Az év, már mint az elmult 1932-es, nem volt valami kedvező. Szerényen szólva. Mert elejétől végig legalább is pangott az egész. Pangott R-nek, mert sehogysem akartak a viszonyok jobbra fordulni. Pangott D-nek, mert azon felül, hogy „a gazdasági válság egyre mélyül”, ő sem tudott semmi okosat mondani.

Magánbölcsek persze lépten-nyomon akadtak. Egy ur például azt állította még az év utolsó hetében, hogy most már javulás következik, mert a franciák észre tértek s nem fizetnek Amerikának. Én viszont nem mondtam ennek az urnak, hogy 1933-ban én sem fogok adósságot fizetni senkinek, mégsem remélem, hogy csupán ebből az elhatározásomból meg is tudok majd élni.

A Szilveszterre azonban már napokkal előtte készültek a városban. Hol fogja tölteni a Szilvesztert? — kérdezgették egymástól az emberek. Ha nincs jobb programja, jőjjön fel hozzánk! — ajánlgatták egymásnak — van máj, sütemény és bor, maga is hozzon valamit.

A munkanélküliek száma 1932-ben is emelkedett. Téves számokkal operálnak különben a polgárok s a proletárok ideológusai egyaránt. Holmi 30 vagy 40 millióról beszélnek, ez a családtagokat is számítva 100 millió ember lenne. Vegyük most le az 1950 millióból — ennyi él a földön — az oroszokat, marad 1800. Mi az 1700 millió individualista léleknek az a 100 millió munkanélküli? Semmi. Ha nincs kenyerük, egyenek füvet, — mondhatja 1700 millió ember 100 milliónak. De mondom, aligha jó számok ezek. Viszont nem olvasom, nem hallom sehol a számot, amelyről azt sejtem, hogy helyesebb a közkézenforgónál: ha magában az Egyesült Államokban 12 millió munkanélkülit ismernek el hivatalosan, — a családtagokkal együtt ez 30 millió, tehát a 120 milliónyi teljes lakosság egynegyede, — akkor mivel Kina is van a világon, meg Japán, meg India, meg Afrika, Ausztrália, Argentína, Olaszország. Perzsia. Afganisztán, akkor talán mégis csak van vagy 300— 400 millió munkanélküli a világon. Ez már szebb szám, mint az a rongyos 30—40 millió. De úgy látszik, hogy ez valami titkolnivaló szám.

És mi lesz ezzel a 300—400 milliós számmal, ha egy kissé módosítjuk a ,.munkanélküli” szó jelentését. Ha a sulyt arról, hogy nem keres, áttesszük arra, hogy nem dolgozik. Ha ideszámítjuk a boltosokat, az urasági inasokat, a könyvügynököket — mert hát ugyan mivel, mifélével ügynökölnek ők? — a háztulajdonosokat, a szelvénynyirókat, a trafikosokat, a csendéletfestőket, a versírókat, a jazzdobosakat, a börtönigazgatókat. Pláne, ha még az öregekre, a gyerekekre, az eltartott nőkre is gondolunk. De hát ki végez itt termelő munkát, tisztelt Földgolyó? Ki turja Önt, már mint a földet, ki eteti a szarvasmarhát, ki gyártja a téglát, a sineket, ki cipeli a zsákokat, ki varrja a ruhát, a cipőt, ki termel itt egyáltalán 1800 millió emberből — maradjunk csak ennél a számnál, — ki termel, amikor fogyasztani mind az 1800 millió fogyaszt?

A kirakatokban sonka, narancs, alma, sajtok, szalámirudak, pucolt csirkék, halak, konzervek és befőttek. És szeszes italok. Más ablakokban ruhák, selyemnyakkendők, kalapok és képeskönyvek.

Nem hinném, hogy tévedek, amikor úgy számitom, hogy egy kisebb hányad tartja el nehéz és alig fizetett munkájával a többséget. Az alig fizetett munka, — ez igen célszerű találmány. Mintha bizony lehetséges volna, hogy a mozdonynak tiz kiló szén elég lehetne — ezer kiló helyett — hogy a vonatot Pesttől Szegedig elhúzza. Sőt ne csak húzza, hanem fürgén, gyorsan, jókedvvel nyargaljon vele!

Mindehhez járult aztán ezen a Szilveszternapon a rút idő. Már heteken át nem esett az eső s ha köd szállta is meg a várost, a kövezet száraz maradt, az utolsó napon azonban estefelé, valami különös nedvesség támadt: köd, dér, dara, hó, vagy eső, nem lehetett megállapítani, de lucskos lett az ucca, sáros viz szivárgott be a nem kifogástalan cipőkbe s a kabátokat és arcokat mintha szüntelenül permetezték volna. Csakugyan valami ünneprontó ott is állt az egyik uccasarkon, madzaggal átkötött cipődarabokkal, rongy talppal, szakadozott, cafatokban logó nadrágban, nagy lila kezekkel. Autótaxik szaladgáltak, bőgtek a csatakos uccákon, álhullajelöltek ugrottak meg előlük, a soffőrök káromkodtak, tudatosan azért, mert majdnem elgázolták az áldozatot, tudattalanul pedig azért, mert hogy mégsem sikerült elgázolniok, a megmenekültek a taxik után fordultak, csöndesen vihogtak, káröröm alapon. Igy közelgett a nagy éjszaka, a hivatalos, a naptári, a kötelező, a hagyományos öröm éjszakája.

Szivbeli reményekkel, átszellemült arccal készültek rá az emberek. Mindenki igyekezett már kora délután befejezni a munkáját. Már aki csak tehette. Mert befejezni csak azt lehet, amit folytat az ember. J. A. ur például már ötven év előtt befejezett minden munkát, mert akkor született és azóta vagyonának a jövedelméből él. Milyen szép szó is az, hogy jövedelem! Valami, ami csak úgy jön. Magától. A dolgozók fölkelnek reggel hatkor, este hatig nyögnek, káromkodnak, sóhajtoznak, köpnek, átkozódnak, sirnak — és a jövedelem jön. Mint a langyos légáramlás. Sőt nem is úgy jön. Nem jó a hasonlat. Mert a légáramlás szeszélyes, egyszer jön, másszor nem jön, de a jövedelem pontos időközökben rendszeresen jön.

De akadnak tulterheltek, akik még ezen a szent napon, az év utolsó napján, az óév alkonyán s az újév hajnalán sem lehetnek tétlenek. W. S. például aki többszörös háztulajdonos, bizonyos, hogy még ma éjszaka sem tudja majd befejezni fáradozását, mert hajnalig töri majd azon a fejét, hogy Kuszendóékat, akik nem fizetnek, hogyan lehetne már február elsejére kilakoltatni.

A nagy éjszakára valahogy úgy készültek az emberek, mint valamely lélekmegváltásra, mint régi asztékok az elevenáldozásra, mint botokudok a hittérítősütésre. Sors ez a Szilveszteréjszaka, élet-lényege, valami, amire 365 napon át érdemes várni, önmegismerés és megmutatkozás, nem keresve a szót, mely a részleteket is magában foglalná: uborkára-tejetivás, egynemüek cvikipuszilkodása, emberkukorékolás, szomszéd zsebébe hányás.

A kölcsönkérések száma már harmincadikán óriási módon felszökött. Hogy átlagban kétszáz kérés közül csak egy vezetett részeredményre, az már alighanem az eljövendő 1933-as esztendő előrevetett árnyéka. Ugyancsak nagy mérvet öltött már egy nappal előbb a ruhanemüek kiváltása a zálogból, javítás, vasaltatás, gombok felvarratása, sikkasztás, előlegkérés, tulajdonjog fentartásával részletre vásárolt tárgyak eladása, könyörgések esetén hivatkozás hirtelen elhalt saját-gyermek holnap esedékes temetésére. Mindenki készült a nagy kedélyre. Az üzleteket, mivel hogy a felsorolt előkészületek igen elhuzódtak, már csak 31-én az esti órákban járták tömegesen a vásárlók. Vettek csopakit és leánykát, sört, almát, malachust, narancsot, monoklit, mogyorótörőt, dívány alá gurult inggombok helyébe ujakat és fekete masni-nyakkendőket. És szerettek volna venni még karkötőórát, motorkerékpárt és örökégőkályhát. Szinte az utolsó percben szerezték be az elmés-ségeket: színes léggömböket, robbanószivarokat és bőgő gumimajmokat.

A borbélyok kilencig nyitva tartották üzemeiket, nyuzták a férfiak szakállát és szidták a zsiletteket, amelyek az egész világválság titkos okozói. A frizőrök nyirták a nők haját, kiborotválták a nagymamák nyakát. Fölkészültek az éjszaka komolyságára a hordárok, a rendőrök, a pincérek, a telefonisták, a trafikosok, a koldusok, a sültkrumpliárusok, zenélő cigányok, soffőrök, színészek, házmesterek, vicinék a törlőrongyokkal, mert hogy a nagyságos urak olyan disznók, s a művésznők, mert hogy a nagyságos urak olyan jókedvüek.

A reggeli lapok riporterei megírták színes cikkeiket a kora délelőttbe nyuló éjszakáról, a távfennmaradásról, a pazar kiruccanásról, szinesebbet pingáltak mint máskor egy-egy mulatásról. Mindenekelőtt leírták a cimet: Pompás jókedvben töltötte Budapest (Berlin, Párizs, Newyork stb.) a Szilveszteréjszakát. A cimet aláhuzták két vonallal, hogy nagy kövér betükkel szedje a szedő. Azután kigondolták és leírták az alcímeket: Soha nem volt még ilyen Szilveszter! Tulszárnyaltuk a régi békebeli Szilvesztereket is, sőt még a tavalyit is! Például pazar volt a jókedv. 12.347 üveg pezsgő, 863.546 üveg bor, sokezer hektoliter sör és 1,374.562 adag feketekávé fogyott; a mentők 76 esetben vonultak ki; hét gyomorrepedés, négy agyvérzés és három bélkifordulás történt; öten meghaltak, tizenötnek az állapota életveszélyes.

Kuszendáéknál meggyújtották a karácsonyfa gyertyacsonkjait, Kuszendáné cafatnak nevezte a cselédet, mert karácsony óta nem söpörte ki a lehullott tülevélhullákat, Kuszenda ur egy-egy pofont adott a gyerekeknek, mert már mind fölfalták a karácsonyi ajándékokat, a csokoládépuskát, a kardot, revolvert és tankot, amiket a Jézuska hozott. Weiszfeld Samuéknál ugyancsak a karácsonyfa csonkjait gyújtották meg, de az egyik csonktól meggyuladt a papírmasé angyalka, attól a csipkefüggöny. Telefonáltak a tüzoltókért, a tűzoltók két autóval, gőz fecskendővel s egy tolólétrával huszan vonultak ki az egy függöny ellen, végigrobogtak a széles utakon és szirénájuk oly vészesen sirt, mintha az utolsó ítélet órája lenne, mintha közelegne az üstökös, mely csakhamar porrá zuzza a földet s lekvárrá lapít mindnyájunkat, fusson ki merre lát! De Weiszfeld Samu bácsi fölállt egy székre, hogy majd a függönyt letépi s 47-es talpával eltapossa a tüzet; fölállt, nyúlt a függöny felé, a szók megbillent, Samu bácsi elvágódott s kitörte a nyakát. Telefonáltak a mentőkért, a mentők megindultak, egyetlenegy autóval, két szál szomoru medikussal s az autó, amerre elrobogott, csuk ugy szerényen hápogott, mint a beteg kacsa. Nahát! Vészriadó, amelytől ereinkben megfagy a vér, amikor a függöny ég, viszont enyhe hápogás, amikor a függöny gazdája kitöri a nyakát, — ezt nevezzük mi magántulajdoni társadalomnak.

A mentők egyébként az éj folyamán gyüjteni fognak, ha ugyan lesz, aki ad nekik; mert ha mindnyájunkat érhet is baleset, s kinek-kinek érdeke, hogy ha a nyakát töri hát gyorsan kirohanjanak hozzá a mentők, viszont kinek-kinek érdeke, hogy ha a másik töri ki a nyakát, hát lehetőleg ne gyorsan rohanjanak, sőt ha lehet, ki se vonuljanak.

Tizkor, tizenegykor már az egész városban folyt a vidám mulatozás. Egyelőre még az evésnél tartott a lakosság. Igen szép sorozatok estek meg: volt aki kezdte virslivel, folytatta libamájjal, azután krumpli, borjusült, rétes, sajt, sonka, alma, dió, uborka, szardinia, gyomorkavargás, szódabikarbona, szédülés, fejfájás, veramon, hányinger, hányás, uborka, hering, torta, hányás. I. barátunk a torta és a hering közt fejtette ki nézeteit arról, miért is nem tudott Hitler az elmult évben hatalomra jutni s miért tekinti ő a hitlerájt levitézlettnek. Mert hát soha politikus még vonzóbb programmal nem indult. Nem az államcsőd elkerülése, nem a termelés feljavításai, nem a munkanélküliség megszüntetése, hanem: a szabad gyilkolás. Csaknem nyíltan, mindenesetre félreérthetetlenül közölte a vezér, hogy aki őt követi, az minden más kategóriába tartozót megölhet, akár mint kommunistát, akár mint zsidót, vagy demokrata polgárt, a nyomozás holtpontra fog jutni. Soha csábitóbb program! És még ez sem vezetett eredményre. Mert a jóból is megárt a sok. A vezér híveinek annyi mindenféle kategóriát, annyiféle cimen lehetett volna szabadon meggyilkolni, hogy az emberek kezdtek belezavarodni, senki sem tudta, hogy ő most már szabadon gyilkolhat-e, vagy őt is meg lehet szabadon gyilkolni. Félni kezdtek s eltünt a program varázsa. Kár.

A vendéglőkben, kocsmákban, butikokban, kávéházakban, bárokban, büffékben, lebujokban, hecserlikben zeneszó mellett ettek, ittak és hánytak az emberek. A virslihez régi valcert, az uborkához operettet, a sültmalachoz rumbát játszott a zenekar, a hányáshoz Valentin imáját a Faustból, vagy a Zarándokok karát a Tannh�äuserból. A jazzdobosnak mindenütt vízfeje volt, a vízfejét a dobverés ütemére billegtette s lötyögött fejében a viz, ehhez pedig zöldre festett szempillákkal pislogott, az emberek nevettek rajta, hogy akkora vízfeje van, ő nevetett az embereken, azt nevette, hogy azok azon nevetnek, hogy neki vizfeje van. Erre igyunk egyet, sohse halunk meg!

Ugyan kérem, méltatlankodott dr. L. L., a viszonyok nem rosszabbak, mint voltak két vagy három év előtt. Nálunk legalább van mit enni. De nézze meg Oroszországot. Ott viszont éheznek az emberek. Itt van nálam egy reprodukció, egy képes folyóiratból vágtam ki, öt oroszt ábrázol, amint éppen éheznek. És ez kérem fotográfia, ez a helyszínén készült, ezt nem lehet letagadni, ez kérem... pardon! És dr. L. L. kisietett a mellékhelyiségbe. Lujza néni is kisietett, F. K. míg Lujza néni kinn járt, mustárt kent egy szelet kenyérre s azt letette Lujza néni székére. Lujza néni jött, mosolygott, s beleült a mustárba. De nyomban felsikitott, felugrott, megnézte a széket, megtapogatta az ülepét, mindenki kacagott — ez az a bizonyos harsogó derü — jesszusom mi volt ez, jesszusom ki volt ez, a ménkű csapjon a pofájába, no de ilyen szemtelen piszok fráter, a tettes kiderült, mindenki mulatott, Lujza néni fölkapta a mustárt s az egészet ráborította F. K. fejére, a viszonyok rosszabbak már nem lehetnek!, a mélyponton már tul vagyunk, most már csak javulás következhet, ha a világ népei összefognak, akkor a jövő Szilveszterkor, reméljük még többet fogunk hányni.

Tavasszal megkezdődnek az építkezések. Őszre behordják az új termést, a zene a Solvejg dalát játssza.

A B. kávéházban például nem volt zene. Nem fontos, mondta már előre a kávés, az egész Szilveszter nem ér semmit üzleti szempontból, mert ha van is forgalom és fogyasztás, az urak annyit letagadnak, annyian meglógnak fizetés nélkül, hogy végeredményben nincs haszon. Harminc vendég ült a kávéházban, beszélgettek, lapokat olvasgattak. N. D. ur, akinek két sarokháza van, panaszkodott, hogy nagy az adó s az átkozott lakók sohsem fizetnek. Éjfélkor lesrófolták a villanyt, az ütőóra elverte a tizenkettőt, valami pukkanóval lőttek egyet, kisebb-mérvű gutaütés környékezte meg a sziveket, de kigyultak megint a csillárok s az arcok mosolytól ragyogtak. A konyha felől felbukkant egy fehérkötényes, fehérzakós tüzilegény. aki rózsaszinü eleven kövér malacot cipelt a karján. Mindegyik asztalhoz sorra odavitte a malacot, hölgyek, urak, fiatalok és öregek elé odatolta, azok karjukat nyujtották már messziről feléje, megtapogatták, megcsipték a fülét, meghuzták a farkát, ez szerencsét hoz, drága kis édes jószág, malacka, eszem a kis pofilkáját, azt a kerek rózsaszínű orrocskáját, majd mindjárt viszszaviszik a malackát a konyhára, ott leszurják és megsütik, no de ez semmi, ő szerencsét hoz, oly kedves kis állat, állatka.

A malac, amint ide-oda cipelte a legény, eleinte csak pislogva csudálkozott, azután egy-kettőt röffentett majd elkezdett tébolyultan sírni, mint egy gyerek, mintha megtudta volna közelgő végét. Minél jobbant sírt, annál jobban nevettek a szemébe, a kis édesébe, jaj csókolom a husikáját, csipegetem a farkincáját, szerencsét hoz. Különben nemzetiszínü pántlikával volt átkötve a malac, a pántlika hosszan lógott, lobogott róla, a legény egy vadonatuj ollót tartott a kezében, szerencsét hoz, mindegyik vendég számára lenyirt egy darabka pántlikát, az is szerencsét hoz. W. D. ur mindjárt bele is tűzte a pántlikát a gomblyukába, részint mert az hazafias érzelmeinek kifejezője, részint mert mutatja, hogy ő egy olyan, aki nem áll tudományos, hanem ellenkezőleg, tisztára kedélyi alapon.

A malac után következett a vesszőköteg, egy alkalmi kéményseprő jelent meg, talán a föld alól, hóna alatt vesszőnyalábbal, ő is körüljárta az asztalokat, letört egy-egy vesszőt az uraknak és hölgyeknek, bekasszálta a tiz-husz filléreket, ez is szerencsét hoz. Azután mindegyik vendég felirta a nevét egy számolócédulára, a főpincér összegyűjtötte a neveket, a kiflistálból a tulajdonos leánya kihuzott egy nevet: W. D. ur nyerte a kisorsolt malacot a két sarokházhoz, a szerencse már meg is történt, még csak az volt a baj, hogy a disznók nem akarnak házbért fizetni.

A B-ben csak harmincan szórakoztak, máshol azonban ember-ember hátán, bizonyos, hogy a lakosság száma nem állandó, hanem változó s ez alkalomra, már mint Szilveszter éjszakára lett vagy ötmillió a lelkek száma. Az ünneprontó még mindig ott didergett az uccasarkon, egész éjjel se nem evett, se nem ivott, miért is feltünt a rendőrnek, megszólította s a rövid párbeszédet „na gyerünk befelé” záróakkorddal fejezte be... Jogos-e az eljegyzés felbontása, kérdezte egy mámoros kisasszony egy részeg egyetemi tanártól, a késő hajnalban — ha a vőlegény leokádja a mennyasszonyt? Az a kérdés, célzatossággal tette-e — felelte a tanár habozás nélkül.

Az uccán színes léggömbök spárgáin szinte lógva ténferegtek egész csapatok, énekeltek, kacagtak, átkiáltoztak egymáshoz: ez az! ordította valaki, csak úgy minden jelentőség nélkül, tisztán elmésségnek szánva, mire megtapsolták és többször megismételtették vele, hogy ez az, ez az!... Egy bundás, szmokingos fiatalember a kocsiutón hempergett és nyöszörgő nevetéssel nyalogatta a sarat, amely mint fekete vér csurgott vissza a szájából, végig az állán. Nekem is hagyjon, nekem is hagyjon, nekem is hagyjon! — visította egy finom kisasszony, — disznóság az egész uccát felnyalja előlem, irigy kutya. Ebben a percben társainak karján a levegőbe emelkedett egy gőzölgő kopaszfejű ur s szónoklatba kezdett: Tisztelt hölgyeim és uraim!

— Halljuk, halljuk! — zugott végig a köruton, — halljuk, halljuk! — hömpölygött lármában a Rákóczi uton, a Dunaparton, Budán, a vidéken, Bécsben, Londonban, New-Yorkban. Halljuk, halljuk!... Tisztelt hölgyeim és uraim! Pompás jókedvünkben, áramló vitalitásunkban, gyönyörű szabadságunkban — úgy van! úgy van! éljen az általános nyilvános hányási jog! — szen ez az, ne feledkezzünk meg a mi zabolátlan vidámságunkban arról, hogy vannak gonosztevő lelkek, akik az életet akarják elrabolni tőlünk, akik megakarják semmisiteni az egyént, akik könyvekből kiagyalt lélektelen rendszereikkel éppen azt akarják lehetetlenné tenni, hogy bárki is, akinek úgy tetszik, savanyú uborkára aludtejet egyen. Hogy bárki is, akinek úgy tetszik, annyit egyen és igyon, amennyi belefér, sőt annál is többet, mert ha már megtolt a gyomor hát lenyulhat a torkába s rövid manőverrel új ételek és italok számára csinált helyet a szervezetében, abban a szervezetében, tisztelt hölgyeim és uraim, amely az ő kizárólagos tulajdona, mely ő maga, amellyel tetszése szerint bánhat, amelybe beleavatkozni senkinek sem szabad. Igenis tisztelt uraim és hölgyeim, mi ragaszkodunk a Szilveszterhez, az év valamennyi Szilveszteréhez, a szombatestékhez, a korlátlan dohányzás, ivás, fenmaradás lehetőségeihez, ahhoz, hogy akkor utazzunk a Rivierára, amikor akarunk, akkor teleljünk Kairóban, amikor nekünk tetszik, — úgy van. úgy van, ha nekünk tetszik, hát akár nyáron is! — igenis uraim és bájos hölgyeim” vessenek egy pillantást arra a fiatalemberre ott, aki oly gyermeki kedéllyel mosolyogva, semmiféle marxista elméletnek be nem dőlve, hanem az élet valóságos alapján állva, illetve fekve ott hempereg az uttesten és jóizűen nyalja az ucca sarát. Igenis ragaszkodunk hozzá, hogy kiki azt nyalja, ami neki tetszik, kiki annyi sarat nyeljen, amennyi neki jólesik és jegyezzék meg azok a savanyú kedvű, hosszuhajú lélektelen fickók, holmi kótyagos intellektuelek a kócos hajukkal és csontkeretes pápaszemeikkel s aktatáskáikkal, azok az elbolondított szerencsétlen és gyűlölködő proletárok, hogy mi ragaszkodunk a mi egyéniségünk korlátlan kiéléséhez, a mi jókedvünkhöz, a mi szabadságunkhoz, a mi sárfelnyalási jogunkhoz, a szabad ugatási és kukorikolási joghoz, a mi egész pajzánságunkhoz, ahhoz hogy olyan hülyék legyünk, amilyeneknek lenni nekünk tetszik, igenis mindehhez utolsó csepp...

A szónoklat itt megakadt, mert a szónok hányni kezdett, de különben is felharsant már a rikkancsok riadója, hordták szét a reggeli lapokat, az emberek vásároltak, fölütötték´ s megelégedve olvasták a világ vezető politikai és közgazdasági egyéniségeinek újévi nyilatkozatait. A vezető egyéniségek mindnyájan kijelentették, hogy ők optimisták, hogy ők bizalommal tekintenek a jövőbe. Bizonyos, hogy ők is mindnyájan meghúzták a kis malac farkincáját.

Összefüggések. — „Waldvogel lelkész elé, aki a sveici evangelikus papok antimilitarista egyesületének tagja, amikor a Wallis kantonbeli Siders község papjává választották, egy reverzálist tettek aláirás végett. A lelkésznek arra kellett volna köteleznie magát, hogy nem prédikál a háborús készülődés és a háború ellen... Siders községhez tartozik a közeli Chippis, ahol a neuhauseni aluminium gyár hadicikkeket gyárt,” (A prágai Die Wahrheit közlése. 1932 dec. 1. szám. 9 oldal.)