A középosztály kisebbségi fejlődésének arról a folyamatáról lesz a következőkben szó, amelyet széles középosztálybeli tömegek az ellentétes ideológiák között futnak meg. Ezeknek a rétegeknek szerepe a magyar uralkodó osztályok szuperstrukturális szolgálata volt s a kisebbségi élet folyamán a cseh polgárság szuperstrukturális kifejezésének a feladatát vállalják a magyar kisebbség fejlődésében,

Kétféle rétegeződésből kerülnek elő azok a tömegek, amelyek megfutják az ellentétes szuperstrukturák közti fejlődésnek ezt az útját. Az egyik réteget azok képezik” akiknek a középosztály két menekülési kísérlete (expatriálás és a kisebbségi front szervezése) nem oldhatta meg társadalmi krízisét. Másrészt azok a tömegek tartoznak ide, amelyek a magyar középosztály fejlődése során az elnyomott nemzetiségek intelligenciájából szivódtak föl a magyar középrétegekbe. Ezek mögött származásuk nyomai még nem mosódtak el s így ideológiájuk nem jelentett ethikai kötelezettséget, csupán csak a kispolgár stréber fölfeléjutásának szimpla eszközét. Nemzetiségi vidéken volt különösen gyakori ez a tipus. Itt az állami hivatalnokok, közszolgálati alkalmazottak széles tömegei kerültek ki az elnyomott népek renegát intelligenciájából. Az államváltozás után gyakori jelenség volt, hogy jóhangzású magyar nevek, amelyek felvételével idegen nemzetiségi mivoltuk nyomait tüntették el, a régi szláv nevekre változtak vissza. Ezek a tömegek az államváltozás következtében nem csináltak lelkiismereti kérdést abból, hogy az új állam szolgálatában helyükön maradjanak, vagy ha elő is állott ilyesféle, csak nagyon rövid időre, mert renegáló stréber prakticizmusuk, amely náluk lényeges osztályhelyzetet alakító faktor volt, semminemű elvi gátlást nem tűrt meg az új állam hivatalnok-szükséglete által teremtett elhelyezkedési konjunkturával szemben. Legelőször szerepük az volt, hogy a cseh államideológiának tárgyi vonatkozásaiban vagyis csak adminisztratív helyeken pótolják a hivatalnok-szükségletet. A cseh polgárság imperializmusa a háborúutáni első, militarista etapejából azonban olyan mértékben” amennyire az állam a belső és külső szétfeszítő erőkkel szemben konszolidálódott, fokozatosan fejlődésének második szakaszába lép, ahol a gyarmati elnyomás differenciáltabb eszközökkel folyik tovább az első fejlődési szakasz kevésbé válogatott eszközei helyett. Itt alakul ki az államhatalomnak az a konszolidációs elve, amely szerint a gyarmati elnyomást nemcsak a bajonettekre kell építeni, de a szívre és a gondolatra is. Az új állam egész kulturpolitikája kezd ráépülni erre a felismerésre, amit legmarkánsabban a csehszlovákizmus illusztrál, vagyis a cseh polgárság kulturpolitikájának ezer akciója, melyek arra hivatottak, hogy a szlovák nép önálló nemzeti létének kulturbizonyítékait átcsehesítsék egy szociológiátlan, nemlétező csehszlovák kulturába. Igy akarja államiságához láncolni a cseh polgárság a szlovák népet. Ehhez hasonló új szerep adódik a középosztály emez új részének a cseh polgárság kulturpolitikájában, mert amennyire a csehszlovák intelligencia feladata az, hogy a cseh polgárság demokráciáját a szlovák gondolatra és szívre építse, úgy a magyar középosztály e részének az lesz a kötelessége, hogy csehszlovák magyarokat verbuváljon, vagy, hogy az államideológiát a köztársaság magyarjainak gondolataira és szívére építse. A cseh államideológia tárgyi síkjáról most annak szellemi síkjaira kerül a középosztály s kulturakcíók és intézmények létesítésének eszköze lesz (magyarnyelvű kormánylapok, magyar Masaryk-Akadémia, szláv-magyar kulturkapcsolatok létesítése), a fentemlített kulturpolitikai cél érdekében.

A kisebbségi magyar polgárság a legteljesebben állástfoglal a középosztály eme része ellen s akcióit Kasszandra módján dezavuálja, de jóslatai s óvásai nem találnak hitelre, sőt a középosztálynak a Csehszlovák szuperstruktúrára való átömlését maga is elősegíti. Azáltal teszi ezt, hogy ,a kisebbségi helyzetet igenlően elfogadja s ideológiájának alapjául az állammal szemben való lojalitását teszi meg. Azt éri el ezzel, amit maga is elitéi, mert az állammal szemben való lojalitással s a kisebbségi helyzetbe való beletörődés irodalmi és politikai kifejezésével csökkenti a középosztályban magyarságának lelkiismereti s ethikai kötelezettségét s e réteg gátlásait az új állammal szemben. A középosztály fiatal évjáratainak elhelyezkedési kilátástalansága kell még ehhez, hogy a középosztály e rétegei a kisebbségi nemzeti meggyőződés legkisebb skrupulusai nélkül készek legyenek funkcióvállalásra a cseh szuperstruktúrákon. Osváth Gyula dr., nyugalmazott jogakadémiai professzor, aki a magyar Masaryk-Akadémia tagja s akinek szociológiai műveletlenségénél csak a középosztály e részére annyira jellemző strébersége nagyobb, a középosztály sorsáról írt füzetében ritka élességgel mutatkozik meg a csehszlovák szuperstruktúrára való följuthatás stréber szelleme, amikor ezeket írja: „Önkéntelenül felvetődik a magyar egyetemi ifjuság előtt a kérdés, hogy miért nem mehet pl. diplomata pályára, miért nem lehet docens, miért nem lehet miniszter, miért nem érezheti magát úgy, mint a csehszlovákiai németség?” Igaz is: miért ne? S fiskális eszével eljut az igazsághoz; „ubi bene, ibi patria”.

Hogy ennek a jelenségnek, vagyis a magyar kisebbségi középosztálynak a csehszlovák szuperstruktúrára való átállásának méreteit megállapíthassuk, időzzünk néhány jelenségnél egy kissé.

1932-ben a csehszlovák iskolaügyi minisztérium a magyar középiskolákban redukálta a szlovák nyelv tanítását, ugyancsak a szlovák középiskolákba bevezette a magyar nyelv tanítását nem kötelező tantárgy formájában. A rendelet hirére egész Szlovenszkón magyar szülői értekezletek jöttek össze s követelték a szlovák nyelvórák fölemelését, „mert fiaik jó hivatalnokok akarnak lenni, jó állami alkalmazottak s helyüket meg akarják állni a közélet terén”. A középosztály ifjúsági köreiben Az Uj Élet folyóírat (az ifjú katholicizmus lapja) kezdett hasonló propagandát. A Jövő cimű folyóirat, amely a csehszlovákiai magyar egyetemi hallgatók hivatalos lapja, továbbította a maga köreiben ezt az akciót. No de erre már megszólalt Szik1ay Ferenc dr. is a kisebbségi polgári pártok kulturreferense és a „kisebbségi elv legalapjának a feladását” konstatálja ezekben az akciókban, mint ahogy valóban a polgári-ellenzéki kisebbségi elv teljes feladása ez. Erre a szülői értekezletek száma fokozódott s az ifjusági lapok hasábjain folyt a nyomdafesték, de már nem a szlovák nyelvtanítás érdekében, hanem Sziklay dr. ellen. Az Uj Élet írta (1932. 10. sz.) „Ha Sziklay dr. feladatát teljesítené a kulturreferensi székben, meggyőződhetett volna, hogy egyre több azoknak a szülőknek a száma, akik magyar iskola helyett szlovákba adják gyermekeiket”. A Tábortűz katholikus reakciós ifjusági folyóirat Szlovenszkó jobboldali tanárainak és középosztálybeli fiatalságának nevében ezzel a tanáros aranyigazsággal járult a kérdés megoldásához. „Prium vivere, deinde philosophari et ultimo politizari”.

A bomlás akkora, a középosztálynak a csehszlovák államideológiára való dezertálása oly gyors, oly tömeges, hogy a kisebbségi polgári oldalon ez a körülmény, azoknál a rétegeknél is, amelyek a polgári kisebbségi szuperstruktura funkcióit teljesitik e folyamatnak kifejlése irányába eső képleteket hoz létre, aminek a lényege a behuzott nyakú hozzáidomulás az új keretekhez, a mult pedig egyre gyöngülő reminiszcencia. A polgári kisebbségi ideológia érdekében egykor vitézül hangoskodó Szvatkó Pál írja a magyar középosztályról, hogy legértékesebb sajátsága az, hogy indogermán eredetű a legnagyobb része, szóval, hogy elnyomott nemzetiségek magyarrá lett rétegeiből tevődik össze, amelynek az analizisát adtuk éppen ebben a fejezetben. Legjobb tulajdonsága a hozzáidomulási képesség az adott helyzethez, mondván: „Senki sem ütközhetik meg azon, ha a szlovenszkói magyarság, mely bévül változatlanul jó magyar, hozzáidomul az alaposan megváltozott élethez. Nyilvánvaló, hogy éppen azért változik és alkalmazkodik, mert nemzeti életösztöne hajtja, mert magyar akar maradni, mert vitaiizmusa leleményessé teszi s tudja, ha csökönyös: belepusztul. Aesopus meséje jut eszembe a szélviharról, amely tölgyeket tör ketté, de nem bir a hajlékony náddal. De tölgyek vagyunk mi! Legfeljebb gyenge nádszálak s tölgyeket mimelni nagyzolás...” Majd pedig: „Kispolgári és demokratikus koncok csaknem kielégítenek. Dzsentrialürjeink emlék a multból. Robotolunk. Munkások vagyunk. Egyszerűek! és igénytelenek. Leszürkültünk, egyformák lettünk. Jól szabott ruhánkat levetettük” konfekciót hordunk. Bata-cipős magyarok vagyunk!” (Magyar Irás 1932. I. sz.) Szvatkó itt a stilusosság kedvéért most már az egész középosztály nevében elismételhette volna morituri te salutant-ját.

IV.

Tanulmányunk második fejezetét a fasizálódással zártuk le. Helyén való közelebbről megvizsgálni ezt a jelenséget. A következőkben leírunk néhány folyamatot s aztán következtetünk!.

Tekintettel arra, hogy a középosztály proletarizálódásából kell e jelenséggel kapcsolatban kiindulnunk, meg kell állapítanunk, hogy e réteg proletarizálódásának azt a folyamatot tekintjük, amelynek egyik ismertető jele az elszegényedés, a proletáriátus életszíntjéhez való közeledés, a másik ismertetőjele pedig a gondolkodás megváltozása, mégpedig két irányban: egyrészt visszafelé, amikor az elveszett osztályhelyzet visszaszerzése a közvetlen cél, másrészt előre az elszegényedéssel párhuzamosan s ekkor az ideológia a szocializmusban a proletáriátuséval azonosul. Nem szabad azonban azt hinni, hogy a proletarizálódás folyamata úgy megy végbe, hogy a középosztály rétegeződései az adott osztályhelyzetükből való lecsúszás után azonnal a proletáriátus szintjéhez érkeznek el. Tudni kell, hogy a középrétegek és a proletáriátus között az átmeneti rétegek foglalnak helyet a társadalom fölépítésében, amelyek régi társadalmi formák maradványai s kiválasztó társadalmi szerepük van, mert belőlük az út egyrészt a proletariátusba, másrészt a felsőbb rétegek felé vezet. Ezek az osztályok a parasztság, kisiparos és kiskereskedői osztály. Nos hát, amikor a középosztály az elszegényedés folytán mozgásba jön, először az átmeneti rétegekkel találkozik s szuperstrukturális funkcióvállalással áll e tömegek elé, osztálytudatos, öncélú szervezkedésre serkentve azokat. Ebben a folyamatban a szlovenszkói középosztály két kísérletet tett. Először a parasztsággal, s azután a kisiparos és kiskereskedő osztállyal próbált szövetkezni proletarizálódása folytán. Az előző fejezetek jelenségeivel szemben itt megállapítható, hogy ezek a próbálkozások a középosztály önálló kisérletei a burzsoázia oldalán elveszített funkciókból adódó kríziseinek a megoldására. Amilyen mértékben lesz fölösleges a polgári oldalon, olyan mértékben fordul a parasztság felé. Megnövekszik a parasztság társadalmi jelentősége ennek következtében, mert — különösen pedig a háborúutáni első években — kecsegtető az a remény, hogy szilárd osztálymentési bázist talál a középosztály a parasztság ideológiai adminisztrálásában. Ugyanez a helyzet Szlovenszkón és Magyarországon s tán némi intenzitás különbség írható Szlovenszkó javára a szlovenszkói sivárabb helyzet folytán. Volt idő a kisebbségi középosztály fejlődésében, amikor a kisebbségi intelligencia politikai, művészeti, gazdasági programját jelentette a paraszt. „Minden reményünk a falu, s a parasztnak keresztelt különös emberek: a gazdák, háznépük s a földtúró munkások” — mondta ekkor a szlovenszkói líra. S az állásnélküli hivatalnokok, fölösleges jogászok minden reménye a paraszt szövetkezeti-mozgalom, népi kulturát terjesztő kultur körök organizálása volt. Ám két körülmény könyörtelenül végzett a középosztálynak a parasztságra zuhogó hirtelen szerelmével. Az egyik volt, hogy a parasztság a termelésben az idegen munkaerő kizsákmányolásából folyó értéktöbblettel nem rendelkezik s a középosztály szerelmes paraszthangulata ökonomiátlan az értéktöbbletigénylése folytán. A másik körülmény az, hogy a parasztság társadalmi helyzete nem állandó s különösen nem az a társadalomfejlődés imperialista fokán, mert maga is vagy proletárizálódik, vagy a zsiros parasztságba emelkedik föl, tehát e mozgásban lévő kategória hulló osztálynak nem adhat szilárd menekülési bázist. Fiaskó következik be szükségszerüen a középosztálynak a parasztbamenekülő kísérleténél. A szlovenszkói parasztideológus (Győry Dezső) csakhamar dokumentálta ezt: „És titok mégis a falu és titok a paraszt és a nép, nem fogjuk föl akár az Istent.”

Azonban sohasem reménytelen annyira a szlovenszkói középosztály helyzete, hogy újabb menekülési kísérleteket ne tudna kieszelni. Amikor a parasztság vazulfülekkel reagált a középosztály feléje forduló erőfeszítéseire, az átmeneti osztályok kisiparos és kiskereskedői rétegei felé kezdett orientálódni. S itt megismétlődött mindaz, ami a parasztság esetében. A középosztály exisztenciális csődbe jutott intellektüeljeinek új reménye a kisiparosság és kiskereskedői réteg lett. Ujra fölajánlották szövetkezeti programjukat, nemcsak fogyasztási és hitelszövetkezeteket, de termelő szövetkezeteket és szakszervezeteket is. A legényegyletek modern átszervezését és új kulturegyesületek létesítését, óvó-dák fölállítását, nyelvkurzusokat a kereskedőknek és iparosoknak lévén „erős a többnyelvű ország”. A csehszlovákiai magyar egyetemi hallgatók egyesületei kimondják a kisiparos és kiskereskedői ifjusággal való egyesülés szükségességét.

Milyen objektív lehetősége van ennek az ujabb menekülési kísérletnek! A csehszlovákiai nagyipar háborúutáni fejlődése a mindig magasabbfokú válság jegyében áll. A nagyipar folytonos leszorulása a világpiacról állandóan tart s e körülmény azt eredményezi, hogy a belső fogyasztás jelentősége és szerepe hihetetlenül megnő a nagyipar számára s bekövetkezik, hogy az ipari termelés nem tőkés formái hihetetlen gyorsaságban mennek tönkre a nagyipar versenye folytán. Klasszikus példája ennek Csehszlovákiában az a hatvanezer cipész, akiket Bata szorított ki a termelésből. Az átmeneti rétegek kiválasztó társadalmi szerepével kapcsolatosan megállapítottuk, hogy belőlük állandó letöredezések indulnak el, hol a proletáriátus, hol pedig a felsőbb rétegek felé. Ez a folyamat ma Szlovenszkón csaknem kizárólag az első irány mentén hat, tehát a proletáriátus felé. Nos hát a középosztály ujabb akcióinak osztálymentő lehetőségei ugyanazok, mint voltak a parasztság körében.

Itt, ha sematikusak lennénk, a középosztály fejlődését lezárhatnék, hisz minden akciója kriziseinek a megoldására fiaskóval végződik. Ugy járnánk el azonban mint az a regényíró, akinek minden hőse meghal s a regénynek vége. A középosztály azonban nem halt meg, a középosztály még él, s annyi fiaskó után ezt maga is hangosan hirdeti. Miután a kisiparos és kiskereskedői rétegekkel való szövetkezés nem hozta meg a kellő eredményeket, társadalmi hullásának abba a stádiumába lép, amikor a következő alsóbb réteg, amelynek a színtjéhez közeledik: az ipari és földmunkásság s a szegényparasztság. Nagy lesz a kavarodás ezen a ponton a középosztályi fejekben. Szuper-strukturális munkaképességüket újra áruba bocsátják. Hirdetik, hogy a középosztály „éppen úgy kiszolgáltatottja és kizsákmányoltja a kapitalista rendnek, mint a munkás osztály.” (Uj Élet I. évf. 4. sz.) Vagy: „a magyar egység érdekében a magyar középosztálynak: és proletáriátusnak félre dobva minden terhelő sallangot közösen kell fellépnie, egyforma ideológiával és egyforma célkitűzéssel. A kisebbségi magyar középosztálynak rá kell ébrednie hogy deklasszált, megszünt középosztály lenni a szó teljes értelmében s érdeke a proletáriátuséval közös: a kapitalista társadalmi rend megszüntetése.” (Uj Élet 1. sz.) Ezt az elszólásukat azonban sietnek helyreigazítani: „Ezek a szavak így leírva túl merészek, túl erősek és tulságosan forradalmi izűek, mondhatja középosztálybeli olvasónk. Azonban a fiatal generáció egy része vállalja már ezt. Sokan — ép az osztályuknál tapasztalt antiszociális atmoszféra következtében sodródtak el a marxi szocializmus vizeire.” A városi munkásifjuság megszervezését tűzik ki, mert ezek a „kommunista demagógia zsákmányává” lesznek.

Ennek az új jelenségnek az irányvonalát lemérve, könnyen állapítható meg, hogy ez olyan hajtóerők foglalatja, amelyek a reakció irányában, a társadalomfejlődés elakasztásának az irányában hatnak. Mondható tehát, hogy ez az ideológia kizárólag azt a célt szolgálja, hogy azok a rétegek, amelyek vallják, elvesztett társadalmi létük alapjait visszanyerjék.

S mind szélesebb és teljesebb a középosztály intellektüeljeinek ez a típusú mozgalma. Azok, akik valamikor a kisebbségi polgári ideológia kialakításánál mesterkedtek ş a csődöknél meghaltak, most újra kikelnek poraikból. Vegyes képletekben: durvák és határozottsággal tudatosak (Győry Dezső) és filozófikus tudós skrupulusokkal csöndesen megtévesztők (Simándi Pál). A változott konjunktura idején, amely az osztályellentétek fokozatos széttágulásából adódó tömegradikalizálódás, az új követelményeiknek megfelelően korszerűek, szocialisták. A parasztmisztifikáció nagymestere, Győry Dezső fölvilágosit mindenkit, hogy szocializmusa nem új dolog, régi fogadalom ez” tíz éves. „Még írásos fogadalom is van róla. Akkor, amikor a fasizmus Charta del Lavorojára tán maga a kezdő Mussolini se gondolt s a német nemzeti szocializmusnak még a csírái sem voltak meg!” (Magyar Irás 1932 szeptember.) Máshol határozottan vallja, hogy az ő szocializmusuk magyar, nemzeti szocializmus és semmi köze a munkáspártok szocializmusához (Magyar Irás 1932 augusztus). Simándi Pál, aki a középosztály parasztorientációja idején a „bús magyar lelket megoldó magyar vallásos zseni megérkezését készítgette elő Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső igéinek a propagálásával”, most új harcokat hirdet zarathustrai pózban. Vajjon mi ellen? „A magyar szellemiségre is új harcot parancsol a faji és egyetemes emberi szolidaritás. A magyar értelmiségre az elkövetkező időkben szintén az az emberfeletti feladat vár, hogy népe szociális forrongását túlsegítse a kommunizmus vonalán. Arma virumque cano.” (Simándy: Uj harcok előtt. Magyar Irás, 1932 szeptember.) Revizió alá veszi a szocializmust s igazát a hitlerizmussal bizonyítja.

Közelinek látszik annak a következtetésnek a levonása, hogy a fasizmus jelenségével állunk itt szemben. Mégis vigyáznunk kell, ha ezt megállapítjuk. Ez az ideológia még nem teljesen fasiszta, mert a lényeges jegyei még nem alakultak ki, mert nem is alakulhatnak ki a mai kisebbségi körülményekben. A kisebbségi középosztálynak ez az új ideológiája szükségesnek tart valamiféle új társadalmi rendet, amit a kapitalizmus megdöntésével akar elérni, de ugyanakkor támadja a munkásság szocializmusát, a demagógia alkalmazásának fasiszta módján. Egyidőben radikálisak és támadják a munkásságot. Még csak ideológikus a mozgalmuk, a fasiszta nyílt erőszakot a munkássággal szemben még nem alkalmazzák, de már Hitlerrel és Mussolinivei igazolják magukat. Ennek a kisebbségi magyar fasizmusnak hiányzó jegyei vagy akkor alakulhatnak ki, ha a kisebbségi magyar társadalom ellentétei a társadalmi feszültség legmagasabb fokán reprodukálódnak, vagy akkor, ha a kisebbségi középosztály a magyar középosztállyal egyesül a külön államban való élés megszűnésével.

Végig kisértük a szlovenszkói magyar középosztály fejlődését. A következő eredményekre jutottunk:

1.  A középosztály nagyrésze expatriált a kisebbségi életből.

2.  A kisebbségi keretek között maradt tömegek egy része szuperstrukturális funkciót vállal a kisebbségi uralkodó osztályok oldalán s organizálja és adminisztrálja az irredentát és az ellenzéki védelmi frontot,

3.  A középosztály egy másik része az ellentétes államideológiák fejlődési vonalát futja, a magyartól a csehszlovák államideológiáig.

4.  A középosztálynak az a része, amely a kisebbségi uralkodó osztályokhoz kötötte le magát, proletarizálódni kezd s önálló akciókkal igyekszik osztálykriziseit megoldani. Miután eddigi kísérletei fiaskóval végződtek, a fasizálódás irányába kezd mozogni a középosztály társadalmi fejlődése.