszik a fejlődés. A keleteurópai országok lassanként saját ipart nevelnek fel, mely saját nyersanyagot dolgoz fel. A jövő territorális munkamegosztása egészen más lesz, mint a jelené. Nyugateurópa újra reá lesz utalva saját talajára és kényszerítve lesz intenzívebb agrártermelésre.

Melyek lesznek a jövő gazdasági és termelési formái? – teszi fel végül Sombart a harmadik és legfontosabb kérdést. Szerinte, – ellentétben régebbi nézeteivel még igen sokáig a kapitalizmus lesz az elterjedt gazdasági rendszer. De ez a kapitalizmus már egy egészen más jellegű, újszerű termelő rend, melynek strukturájában olyan faktorok találkoznak, melyek a jövő kor jellegzetes formai alkatrészei.

A változások főleg két irányban tapasztalhatók: Megváltozik a kapitalizmus külső alakja és megváltozik belső strukturája. A külső, alaki változásokat már Sombart előtt mások is jellemezték: tőkekoncentráció, üzemkoncentráció, trustök, kartellek, érdekközösségek keletkeznek. Ezek azonban a kapitalizmus korábbi idejében is már megvannak. Most azonban a belső, szellemi jelenségek változásai tapasztalhatók. Mint ismeretes, Sombart a kapitalizmus szubjektív elemének az u.n. „kapitalista szellemet” nevezte. Ez a kapitalista szellem racionális és irracionális faktorok együtthatásából keletkezik. Éppúgy megvannak benne a polgári, mint a romantikus elemek, a kalkulációs, mint a spekulativ alkotórészek. A „Sp�ätkapitalismus” – Sombart szerint, – az jellemző, hogy a racionális elemek kerülnek előtérbe: „A racionalizált szellem már nem kapitalisztikus, a racionalizált gazdaság már nem kapitalizmus” – mondta szóról-szóra az előadó. A kapitalizmusra jellegzetes vállalkozási szellem: rizikóval, bizonytalanságokkal telten kezd kipusztulni s helyét a „tervezésnek” adja át. Az új kapitalizmus szelleme már nem anarchisztikus, hanem bürokratikus.

A piacokon már nem uralkodik az anarchisztikus rendszertelenség szelleme, hanem mindig több és több hely jut a megállapodásoknak és megegyezéseknek. A szabad versenyt a szabad megegyezés váltja fel. A gazdasági cselekvéseknek a profitra való törekvés nem egyedüli meghatározója, hanem előtérbe kerülnek itt is a racionális elemek, melyeket a szükségletkielégités előnyösebb módjai vezetnek.

A racionalizált gazdaságpolitika természetes következménye, hogy az érdekellentétek közötti feszültség alábbhagy. De fontos következménye a fejlődés ugrásszerű haladásának megszűnése is.

A népesség szaporodása is meglassúbbodik, miáltal a tömegjólét nagy léptekkel jut előre.

Ezek volnának Sombart szerint az új kapitalizmus leglényegesebb tulajdonságai. A gazdasági processzus tökéletesen megváltozik a termelés szellemének megváltozása által. Míg régebben a jelenségek minden külső beavatkozás nélkül maguktól következtek be, addig ma megkísérlik a jelenségeket „vezetni” és bizonyos program szerint irányítani. A klasszikus közgazdaságtan által jól ismert „piaci mechanizmus”, mely az árakat létre hozta, nem létezik már csak a theóriában; a valóságban a béreket, árakat, nyereségeket tarifális megállapodások, kartellegyezmények és állami intézkedések szabják meg. Az egyes megállapodások helyére kollektiv kényszer lép, mert maga a jogrend is áttér az individualisztikus szabad formákról a kötöttekre. Állami kartelltörvények, állami vétók korlátozzák az eddig teljesen szabad diszpozíciókat. A konjunktúrák lefolyása is kevésbbé heves ilyen körülmények között. Itt is felülkerekedik az új kapitalista szellem racionalizmusa. Methódusokat találnak fel a konjunktúra lefolyásának befolyásolására. Tehát a „Hochkapitalismus” legjellegzetesebb betegsége a konjunkturaciklus is eltűnik, vagyis legalább letompul.

A közgazdaságtan tudományát Sombart szerint revizió alá kell venni, mert hiszen a megismerés objektuma megváltozott, tehát a megismerés eddigi eredményei nem érvényesek egy új formák között termelő rendszerre.

Sombartnak ez a követelése különben nem új, mert ő, mint a „történeti iskola” híve és Schmoller tanítványa sohasem volt hajlandó teljes mértékben elismerni a theoretikus közgazdaságtan létjogosultságát. Ő mindig kihangsúlyozta, hogy az egyes periódusok gazdaságtana nem lehet azonos, új korok új theóriát követelnek. Közgazdasági törvények nem léteznek, vagy legalább is nem örökérvényűek, hanem periódusonként változtatandók.

Kritikailag nézve Sombart megállapításait, nehezen érthető, hogy Sombart a tökeakkumuláció határozott csökkenő tendenciáját óhajtja konstatálni éppen a mi napjainkban, melyekben az üzemkoncentráció és a termelés trösztösödése általános jelenség. Valószínűtlen az is, hogy a bányatermékek drágulása a kedvezőtlenebb aknázási körülmények miatt olyan nagy árdrágulást okozna, amelyet a racionalizált olcsóbb termelési módok ne tudnának kompenzálni.

Kétségtelen, hogy a kapitalizmus legutóbbi krízisei sokkal kevésbé heves megrázkódtatásokkal jártak, mint azelőtt. Azonban nem valószínű, hogy itt már tendenciát lehetséges konstatálni. Csupán csak arról lehet szó, hogy a kríziseket előidéző okok nem voltak oly nagyszabású felforgató újítások, mint például a mult század elején a gépgazdaság bevezetése s így a heves reakció is elmaradt. Ha azonban újra egészen felforgató jelentőségű újításokat hozna a közeljövő, akkor a krízisek lefolyása épp olyan megrázkódtatásokat idézne elő, mint a mult század elején. Kétségtelen ugyan, hogy az ipari egyezmények, árkonvenciók és termelési korlátozások hozzájárulnak ahhoz, hogy a konjunktúraciklus hullámai kisimuljanak valamennyire, de eltűnésükről szó sem lehet, mert számtalan példa igazolja, hogy éppen ezek az egyezmények és konvenciók is erősen alá vannak vetve a piacok időjárásának. Depresszióban, kedvezőtlen körülmények között van összetartás, de adott esetben az alacsonyabb költségekkel termelő üzemek könnyen hajlamosak az egyezményekből való kiugrásra.

Különös az is, hogy egy különben oly széles látókörű és zseniális tudós, mint Sombart, a profitvágy alábbhagyását óhajtja tapasztalni. Egyszerűen azt kell hinnünk, hogy hajlamos az amerikai szociálprófétáknak (á lá Ford) hinni, akik profitvágyukat morális tanításokba bujtatják és azt állítják, hogy tevékenységük egyedüli mozgató ereje a „service”, a nagy publikumnak való szolgálás. Kevés józanon gondolkodó ember akad Amerikán kivül, aki Fordnak például elhiszi, hogy a magas béreket azért fizeti, mert egyszerűen szociális szempontból belátta, hogy a proletáriátusnak magasabb életnívóra van szüksége. Ami a racionális elemek felülkerekedését illeti a kapitalizmus szellemében, ez szintén nem egyéb, mint éppen a történelmi materializmus segítségével könnyen megérthető jelenség.

A piacokon bekövetkezett nyugodtabb állapotot azonban sehogy sem tudom megtalálni, mert igaz ugyan, hogy egy csomó kisebb résztvevő kiesett az árakért folytatott harcokból, de ezek helyett jött azután a hatalmas trösztök és mammutvállalatok áldatlan küzdelme, melyet semmiesetre sem szociális belátások vezetnek, hanem szintén profitgondok. Előfordul ugyan, hogy a fogyasztó tömegek néha előnyöket élveznek ezekből a küzdelmekből, de semmiesetre sem azért, mert ezt a termelők így akarják, hanem azért, mert néha pillanatnyi politikából, vagy pedig más abszolut kapitalisztikus szempontból, árleszállításokra kényszerülnek.

Összegezve tehát Sombart gondolatmenetét, arra az eredményre kell jussunk, hogy lényegében csak terminológiával gazdagodtunk. A „Sp�ätkapitalismus” éppúgy kapitalizmus, mint a „Hochkapitalismus” volt. Hogy a termelés előfeltételei és részben formái is változtak, nem jelent semmitsem a jövő prognózisa szempontjából. Hogy a racionális elemek előtérbe kerültek, még nem jelenti azt, hogy a jövőben ezek fogják uralni az egész gazdaságot, tehát a tervgazdaság kora fog elkövetkezni. Sombart leíró megállapításai a fejlett kapitalizmus szerkezetéről tökéletesen megállhatják helyüket és mégsem feltétlenül bizonyos, hogy a jövő az ő prognózisa szerint alalakul át. Ő ugyanis úgy véli, hogy a tendenciák feltárása után már kétségtelen, hogy a marxizmus prognózisa csődöt mondott, és a jövő a „tervgazdaságé”, tehát az „okosan vezetett kapitalizmusé”.

*

Néhány nappal a „Verein für Sozialwissenschaft” gyűlése előtt és ugyancsak Bécsben az üzemgazdaságtan képviselői tartottak összejövetelt. Ez alkalommal Schmalenbach, kölni üzemgazdász hivta fel szaktársai figyelmét a „közgazdasági időmeghatározás” problémájára. Az ő prognózisa lényegében teljesen egyezik a Sombartéval, azonban a hozzávezető út egészen más. Schmalenbach az üzemgazdaságtan elért eredményeinek alkalmazásával jut ahhoz a meggyőződéshez, hogy a kapitalizmus történeti hivatását befejezte s szerinte az üzemek strukturális elváltozásából egyenesen következik az, hogy egy új korszak kezdetén állunk s viszszatérés már nem is lehetséges.

Sombart és Schmalenbach gondolatmenetét éppen ez a pont választja el egymástól. Míg Sombart állandóan a racionalizált kapitalista szellemről beszél, melynek józan belátásából keletkezik a magasabbfokú kapitalizmus, addig Schmalenbach szükségszerüségekről beszél. Sőt ezeket a „szükségszerüségeket” szinte a marxizmus terminológiájával indokolja. Igen érdekes tehát ez a szerepcsere: Sombart, aki először merte német katedrára vinni a marxi tanításokat, teljesen eltávolodik azoktól, míg a legkapitalisztikusabb tudománynak, az üzemgazdaságtannak egyetemi képviselője nyilvános formában tesz tanuságot arról, hogy a marxizmus által megjósolt gazdasági változások bekövetkeztek.

Schmalenbach terminológiája természetesen nem a megszokott közgazdasági terminológia és nem is a marxizmus köztudatba jutott és általánosan használt szótára. Ezért bevezetésül csak annyit, hogy a „fix költségek” fogalma körülbelül fedi azt, amit Marx konstáns tőke alatt ért. „Proporcionális költségek” alatt már azonban nem egészen azt érti Schmalenbach, amit Marx a variábilis tőke megjelöléssel fejezett ki. Helyesebb tehát félreértések elkerülése végett mindkét elnevezést újra meghatározni. „Fix költségek” alatt Schmalenbach azon termelési költségeket érti, melyek a termelés megnagyobbodásával, tehát az egyes üzem keretén belül a megnövekedett termelt mennyiséggel együtt nem nőnek és a megcsökkenttel együtt nem csökkennek. (Ilyenek elsősorban a kamat- és amortizációs költségek, az organizáció és bürokratikus apparátus költségei, mert hiszen ezek megvannak akkor is, ha az üzem munkáját korlátozza, vagy ha egyenesen meg is szünteti.) „Produkcionális költségek” ellenben azok, amelyek a termelés változása szerint nőnek, vagy csökkennek. (Igy tehát a bérek nagyrésze, a nyersanyagok ára, az adók egyrésze, stb.)

Mire használja fel Schmalenbach ezt a terminológiát? Az általa felállított, de lényegében már Marx által formulázott és a „Fix költségek növekedésének törvénye” név alatt ismert dogmával bizonyítja be Schmalenbach azt, hogy a fejlődés oly tendenciát mutat, mely arra enged következtetni, hogy a kapitalizmus régebbi szabad versenyét a kötöttség állapota fogja felváltani. Szerinte éppúgy, mint Sombart szerint, egy múló korszak végén és egy új periódus kezdetén vagyunk. Az új korszakot pedig a megkötöttség, „a laissez faire” megszűnése, az állami beavatkozás hatalmi körének növekedése, a monopolalakulatok jelentőségének továbbfejlődése fogja jellemezni.

Schmalenbach szerint mindezen gyökeres változásoknak egyedüli oka az üzem belsejében beállott változásokban keresendő: A termelés költségeinek nagyrészét ma a fix alkatrészek teszik, ezek a fix termelési költségek a kedvező, vagy kedvezőtlen konjunktúrától függetlenül emelkedő tendenciát mutatnak, mert hiszen, mint fentebb is említettük, ezeket az üzemnek minden körülmények között viselni kell. Az iparvállalatok mérlegeire vetett egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy felismerjük ezen változás jelentőségét. Épületek, gépek nélkülözhetetlenek a modern termelésben, ezek amortizálása pedig állandó terhet jelent, tehát fix költséget.

A proporcionális költségek sajátossága, mint fentebb említettem, abban áll, hogy az egyes termelt darabbal együtt állnak elő. Egy tonna többlettermelés pl. bizonyos menynyiséggel emeli ezeket. Ha tehát az árak bármely okból az önköltség alá szállnak, akkor egyszerűen a termelést korlátozzuk és a proporcionális költségek egyrészét megtakarítjuk. Ha azonban, – mint ez a modern termelésnél általános – a termelés korlátozása nem szállítja le az önköltségi árakat megfelelő arányban, ha ilyen körülmények között az árak esnek, nem érdemes az áresést korlátozással egyensúlyozni, mert érdemes tovább is az eddigi önköltségekkel produkálni. (Ha t.i. a produkciót korlátoznánk, akkor kevesebb egységre jutna ugyanaz a fix költség.) Ilyen körülmények között az üzem veszteséggel dolgozik, de ez a veszteség még mindig kisebb, mint akkor volna, ha a termelést csökkentenénk és ez annak dacára majdnem az összköltségeket viselné.

„Igy tehát a modern gazdaság, a maga magas fix költségeivel nem gondoskodhatik céltudatosan arról, hogy a produkciót és fogyasztást összhangba hozza és ezáltal a gazdasági egyensúly állapotát helyreállítsa.” (Schmalenbach.)

Igy e pontban Schmalenbach véleménye ellentétben áll Sombartéval. Sombart abban bizik, hogy a jövő racionalizált szellemű gazdasága észszerű beavatkozással a kríziseket letompítani, sőt esetleg kikapcsolni fogja. Schmalenbach ellenben arra mutat rá, hogy ez a lehetőség a jövőben még valószínűtlenebb, mint eddig volt. A „fix költségek törvénye” a külső egyszerű beavatkozást még az eddigieknél is lehetetlenebbé teszi. És egy újabb szükségszerüség következik be: „Nem az emberek öntudata az, amely létüket, hanem gazdasági létük az, ami öntudatukat meghatározza”, bizonyosodik be újra Marx történelmi materializmusa.

Schmalenbach különben egész nyilt formában Marxra hivatkozik fejtegetéseiben és az ipari vezetőknek veti szemére, hogy öntudatlanul és valószinüleg akaratlanul a marxi koncepció végrehajtóivá lettek, mert hiszen a fix költségek törvényének valóraváltását éppen Marx jósolta meg. Ő azonban nem megy oly messzire a prognózisban, mint Sombart és nem is kapcsolja ki a forradalom lehetőségét. Nem hangsúlyozza azt sem, hogy a jövő gazdasága a tervgazdaság lesz, csupán azt tartja ő is Sombarttal egybehangzólag valószínűnek, hogy a szabad verseny szűnő tendenciát mutat. Sombart a kapitalista szellem változásában találja az ipari koncernek keletkezésének, a kartellesedésnek és a piac racionalizálódásának okát, Schmalenbach azonban gazdasági szükségszerüségekben “. Hiszen természetes, hogy a fix költségek által túlprodukcióra kényszerített vállalatok részére nem maradhat más mód a rentabilitás megmentésére, mint a megegyezés, kartellesedés és a piac racionalizálása.

*

Sombart és Schmalenbachon kívül Hirsch professzor is megkísérli a kapitalizmus jövőjét megrajzolni. Az ő fejtegetéseit éppúgy, mint a Sombartéit a derüs optimizmus jellemzi. Elsősorban is azokkal az okokkal foglalkozik, melyeknek következtében a népjólét emelkedésével számolhatunk a jövőben.

Hirsch érdekes statisztikai példákkal igazolja, hogy a szülési arányszámok oly kedvezőtlenek az öszszes európai államokban, hogy a Maithusi jóslatok bekövetkezésétől egyáltalán nem kell már tartanunk. Eltekintve attól, hogy a népesedési statisztika adatai azt bizonyítják, hogy nagyarányú emberanyagcsökkenéssel kell számolnunk, még kedvezőbbé teszi a kilátásokat az, hogy a termőföld produktivitása is nő. A mezőgazdasági technika fejlődése hatalmasan fokozta a termőföldek hozadékképességét. Az ipari termelés produktivitása pedig oly mértékben fokozódott, hogy az átalakulás megfelelő alkalmazkodása után a tömegfogyasztás okvetlenül növekedni fog. Ha pedig a népesség csökken, miközben egyidejűleg a szükségletek kielégítésére szolgáló javak mennyisége növekszik, akkor ennek természetes következménye a tömegjólét fokozódása, mondja Hirsch professzor, anélkül, hogy arra gondolna, hogy a kapitalizmus lényegéből következik (Sombart tanításainak ellenére is) az öntudatlanság. A vállalkozó nem gondol arra, hogy a nagy tömegeket béremeléssel fogyasztóképessé tegye. Tehát legalább is egyelőre semmisem igazolja, hogy bármennyire logikusan következne is Hirsch professzor gondolatmenetéből, a tömegjólét tényleg emelkedő tendenciát mutatna. Amerikán kívül a háború utáni években a jövedelmek és árak viszonya kedvezőtlenebb lett, mint volt, tehát a nagytömegek nem veszik ki részüket teljesen a technika fejlődése következtében beállott többletprodukcióból.

Sőt egyelőre a termőföld hozadék-képességének növekedése inkább kedvezőtlen, mint kedvező következményeket vont maga után. A többtermelés alacsony agrárárakat eredményezett, melyeknek vásárlóképessége messze mögötte marad az ipari produktumok árainak. S hiába estek az észszerű termelési módok által az ipari árak, ha ugyanakkor az agrártermékek árai még erősebben estek és ugyanazon mennyiségű földtermék ma kevesebb ipari terméket vásárol, mint 1914 előtt.

*

Ime három reprezentatív vélemény az európai közgazdaság jövőjéről. Né hány egyező megállapítás és sok el térés. Mindezek csak azt bizonyítják, hogy mennyire alaptalanok azok a remények, melyek szerint a közgaz daságtan rövidesen törvénytudomány nyá lesz. Exakt kutatási módokkal, mint a természettudományok. (Berlin)