A költő a dobogón — a polgárság konszolidált napjaiban — sohasem volt természetes jelenség. Amikor először odakerült — bekövetkezett a költő és a költészet áruba bocsátásának a ténye. Amikor a költő kitárta karjait a dobogón s azt a lázt idézte újra, amelyben — magyarázói szerint — verse fogant, akkor megindult a költő varázstalanodásának a folyamata; a költő kilépett műhelyei szentélyeiből s megmutatta, sőt ettől kezdve — a dobogó állandósításával — mutogatta magát, minek következtében közönsége, a polgárság észrevétlenül az árútermelők közé sorozta: a belépti díjakat a polgárság életrendjében szükségszerű volt szedni. Ekkor a költőt már csak egy lépés választotta el attól, hogy a polgárság élet-összefüggései közt — ugyancsak szükségszerűen — fölöslegessé és haszontalanná minősítsék. Petőfi Sándor a Pilvaxban a pesti Muzeum lépcsőjén még belépti dijak nélkül, egy momentán kitört népmozgalom gyűrűzésének nyomása alatt szaval. A közönsége ugyan elenyészően kicsiny s a jórésze alig tud magyarul, de a „dobogót” mégis a társadalom erőinek mozgása dobja alája: a kapcsolat közte és momentán közönsége között semmikép sem cserekereskedelmi. A magyar történelemben ez az utolsó alkalom, amikor a szavaló költő természetes. Azóta — ebben a vonatkozásban is — a költő árúvá alakulásának folyamatát követhetjük nyomon. A múlt századvégi magyar klasszikusok ha költői termelésük hivatott fórum előtt való „bemutatása” címén meg is jelennek az Akadémia vagy a Kisfaludy Társaság dobogóin, már csak reménytelenül idézgetik azt, ami örökre elveszett: a spontaneitás és a közösséggel való kapcsolat természetes frigyét. A mozgásában és vitalitásában történeti determináltságú közösség helyett holt műveltségű gyér publikum ellőtt ágálnak ezek a tiszteletre méltó magyar urak s ez a helyzet, amikor Ady Endre rekedt bordérjárta hangjával először recseg föl Pesten, a közönség előtt már végleg megpecsételődött. Kiderült, hogy a fejlődésnek ebben az előrehaladt, túlfinomult szakaszában a vers már nem a dobogóra való, legalább is nem a költő initerpretálásában. Ezért nem is a vers manifesztálódott valójában előadásában, nem is a vers érdekelte a publikumot, hanem a merész ujító s a különös egyén. Nagyon természetes ez az eltolódás a versről a személyre. Hisz a pódiumtól semmi sem lehet idegenebb, mint a szimbolista kifejezés. A polgári vers különben is már régesrég nem a közösségnek, hanem a magányos olvasónak, legjobb esetben magányosok szektáinak szólt egy félig lecsavart lámpa világítása mellett. A vers a polgári fejlődés során ártatlan kábító szer lett értéktöbbletből élők s némi mániákusok számára. Összefügg ezekkel, hogy a polgárság költői nem is interpretálók abban az értelemben, ahogy született interpretátor minden igazi közösség természetes reprezentánsa. A polgárság költőjének nincs is szüksége természetes interpretáló készségre. Végtelenül kiszélesedett társadalma munkamegosztásával meg vannak ennek a készségnek a maga hivatásos gyakorlói, akik a dolgok logikája szerint csinálnak a vers-áruból ugyancsak áruba bocsájtott produkciót. Az életösszefüggések alakulása ezek szerint természetesen törli le a költőt a dobogóról. Kétszeresen oda kell tehát figyelni, ha sokat harangozzák, hogy van jelenleg egy magyar költő (Mécs László), aki azután a vers s a költője legigazibb természete szerint a dobogóra való, s mert odavaló járja is szorgalmasan a magyar nyelvterületek városait.

De oda való-e tényleg?

Mindenekelőtt előre kell bocsájtanunk, hogy idő, hosszúhosszú idő óta még nem kivánta olyannyira közössége elé a költőt, mint manapság. Az alépítményei megrendülésében elváltozott tudat ugyanolyan kielégítetlenül keresi (a történelmi kényszerűségből szavaló Petőfi-tipusú) költőt, mint ahogy a költő keresi az életmozgalmakkal tényleg egybeeső (művészi fokú) verset. A belső igazsága hevében meggyőző szó (áhított) konjunkturája soha nem volt még oly aktuális, mint ma. Soha annyi sérelem nem érte még az embert, s a sérelmek egyetemes kiküszöbölésének szükségessége sem volt még soha annyira akut, mint napjainkban. A kivezető utat se láttuk még ennyire tisztán. Az igazi költő-szájak döntés előtti pillanatait éljük. A pillanatot, a mikor — a meghaladott fejlődés ellenkező végletéből — a költő természetesen lendül valamiféle dobogóra. Megint ott van a helye...

De ez a költő-e ez a Mécs László? Ez a történelmi kényszerűség vetette-e fel a dobogóra?

Már a megjelenése rácáfol ezekre.

Ez a megjelenés — a külsőségek minden, bizonyos rétegek előtt fascináló varázsa ellenére — nem természetes s nem spontán. Kivételes ez a megjelenés fehér-papi (premontrei) formaruhájában s ez az öltözék, bár Mécs Lászlónak mindennapi gunyája, félreérthetetlenül a kosztüm szerepét játsza előadásában, mint ahogy a versei papi tartalma sem eredeti vallási re-velláció, hanem papi-produkció. Ez a kettő azután: a kosztüm és a produkció, még ha teljes elfogadással vesszük is pódiumi teljesítményeit, végleg elhatárolja Mécs Lászlónak a dobogó költőjének, s Mécs Lászlónak a költőnek az értékelését. A kosztüm és a produkció is a legmélyebb gyökereire utalnak: a sztárra s az áruba bocsájtottságára, a költő játékossá és másodlagossá válására: a színészre, aki tartalmaiban (a mondanivalóban) minden árnyalatot a legtudatosabb raffinériával kiszámít. A spontaneitás minden vonatkozásban hiányzik belőle. Minden a hangra, az előadásra, a produkcióra determinálódik. S ebben az árúvá levésben minden kifordul az eredeti értelméből. Még a saját maga papi tartalmai is elváltoznak. Katholicizmusa meglepően nem katholikus, aktualitása bántóan szemfényvesztő, költői vénája kiábrándítóan papir-os, filozófiai elmélyedése magyar pályázati drámák szinfalhasogatása, humanizmusai olcsó szentimentalizmus, költői technikája elvetélt avangardizmus. Semmi sincs a helyén... Azaz úgy tűnik, mintha a saját helyéről hangzana, ment az előadás gondosan kidolgozott pillanatnyi lezenélésében — a zenei benyomás felfüggeszti a kontrolt! — minden negatívumot a hiányzó pozitívummal helyettesit be. A katholicizmust egy hamisítatlan katholikus gesztussal, (a reverenda könnyen lehetővé teszi ezt), a szentimentalizmust az őszintévé játszott érzéssel, az aktuálist daccal és szegény legény vijjogással, és igy tovább, mindent azzal, aminek a kimondott szó alján ott kellene égni, félreérthetetlenül, gyökeresen, saját magára apellálva a nem a torok, a test. a gesztusok és mimika közös, fehércingulumos zongorájára. Viszont ez a zongora zeng s pillanatokra tévedésbe ejt a költő tudata, azaz mondanivalói felől. A produkció benyomásának eltűnése után azonban kiderül, hogy ezek a versek csak ebben az előadásban állnak — pillanatokra — a talpukon, ezek a tartalmak csak igy tartalmak, ebben a kikészített s a reverenda szuggesztivitásával, a szerzetesi sexappellel és sztár-sztigmákkal számoló pillanatban. S bár a hatása kétségbevonhatatlan, mégis fontos, hogy hatása: áramában a kitartó tapsok örvényén minő neurózis görcse cisörög a tenyerek felsiklatott idegei között. Ha u.i. Mécs László az igazi volna akkor szükségszerűen egy egész más réteg tapsolná s nem az a lányokból, bekötetlenfejű hervatagokból, legényegyleti ifjúságból, katholikus misszió társasági hölgyekből s mindezek kitartottjaiból (vezetőkből) álló kispolgári réteg, melynek malomkövek közt érlődő sorscsikorgása ez a Mécs Lászlónak szóló taps. A magyarajkú kispolgárság hamis (félrenevelt, félrevezetett) tudatának költője Mécs László. Azé a rétegé, mely a nagypolgárság és a proletariátus malomkövei közt őrlődve se ide, se oda be nem ágyazva mindent hamisitatlan meghamisitottságában kap és ad tovább. Meghamisított ebben a rétegben a katholicizmus, (polgárság és katholicizmus eleve kizárják egymást) meghamisitott a szocalizmus, (mert csak a „szociális misszió” értelméig ér el) meghamisított a forradalmiság, a kor-vád, a kortárs-dac ugyanugy mint a, rebellió vagy a filozofikus elmélyülés! Minden ál és kiferdült; hogy a talpán álljon, mindezt a sok kuszaságot legalább is énekelni kell. különös köntösben, pótlékok feldagasztásában egy dobogón, belepirulva, beleizzadva az erőlködésbe, hogy elfogadjuk...

Az igazi mai vers, a tiszta, őszinte és céltmutatö tartalmak pódiuma ma az emberek közt van, egész egyszerűen, szemtől-szembe, minden kosztümök és szájzongorák nélkül, az egyszerű sző belső igazságában. (Kolozsvár)