Jóval a háború előtti idő re kell utalnunk, ha a romantika alkonyának okait kutatjuk, a háború maga csak a legvégső esemény volt, mely a romantika leépítésének munkáját befejezte.

Az irodalom, mely mindenkor érzékenyen reagál a korszellem kialakulására, azt sok tekintetben előkészíti és befolyásolja és mindenkor megteremti a korszellemhez simuló irodalmi irányokat és áramlatokat, a romantika leépítésébe nem nyugodott bele egykönynyen. A romanticizmus renaissance mozgalmának a háború előtt mindenesetre könnyebb helyzete volt, – a nagy néptömegek elproletáriasodása különösen keleten nem volt még oly nyilvánvaló, a gazdasági elszegényedésnek még csak kezdetei mutatkoztak, a század még nem öltötte magára a kíméletlen technikai haladás bélyegét, az életben még maradt az álmodozásnak helye és az író élt a korszellem adta általános joggal: a végletek kereséséhez, az álmok mehoznekült művészetével. Az álmokba, a végletekbe való menekülés ténye tisztázza a romantika fogalmát, vele teljesen érthetővé tudjuk tenni azt, amit burkol és felölel. A romantika a vágyódás, a menekülés a távolba. A távol éppúgy vehető geográfiai, mint történelmi értelemben. Irodalomban a geográfiai távol az exotikus miliő felfedezéséhez vezetett, a történelmi távol egy elmult kornak a visszaidézését jelenti történeti regények formájában.

De „távol” az eltűnt fiatalság is, meg a gyermekkorunk és minden út, mely az elveszett paradicsom megkereséséhez vezet. Maga a termő anyaföld is ébresztője a romantikának és Rousseau óta nem halt el a hang, mely a civilizáció koloncaitól meg akar szabadítani és a „Vissza a természethez! ” való hitvallással újból természetes emberré akar tenni. Az irodalom ezt a természethez való visszavágyódást számtalanszor variálta és számtalanszor kísérelte bemutatni a vágy megvalósításának csődjét.

A kor technikai haladása meghozta közben a földgömb teljes megismerését és ez a megismerés egyre szűkebb területre szorította a geografiai távol rajongóját. Az ismeretlen India, a titokzatos Tibet, Alaszka jégmezői, Klondyke nemesércmosói és Kalifornia arany telepei felfedezett, keresztül-kasul bejárt földrészekké váltak, bekövetkezett a geográfiai értelemben vett romantika alkonya. Nem érdekelt többé, ami közel jött hozzánk, amit nem borított többé titokzatos homály. Korunk legnagyobb geográfiai romantikusának, az elhalt Jack Londonnak nincs és nem lehet többé utóda.

Maradt a romanticizmusnak egy bevehetetlen bástyája: a történelmi távol, a multba való menekülés. A mult, a történeti miliő ugyanannyira témakör marad, mint ahogy a jövőbe való tekintés, az utópisztikus regény romantikus alkotásnak tekinthető. Más kérdés aztán, hogy használhatja-e mondanivalója keretéül a mai kor szellemét átérző író a történelmi miliőt, amivel áll és bukik a történelmi regény problémája és létjogosultsága,

 föld geográfiai megismerése lassan az exotikum elvesztéséhez vezetett. A földgolyó kisebb lett és ezen az apróra zsugorodott glóbuszon könnyebb volt minden újnak a végére járni. A távól elérhető lett, a végletkereső csakugyan a véghez ért és nem volt tovább. Hozzájárult a romantika alkonyához az a tény, hogy az exotikumba elvezető író megelégedett a miliőfestéssel, az exotikum külsőségeivel és végül az is sietette végét, hogy az exotikus ember eleurópaiasodott, vagy elamerikaiasodott. A romantika nézőszögéből nem exotikum többé a technikai élettempónk utánzója, szokásaink majmolója, – az autózó drúzfőnők, a frakkot öltő szenegálnéger, a Mauser puskát megismert bussmanvadás, a newyorki Haarlem százer feketéje inkább szánalmas figura, mint romantikus hős, amíg az író nem kereste meg ennek az exotikus életnek mélyebb adottságait és nem próbálta megérteni és megismerni az exotikus népek lelkét.

Itt új távlatok nyílnak. Az elveszett földrajzi távol helyett meglepően új út nyílik, mely a romantika ujjáéledéséhez vezet. Az író a civilizáció csődjének felérzésével odaérkezett, hogy az exotikum mélyére kezdett nézni és vágyait például egy néger hősön át próbálja érzékeltetni. Az európai lélek a néger néplélekhez menekül és abba költi bele vágyait, álmait. Magától értetődő, hogy európai, vagy európai iskolán nevelt amerikai fehér író itt csak félmunkát végezhet. A romantika ujjáébresztésének nagy munkája a néger művészekre maradt.

Az irodalom ma a négerromantika bélyegét viseli magán. A jazz és a néger tánc után, kezdünk lelkesedni a feketék líra és regény-költészetéért. Kezdődött René Maran Batuala cimű Goncourt-díjas regényével, melyben Afrika rejtett varázsa tárult elénk. Idegen ízek, idegen színek keverődnek itt, a forma európai maradt, de a mondanivaló új. Az elfranciásodott Marant az amerikai négerírók légiója követte. Carl van Vechten nyúlt eddig legmélyebben a négerromantika problémájába „Nigger heaven” (Néger égbolt) című regényével, Vechten a néger faj szociális és gazdasági kérdéseihez is hozzászól, de a regény érdekességét nem az irás politikuma adja, hanem a miliőfestés, a feketék mulatóhelyei, eldugott bárok, titkos találkahelyek, – a civilizáció rikító ruháiba bújt néger lélek. Vechten modora naturalisztikus, regényességet láttat: Haarlem négerromantikáját.

Claude Mackay „Back to Haarlem”-je (Vissza Haarlembe) ugyanebbe a környezetbe vezet, hasonló kérdéseket taglal. Meséje: egy néger munkás olthatatlan vágya visszakerülni Haarlembe, az otthonba. Az ösztönélet merész fellobbanásai adják meg ennek a könyvnek a tónusát, a négerek gyermeki derűvel keveredő amoralitását.

Úgy Vechten, mint Mackay munkáiban vagy akár a fehér Sherwood Anderson „Dark laughter” (A sötét kacaj) cimű regényében a néger a természeti erők játékszere gyanánt kerül elénk, európai szemmel mérve primitív ez az ember, primitív minden érzése és ezért igaz, primitív az ösztöne és ezért szabad: a bűnbeesés előtti állapotban él. A néger lélek szabad mivolta, a mindent egy lélekzettel beinni tudása az, amit a fehér benne csodál, amiért irigyli. Ez a csodálat tisztára reakciója a kor gépimádatának, hamis utakra tévedt moralitásának és hazug vallásosságának. Amerika diktálja ma a legőrületesebb élettempót, az élet sehol sem sebesebb, izgalmasabb, a technikai haladás sehol sem rohanóbb, de éppen az amerikai élet indusztrializálódott annyira, hogy a szellem fellázadt. Az európai író ma ott tart, hogy a mindenható gép előtt hajbókol, az amerikai ezzel szemben már eljutott a lázadásig: megteremtette a néger romanticizmust.

Önként adódik a kérdés, vajjon az ujjáéledő romanticizmus a kátyuba került irodalomnak teljes megújhodását jelenti-e? A jelekből arra kell következtetnünk, hogy az általános megujhodáshoz ez a romanticizmus semmiesetre sem vezethet. A romantika szép, mert teret ad az álmoknak, de ezzel a szerepe már ki is merült. Mert a romantika nem előre, hanem hátra mutat. A paradicsomi ősállapotba való visszavágyakozás, az ősösztönben, a gyermekiben, az ártatlannal telített amoralításban való gyönyörködés nem fogja talpra állítani, megváltani a kátyuba került embert. A felnőtt hiába akarja újra élni gyermekéveit, az útnak előre kell vezetni. Ezért nem fog a mi irodalmunk meggyógyúlni az ujjáéledő vagy új formában jelentkező romanticizmustól. Ezért csak érdekes a néger romantika, de nem megváltó. (Nagyszombat)