Az erdélyi magyar középosztály hű s a marxista társadalomszemlélet mai állásának megfelelő képét adni nagyon nehéz. Az ilyirányú kutatás kifejlődését főleg két körülmény akadályozza. Az egyik általános, a másik speciálisan erdélyi természetű. Általános természetű nehézség az, hogy a magyar középosztály történeti felfejlődését, multjának és jelenének analízisét, jellegét, helyzetét és szerepét a magyar kapitalizmus és polgárság kialakulásában eddig még jóformán senkiaem tette vizsgálódás tárgyává. S tekintetben az a néhány pszieudó marxista és polgári beállítottságú tanulmány, amely rendelkezésünkre áll, inkább megnehezíti, mint elősegíti a kutató munkáját. Az erdélyi magyar középosztály pontos megrajzolásának ennél azonban még nagyobb akadálya, hogy 1916 óta semmiféle pontos, tudományosan verifikált statisztika nem áll rendelkezésre. Azok az összeírások és publikációk, amelyeket indirekt számítások alapján 1918 és 1932 között Erdély népmozgalmi viszonyaira vonatkozólag román, avagy kisebbségi kutatók végeztek „minden „jóakaratuk” ellenére sem egyebek a valóság analizését teljesen, nélkülöző tudománytalan, legtöbbször csupán propaganda célokat szolgáló megközelítéseknél. Még talán az egyházi kimutatások a megközelítő legteljesebbek (főleg a falvakra és kisvárosokra): — ezek azonban csak néhány kérdésre nyujtanak feleletet. Erdély utolsó 20 évének társadalmi, gazdasági, politikai, nemzetiségi viszonyai éppúgy ismeretlenek a polgári, mint a marxista kutató előtt. Erdély osztályainak kialakulása., nemzetiségi- és osztály-harcai s a mögöttük álló gazdasági erők történelmi materialista szempontból való vizsgálata, röviden: a kapitalizmus erdélyi története még mindig megírásra várnak...

*

1918-ig az erdélyi és magyarországi középosztály körülbelül egyazon alépítmény törvényszerűségeinek volt alávetve. Ideológiai, politikai és gazdasági törekvéseik azonossága mellett azonban sok különbség is állapítható meg közöttük.

Kikből állott 1918 előtt Erdély magyar középosztálya? Birtokosokból, szabadpályákon levőkből és elsősorban abból a 100.000 főnél többet kitevő tisztviselő seregből, mely a békeszerződés következtében Romániához; csatolt terület közigazgatásáról, művelődéséről és kolonizációjáról gondoskodott, Ez a hatalmas szám nagy erőt és öntudatot kölcsönzött e rétegnek osztályhelyzetét illetőleg. Nem élt teljesen izoláltan, de kapcsolatai csaknem kizárólag a közvetlen kizsákmányolásból és értéktöbbletből élő csoportokhoz fűzték. A parasztsággal és a mult század végén előtörő munkás sággál jóformán semminemű kapcsolata nem volt. S amiként a művészetekben az u. n. örök ideálokat hajszolta, úgy politikai és gazdasági helyzetének állandó voltában is rendületlenül hitt. A századfordulótól kezdve — főleg a zsidóság előretörése következtében — ez az eladdig egységes tömeg ideológiailag kettéválik. A konzervatív polgárság mellett egyre erőteljesebben bontakozik ki egy Liberális. Elég e tekintetben Nagvvárad példájára utalni, melynek szellemi gárdája, írói és tudósai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a liberális polgárság 1918-ban ideig-óráig uralomhoz juthatott.

1918 fordulópontot jelent. Erdély magyar középosztályának életében. Nemcsak a forradalmi idők hoztak változást, hanem elsősorban a román impérium, amely egész váratlanul és felkészületlenül érte. A háború nem. várt elvesztése valósággal főbe kólintotta azt az osztályt, amely a maga „örökkévaló” létéről szentül meg volt győződve. Egyetlen támasza: a mögötte álló államhatalom — kiesett mellőle... A hirtelen változást sem felfogni, sem megérteni nem tudta. Gazdasági alépítményét elveszítve csak az az ideológiai fegyverzete maradt, mely már a század elején is elavultnak bizonyult a gyorsan előretörő radikális polgársággal szemben.

Minő helyzetet teremtett azonban az új államhatalom az erdélyi magyar középosztály rétegeiben s hogyan befolyásolta annak politikai, gazdasági és kulturális magatartását?

Az erdélyi magyar középosztály nagy többségét az a hivatalnokréteg alkotta, amelyik a magyar államgondolatot képviselve, annak városi vagy vidéki exponense volt. Ez a nagy számú tisztviselő sereg minden irányítást Budapestről kapott s 1918 után is mindent onnan várt. Az első időben merev passzivitásba vonult, s amidőn a békekötés után. újból az aktivitás mezejére lépett, már jórészt késő volt: hirtelen elvesztett pozícióit nem tudta pótolni. Az a hite, hogy nélküle összeomlik Románia, károsnak bizonyúlt, úgy saját osztályára, mint a magyarság egyetemére, melyet helyzeténél fogva a románsággal, szemben képviselt. Magatartása következtében» egyrészt elvesztette pozíciói nagy részét, másrészt megindította a román középosztály gyors és fokozottabb tempójú kitermelését, amely azután elsorvasztotta, vagy legalább is megakadályozta újabb, a népből jövő magyar középosztály kialakulását és pusztuló sorai utánpótlását. Az erdélyi magyar középosztály derékhadát képező tisztviselő így — állását veszítve — fölöslegessé vált. Nem maradt más lehetőség számára, mint a Magyarországra telepedés. Valóságos népvándorlás indult meg Erdély városaiból. Ez a kivándorlás magával sodort sok tízezer olyan szabadfoglalkozású existenciát is, akiknek életlehetősége a megváltozott életkörülmények között végleg még nem ingott meg. Igy kb. 220 ezerrel tehető az Erdélyből 1919 óta Magyarországba kivándorolt — háromnegyedrészt, középosztályhoz tartozó —. magyarok száma. Érdekes megfigyelni, hogy míg a középosztály tagjai csaknem kizárólag Magyarországba vándoroltak ki, addig a munkásság emigrációja elsősorban a Regát, főleg Bukarest, a parasztságé viszont Délamerika és Kanada felé irányúlt. Bármily nagy volt azonban a tisztviselők kivándorlása egy részük mégis itthon maradt, akik nehezen bár, de az új állam keretei közt elhelyezkedtek. Ez a réteg, amely magyarságát a háború előtt oly fennen hangoztatta, egyszerre megcsendesedett s nemcsak „reálpolitikát” űzött és hirdetett, de néhány év alatt oly gerinctelenné vált, amilyenre sem, gazdasági, sem politikai helyzete nem. kényszerítette. Gyermekeit ez a réteg már nem a magyar felekezeti iskolákba adja, hanem az államiakba s nagyon sokan közülük a gyors asszimilálódás jeleit mutatják: kikerültek a magyar középosztály harcvonalából. Velük együtt válságba jutottak mindazok az intézmények, amelyeknek exisztenciája velük kapcsolatos volt: így az erdélyi magyar középiskolák is, mert növendékeik nagyrészét éppen ez a tisztviselő réteg nyújtotta.

A köztisztviselők mellett még egy réteget ért erőteljesen az impérium változás: a nagy és közénbirtokos osztályt. A földreform valósággal megsemmisítette a magyar közép osztálynak ezt a leggazdagabb részét, mert ha a középbirtokosság a háborút megelőző évben a folytonos hanyatlás képét is mutatta, gazdasági ereje és politikai befolyása mindvégig megmaradt. Hogy mit vesztett a magyar birtokos osztály az impériumváltozás következtében, arra elég két számadatot idéznünk. Erdélyben (80 százalékban magyar birtokosoktól) 2,400.919 holdat sajátítottak ki.

A magyar birtokososztály megsemmisülése nem állt meg a földreformnál. A mezőgazdasági: termékek fokozatos zuhanása (rövidesen válságba sodorta azokat a magyar kis- és középbirtokos rétegeket is, melyeknek még maradt valamijük a földreform után. Érthető tehát, ha az utolsó évek során ez a réteg is rohamostan hagyja fel régi pozícióit, még ott is, ahol nincs rá okvetlen szükség, s a városok felé tendál. Legtöbbnyire a politika és a bank az, amely e réteg embereit vonzza. A felburjánzó bankokrácia jó menekülési helyül kínálkozott. Az egykori megyei gentry helyébe valóságos bankgentry fejlődött ki. A legutóbbi években azonban ennek is befellegzett.

Míg a középbirtokosság tönkremenő részei a bankoknál és a szabad pályákon próbált elhelyezkedni, addig a nagybirtokosság és főleg az arisztokrácia menteni igyekezett, ami még menthető. Régi „tradícióihoz,” híven igyekezett most is felszínen maradni és élére állani az egész magyarságnak. Ez sikerült is. Rövidesen úgy a gazdasági, mint a politikai élet legfőbb pozíciói az anyagi bázisában megrendült mágnásosztály kezébe kerültek s a magyar középosztály ismét boldog volt, hogy egyházi, politikai és, társadalmi szervezeteinek élén egy-egy „történelmi név” áll, mert ezáltal a „történelmi idők” visszatértét remélte. Az arisztokrácia; azonban most sem az összmagyarság érdekeivel törődött, ha állandóan annak a nevében is beszélt. Politikája alapja, hajtóereje birtokainak megmentése volt s ezért bármilyen áldozatra is képesnek mutatkozott. Az arisztokrácia legerősebb bástyáinak most is a politika és a bank bizonyultak. Mindkettő kitűnő eszköz volt a felemelkedésre és felülmaradásra.

Az erdélyi magyar pénzintézeteikről szólva, nem hagyhatjuk említés nélkül azt a szerepet, amit ezek az intézetek a háború előtt és után Erdély magyar középosztályának életében és így az egész erdélyi magyar társadalom, kialakulásában játszottak. Gyárfás Elemér, az erdélyi Magyar Bankszindikátus, vezetője, a Magyar Kisebbség 1924-es évfolyamában Az erdélyi magyar pénzintézetek címen részletesen ismerteti az erdélyi bankok történetét és jelenlegi szerepét. Az 1867 utáni időkről a következőket írja:

„Az impériumváltozás hatása alatt felpezsdült a közélet, összes pozíciói megnyiltak az osztrák uralom alatt gazdaságilag megerősödött erdélyi magyar középosztály előtt s ennek tagjai tulcsapó energiával tódultak ismét a közpályákra.” Az erdélyi bankok fellendülése azonban csak a 90-es évekre esik, amidőn Budapest tőkései felfedezik a „kincses Erdélyt”. A bankokrácia nemcsak a budapesti tőkések meggazdagodására vezetett, de nagyban megerősítette az erdélyi magyar középosztály gazdasági és politikai súlyát is. Gyárfás szerint „e takarékpénztárak vezetőségében ugyanaz, a középosztály helyezkedett el, mely a közélet egyéb pozícióit is elfoglalta s amely az osztrák uralom alatti metamorfózison keresztül menve, elég erősnek bizonyult arra, hogy a közhivatalok mellett a gazdasági élet kínálkozó pozícióit betöltse.” (Magy. Kisebbség 1924. 157. o.)

A bankpolitika eme hatalmas fellendülését és szerepét azért fontos kiemelnünk, mert 1918 előtt a középosztály mögött Erdélyben két reális gazdasági erő állott: a banktőke és a földbirtok. Mint láttuk 1918 után a földbirtok megszűnt a magyar középosztály életerejét erősíteni: egyedüli támasza a bank maradt, amelynek szerepe viszont most egészében más, mint a háború előtt. Amikor a Magyar Párt megalakult s az egyházak kiépítették támpontjaikat, légfőbb szövetségesül a banktőke állott melléjük. 1918 előtt Budapest óriási tőkéket invesztált erdélyi vállalatokba. A magyar főváros nagy bankjai hatalmas, fiókintézetekkel rendelkeztek Erdélyben és a környező területek városaiban. Ezek gazdasági pozícióját csak részben rendítették meg az, átmeneti idők, bár a bukaresti bankok mindent megtettek, hogy kiszorítsák Erdély piacáról budapesti ellenfeleiket. Ugyancsak Gyárfás adatai alapján hozhatjuk fel; a két legnagyobb budapesti bank erdélyi fiókjainak adatait az, 1920 és 1921 évekből. E két nagy bank takarékbetétek és folyószámlahitelek alakjában a, következő tőkéket kezelte (lejben):

1920 1921

Magyar Általános Hitelbank brassói, temes

vári és nagyváradi fiókjai                                               124,731,931 997,759.649

A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank négy

nagy vidéki fiókja                                                               71,262.831 115,275.335

Az impériumváltozás tehát nemcsak, hogy nem állította meg a magyar bankok fejlődését, de egyenesen elősegítette. Erdély vezető magyar bankjai hamar feltalálták magukat a megváltozott körülmények között. Az átmeneti idők nehézséged csupán azoknak a kis bankoknak a számát apasztották le, amelyek elsősorban a kis tőkés erdélyi középosztály pénzeit kezelték.

A budapesti bankok gyors előretörését természetesen érthető ellenszenvvel nézte a frissen Erdélybe települő román tőke. Hogy hatalmas versenytársát legyűrje, olyan eszközökhöz nyúlt, amelyek direkt vagy indirekt módon a budapesti tőke befolyását ásták alá ,s vetettek gátat terjeszkedésiének. A magyar bankok elleni akció hamar meghozta az óhajtott eredményt. Ugy a pesti, mint az, erdélyi alapítású régi magyar bankok siettek feladni „hazafias” álláspontjukat és a tőke minden országban azonos internacionális módszereihez folyamodtak, — útat és összeköttetést keresve a román bankok felé. Kézfogásuk, s nagyon sok esetben szoros együttműködésük, — amelyre világos fényt érthető okokból egyik fél sem vetett, — első próbálkozása volt a magyar és román polgárság kibékülésének közös osztályérdekeik felismerése alapján. A Gyárfás Elemér vezetése alatt álló Bank Szindikátus ügyes és kétszínű politikát játszott úgy az államhatalom, mint a, magyar tömegek felé. Hosszú éveken át erősen támogatta úgy a Magyar Pártot, mint az egyházakat. Ez a támogatás persze sohasem volt altruisztikus, mert nem egy nagybank sikeresen maga alá temette uzsora politikájával pl. egyik-másik egyház vagyonának tekintélyes részét is,.

A nagyszámú erdélyi pénzintézetek tisztviselői: a középosztály tagjaiból kerültek ki, a vezetőség azonban kizárólag a gentry és arisztokrata s a városi liberális és radikális zsidó rétegekből rekrutálódott. Az erdélyi magyar pénzintézetek jövedelmének nagy részét azonban Bukarest vagy Budapest tőkései vágták zsebre. Ezért hangoztatta Gyárfás Elemér az erdélyi magyar bankpolitika öncélúságát: „Ami a két ellentétes irányba működő gazdasági erő egymással való küzdelmét illeti, minket erdélyi magyarságot csak az az alapgondolat, vezérelhet, hogy csekély hajtóerőnk egész súlyával igyekezzünk mielőbb és minél tartósabban megteremteni Erdély gazdasági: életének önállóságát és elismertetni minden irányban öncélúságát.” (Magyar Kisebbség 1924.) Mi rejlik e szavak mögött? Közelebbi analízisük arra mutat, hogy Gyárfás és társai, akik a Bank Szindikátus érdekeit az, erdélyi, magyarság „közös érdekeinek” nevezik, Erdély magyar rétegei egyedüli részesedését kívánják a bankok által létrehozott értéktöbbletből; a koncon sem Budapesttel, sem Bukaresttel osztozkodni, nem, akarnak. Nem, véletlen, hogy az erdélyi „öncélúságot” hirdető Gyárfás Elemér az első „transzilvánista” politikus, aki szabad óráiban az, „erdélyi gondolat” fölébresztésére a cikkek és tanulmányok egész, sorozatát jelenttette meg. Elmélete sok követőre talált s az egész erdélyi magyar polgárság szervezkedése rövidesen a Gyárfás Elemér által kijelölt „transzilvánista” utakon indult meg. A bankok felvirágzanak. A szokásos 15—20 százalék helyett 30—40 százalékot vesznek el évi kamatba a magyar paraszttól és egyéb kisebbségiektől. Hosszú évek keserves tapasztalatai és sok ezernyi exisztencia tönkremenése kellett addig, amig a magyar kispolgár és szegény paraszt rájött, hogy e bankok „magyar” és „hazafias” politikája mögött minő osztályérdekek lappanganak. S hogy erre rájött az nemcsak saját szomorú tapasztalatai következménye, hanem a baloldali pártok tevékenységéé is.

1922 december végén a Magyar Kisebbség adatai szerint a Romániához csatolt részeken 197 magyar jellegű pénzintézet működött 247,388.825 lei alaptőkével. Az alaptőkét és a tartalékalapot összevéve, ezek az intézetek 1922. évi mérlegei szerint 36,255.174.25 „saját tőkét” képviseltek. Emellett 1,804 371.079.44 idegen tőkét kezeltek. Ezek a számok önmagukban beszélnek e ´bankok gazdasági és így politikai jelentőségéről. Hogy a bankokrácia ilyen zavartalanul és gyorsan fejlődött, ahhoz politikai előfeltételek kellettek.

Az előbbiekben már rámutattunk arra, hogy 1918-ban az erdélyi magyar középosztály két hatalmas, s egymással szembenálló táborra oszlott. A konzervativ középosztály főleg tisztviselőkből, birtokosokból és egyházi alkalmazottakból állott; a liberális pedig a szabadfoglalkozásúak és a zsidóság sorait foglalta magában. E két tábor éles politikai, társadalmi harcot vívott egymással a politikai vezetésért, — de egyelőre eredmény nélkül. A tisztviselők tömeges „repatriálása” elsősorban a konzervatív középosztályt sújtotta, s már-már úgy látszott, hogy a liberális, és radikális városi polgárság kezébe kerül Erdély magyarságának vezetése. Két párt alakult: a radikális Nép Párt és a konzervativ Nemzeti Párt. A gazdasági ós politikai alépítménynek megfelelőleg az irodalomban is két tábor került szembe egymással: a radikális Napkelet, mely a kezdő Nyugat forradalmi hagyományait művelte transzilvánizmussal keverve, másrészt a Pásztortűz, a tradicionalista erdélyi magyar társadalom osztályakaratának irodalmi kifejezője. Mindkettő egész sereg írót és olvasót csoportosított maga körül s olyan éles hangon támadta ellenfelét mintha attól nemcsak szavak, de igazi osztályérdekek választották volna el. Másfél év és e harc — politikai téren — a liberálisok kudarcával végződött. A Nép Párt szinte feltétel nélkül beolvadt a Nemzeti Pártba. A városi radikális zsidó polgárság, a banktőke és a keresztény középosztály a hanyatló arisztokráciával együtt egy szép napon arra ébredtek, hogy érdekeik közösek és ezek (az osztályérdekek!) csak úgy védhetők meg, ha közös erővel veszik át az erdélyi magyarság „vezetését” és a feltörő román polgársággal szemben a küzdelmet. A forradalmi és lázitó szólamok egyszerre elhallgattak. A politikai egységet csakhamar irodalmi egység követi. A „transzilván eszme” diadalt látszik aratni minden vonalon s önfeledt légkörében olvadozik a magyar középosztály egész művészi és írói gárdája.

Az 1924-28-as évek nyugalmat, stabilitást és látszólagos felemelkedést hoztak az erdélyi magyar középosztály számára. A bankok politikája és az egyházak erős szervezetei s a válságot megelőző évek viszonylagos gazdasági prosperitása biztosítani látszottak ujból való emelkedésének feltételeit. Különösen feltűnő az egyházak megerősödése, de hasonló fellendülés tapasztalható a középosztály társadalmi, gazdasági és kulturális szervezkedései terén is. Az egyházak teljesen átvették a magyar iskoláztatás ügyét, s bár az első években a polgári baloldal az egyházi befolyásoktól mentes új iskolatípus megteremtéséért harcolt, sorozatos kudarcai után e téren sem tudott eredményeket elérni.

A három történeti egyház a katholikus, református és az unitárius még a békeévekben hatalmas iskolaszervezettel rendelkeztek. Ezek kifejlesztése sokkal könnyebb volt mint egy új iskolatípus felállítása, melyet magyar volta miatt még az államhatalom sem nézett volna jó szemmel. Az erdélyi magyar egyházak az impériumváltozás első éveiben lázas igyekezettel állították fel az új iskolákat, Anghelescu közoktatásügyi miniszter azonban a legtöbbjét ezeknek rövidesen bezáratta. 1925-ben már csak a százados multú intézetek állanak fent, lassan azonban ezeket sem igen kimélik. Csak az elemi iskolák száma emelkedik. Ezek száma eleinte jóval több az ezernél s még ma is 7—800 közt mozog. (A reális szükséglet kétharmada ez.) Az egykori 70—80 magyar középiskola helyett 1925-ben már alig 20 liceum és gimnázium neveli a magyar gyermekeket. A felekezeti középiskolák létszáma rendkívül megapad. Az apadást a nehéz érettségi vizsgák s a magyar középosztály gyors leszegényedése magyarázzák. A parasztosztály alig küldi már gyermekeit iskolába, még az úgynevezett zsirosparasztság sem. A zsidó gyermekeknek meg egyenesen tilos magyar iskolába iratkozni, miáltal a zsidó és keresztény értelmiségi osztály még jobban elkülönül egymástól. Igy Erdély magyar középiskoláinak növendékei csaknem kizárólag a középosztály különböző rétegeiből kerülnek ki. A munkásság sem a békében, sem most jelentős százalékkal képviselve nincs.

Az egyházak vallási és iskolafentartó tevékenységükkel azonban nem érték be. Befolyásukat kiterjeszteni óhajtották a társadalom minden rétegére. Igy keletkeznek az egyházakon belül a mai idők szelleméhez alkalmazkodni óhajtó „modern” irányok s küzdenek a „dogmatikusok” ellen. Igy indulnak meg a „neo- és ifjú-katholikus” mozgalmak, a reformátusok körében viszont a bibliakörök szerveződnek aktiv és harcos alakulatokká. A reformátusok előretörése különösen az első időkben jelentős, amidőn Nagy Károly reakciós és fanatikus politikáját Makkai Sándor „modern” és a „mai idők viszonyaihoz” alkalmazkodó reálpolitikája váltja fel. A versengés megindul teljes erővel e felekezetek között s az utóbbi időben úgy látszik, hogy társadalmi propaganda terén a „haladó” protestánsoktól „reakciósok”-nak nevezett katholikusok könyvelnek el több sikert. Katholikus, református és unitárius társadalmi egyesületek, férfi és nő szövetségek, irodalmi társaságok, kórházak, lapok és folyóiratok keletkeznek, egymással ellentétes elvekért küzdve, még nagyobbá téve ezáltal a magyar középosztály ós az egész erdélyi magyar polgárság ideológiai zavarát. E társadalmi egyesületek kimondott célja minden társadalmi osztály és réteg-egyházi keretekbe való szervezése. Természetesen az eredmény csak azokban a rétegekben észlelhető, amelyek ideológiailag a középosztályhoz állnak közel, melyek mindig egyházi befolyás alatt állottak. Míg az 1918-22 közti években „felekezeti béke” uralkodott s az egyházak egységesen léptek fel a liberális polgársággal szemben és azzal szemben győzelmet is arattak, addig 1928 után új ellenség jelentkezett: a munkásság és a szegényparasztság, mely úgy látszott közös osztályérdekei védelmére felléphet a politikai élet színpadára. A munkásság elleni állandó harc közben újra felütötte fejét az egykor oly erős, radikális polgárság. Ez a polgárság atheista velleitásainál fogva igen megnehezítette az egyházak társadalmi propagandáját, jólehet osztályérdekeit illetőleg semmiben sem különbözött amattól. A gentry persze mindkét rétegnél az élen halad. A különbség csupán az, hogy az egyik réteg a „tradicionalista”, a másik pedig a „haladó” arisztokrácia érdekeinek a zsoldjában áll. A „baloldal” politikai vereségei után is állandóan igyekszik igazolni önmagát, — sikertelenül! A tények világosan felfedik törekvéseik igazi gazdasági és politikai értelmét. A mult „átértékelését” hirdető Paál Árpád és a többi „baloldali” vezér közös fronton küzd Bethlen György gróffal, Bethlen István unokaöccsével a roskadozó arisztokrácia megmentéséért. A dolgozó osztályok az összefüggéseket azonban látják s a munkásosztály rohamos balratolódása magával ragadja nemcsak a városok deklasszálódó kispolgárait, de a zsidóság és a városkörnyéki magyar falvak nyomorgó tömegeit is. Az osztályellentét felismerése gyorsan halad előre, bár a középosztály nagy része egyelőre ellen áll a „marxizmus” előretörésének.

Közben azonban a gazdasági válság egyre jobban őrli a középosztály erejét és zúzza szét ellenálló képességét. Gyermekeit már nem tudja külföldre küldeni. Ezért 1928 után társadalmi akciók indulnak meg a „magyar jövendő” megmentése érdekében. Az érettségizett ifjak közt jelszó az itthon maradás. 1926-ban már nagyobb számmal iratkoznak be a kolozsvári egyetemre a magyar hallgatók. Rövidesen megindul beszervezésük is. Egyházi jellegű ifjusági egyesületek alakulnak azzal a kimondott céllal, hogy az egyetemi ifjuságot a vallásos életre neveljék s később a Magyar Pártba szervezzék, melynek ingadozó épületét egyre jobban és jobban rázták a „baloldal” felöl jövő viharok. Ez időben már a parasztság is kezd kicsuszni a Magyar Párt befolyása alól, ami úgy a pártot mint az egyházakat módfelett meglepte, mert e radikalizálódásban a forradalmi idők visszajövetelét látták. Ebben az összefüggésben emlitjük meg, hogy a Magyar Párt és az erdélyi magyar középosztály a maga osztályjellegét sohasem ismerte el, önmagát mindig a „nemzet kiszólgálójának”, „lelkének” nevezte. A Magyar Párt kezdettől fogva azon az állásponton volt, hogy nemcsak az arisztokrácia és a középosztály, de a munkásság és a parasztság érdekeit is ő képviseli hiánytalanul. Természetesen ezek a jelszavak alig találtak őszinte hivőkre. Még a polgári tömegek nagy része is — belátván a feudális és bankérdekek mögé — csak azért szavazott a Magyar Pártra, mert egyáltalán nem volt más magyar jellegű párt. A magyar polgári és paraszt tömegek fokozódó balratolódásának leszerelésére a hivatalos magyar körök mindent megtettek. Az egyházak „szociálpolitika” hirdetésébe fogtak s „új átértékelést”, „demokrata egyházpolitikát”, „radikális ós szociálista kereszténységet” hangoztattak. A magyar Párt viszont kacérkodni kezdett a szociáldemokratákkal. 1924-ben, amikor a középosztály osztályhelyzete még aránylag stabil volt s a belső ellenmondások még nem élesedtek ki oly nyilvánvalóan a munkássághoz való „közeledést” s „osztályfeletti” politikát követel. Spectator a Magyar Kisebbség 1924-es évfolyamában (24. szám) Szétesés és tömörülés cimű cikkében a következőket mondja: „Nem kell megkettőzve nézni a nemzetköziség dogmáit és nem kell elnézni a nemzeti érdek felett...” „A kisebbségi küzdelem csonka és erőtlen marad, ha nem vivja meg az egész magyarság akár egy párt, akár szövetkezés formájában: munkás, paraszt, polgár, arisztokrata egyesülten.” E szép szavak rejtett értelme természetesen világos. Az „osztályok Összefogásának” hangoztatása csak az osztálykizsákmányolás takargatására szolgál. Ez az összefogás a Magyar Párt és a szociáldemokraták között ideiglenesen sikerült is. Az egyik párt az „internacionalizmusból”, a másik a „nacionalizmusból” engedett, úgy ahogy azt Spectator elgondolta. Az ilyképpen szocialista keresztvizen átesett Magyar Párt részéről már szociális izű beszédek hangzanak el, s erős fogadkozások történnek a kis emberek feltámogatása, -általában a szociálpolitika érdekében. Mi a lényege a szociálpolitikának? Sándor Pál a Társadalmi Szemle 1932. évf. 4. számában Osztályharc és szociálpolitika című cikkében a polgári osztályok szociálpolitikáját elemezve felveti a kérdést, hogy mikor kell a polgárságnak szociálpolitikát csinálni! Marx tételéből kiindulva a következőket állapítja meg:

„Amikor a burzsoázia előtt az a veszély áll, hogy mindent elveszíthet, akkor a burzsoázia felfedezi magában a szociális látókört és szociális intézkedésekkel, a proletáriátusnak tett „engedményekkel” igyekszik leszerelni a forradalmi mozgalmat.” Sándor Pál megállapítása bátran alkalmazható az erdélyi viszonyokra is. A magyar középosztály válsága 1925 és 30 között egyre akutabbá vált. Megindult a bomlási folyamat. Megrendül először a bizalom a középosztály vezetői elhivatottságában a parasztság és a kispolgárság körében. Majd nemsokára kettészakadnak a rövid időre egyesült liberális és konzervatív rétegeik. A zsidóság és a liberális-radikális polgárság nagy része a marxizmus igazságait kezdi felismerni. De magának a keresztény polgárságnak gazdasági, politikai és ideológiai frontja is bomlani kezd. Egyedül az irodalom állja még a sarat.

Az erdélyi irodalom zöme kimondottan középosztályirodalom. Ez az osztály adta az írók és olvasók táborának nagy részét. A „transzilvánista” lira után megszületik a regény s úgy ahogy az erdélyi dráma is. Különösen divatos a történeti regény. Jellemző ez a középosztály ideológiai érdeklődésére, mely a jelentől elfordulva a távoli multban keres vigasztalást vélt és valódi panaszaira. Viszont ezeknek a történeti regényeknek a multhoz is kevés a közük, mert a sujtásos ruhájú fejedelmek élete és Erdély „aranykorának” „felejthetetlen” lovagtörténetei a hazug és hamis történelemszemlélet iskolapéldái, jólehet a Helikon körül csoportosult írók ezt is átértékelni s a mai erdélyi viszonyokhoz alkalmazni próbálják. A Helikon internacionális vonását a Pen-club”, nacionalista vonásait pedig a „szimbolista” és a „multbanéző” törekvések jellemzik. Vezető ideológusa az Ady revízió után a „Magunk reviziójá”-t hirdeti s nyíltan utal a középosztály elpusztulására, ha az „előítéleteit” nem veti el és nem „értékeli át” eddigi szokásait, világfelfogását. Az erdélyi irodalom ugyanugy mint az erdélyi középosztály osztályjellegét a legélesebben tagadja s ezzel együtt egyedül önmagát tartja kompetensnek művészi kérdésekben. Pedig már megalakulásaikor adva van kritikai ellenfrontja s azóta mindinkább alakul a dolgozókkal együtt haladó írók arcvonala.

Közben a válság egyre mélyebb és nem tudják megállítani sem a történeti regények, sem a szociálpolitikát, sem az egységet és osztályfelettiséget hirdető politikai szólamok. A kapitalizmus belső ellenmondásaiból kirobbant világválság rövid néhány év alatt összezúz vagy bizonytalanná tesz mindent, amit Erdély magyar polgársága hosszú évek során teremtett. A „megujhodás”, az „átértékelés”, az „erdélyi lélek”, a „mult revizió alá vétele” mitsem használnak a válság romboló áradatával szemben. A középosztály az őt ért gazdasági és politikai kudarcok után még görcsösebben igyekszik utánpótlásról gondoskodni.¹

Figyelmét és gondoskodását megkettőzi az egyetemi ifjusággal szemben; minden erejét és lelkesedését a „jövő generációjára” pazarolja, mely hivatva lesz osztályát válságos helyzetéből kivezetni. Viszont az egyházi nevelés, az állandó anyagi támogatás mind nem önzetlenül történnek. Származására nézve is ez az osztály adja az egyetemi hallgatók nagyrészét. A parasztság arányszáma kicsi, a munkásoké pedig egészen elenyésző.²

1930 után a bomlás jelei mind nyilvánvalóbbak. A marxizmus már nemcsak a zsidóság leszegényedett rétegeit állítja a proletártömegek mellé, de nem hagyja érintetlenül a románságot, s az eddig abszolut merev, konzervatív magyar középosztályt sem. A mindegyre mélyülő válságból két irányba indul meg a kiút keresés. Egyrészt a reakció szervezkedik s próbálja fasizálni az ifjuság elégedetlenkedő tömegeit. A fasizálódás nyilt harc a kapitalizmus mellett s azt nem tagadják Erdély „ifjú katholikusai”, sőt a 30 évesek titkos klubja sem, amit a növekvő veszedelem hozott létre. Másrészt viszont megindul a balratolódás. Az erdélyi ifjuság élcsapata a felvidéki Sarlósokhoz hasonlóan felismeri a történelmi erők mozgásának irányát és helyét S feladatát nem a gazdaságilag és politikailag dekomponálódó osztályban, hanem a magyar dolgozó néphez való csatlakozásban keresi. Munkásságuk egyelőre még nem több iránytkeresésnél és tapogatózásnál, de érdeklődésük az ifjuság nagy tömegében egyre inkább azt a meggyőződést teszi uralkodóvá, hogy számára a régi osztályideológiához és helyzethez való ragaszkodás nem nyujt többé védelmet és biztosítékot, mert a gazdasági alépítményt az új történelmi helyzet és a válság nagyrészt kimosta alóla. S ezért nem érdekli ezt az ifjúságot sem a Helikon, sem az Uj arcvonal intellektualizmusa, mert ezek gazdasági helyzetének égető sebeire gyógyírként csupán a „tiszta művészet” szentelt vizét ajánlják. A felismerés ideje elérkezett. A magyar középosztály ifjuságának nagy tömege jól tudja, hogy a mai termelési rendben sorsa ugyanaz, mint a munkásságé: a tartalékhadsereggé válás, a munkanélküliség. Ezért fordul el a multtól és keresi életlehetőségét ott és azok között, akik vele együtt az új termelési rend megvalósulásától várják a mai válság megoldását s egy jobb jövő kialakulását.

JEGYZETEK

¹ Ez utánpótlást annál indokoltabbnak látta, mert utánpótlása 1926-ig teljesen elakadt. Gyermekeit 1925—26-ig a magyarországi, a zsidóság pedig német, olasz és francia egyetemekre küldte. Magyarországon 1919 és. 1926 között közel 5000 erdélyi diák tanult és szerzett diplomát. Ebből az 5000-ből azonban alig néhányan tértek vissza Erdélybe.

² Egy, az Erdélyi Magyar Évkönyvben közzétett diákkataszter adatai szerint a kolozsvári egyetemen tanuló ifjúság származására nézve 1928—29-ben a következőkép oszlott meg: tisztviselők gyermekei 33.6, lelkészeké, tanároké, tanítóké 11.4, özvegyeké 5.3, birtokosoké 1.07, iparos és kereskedő szülőké 18.63, földműveseké 12 (jórészt theologusok), magánzóké 8.6, munkásoké 0.3 százalék.