A polgári és a szociáldemokrata sajtó az egyes országok gazdasági autarkiára való törekvésében, világpiactól való növekvő elzárkózásában látja a tőkés világválság egyik okát. Az ipari országok a mezőgazdasági országokat vádolják iparuk erőltetett fejlesztésével, a mezőgazdasági országok az ipari országokat mezőgazdaságuk erőltetett fejlesztésével, mindegyik tőkés ország a többit a védővámok folytonos emelésével, a bevitel különböző módokon való megnehezítésével. És valamennyien „elhibázott politikának” minősitik egymás autarkiára való törekvését, ugyanakkor, amidőn valamennyien elkövetik azt a „hibát”, amelyet egymás szemére vetnek.

Kétségtelen, hogy ma az autarkia irányában való fejlődés világjelenség. Nem kevésbé kétségtelen azonban az is, hogy világjelenségek megmagyarázásánál csak a polgári és persze a szociáldemokrata publicisztika érheti be azzal, hogy azokat „elhibázott politikára” vezesse vissza. Velök szemben a marxizmus tisztában van azzal, hogy a kapitalizmus összefüggéseiben világméretben beállott változásokat csak a világkapitalizmus szerkezeti változásaiból lehet kielégitően megmagyarázni s hogy a kapitalista országok általános gazdaságpolitikai vonala se nem „hibás” ,se nem „helyes”, hanem csupán levonja a kapitalista politika sikján a kapitalizmus szerkezeti változásainak szükségszerű következményeit.

A kapitalizmus egyik szerkezeti változása, amely az autarkia irányában való fejlődést elősegitette, az imperializmusnak, mint a kapitalizmus világtörténeti korszakának az a ténye, hogy az imperializmus korszaka az imperialista háborúk és az osztályharcok kiélesedésének a kora. Ebben a korszakban az imperialista háborunak állandóan küszöbön álló lehetősége szükségszerüen maga után vonja minden imperialista országban a háborura való fokozott katonai felkészülést. A háborura való katonai felkészülés pedig elválaszthatatlanul egybeolvad az arra való gazdasági felkészüléssel. Ebből a szempontból a mezőgazdaság erőltetett fejlesztése az ipari országokban, az ipar erőltetett fejlesztése a mezőgazdasági országokban az imperialista háború sikeres megvívásának gazdasági feltételeit van hivatva megteremteni: élelmiszerbázist az ipari országokban, hadiipari bázist a mezőgazdasági országokban. Az osztályellentétek kiélesedése pedig ebben a korszakban, kapcsolatban az állandósuló mezőgazdasági válsággal is, a kapitalista uralkodó osztályokat a mezőgazdaságuknak a világpiaci versenyben minden eszközzel való megvédésére inditja, hogy a kiélesedő osztályharcban a piacra termelő parasztságot a saját tartalékuknak megtarthassák. Így az imperializmus korszakában két okból is érvényesül oly tendencia, amely a világpiactól való fokozódó elzárkózásra vezet az egyes országokban.

Az autarkia irányában való fejlődésnek ezekkel az okaival azonban itt nem kivánunk részletesebben foglalkozni. Ellenben megkíséreljük annak a kimutatását, hogy az autarkia irányában való mai fejlődés a jelenségek végső összefüggésében, az imperialista háboruk és az osztályharc kiélesedése által felidézett szükségletektől eltekintve is, a világ előrehaladó és előrehaladott tőkés fejlődésének a következménye.

Az előrehaladó tőkés fejlődés és az autarkia irányában való fejlődés között fentálló összefüggésre már Sombart is rámutatott a Die deutsche Volkswirtschaft im 19 Jahrhundert cimü, 1905-ben megjelent munkájában. Sombart itt részletes statisztikai adatok segitségével beigazolta, hogy Németországban a termelőeszközök és ipari fogyasztási cikkek egész sor fontos csoportjánál a kiviteli kvóta (a nemzeti termelés százalékában kifejezett kivitel) 1880 és 1900 között csökkent és ugyancsak csökkenést mutatott ki a félgyártmányok egyes csoportjai beviteli kvótájánál (a nemzeti fogyasztás százalékában kifejezett bevitelnél) az 1840 és 1900 közötti időben. Mindebből azután — és még más tényekből is azt az általánosított következtetést vonta le, hogy az egyes országok a tőkés fejlődésben való előrehaladásuk következtében mind növekvőbb arányban fedezik fogyasztásukat saját termelésükkel, mind csökkenőbb mértékben vannak ráutalva a világpiacra áruik elhelyezésénél, aránylag (termelésük és fogyasztásuk nagyságához képest) mindjobban elszigetelődnek a világpiactól, vagyis mindinkább az autarkia irányában fejlődnek. És Sombartnak ez az általánosított tétele, minthogy helyességére nézve nem ellenőrizték, utat talált a marxista irodalomba is.

Mi viszont a Korunk hasábjain már több ízben utaltunk arra, hogy a tőkés országok termelése és külkereskedelme viszonylatában érvényesül egy tendencia, amelynél fogva a tőkés országok termelési ágainak aránytalansága mindegyre növekszik, amivel kapcsolatban mindegyre növekszik a nemzeti termelésnek az a hányada, amely kivitelre kerül, és a nemzeti fogyasztásnak az a hányada, amelyet a bevitel fedez és ezáltal növekszik egyes termelési ágaknál a kiviteli kvóta, más termelési ágak árui fogyasztásánál a beviteli kvóta és ennek folytán az általános külkereskedelmi kvóta (a bevitel és a kivitel öszszege a nemzeti termelés százalékában kifejezve) is. Ez a tétel pedig látszólag szembehelyezkedik Sombart tételével és látszólag ellentétben áll a kapitalizmus mai autarkiás fejlődésével is, mert helyessége azt jelenti, hogy a tőkés ország fejlődése során mind növekvőbb mértékben van rá utalva a világpiacra úgy termelése elhelyezésénél, mint fogyasztásának fedezésénél, vagyis azt jelenti, hogy a tőkés ország, ahelyett, hogy az autarkia felé fejlődne, ellenkezőleg, mind jobban elfejlődik attól.

Ez a látszólagos ellenmondás onnan ered, hogy Sombart a tőkés fejlődés egy meghatározott korszakának vonásait helytelenül a tőkés fejlődés általános vonásaivá emelte, amivel szemben a mi tételünk csupán a tőkés fejlődés egy másik meghatározott korszakának tendenciálisan érvényesülő vonásait kívánta megállapitani. Az egyes országok tőkés fejlődése ugyanis a fejlődés különböző korszakaiban különbözőképpen alakul aszerint, hogy az illető ország tőkés fejlődése a tőkés fejlődésben elmaradt vagy abban előrehaladott nemzetközi környezetben játszódik le és igy függ a többi országok tőkés fejlődésének elért fokától is. Nézzük tehát, hogy részleteikben milyen összefüggések határozzák meg a kapitalizmusban egy ország világpiaci függőségének változó mértékét? (A világpiaci függőségnek bizonyos mértéke elkerülhetetlen a kapitalizmusban, amelyben a teljes autarkia lehetetlen; csupán a világpiaci függőség, az autarkia mértéke van változásnak alávetve.)

Azon a kezdő fokon, amelyen egy ország kapcsolata a kapitalizmussal lényegében még csak abban áll, hogy mint elmaradt gyarmati vagy félgyarmati ország, a mezőgazdasága (és bányászata) által fölös mennyiségben termelt élelmiszereket és nyersanyagokat a fejlett tőkés országoknak szállítja ós a nagyipar áruit is ezektől szerzi be, világpiaci függősége, termelési ágai, és pedig elsősorban mezőgazdasága és ipara aránytalansága természetszerüleg igen magas foku, mert itt a nyersanyag- és élelmiszertermelés és a feldolgozó nagyipar közötti árucsere a világpiacon játszódik le. Ezen a fokon áll például ma a délamerikai országok egész sora: Argentína és Uruguay évi (nyersanyag- és élelmiszer-) termelésüknek hozzávetőleg 40 százalékát kiviszik és a hozzájuk bevitt (elsősorban nagyipari) áruk értéke is eléri hozzávetőlegesen termelésük értékének 40 százalékát, vagyis külkereskedelmi kvótájuk 80 százalék körül áll. (A német statisztikai hivatal Wirtschaft des Auslandes 1900—1927. cimű kiadványának adatai). A külkereskedelmi kvótának ezt a magasságát még Angliában, a világpiacba legjobban bekapcsolt vezető tőkés országban sem találjuk meg; a külkereskedelmi kvóta Angliában 1913-ban csak 52 százalékot tett ki.

Mihelyt azonban a tőkés fejlődés megindul az elmaradt országban, szükségképpen kezdetét veszi ennek az autarkia irányában való fejlődése is. A tőkés fejlődés ugyanis abban áll az általunk vizsgált vonatkozásban, hogy az abban előrehaladó ország kiépiti nagyipari termelőapparátusát és ennek segítségével nyersanyagait mindnagyobb mértékben maga dolgozza fel iparcikkekké. Ennélfogva mind kevésbé van ráutalva külföldi iparcikkek fogyasztására és a korábban kivitt élelmiszereit is mindnagyobb mértékben a saját kifejlődő ipari lakossága fogyasztja el. A tőkés fejlődés megindulásának következménye tehát az, hogy a termelési ágak, a mezőgazdaság és az ipar aránytalansága csökken. Ezeknek megfelelően látjuk például Indiában 1900 után tőkés fejlődésének előrehaladásával az autarkia irányában való fejlődés kibontakozását is (a feldolgozott adatokat különböző forrásokból, elsősorban a német statisztikai hivatal fenti kiadványából és a Népszövetség kiadványaiból meritettük):

 

 

Látjuk, hogy 1900 és 1928 között a fenti fontos nyersanyagok és élelmiszerek kiviteli kvótája épp úgy csökkent, amint a fenti fontos iparcikkek beviteli kvótája is csökként. Az autarkia irányában való fejlődés Indiában 1913 és 1927 között pláne annyira erős volt, hogy e két időpont között az egész külkereskedelmi érték, 1913-as árakban számitva, 9.6 százalékkal csökkent, az elsősorban ipari készáruból álló bevitel pedig egyenesen 21.9 százalékkal.

Ugyanez az autarkia irányában való fejlődés az Amerikai Egyesült Államok gazdasági életében, tőkés fejlődésük következményeként, mintegy az 1880. évtől kezdve vált általánossá. 1880 és 1900 között a U. S. A. külkereskedelmi kvótája 19.6 százalékról 10.3 százalékra csökkent, külön a mezőgazdasági termelés kiviteli kvótája 29 százalékról 15 százalékra, az ipari beviteli kvóta (itt a bevitelnek a termeléshez viszonyított hányada) 1860-tól 1909-ig 12 százalékról 3 százalékra. A mezőgazdasági és ipari termelés aránytalansága tehát itt is letompult. De 1910 után ezt az általános fejlődést stagnálás váltotta fel, amely még ma is tart. És a stagnálás általános képének leple alatt 1890-től kezdve már kezdetét vette az ipari termelésnél egy ellentétes irányú fejlődés. a kiviteli kvóta — mindenesetre még lassú és bizonytalan — növekedése. Az ipari termelés kiviteli kvótája, amely 1850 és 1890 között 2 és 2.5 százalék között változott, 1890 óta állandóan 3 és 4 százalék között áll. (A U.S.A.-ra vonatkozó, itt feldolgozott adatokat elsősorban a német statisztikai hivatal idézett kiadványából és Woytinsky: Die Welt in Zahlen cimű munkájából vettük, amelyek viszont a U. S. A. hivatalos statisztikai anyagát közlik). Az ipari kiviteli kvótának ez a növekedése annak a következménye volt, hogy U.S.A.-ban 1890-től kezdve, amidőn nagyipari termelőapparátusa már kiépült, az ipari termelés gyorsabban növekedett, mint a számára piacul szolgáló belföldi ipari és mezőgazdasági termelés; ez arra kényszeritette a U.S.A. ipart, hogy árui elhelyezésénél növekvő mértékben vegye igénybe a világpiacot. Az U.S.A. ipari termelésének ekkép meginduló világpiaci tájékozódása pedig, minthogy a fejlett kapitalizmusban állandóan érvényesül egy tendencia, amelynél fogva a mezőgazdasági termelés elmarad az ipari termelés megett, az egész U.S.A. kapitalizmusnak az autarkiától a világpiac irányában való fejlődését, termelési ágai aránytalanságának növekedését vezeti be.

A világpiac irányában való ez a fejlődés, amelynek a U.S.A.-ban mindmáig csak a csiráit látjuk, Németországban már a 19. század végétől erőteljesen megindult. A német tőkés nagyipari termelőapparátus hatalmas belső ipari piacot teremtő kiépitése 1900 körül véget ért. A német mezőgazdaság pedig, amely 1840 körül buzatermelésének még 20—25 százalékát kivitte (Sombart adata), a 19. század végére annyira elmaradt az ipari termelés megett, hogy Németország Sombart szerint gabona és állati termékfogyasztásának már 17 százalékát bevitellel fedezte. Így azután az autarkiás fejlődés, amelynek 1880 és 1900 között volt lejátszódására Sombart utalt s amelynek alapját a német nagyipari termelőapparátusnak ebben az időben történt kiépitése képezte, 1900 után ellenkező irányu fejlődésbe csapott át. Ugyanazoknál az iparágaknál, amelyekre nézve Sombart 1880 és 1900 között a kiviteli kvóta csökkenését mutatta ki, 1900 és 1913 között a kiviteli kvóta növekvése következett be. Így a német kőszéntermelésnek 1900-ban 14 százaléka, 1913-ban 18.2 százaléka, a pamutipari termelésnek 1897—99-ben 18,6 százaléka, 1913-ban 19.1 százaléka került kivitelre és mig 1907 és 1913 között a német gépiparban alkalmazott munkások száma 55 százalékkal nőtt, addig a német gépkivitel mennyiségileg, 1906 és 1912 között (a kiviteli értékek átszámításánál az angliai Board of Trade fémáruindexét alkalmazva) 83 százalékkal. És ennek a fejlődésnek megfelelően a német külkereskedelmi kvóta, amely 1885 és 1895 között 38 százalékról 29-ra esett vissza, 1895 és 1913 között felemelkedett 29 százalékról 49 százalékra. (A feldolgozott adatok Woytinsky id. müvéből valók.)

És ez a világpiaci fejlődés, a nemzeti termelés belső aránytalanságának növekvése, alacsonyabb színvonalról újból megindult az imperialista világháború után, midőn a német kapitalizmus befejezte szétzilált termelőapparátusának újjászervezését. A fejlődés 1925-től kezdve a következőképpen folyt le (a német konjunkturakutató intézet adatai alapján kiszámított arányok):

 

 

külkereskedelmi kvóta 1925-től 1929-ig, az ipari kiviteli kvóta 1927-től 1929-ig emelkedést mutat. De 1929-ben ez a fejlődés véget ért. Az 1929 után elhatalmasodó világválság újból az autarkia irányába terelte vissza a megindult fejlődést: a válságban a német kivitel és egyáltalában a külkereskedelem jobban csökkent, mint a német termelés. Az autarkia irányában való fejlődés a válságban (a mai világválság németországi hatásaitól eltekintve is, amelyeknek konkrét elemzését mellőzzük) a válság különleges hatását tükrözi vissza az általunk tárgyalt összefüggésre. A válságban úgy a belföldi, mint a külföldi termelés, tehát a piac is lecsökken s ebben a helyzetben minden tőkés ország fokozott mértékben zárja el belföldi piacát a külföldi áruk elől, aminek következtében azután a tőkés országokban a válság alatt a külkereskedelem jobban csökken, mint a termelés.

A világpiac irányában való fejlődés teljes kibontakozását a legrégibb tőkés ország, Anglia fejlődéstörténete mutatja be. Az 1860-ig terjedő időre nézve még nem rendelkezünk elegendő megbizható adattal ahhoz, hogy biztos képet tudjunk magunknak alkotni az addig Angliában lejátszódott, bennünket érdeklő fejlődésről. De a hiányos adatokból mégis arra következtethetünk, hogy valószínüleg 1840—50-ig, talán 1860-ig is, ugyanaz az autarkiás fejlődés játszódott le Angliában, párhuzamosan tőkés fejlődésével, mint amelyet 1880 és 1910 között a U. S. A.-ban, és 1880 és 1910 között Németországban láttunk, 1860 és 1910 között azonban már minden adat az autarkiától való elfejlődésre mutat. Ez a fejlődés tünik ki a következő táblázatból (amelynek a felállításához alapul szolgáló adatokat Woytinsky id. művéből vettük):

Anglia

 

 

Amint látjuk, 1860 és 1910 között az (elsősorban ipari) kivitel mennyiségi indexe sokkal nagyobb emelkedést mutat, mint az ipari termelők számának az indexe. A termelők számának 97 százalékos emelkedésével szemben a kivitel 335 százalékos emelkedése áll. A termelés maga persze jobban nőtt, mint a termelők száma, mert a munka termelékenysége is növekedett. De ha meggondoljuk, hogy a termelők száma nem is kétszereződött meg 1860 és 1910 között, viszont a kivitel több mint négyszeresére emelkedett s ha ezzel szembe állitjuk Sombart-nak azt a megállapítását, hogy a munka termelékenysége átlagban 1810 és 1910 között is csupán 100 százalékkal nőtt, tehát 1860 és 1910 között mindenesetre még kevesebbel, a kivitel menyiségi indexének kétségtelen pontatlansága mellett is nyilvánvalóvá válik, hogy az angol ipari termelés növekedése 1860 és 1910 között jelentékenyen alatta maradt az angol ipari kivitel növekedésének. És ugyanezt a képet mutatja az egész angol termelésnek az egész (speciális) angol külkereskedelemmel való szembeállitása is. Mindez pedig egyértelmü azzal, hogy az angol külkereskedelmi és kiviteli kvóta 1860 és 1910 között lényegesen nőtt, tehát lényegesen nőtt Anglia világpiaci függősége, az angol kapitalizmus termelési ágainak aránytalansága is ebben az időszakban. Mindenesetre a kiviteli kvóta növekedésének keretén belül a táblázatból kitünőleg, 1870 és 1900 között.

Az angol tőkés termelés belső aránytalanságának növekvése valóban elsősorban a mezőgazdaságnak az ipar megett való elmaradásán alapult. Az iparban (és bányászatban) és a mezőgazdaságban dolgozók százalékos megoszlása a termelés e két főcsoportja között a következő képet mutatja 1861 és 1901 között (Woytinsky id. művében közölt adatok alapján):

 

 

A mezőgazdasági termelők 1861-ben még több mint 2/3-ad részét tették ki az ipari termelőknek, 1901-ben, 40 év mulva, már 1/6-od részét sem. Így azután folyton emelkedett a mezőgazdasági termékek beviteli kvótája. Ha Anglia a 18. században még búzakiviteli ország volt és ha 1850-ben is búzafogyasztásának még csak 20 százaléka származott a külföldről, 1510-ben már 78 százaléka. Végeredményben pedig a következő helyzet alakult ki (az alábbi, részben hozzávetőleges arányokat a német statisztikai hivatal idézett kiadványának adatai alapján közöljük, illetve számitottuk ki):

1907-ben Anglia mezőgazdasági termelésének értéke 197 millió font volt, ipari (és bányászati) termelésének értéke pedig 1765 millió font, vagyis majdnem 9-szer annyi. Ennek az aránytalanságnak azután az volt a következménye, hogy Anglia élelmi szerfogyasztásának 51 százalékát bevitellel fedezte, mig ipari termelésének 23 százalékát kivitte. Egyes fontos termelési ágak aránytalansága persze a fenti átlagokat is jóval meghaladta: a búzánál már láttuk, hogy a beviteli kvóta 78 százalékra emelkedett; ugyanez a kvóta 1924-ben a tojásnál 60 százalékot, a húsnál 59 százalékot, a tejnél és tejtermékeknél 54 százalékot tett ki. Viszont egyes iparágakban a kiviteli kvóta a következő magasságot érte el: pamutszövetek (1907) 89 százalék, gyapjúszövetek (1907) 47 százalék, vas, acél és vas- ós acéláruk (1907—13) 48 százalék, gépek (1907) 31 százalék, szén (1913) 26 százalék, elektrotechnikai termékek (1907) 25 százalék.

Az egyes iparágak aránytalanságára vonatkozó fenti adatokban kifejezésre jut az ipari kapitalizmus fejlődésének egy alapvető tendenciája. Azt látjuk ugyanis, hogy a fogyasztási cikkeknél, — pamut- és gyapjúáruk — a kiviteli kvóta magasabb mint a termelőeszközöknél, — vas- és acéláruk, gépek, szén, elektrotechnikai termékek. Ezt az eltérést a kapitalizmusban — a termelőeszközök termelésével szemben — a fogyasztási cikkek termelésének területén a technikai fejlődés következtében tendenciálisan beálló túltermelés idézi elő, amely elsősorban keres levezetést a kivitelben. Azonban a fenti adatok oly időpontra vonatkoznak, amelyben a fogyasztási cikkeket termelő iparágak aránytalansága tetőpontját már 1870 előtt elérte s azóta visszafejlődőben volt. Ennek a ténynek a megmagyarázása tehát visszavezet bennünket az angol kapitalizmus 1870 után beállott történeti korszakába, amelyben, mint láttuk, 1900-ig az 1870 és 1880, valamint 1890 és 1900 közötti időszakokban a világpiaci függőség növekvésének tendenciája sem érvényesült a kivitelben.

Az angol kapitalizmus 1870 után kialakult történeti korszakának jellegét, az általunk vizsgált szempontból, az ipari világpiac kiterjedésének meglassulása és a világ tőkés fejlődése, amely egyben az előbbi tény oka volt, valamint a világ tőkés fejlődésének ebben az időszakában érvényesült különleges vonásai határozták meg. Ha a világkereskedelemre vonatkozó értékadatokat, (amelyeket Juraschek-Neumann-Spallart: Übersichten der Weltwirtschaft-jából és Woytinsky idézett művéből veszünk) Sauerbeck általános árindexével feldolgozzuk, a világkereskedelemnek következő évtizedenkénti százalékos mennyiségi növekedését látjuk:

 

 

A világkereskedelem és vele az ipari világpiac növekedése tehát 1870 és 1900 között lassubbodott és csak 1900 után gyorsult meg újra. Ennek oka szerintünk a következő volt (a kifejtendők statisztikai bizonyitását itt mellőznünk kell): Azok az országok, amelyekre az ipari világpiac 1870 előtt elsősorban kiterjedt, 1870 után a tőkés fejlődésben annyira előrehaladtak és ennek következtében ipari termelésük annyira megnövekedett, hogy ipari beviteli piacuk már csak lassan terjedt ki. Más szóval ezekben az országokban az autarkia irányában való fejlődés korlátozta az ipari beviteli piacot; az a tény pedig, hogy ez a fejlődés még nem csapott át nagyobb mértékben a világpiaci fejlődésbe, egyelőre ipari kivitelüket is korlátozta. Ezek folytán azután egész külkereskedelmük kiterjedésének üteme meglassult. Ennek az autarkiás fejlődésnek a lejátszódását a kérdéses időszakban láttuk az imént Németországban és az U.S.A.-ban s a tőkés fejlődés ugyanígy korlátozta ebben az időszakban Belgium, Svájc, Ausztria-Magyarország és végül Olaszország ipari beviteli piaca növekedésének ütemét is, amint ekkor már az érett tőkés Franciaország ipari beviteli piaca is csak lassan terjedt ki. Másrészt pedig ebben az időszakban az elmaradott országokban, Oroszországban, Spanyolországban, Dél-Amerikában, Kinában, a gyarmatokban, amelyek amugy is csak kisebb részét alkották az ipari világpiacnak, a tőkés fejlődés általában még annyira kezdő fokon állott, hogy ipari beviteli piacuk szintén csak lassan terjedt ki. Így az ipari bevitelre nézve fontosabb fejlettebb országok piaca már csak lassan nőtt, a kevésbé fontos elmaradott országok piaca még csak lassan nőtt és ennek az egymást kiegészitő két folyamatnak természetszerű eredménye az egész ipari világpiac lassú növekedése volt. Ezzel szemben 1900 után az elmaradottabb országokban meggyorsult a tőkés fejlődés üteme, anélkül azonban, hogy autarkiás fejlődésük még általában jelentős mértéket öltött volna s ugyanakkor az autarkiától most már elfejlődő haladott országok, Németország, U.S.A. stb. is növekvő mértékben bekapcsolódtak a világpiacba. Ez a kettős folyamat azután 1900 után a világpiac növekedési ütemének meggyorsulására vezetett.

Az 1870 és 1900 közötti időszakra tehát az irányadó ipari beviteli országok autarkiás fejlődése ütötte rá a bélyeget, amely viszont tőkés fejlődésük következménye volt. Az ipari világpiac növekedésének ennek folytán beálló meglassulása azután (s részben az ugyanakkor az ipari világpiacon már élesedésnek induló verseny) 1870 és 1900 között korlátozta Anglia ipari kivitele növekedésének az ütemét, a kivitelre való angol ipari termelés tehát csak lassan növekedhetett. A belső fogyasztást szolgáló angliai ipari termelés azonban nem esett ezek közé a korlátok közé, sőt az ebben az időben lejátszódott reálmunka-bér-emelkedés még gyorsította is kiterjedését, úgyhogy végeredményben a belső fogyasztást szolgáló ipari termelés gyorsabban nőtt, mint a kivitelre való termelés. Ez az összefüggés azután abban jutott kifejezésre, hogy 1870 és 1900 között, egyes időszakokban az angol ipar átmenetileg visszafejlődött a világpiactól az autarkia irányában. Az ipari világpiacnak a külföld autarkiás fejlődése által előidézett viszonylagos megszükülése autarkiás fejlődést kényszeritett rá az angol ipari kapitalizmusra is. Azonban ez az autarkiás fejlődés csak az ipari fogyasztási cikkek termelésében állott be, mig a termelőeszközök termelésében ellentétes irányú fejlődés érvényesült, 1875—80-tól 1900-ig az angliai pamutszövetkivitel 16 százalékos mennyiségi emelkedést mutatott, mig 1871—80-tól 1891—1900-ig az angliai nyerspamutfogyasztás 27 százalékos emelkedést. Ugyanigy 1870 és 1900 között az angliai gyapjúszövetkivitel értéke leesett évi 19.6 millió fontról -évi 13.7 millió fontra, az időközi áresés ellenére is mennyiségileg legfeljebb valamivel nőtt, de inkább csökkent, ugyanakkor amidőn az angliai nyersgyapjúfogyasztás 60 százalékkal emelkedett. Ezek a reprezentativ fogyasztási cikkeket termelő iparágak tehát autarkiás fejlődést mutattak. Ezzel szemben a széntermelésnek 1885-ben 14.3 százaléka, 1900-ban, folytonos időközi növekedés mellett, 19.6 százaléka került kivitelre, a vas, acél, — vas- és acéláru-kivitel 1868—70 és 1896—98 között (a vasárak Sauerbeck-féle indexét véve alapul), mennyiségileg 78 százalékkal, a gépkivitel (ugyanezen árindex alapján) 1878 és 1898 között menynyiségileg 136 százalékkal növekedett, ugyanakkor amidőn az angliai nyersvastermelés mennyiségi növekedése 1870 és 1900 között csupán 49 százalékot tett ki. (Az alapul szolgáló adatok különböző forrásokból, elsősorban Woytinsky id. munkájából és Tugan-Baranovskynak az angliai válságok történetévei foglalkozó ismert művéből valók.) A legfontosabb, termelőeszközöket termelő iparágak kiviteli kvótája tehát 1870 és 1900 között megszakitás nélkül nőtt. Ennek a fejlődésnek a hátterében a következő összefüggés állott: A termelőeszközök kiviteli kvótája azért növekedhetett az ipari világpiac kiterjedésének meglassulása ellenére is, mert a világ tőkés fejlődése, amely korlátozta az ipari fogyasztási cikkek kiviteli ütemének a növekedését, egyelőre a tőkés termelőeszközök iránti világpiaci szükséglet gyors megnövekedését vonta maga után. Az angliai termelőeszköztermelésnek innen előálló gyorsított megnövekedése viszont növelte az abban dolgozó munkások számát s ennek folytán az ezek fenntartásához szükséges ipari fogyasztási cikkek termelését is. Az angol kapitalizmus, ahelyett hogy ipari fogyasztási cikkeket termelt volna a külföldnek, ipari fogyasztási cikkeket termelt a külföld számára termelőeszközöket termelő angliait munkásoknak és az ipari fogyasztási cikkek termelésének területén előálló túltermelés növekvő részét ezen a módon vezette le. Igy azután a termelőeszközök kivitelének gyors növekedése szintén oka volt a belső szükségletet fedező ipari fogyasztási cikk-termelés gyorsuló növekvésének s ennek folytán autarkiás fejlődésének. 1900 és 1913 között végül, a világ tőkés fejlődésének továbbhaladásával, tovább tartott a termelőeszközök kiviteli kvótájának a növekedése, de ugyanakkor, az elmaradott országok piacának gyors ütemü feltárásával, az ipari fogyasztási cikkek kiviteli kvótájának az esése is meglassult, megállott, vagy némi emelkedésbe csapott át. Ennek eredménye azután az egész angol ipar kiviteli kvótájának s egyuttal az egész angol kapitalizmus világpiaci függőségének továbbnövekedése volt, S mint már az 1870 és 1900 között egész időszakban egyáltalában, úgy döntő súllyal 1900 és 1913 között is az angol ipar világpiaci függőségének megnövekedését a termelőeszköz termelés világpiaci függőségének növekedése idézte elő, a fogyasztási cikkek termelésével szemben.

Az egész végigtekintett fejlődés törvényszerűségeit, amelyen Argentina, Uruguay-India-U.S.A.-Németország-Anglia ugyanannak a fejlődésnek egymástkövető magasabb formáit képviselik, a következőképpen foglalhatjuk össze:

Az elmaradott ország — nagymértékü — világpiaci függőségét és ennek tartalmát az a tény határozza meg, hogy saját nagyipar hiányában élelmiszereit és nyersanyagait a világpiacon kényszerül eladni és ugyanott kénytelen a tőkés nagyipar termékeit is beszerezni. A meginduló tőkés fejlődés, a nagyipari fejlődés bevezetésével, az autarkia irányában fejleszti vissza az elmaradott ország világpiaci kapcsolatait, annak következtében, hogy növekvő mértékben belső piacot teremt élelmiszerei és nyersanyagai és, a nagyipari termelőapparátus kiépítése alatt, nagyipari árúi számára is. Amidőn a tőkés fejlődés mái-annyira előrehaladt, hogy az illető ország befejezte nagyipari termelőapparátusának kiépítését és egyben mezőgazdasági termelése is elmaradt ipari termelése megett, világpiaci függősége újból növekedésnek indul. De ennek a világpiaci függőségnek a tartalmát már ellenkezőleg az a tény határozza meg, hogy a tőkés ország élelmiszerei és nyersanyagai beszerzésénél és iparcikkei eladásánál van növekvő mértékben ráutalva a világpiacra. A világpiaci függőség itt általában azért kisebb mértékü, mint a fejlődés kezdőpontján, mert mig ott a nagyipar teljesen hiányzik, addig itt a mezőgazdaság, a fejlődésben való elmaradása ellenére is, viszonylag magas fokon áll. A tőkés nagyipar világpiaci függősége a világ tőkés fejlődésének alacsony fokán a fogyasztási cikkeket termelő iparágaknál nyilvánul meg, a világ tőkés fejlődésének magasabb fokán azonban az utóbbi iparágaknak a világpiaci függősége csökken s a termelőeszközőket termelő iparágak világpiaci függősége nő. A világ tőkés fejlődése, amely az autarkia irányába, majd azon túl újból a világpiaci függőség növekedése felé tereli az ipari piacul szolgáló külföldet, az elmaradott országok piacai gyors feltárásának hiányában, a nagyipari tőkés országok világpiaci fejlődését is az autarkia irányába kényszeríti vissza. Az időszaki válságok ugyancsak autarkiás fejlődést hoznak létre a tőkés országokban.

Hová kell vezetnie elméletileg e törvényszerűségek müködésének a világ tőkés fejlődésének azon a magas fokán, amelyen az autarkia irányában való fejlődés és az azon túl, újból a világpiaci függőség növekedése felé való fejlődés annyira általánossá válik, hogy a megfogyatkozott elmaradt területek már többé nem képesek az egész világkapitalizmus ipari kivitelét felvenni? Először mindenesetre a tőkés ipari országok között a világpiacért folyó verseny rendkívüli kiélesedéséhez, a tőkés nemzetek között folyó verseny rendkívüli kiélesedésének minden ismert következményével egyetemben. De másodszor beállanak a következő tendenciáiig hatások is: Az ipari országok arra kényszerülnek, hogy saját mezőgazdaságuk erőltetett fejlesztése által teremtsék meg maguknak a külföldön hiányzó ipari piacot és szerezzék be a külföldön iparcikkeik el nem adhatása miatt be nem szerezhető élelmiszereket és nyersanyagokat. Az ipari országok mezőgazdaságának erőltetett fejlesztése következtében azután a mezőgazdasági országok is akadályokkal találják magukat szemben élelmiszereik és nyersanyagaik kivitelénél és ennélfogva a szükséges iparcikkeknek a mezőgazdasági kivitel ellenértékét képező bevitel útján való megszerzésénél is. Ez a tény már most a mezőgazdasági országokat indítja arra hogy saját iparuk erőltetett fejlesztése által teremtsék meg a külföldön hiányzó mezőgazdasági piacot és szerezzék be a külföldön be nem szerezhető iparcikkeket. És a mezőgazdasági országoknak ekként meggyorsuló iparosodása tovább erősiti az ipari országok törekvését mezőgazdaságuk erőltetett fejlesztésére, ami viszont megint a mezőgazdasági országok törekvését erősiti iparuk erőltetett fejlesztésére. Az elméleti végeredmény az, hogy a világ tőkés fejlődésének ezen a magas fokán az autarkia irányában való fejlődés általánossá válik: az autarkián már túlhaladt, a világpiacba erősen bekapcsolt fejlett országok, mezőgazdaságuk kifejlesztésével, visszafejlődnek az autarkia irányában, az elmaradott országok amúgy is autarkiás fejlődése pedig, iparuk erőltetett fejlesztésével, meggyorsul.

És az itt kifejtettek magyarázzák meg, a bevezetésben érintett okok mellett, a tőkés világgazdaság fejlődésének autarkiás tendenciáit az imperialista világháborút követő korszakban, a kapitalizmus általános válságának, az állandósuló mezőgazdasági világválságnak és a kapitalizmus általános válságának keretén belül, mai időszaki válságának napjaiban. A kapitalizmus mai általános válságának korszakában az ipari világpiac fontos elemeit képező fejlettebb országok egész sorában (Franciaország, -Belgium, Olaszország, Spanyolország, India, Brazilia stb.) az imperialista világháború hatásai által meggyorsitott tőkés fejlődésük következtében, ipari beviteli piacuk növekedését gátló autarkiás fejlődés játszódik le. Ugyanakkor az elmaradott országok egész sorában (Kina, a mezőgazdasági világválság által sújtott országok stb.), különböző konkrét történeti, de a világkapitalizmus mai helyzetével összefüggő okokból akadályokba ütközik az ipari beviteli piacukat erőteljesen kiszélesitő gyors tőkés fejlődés. Az ezekből az okokból az egész korszakban csak lassan kiterjedő ipari világpiacon rendkivül kiélezett verseny folyik, mert az országok egész sora lép fel a világpiacon ipari kivitelével. Az ipari kivitel nehézségei autarkiás fejlődésbe kényszeritik vissza a világpiacba legjobban bekapcsolt fejlett tőkés országokat is. Anglia ipari termelése 1913 és 1925 között 13 százalékkal, de ipari kivitele 20 százalékkal esett vissza mennyiségileg s mig a kivitel mennyiségileg 1913 és 1927 között a termelőeszközök csoportjában a vas- és acéláruknál 8, a gépeknél 19, a hajóknál 21 százalékos visszaesést mutat, addig a fogyasztási cikkek csoportjában a gyapjuáraknál 25, a pamutkészárúknál 33 százalékos visszaesést: az autarkia irányában való visszafejlődés jobban érvényesül a fogyasztási cikkeknél, mint a termelőeszközöknél. És az ipari kivitel akadályai ép´úgy az autarkia irányában való visszafejlődés tendenciájára vezetnek az ipari országokban a mezőgazdaság fejlesztése által (Ausztria, Csehszlovákia, Olaszország stb.) amint a mezőgazdasági kivitel akadályai az autarkiás fejlődés meggyorsításának tendenciájára a mezőgazdasági országokban az ipar fejlesztése által (Kanada, Magyarország stb.) Az autarkiás fejlődés elősegítve az imperialista világháborura való felkészülés és a piacra termelő parasztság megvédelmezésónek kapitalista osztályérdeke által is, ráüti bélyegét a kapitalizmus általános válságának egész korszakára és a mai világválságban, a világpiac gyors összezsugorodásával, tovább élesedik.

Ez az általános autarkiás fejlődés ugyan még nem a világ tőkés fejlettsége magas fokának elméletileg szükségszerü és a jövőre nézve megmásíthatatlan következményeként jelenik meg. Amint elméletileg teljesen lehetséges hogy a mai időszakos világválság a kapitalizmus eszközeivel fog megoldást nyerni ép´úgy nem tekinthető elméleti szükségszerüséggel kizártnak az sem, hogy a mai világméretü autarkiás világfejlődést, a világpiac kiterjedésének (a világválság előtti) lassú menetét újból a világpiaci kapcsolatok növekedésének, a tőkés világ kereskedelem gyors kiterjedésének általános korszaka fogja felváltani, amint ez 1900 után is történt. A világpiac gyors kiterjedését biztosító oly tartalékerők, mint amilyenek 1900 és 1913 között a világpiac irányában való fejlődést világméretben lehetővé tették, elméletileg most is adva lehetnek a mai elmaradott országokban és mindenesetre a fentiek által még el nem döntött, külön vizsgálandó kérdés az, hogy ezek a tartalékok a világkapitalizmus fejlettségének mai fokán milyen mértékben állanak a kapitalizmus rendelkezésére! Az a kérdés pedig, hogy a világkapitalizmusnak módjában lesz-e még a jövőben, e tartalékerők feltételezett adottsága mellett is, fejlődésének mai autarkiás irányát megfordítani, nem az osztályharc elméletének, hanem az egész világon folyó osztályharc gyakorlatának a kérdése. De az a tény, hogy a tőkés világpiac elméletileg lehetséges tartalékai, az elmaradott országok, amint a kapitalizmus mai időszakos válságában, úgy általános válságának mai korszakában sem állanak gyakorlatilag a világkapitalizmus rendelkezésére az egész világkapitalizmusban, ugyanazt az autarkiás fejlődést hozza létre a kapitalizmus általános válságának korszakában és mai időszakos világválságának napjaiban, mint amilyen autarkiás fejlődés elméleti és többé meg nem másitható szükségszerüséggel bekövetkezne a világ tőkés fejlettségének meghatározott magas fokán.

G. B. Shaw a válaszuton. „Egész világos előttem: a jelenlegi generáció bár nyugodtan számol a nagyon közönséges léttel... mégis vég- és reménynélküli omlással hull a semmibe, amelyben lába semmiféle támpontot nem tud kitapogatni. Valami fantasztikus dolog történik a fiatal generációval. Valami valóság- és természetellenes, valami mélyen nyugtalanitó... A meztelen testek már nem visszataszitóak számunkra, a rémület azonban, amivel a meztelen szellemek eltöltenek bennünket, több mint amit képesek vagyunk elviselni... Átkozódjanak csak, használjanak piszkos szavakat, igyák cocktailjaikat, csókolják és csiklandozzák a lányokat, amíg ezek még tizennyolc éveikkel a rózsához hasonlítanak, huszonkét évvel már háborúmegszokta félvilági nőknek mutatkoznak: mindezekkel a manirokkal a gyermekek háborúelőtti szülőik győzelmét csak kigunyolják és senki másnak csak a saját maguk virágzásban lévő fiatalságuknak okoznak károkat... Hogy kell azonban ezzel az új, szörnyű betegséggel leszámolni? A háború vakitó villáma idealizmusunk angyalfátyolába nagy tépéseket égetett, ugyanúgy, ahogy nagy lyukakat ütött katedrálisaink tetőin s földünk zöld dombjain undok, sebeket vágott. Lelkünk összetépődött, már csak rongyokba burkolózva megyünk tovább...

A fiatalság és a vénség határán állok és olyannak tűnök magam előtt, aki lekéste a vonatát: későn érkezett vagyok a legutolsóhoz és tul korán jött a legközelebbihez... Sorsom és természetem szerint prédikátor vagyok. Az új Koheleth vagyok, de nincs semmiféle bibliám, semmiféle hitem többé: a háború mind a kettőt kilőtte kezeimből...

Tudatlan vagyok, elvesztettem a bátorságomat, megismertem a félelmet. Mindaz, amit tudok annyiból áll, hogy most saját magamnak kell megtalálnom életutamat — magam és mindannyiunk számára vagy pedig a biztos összeomlással megyünk szembe.” (G. B. Shaw: Too true not be good, 1932.)