Főoldal

Korunk 1933 Február.

Béres balladák


Morvay Gyula

 


     TISZTA ÉS KÖNNYŰ A SZIVEM


Tiszta és könnyű szívre van most szükségem.


Minden fölöslegeset eltakarítok tőle.


Bori?Nő? Halál?


Víziók és lila keringések lázban?


Fölösleges.


Tiszta és könnyű szívre van szükségem


és nem szabad szólnom a halálról


amikor komoly építésre kell szirénáznom.


Milyen jó, hogy paraszti ösztönök dúlnak bennem


keresztül kasul,


semmi ellágyulás és semmi hullás!


Biztos és kegyetlen kitartással a vonal mentén,


mint két ökör halálhollók közepette is.


Tiszta és könnyű a szívem.


Mert csak így lehet mindég készen.


 


     FOTOMONTÁZS 1932


Hátul feldagadt pocsolyavíz


csillog, nyálkázik az összeroskadt kerítések között,


kihúzott barázdák összemosva,


kiégett, lemeszelt udvar, összedőlt ól,


összedőlő falak repedtre-marva.


elől leeső szerha, léc-kapu, benne


görbecsontú öregasszony


púpos hassal


bámul, bámul, kulcsolt kézzel néz


az égre, valahová a fák közé.


bennt ferde képek, egy szoknya fiókban.


minden üres, minden beteg.


kocsma, ezerféle uzsorás, pénzes


széjjelékelt bennünket,


széttúrtak minket,


most kulcsolt kézzel bámulunk fák közé.


Életünk:


kölcsönkérés, sovány asszony, beteg gyerek.


elöl: pocsolya, kocsma,


hátul: békanyálas árokvíz kiöntve.


ferde képek között:


görbecsontú öregasszony púpos hassal


bámul, kulcsolt kézzel néz


az égre, valahová fák közé.


segítséget vár?


kitől?


 


     DERMEDŐ ÉLET SIKOLTÁSA


Vak világosság terül szét,


szürke hályog


és sárszinű körülöttünk minden, ezer kaputáj előtt


ezerszer mentünk el,


ezer sors előtt


ezerszer mentünk el.


Kocsma lepedőjén a szívünk, mocskosság teríti le.


Kinnt: vak világosság,


a hold felhőbe fulladt.


Förtelem lett leesettségében az emberből


és ezer fertelemmel együtt


az emberek ezt engedték.


Igen: kocsma lepedőjén a szívünk,


körülöttünk


minden, minden szemetes, dögletes,


kocsma se,


mi sem birjuk erősebbre csavarni


szívünk tiszta lángját,


elborít a gőz, — megfojt a sorsunk, — hályogon át


dermedt ez az élet.


Mindegy: kurjántani!


ezrek úgyis egyformán rásíkoltnak,


mert azok is


sárszinűek és szíveik szerteszét kocsma mocskos


és halálos lepedőjén.


Este tájékán mi ez?


Két karunkat ezer felé,


ezer vágyásunkat


ezer felé nyújtjuk és


a rohanó áradat elé feszülünk: hová?


porol és nyí


a zuhogó menekvés


este tájékán


felszakadozik az élet és zsellértájék


menekvő förgeteget szül.


 


     BALLADA SORSOK FELETT


Alig kell lehajolnod,


végződik a húmuszban a végtelen ballada,


lábunkról


potyog a mély sár,


lennt vagyunk, felmutatom neked


ezeket az embereket:


világosság felé bólintó


esett fejek itt az emberek vágyakozó szívükkel


és dús marokkal csak


fakadnak a csírák szomorú húmuszban:


több és egyre több


kifejezhetetlenség.


Kötözött minden


és megfojt a monotonság: végtelen ballada


szomorú végződése,


Szép elsíratás használ?


Dehogy!


Pusztulás a sorsokban


rakásra halmozza az ijesztő, új és félelmetes


emberi húmuszt


és világosság felé verekednek


dús marokkal végtelen balladák vágyakozói.


 


     KERTALJI ÉNEK


Egydarab hátunkon,


egydarab vállunkon


rajta a legsummásabb valami:


hogy elherdálódott a mi életünk célja.


És most rettenetes ez a szédült


felhorkanás, perces káromkodás


és ujra-belezuhanás az ijesztő valóságba.


Egy darab hátunkon a legsummásabb valami.


Várjuk a tavaszt: fásultan.


Gyerek se érdekel.


Piszkos ekét is csak belevágjuk föld gyomrába,


de izetlen kezünk mozgása.


Paraszteszünk roppant feszülésekkel


viaskodik,


kegyetlen, elförmedt danával


egydarab vállunkon ijeteg kertaljak


jövővel viaskodó felhorkanói vagyunk.


 


     ÁDÁZ ÁLDOMÁS


Pohárka


zsellérvinkó az asztalon,


ajtón kinézve:


ködös tájék, az utolsó alakok támolyognak haza,


kocsma fölött libben még sírból is


visszavágódó úri árnyék,


cigány is vörös szemmel reszket,


szégyenek


és nyomorok pirulása az alkony az ablakon,


pohárka


zsellérvinkó az asztalon,


ucca ágyékában


gebe mellett csizmák cuppognak; mi az övék?


majd beülnek ők is


etetés után


ilyen vérpirulós alkonyi ádáz áldomásra,


és csak


terjed a terem zsellérekkel,


ajtón kinézve:


ködös tájék,


végződik az ádáz áldomás.


 


     TEMETÉS JANUÁRBAN


Kicsiny koporsó van előttünk


és ebbe kellene beleszorítani minden jajgást.


Havas Január van. Béresek zuzmarás lélekkel temetjük


egyik asszonyunk bölcsős gyerekét.


Most megmosakodtunk, mert temetünk,


pihenünk, mert kicsiny koporsó mellett állunk,


szivünk szétnyúlik: milyen szépen érezzük,


hogy jók és erősek vagyunk, ha sokan állunk egymás mellett.


Halott bölcső mellett állunk.


Januári feketeség fölöttünk.


Érezzük, minden bánatunk itt szorong ebben a kis jászolban,


mert béresek vagyunk,


megjelölt emberek: béresek, félretolt emberek: béresek,


Havas Január van. Béresek temetünk a majorban.


senki, de senki más nem veszi le sapkáját és nem is sir


béresek szomorú koporsója mellett, csak


erős halászok távoli vizek mellett,


bátor kőfejtők,


piszkoskezű, de jószívű bányászok.


Ezek emberszeretete idenyúlik hozzánk.


Érezzük,


érezzük a roppant emberi hatalmat, mikor


kicsiny koporsóban szeretnénk


elveszejteni fájó fejünket.


 


     ZSELLÉRHIT


Elfáradtunk. Fekete üresség lapul ránk,


mint kenyértelen estéinkben is csak sorsunk dühös szele nyög,


fáradtak várásaink, rég halott velünk öreg létániánk.


Fejünkön lopott bér fájása végigvert,


csak szétnyúló hitünket tapogatjuk, megvan-e,


ami eddig is emelt: harc, mi szelet, dögös sorsot kevert.


Most is levágjuk szónkat verő nyomórúdként:


szánktól, szívünktől húzzuk el a falatot, de éltetjük


minden unokánkon keresztül zsellérhitünket hívőkként,


hogy halott lim-lomú, ómáriomos gunyhónkba


beszelel egyszer most még nyögős sorsunk döbbenete:


felkelni! szelek, szavak érett hitté kötöződtek,


most zsellérhittel, zsellérélettel szólunk a világba!


Földek leveleiben felütjük megírandó fejezetünket!


 


Vissza az oldal tetejére