TISZTA ÉS KÖNNYŰ A SZIVEM

Tiszta és könnyű szívre van most szükségem.

Minden fölöslegeset eltakarítok tőle.

Bori?Nő? Halál?

Víziók és lila keringések lázban?

Fölösleges.

Tiszta és könnyű szívre van szükségem

és nem szabad szólnom a halálról

amikor komoly építésre kell szirénáznom.

Milyen jó, hogy paraszti ösztönök dúlnak bennem

keresztül kasul,

semmi ellágyulás és semmi hullás!

Biztos és kegyetlen kitartással a vonal mentén,

mint két ökör halálhollók közepette is.

Tiszta és könnyű a szívem.

Mert csak így lehet mindég készen.

 

     FOTOMONTÁZS 1932

Hátul feldagadt pocsolyavíz

csillog, nyálkázik az összeroskadt kerítések között,

kihúzott barázdák összemosva,

kiégett, lemeszelt udvar, összedőlt ól,

összedőlő falak repedtre-marva.

elől leeső szerha, léc-kapu, benne

görbecsontú öregasszony

púpos hassal

bámul, bámul, kulcsolt kézzel néz

az égre, valahová a fák közé.

bennt ferde képek, egy szoknya fiókban.

minden üres, minden beteg.

kocsma, ezerféle uzsorás, pénzes

széjjelékelt bennünket,

széttúrtak minket,

most kulcsolt kézzel bámulunk fák közé.

Életünk:

kölcsönkérés, sovány asszony, beteg gyerek.

elöl: pocsolya, kocsma,

hátul: békanyálas árokvíz kiöntve.

ferde képek között:

görbecsontú öregasszony púpos hassal

bámul, kulcsolt kézzel néz

az égre, valahová fák közé.

segítséget vár?

kitől?

 

     DERMEDŐ ÉLET SIKOLTÁSA

Vak világosság terül szét,

szürke hályog

és sárszinű körülöttünk minden, ezer kaputáj előtt

ezerszer mentünk el,

ezer sors előtt

ezerszer mentünk el.

Kocsma lepedőjén a szívünk, mocskosság teríti le.

Kinnt: vak világosság,

a hold felhőbe fulladt.

Förtelem lett leesettségében az emberből

és ezer fertelemmel együtt

az emberek ezt engedték.

Igen: kocsma lepedőjén a szívünk,

körülöttünk

minden, minden szemetes, dögletes,

kocsma se,

mi sem birjuk erősebbre csavarni

szívünk tiszta lángját,

elborít a gőz, — megfojt a sorsunk, — hályogon át

dermedt ez az élet.

Mindegy: kurjántani!

ezrek úgyis egyformán rásíkoltnak,

mert azok is

sárszinűek és szíveik szerteszét kocsma mocskos

és halálos lepedőjén.

Este tájékán mi ez?

Két karunkat ezer felé,

ezer vágyásunkat

ezer felé nyújtjuk és

a rohanó áradat elé feszülünk: hová?

porol és nyí

a zuhogó menekvés

este tájékán

felszakadozik az élet és zsellértájék

menekvő förgeteget szül.

 

     BALLADA SORSOK FELETT

Alig kell lehajolnod,

végződik a húmuszban a végtelen ballada,

lábunkról

potyog a mély sár,

lennt vagyunk, felmutatom neked

ezeket az embereket:

világosság felé bólintó

esett fejek itt az emberek vágyakozó szívükkel

és dús marokkal csak

fakadnak a csírák szomorú húmuszban:

több és egyre több

kifejezhetetlenség.

Kötözött minden

és megfojt a monotonság: végtelen ballada

szomorú végződése,

Szép elsíratás használ?

Dehogy!

Pusztulás a sorsokban

rakásra halmozza az ijesztő, új és félelmetes

emberi húmuszt

és világosság felé verekednek

dús marokkal végtelen balladák vágyakozói.

 

     KERTALJI ÉNEK

Egydarab hátunkon,

egydarab vállunkon

rajta a legsummásabb valami:

hogy elherdálódott a mi életünk célja.

És most rettenetes ez a szédült

felhorkanás, perces káromkodás

és ujra-belezuhanás az ijesztő valóságba.

Egy darab hátunkon a legsummásabb valami.

Várjuk a tavaszt: fásultan.

Gyerek se érdekel.

Piszkos ekét is csak belevágjuk föld gyomrába,

de izetlen kezünk mozgása.

Paraszteszünk roppant feszülésekkel

viaskodik,

kegyetlen, elförmedt danával

egydarab vállunkon ijeteg kertaljak

jövővel viaskodó felhorkanói vagyunk.

 

     ÁDÁZ ÁLDOMÁS

Pohárka

zsellérvinkó az asztalon,

ajtón kinézve:

ködös tájék, az utolsó alakok támolyognak haza,

kocsma fölött libben még sírból is

visszavágódó úri árnyék,

cigány is vörös szemmel reszket,

szégyenek

és nyomorok pirulása az alkony az ablakon,

pohárka

zsellérvinkó az asztalon,

ucca ágyékában

gebe mellett csizmák cuppognak; mi az övék?

majd beülnek ők is

etetés után

ilyen vérpirulós alkonyi ádáz áldomásra,

és csak

terjed a terem zsellérekkel,

ajtón kinézve:

ködös tájék,

végződik az ádáz áldomás.

 

     TEMETÉS JANUÁRBAN

Kicsiny koporsó van előttünk

és ebbe kellene beleszorítani minden jajgást.

Havas Január van. Béresek zuzmarás lélekkel temetjük

egyik asszonyunk bölcsős gyerekét.

Most megmosakodtunk, mert temetünk,

pihenünk, mert kicsiny koporsó mellett állunk,

szivünk szétnyúlik: milyen szépen érezzük,

hogy jók és erősek vagyunk, ha sokan állunk egymás mellett.

Halott bölcső mellett állunk.

Januári feketeség fölöttünk.

Érezzük, minden bánatunk itt szorong ebben a kis jászolban,

mert béresek vagyunk,

megjelölt emberek: béresek, félretolt emberek: béresek,

Havas Január van. Béresek temetünk a majorban.

senki, de senki más nem veszi le sapkáját és nem is sir

béresek szomorú koporsója mellett, csak

erős halászok távoli vizek mellett,

bátor kőfejtők,

piszkoskezű, de jószívű bányászok.

Ezek emberszeretete idenyúlik hozzánk.

Érezzük,

érezzük a roppant emberi hatalmat, mikor

kicsiny koporsóban szeretnénk

elveszejteni fájó fejünket.

 

     ZSELLÉRHIT

Elfáradtunk. Fekete üresség lapul ránk,

mint kenyértelen estéinkben is csak sorsunk dühös szele nyög,

fáradtak várásaink, rég halott velünk öreg létániánk.

Fejünkön lopott bér fájása végigvert,

csak szétnyúló hitünket tapogatjuk, megvan-e,

ami eddig is emelt: harc, mi szelet, dögös sorsot kevert.

Most is levágjuk szónkat verő nyomórúdként:

szánktól, szívünktől húzzuk el a falatot, de éltetjük

minden unokánkon keresztül zsellérhitünket hívőkként,

hogy halott lim-lomú, ómáriomos gunyhónkba

beszelel egyszer most még nyögős sorsunk döbbenete:

felkelni! szelek, szavak érett hitté kötöződtek,

most zsellérhittel, zsellérélettel szólunk a világba!

Földek leveleiben felütjük megírandó fejezetünket!