A játszó gyermek megfigyelése igen tanulságos a munka megértéséhez. A gyermek olyan szenvedélyességgel, örömmel” szeretettel dolgozik a játékban, hogy ehhez a felnőtt ember munkakedve alig hasonlítható. A játék a gyermek legkedvesebb szórakozása és sokszor igen kimerítő, fárasztó működése. A gyermek szives, folytonos, fáradhatatlan játékának oka az, hogy játékában egy világ ellen védekezik és egy világ elől menekül, mely számára idegen. A gyermek nem a saját világában él, hanem egy más világban, a felnőttekében. Ebben a világban semmi sem készült számára; butorok, használati tárgyak, mind mások, mint amiket használhatna; a társadalom, amelyben él, olyan nyelven beszél, melyet nem ért meg. Ez ellen a világ ellen, a felnőttek világa ellen védekezik a gyermek, amikor játszik s ezért nem szeret visszamenni játékai közül a számára idegen világba. A gyermek játékában olyan világot épít fel, mely az ő saját, egyéni, külön használatra szolgáló világa. A játék egy másik eleme az, hogy a gyermek saját magának dolgozik és saját maga fantáziáját éli ki akkor, amikor játszik.

Az ősmunkást is játszó gyermeknek képzelhetjük el, az ősmunkás munkájában sok hasonló elemet találunk a játszó gyermekkel. Ha a gyermek azért játszik, mert egyéni világot akar építeni magának, — az ősmunkás is munkájával olyan világot igyekezett teremteni magának, amelybe a valódi, félelmetes világból elmenekülhetett: az ősmunkás saját magának épített világot a külvilággal szemben. E munkájában képzelete is szerepet kapott, munkája művészi munka volt, már a legprimitívebb munkánál is díszítő elemekkel találkozunk; az ősmunkás munkájában ugyanúgy művészet és fantázia van, mint a gyermek játékaiban. Az ősmunkás, mint a gyermek, nagy szeretettel, nagy munkaönkéntességben dolgozott.

A munkaönkéntesség mindaddig jellemezte a primitiv munkát, míg a munkás és a munka közötti viszonyban egy döntő változás nem történt akkor, amiktor az első embert rabszolgának hódította meg egy másik ember. Az első rabszolga, akit a hóditó igájába fogott, egyszersmind az első ember volt az emberiség történetében, akinél a munkás és munkája között való jó viszony megszakadt. Az első rabszolga másnak dolgozik. A rabszolgatermelésen felépült társadalomban a munkás és munka közötti viszonyban egy elem lényeges változást szenvedett: az az érzés — hogy a munkás saját magának dolgozik — elveszett. A többi elemek: a munkában való öröm, a munka alakithatósága, a fantáziának a munkába való bevivése változatlanul megmaradt. A rabszolga kézzel dolgozott; alakíthatta anyagát és a munka alakítása közben képzelete (kielégülést találhatott.)

A hűbéri társadalomban a munkás és munka közötti viszonyt ugyanaz jellemezte, mint a rabszolga-társadalomban. A munka alakításának örömétől e munkás sem volt megfosztva: a kézműves iparon nyugvó hűbéri társadalom, ha a munkát mással is végeztette, a holt anyag alakithatóságának örömét nem vette el a munkástól. A kézműves-társadalomban a munkaönkéntességet valamelyest alátámaszthatta az a lelki állapot, hogy a munkás a halott anyagból valami élőt csinálhatott és ebben örömet talált.

A termelés következő szakában a munkásnak ez az öröme megszünik. A gépipar a munkáskéz munkáját alárendelt jelentőségűvé teszi; a nyersanyag ós dolgozó között már semmi kapcsolat sincs. A munkásnak már nemcsak azzal a szakadással kell megküzdenie, hogy munkáját másnak végzi, de közbelép még az is, hogy a munkás a halott anyag alakithatóságának örömét nem érezheti. A halott anyagból kezével nem csinálhat élőt, — olyat, ami vele az élővel összefüggésben van. A géptermelés befejezi azt az útat, melynek folyamán a munkás és a munka között való nagy szakadék előállt. Ez a szakadék a munkás és a munka között akkor jelentkezik először, amikor a munkás először végzi munkáját más számára és akkor válik teljessé, amikor a halott anyag alakithatóságának öröme is megszűnik. A modern bérmunkás munkakényszerűségben szenved és a technikai fejlődés állandóan gondoskodik arról, hogy a szakadék, amely a munkás és munka között fennáll, még tovább is elmélyüljön. A fejlődő géptechnika a munkás és munka között fönnálló amugy is rossz viszonyt azáltal mélyiti el, hogy — tekintet nélkül a munkás lelki beállitottságára, tekintet nélkül testi és lelki hajlamaira, — a munkát racionalizálja. A profitra beállított” racionalizált termelés a rossz viszonyt a munkás és munka között azáltal mélyiti el, hogy a munkás testén érzi, hogy profitot és nem munkát termel.

Ma még a kisipar egyelőre mentes a racionalizálás befolyása alól, a racionalizált nagyipar azonban már sulyos testi és lelki fáradtságot jelent a dolgozók számára, úgy, hogy azok a racionalizált munka után, testileg-lelkileg halálosan kimerültek. Már a nem-racionalizált gépüzemben is kellemetlen szakadék volt a munkás testi és lelki beállítottsága s a gépüzem ritmusa között, mert a testnek sajátos, önálló munkaritmusa van, amely a gép ritmusával nem azonos. A más ritmushoz való igazodás máris fáradtságot jelent, de a kimerültség, melyet a racionalizált üzem okoz, ennél jóval nagyobb. Spengler, akit nem a dolgozók iránti szeretet vezetett gondolkodásában, megállapította Gép és ember c. munkájában, hogy a gép mellett dolgozó ember a munkától, mint folyamattól is elszakad, a munkához semmi köze sincs, mert nem lát a munkából semmit, nem végez semmit, a gép egy alkatrészévé válik. Az autógyárra gondoljunk, amely futószalaggal dolgozik, amelyben a munkás, aki a futószalag mellett ül és csupán egyetlen mozdulatot végez a szalagon, mennyi közösséget érez az autóval, melyet nem is ő készített, hanem csak az uccán az életét veszélyezteti. Ennél a munkásnál a kézműves jobb helyzetben volt, mert a holt anyag életszerűvé való alakításának örömével dolgozhatott.

Ma a modern bérmunkás lelki csődjéről is beszélhetünk, mert a mai bérmunkás az ősmunkás munkaönkéntessége helyett munkakényszerűségbe került és a munka szenvedéssé alakult számára.

A nem profitra termelő társadalomban a munkás és munka közötti viszony másképpen alakul. A kollektív termelésben működő munkás ismét visszanyerte a munkaönkéntességet. A munkaönkéntesség helyreállítása nem annak a következménye, mintha pl. Oroszország a (kézműves iparra tért volna vissza és annak sem, hogy Oroszországban kisebb fejlettségű racionalizálással dolgoznának, mint a nyugati államokban: Oroszországban is géptermelés és racionalizált termelés folyik, tehát a termelési technika mellett az orosz munkás is munkakényszerűségben szenvedhetne.

Mondottuk, hogy a gyermekmunkát és az ősmunkást két lelki elem jellemzi: először, hogy saját magának végzi a munkát és másodszor, hogy ebben a munkában egy új világ alakításának képzete is megjelenhet. Az új kollektiv társadalom felépítésén dolgozó munkás magának dolgozik: a munka és a munka eredménye is az övé. A gyermek játékait és az ősmunkást jellemző másik lelki elemét is újra visszanyeri a kollektiv munkás: a kollektív munkás azért dolgozik szivesen, mert új világot teremt. Minden kalapácsütése ennek az új világnak a fölépitését célozza. A kollektiv munkában, a munkakényszerűség munkaönkéntességgé alakul. (Budapest)