Minél konkrétabb, tárgyibb valamely művészet, annál inkább függ az időtől, annál inkább visszatükröződnek benne a kor eszméi, törekvései. És fordítva: minél absztraktabb valamely művészet, annál lassabban mászik a kor után. Ezért van az, hogy míg az irodalomban az izmusok kora egy évtizeddel ezelőtt lejárt s a proletár írók és rokonszenvezők biztos lépésekkel jutottak el a realizmus, formáiban és célkitűzéseiben tiszta vizeire, addig az absztraktabb festészet kikászálódott ugyan már az expresszionizmus schizofrén utvesztőiből, (tudja már hogy mit akar” nem igyekszik a festészettől idegen területekre betörni, hanem megmarad saját területén és arra törekszik, hogy festői dolgokat oldjon meg festői eszközökkel azaz letisztult), de még nagy munkákat ez új realizmus keretén belül nem alkotott. Georg Groszon, a polgári társadalom e nagy destruálóján kivül talán csak Diego Rivera hatalmas, mexikói munkás és parasztéletből vett freskói azok, melyek magukon viselik a nagyság bélyegét. Az irodalom (természetesen csak a negyedik rend irodalmáról lehet itt szó) ma kétségtelenül virágzásban van s a közönség, ha pénzhiány miatt nem is veszi meg csak kikölcsönzi a könyveket, de falja a proletár irodalmat éppúgy, mint bármely más művészi virágzás korszakában. A festészetről ugyanezt nem lehet elmondani. A festők több vagy kevesebb ízléssel és tehetséggel formában azt variálják, amit az előző nemzedék talált ki. A proletár festők képei így is frissebbek, érdekesebbek, mint az ugyanolyan színvonalon álló polgári festőké, mert témában olyan dolgokat alkotnak, melyek szivünkhöz közelebb állnak s amelyek minket — az 1933-as év embereit — jobban érdekelnek, mint a legkáprázatosabb művészi technikával megcsinált uborkás és dinnyés csendéletek. De művészileg nagyot, csodálatosat ós megdöbbentőt, olyat, amilyen pl. a Cement volt regényben, vagy a Potemkin filmben, még Oroszországban sem alkottak az új festők. A következő évek minden bizonnyal meghozzák ezt is.

Még mostohább a helyzet a zenében. A muzsika ma ott tart, mint ahol az irodalom tartott 1918-tól 1921-ig. Ez: a megsemmisülés, a régi formák széttörése, atonalitás és fülsértő diszonancia. Ez nem a „jövő zenéje”, mint Wagner Richárd muzsikája volt. Paul Hindemithet és Bartók Belát, Schönberget és a többieket sohasem fogják suszter inasok fütyülni az uccasarkokon, sohasem kerülnek majd a nép ajkára. Ez mindig „exkluzív zene” marad, amit megért néhány „újért” rajongó polgári smokk, néhány agyonszublimálodott vénkisasszony és zenével, zeneelméletekkel jóllakott muzsikus. Biztosak vagyunk benne, hogy egy-két évtized alatt elfelejtik őket, akárcsak Kandinszky képeit, Kassák Lajos képverseit vagy Kurt Schwitters sületlen számversét. A zene mint absztrakt művészet lassan fejlődik, ennélfogva a hóbortok is lassabban mulnak el. Számítunk tehát e lassu fejlődésre, amikor Bartokék elfelejtési spáciumát kb. 20 évre becsüljük. Viszont egy terület lesz, amely holtbizonyosan nem felejti el Bartókot, Kodályt és a többieket s ez: a zenetörténelem.Bizonyos u. i., hogy Bartókéknak jönnie kellett, ezeken a próbálkozásokon át kellett esnie a zenének, hogy tovabbmehessen. Hangsulyozzuk: a modern zene hóbort, de szükséges hóbort, melyen át kellett esnie a muzsikának mint a gyerekeknek a kanyarón.

*

Minden művészet gyökere a nagy tömegekben van. Ne tévesszen meg senkit az a körülmény, hogy Bartók kiment a falvakba népzenét gyűjteni. Minden művészi forradalmi mozgalomhoz hozzátartozott, hogy a forradalom képviselői kimentek a nép közé s gyűjtötték annak művészi termékeit. Petőfi Sándornak, a negyvennyolcas forradalom legmarkánsabb alakjának költészetét a magyar népköltészet termékenyitette meg. Sokak szemében ez „a nép közé menés” szimpatikussá teszi Bartók Bélát, Kodályt és a többi modern zenészeket s bennük — még ma, 1933-ban is — hajlandók valami Petőfi Sándorhoz vagy Kriza Jánoshoz hasonló népszerelmes forradalmárokat látni, akik kollektiv, népmuzsikában gyökeredző zenét akarnak alkotni. Ez azonban csak látszat. Valójában Bartók és társai nem nagy alkotó művészek és forradalmárok. Bartók száraz zeneprofesszor, aki mint „forradalmár” nemcsak megalkudott egy szélsőségesen népellenes rezsimmel, de a professzorátus és hivatalos ünnepeltetés kedvéért valószínüleg hajlandó leţt volna még az ördöggel is „kibékülni.” Hogy miért ment ki a nép közé? Miért gyüjtötte össze annak dalait! Ennek is megmondjuk az okát. A modern zene „népszeretetének” egy oka van: az impotencia. A zenészek, akik kitünően megtanulták a zeneszerzéstant mint matematikai tudományt, akik nagyszerűen tudnak bánni a zeneszerzés törvényei szerint egy melódiával, maguk a legritkább esetben képesek kitalálni ilyesmit. Vannak sokan a modern zenészek közül, akik ebből az impotenciából erényt próbálnak csinálni s elméleteket gyártanak a melódianélküliség mellett. „A régi” zene melódikus volt, a mi zenénk, a „jövő zenéje´“ ellenben atonális — így beszélnek ezek. A zene alapja és ősforrása azonban a melódia. A melódia ugyanaz a zenében, mint a szókép a versben. Az őstehetség melódiákat talál ki s ezeket dolgozza föl a zeneszerzés törvényei szerint, Bartók ellenben és a többi modernek, akik nem őstehetségek, hogy zenét szerezhessenek, kénytelenek kölcsönkérni a melódiákat a néptől. Bartók jó muzsikus, van izlése, tudása, kitünő interpretáló művész, de nem alkotó művész. Mindaddig amíg a néptől kölcsönzött melódiákat használja fel építőköveknek szerzeményeiben, addig valóban szép dolgokat alkot, mihelyt azonban önálló, saját maga által kitalált melódiákat dolgoz föl nyugodtan falnak mehet tőle az ember, mint P. Hindemith szerzeményeitől.

Mondhatná valaki: a legnagyobbak mint pl. Beethoven, Haydn stb., színtón fölhasználnak szerzeményeikben népi motívumokat. Ez igaz. Nem is az a baj, hogy a modern zeneszerzők népi motívumokkal dolgoznak, hanem az, hogy ők maguk: nem képesek új melódiákat kitalálni. Ebben különbözik Petőfi Bartóktól. Petőfi forradalmár volt és őstehetség, aki a népköltészetben gyökeredzett, azt hatalmas mértékben továbbvitte. Egymaga többet alkotott, mint Ötven kuruc költő együttvéve. Ezt Bartókról nem lehet elmondani. A Bartók által felhasznált melódiák szerzői nem voltak ugyan művelt zenészek de tehetségesebbek voltak Bartóknál.

Ez Bartókra mint zeneszerzőre vonatkozik. Ez azonban nem jelenti azt. hogy sorok irója tagadná Bartók jelentőségét. Azzal, hogy megmentett egy csomó népi melódiát a pusztulástól, összegyűjtötte azokat és megtisztította őket mindenféle idegen hatásoktól kétségtelenül hasznos és értékes tudományos munkát végzett. (Kolozsvár)