A liberalizmus a legprimitívebb időkig vezethető vissza. A fejlődő társadalmi és állami berendezések következtében azonban értelme és mértéke állandóan változott. Bizonyosfokú szabadságuk még a rabszolgáknak is volt, — irják a polgári filozófusok. A középkorban privilégium a politikai liberalizmus neve.

A francia forradalom új színt ad a liberalizmus értelmének: a politikai szabadság tartalmai és határai egyenlőek minden állampolgár részére.

A modern, polgári liberalizmus európai értelmét a professzorok Kant-ból vezetik le, akinek érdemeit többek között abban a megállapitásában is látták, hogy az erkölcsi törvénynek való engedelmesség: szabadságot jelent.¹

A liberalizmust különbözőképpen definiálták: módszernek tartották vagy pártnak, egyesek kormányformának vagy állami szervezetnek.

A liberalizmus elsősorban: a szabadság tényének elismerésével jelentkezik. Csak az ismerheti el másik embertársa szabadságát, aki maga is szabad. A polgári filozófia idézi a klasszikus mondatot is: „homo homini res sacra”, (ami bizonyos szempontból véve szocializmus), ezt azonban sohasem tartotta be.

A polgári filozófia helyesen állapítja meg a liberalizmusról, hogy módszer; mert a liberalizmus a képességek kidomboritója és lehetőséget nyujt a fejlődésre. Természetesen ez is csak papiron maradt. A valóságban a polgári liberalizmus: privilégium.

A politikában e módszer a liberálista pártok megalakulásában jelentkezett. Ezek a pártok az individualista energiák kifejlődését és terjeszkedését célozták, tehát szabad lehetőségeket nyujtottak az erőseknek a gyengékkel, a hatalmon lévőknek az elnyomottakkal szemben. A polgári liberalizmus így a gyakorlatban ellentétbe került a liberalizmus filozófiai értelmével. Mint kormányformát a polgári filozófia nagyon ajánlja a liberalizmust, mert megállapítása szerint bizonyos akaratlan együttműködést jelent a közösséggel, azaz mindenki érdekeit szem előtt tartja.

*

A liberalista állam természetesen nem realizálódhatott abban a formájában ahogy azt teoretikusai elképzelték, mert ha az összes társadalmi erőknek szabad játékot és teret biztositott volna, lehetetlen lett volna a társadalmi együttélés; minden kezdeményezés, minden vélemény szabad küzdelme veszélyeztette volna a történelmi élet magától folyó elemeit és folytonosságát, — gondolják és vallják a liberalizmus polgári kritikusai. Ez azt jelenti, hogy a teljesen realizált liberalizmus, vagyis a radikális individualizmus az anarchizmushoz érkezett volna el. Valóban: individualizmus — liberalizmus — anarchizmus.

A liberalista állam tehát békitő ós normalizáló elemeket talált politikai, jogi, gazdasági és társadalmi téren. A polgári liberalizmus tehát osztályliberalizmus volt. Békitő és normalizáló elemeit ügyesen és eredményesen használta fel. Ha konveniált és szükséges volt kihatott a választások szabad lefolyására, a szabad állampolgárokat jogilag kötelezte a hadviselésre és kergette a harcterekre; gazdasági téren pedig szabad kezet adott a kizsákmányolásnak.

*

A polgári liberalizmus politikai téren a parlamentarizmusban kulminált; ez húzta alá legélesebben a céljait: mindegyik társadalmi osztály képviseltethette magát, saját akarata és belátása szerint. Természetesen a parlamentarizmus is használta a normalizáló erőket. Ismerünk országot, ahol a választások a világháború előtt borral folytak, a választó boros állapotban szavazott azokra, akik a bort és választási mulatozásokat fizetni tudták, a háború után pedig karhatalmi segítséggel és a bürokrácia beavatkozásával szavaznak — nyiltan.

A parlamentarizmus eredményei silányak. „A parlamentben sokat beszélnek és keveset csinálnak”, — irják már régóta a parlamentarizmus polgári birálói is, azt azonban nem irják meg, hogy teljesen fölösleges, idejét mult intézmény. „Csak a pozitivista filozófiától, a történelmi materializmustól befolyásolt, az indusztrializmus korszakában felnőtt nemzedékek gondolják ezt... Ezek nem értik meg a politika szpirituális színtézisét és lefokozzák elemei anyagiságára...” (I.m. 397o.)

A XX. század az antiparlamentarizmus korszaka. Ez nem átmeneti tünet, hanem történeti állomás. A parlamentarizmus, mint a tőkés gazdasági rendszer egyik hatalmi eszköze, annak csődjével együtt szintén csődbe került és bukásával szükségszerűen bukik.

A fasizmus is antiparlamentarista, mint a kommunizmus, tehát lényegében ugyanaz, — mondják a parlamentarizmus hivei: jelenleg csak a polgári intellektuelek. Ez azonban téves, mert a fasizmus formailag megtartotta a parlamentet és a szenátust is, azzal a különbséggel, hogy a képviselőket nem választják nyiltan és erőszakkal, mint sok helyt, hanem egyszerűen kinevezik. Mint kritikai fórum nem működik. Mindegyik képviselő — ami természetes is — a fasiszta párttagja s nem úgy mint sok európai országban, ahol van egy kisszámú polgári ellenzék s látszólag verekszik is; — céljai és érdekei azonban megegyeznek a kormánypárt érdekeivel. A fasiszta diktatura a fenn álló rendszert védi a valóságot esetleg feltáró parlamenti kritika parlamenti balradikalizmus kritikájával és igazságaival szemben: ezek szerint tehát a fennálló tőkés társadalmi rend legradikálisabb megnyilvánulása. A fasizmus ezért nem századunk uj szellemének kifejezője és hordozója, hanem a régi rend és szellem megerősitője. A XX. század építő és haladó iránya teljesen törölte a parlamentarizmust: történeti ténynek veszi és helyébe az igazságosabb és természetesebb sejtképviseleti rendszert helyezi. Eszerint a rendszer szerint a sejtmegbízottja addig viselheti hivatalát, amíg választóinak, (megbízóinak) bizalmát bírja. Erről a parlamentarizmus polgári teoretikusai természetesen tudni sem akarnak; s elhallgatják, hogy ez a rendszer képviseli, védi és tolmácsolja valóban a tömegek bajait és kívánságait, az az igazságos, ellenben veszélyezteti a polgári szabadságot, amelyből viszont csak a polgárnak és a felette álló osztályoknak vannak előnyei.

*

Ahogy a liberalizmus tulhaladta feudális stádiumát és elutasította a szabadságnak azt a feudalista felfogását mely szerint a szabadság kevesek privilégiuma illetve tradicionális monopóliuma, a demokrácia útjára lépett és arra törekedett, hogy a szabadság közjoguvá váljon vagyis mindenkié legyen. A liberalizmus ebben az első stádiumából másodikba lépő útjában természetesen sok ellenzőre talált. Különösen a franciáknál erős ebben az irányban az ellenállás s a németeknél és olaszoknál.

A régiek és modernek liberalizmusa között lévő különbséget úgy foghatjuk fel, mint a demokrácia és a liberalizmus koncepcióit: az elsőnek pozitiv értelme: népi önkormányzat, a másiké: a garancia doktrinája. De ma már határt vonni a liberalizmus és demokrácia között nem lehet: területeik közösek. Kormányzati módszereik sem különbözők. Ezért is simultak el a doktrinális és filozófiai különbségek melyek kezdetben fennállottak a liberalizmus és a demokrácia között. A demokrácia a francia forradalom idejében, tehát első megjelenésekor zavaros és ködös valami volt: az, amit mi ma nevezünk stricto sensu demokráciának s amely azután a szocializmus eszmekörével házasitva differenciálódott: demokrácia és szociáldemokrácia. E két irány két különböző kormányformát képvisel. Az első az egyenlőség elvét jogilag akarja szabályozni és közben meg akarja valósítani a szociális haladást a rend és törvény eszközeivel betartva a szabadság jogi kötelezettségeit és elismerve „individuális” gyümölcseit. A másik az individualizmuson tágitva a kollektivizmus megvalósítását tartja szem előtt, ha kell erőszakkal is. Ez utóbbit a liberalizmus történetírói állítják s valaha lényegében véve igazuk is volt; a szociáldemokrácia első politikai stádiumában ezt is intencionálta. A liberalizmus persze a vagyonkobzást s az individuum jogainak és szabad mozgásának korlátozását mereven elutasította, viszont nem volt semmi szava a demokrácia, sőt a szociáldemokrácia programja ellen sem...

A XIX. század első felében a demokrácia szociális célokat ós törekvéseket is tartalmazott. Ezek a szociális célok akkor persze homályosak, utópisztikusak, régiek és éretlenek voltak. A szocializmus határozott formát és irányt csak Marx és Engels fellépésével kapott. A marxizmus viszont nem elégedett meg a demokratikus tömegek liberalizmus által megtürt célkitűzéseivel, hiszen a demokraták nem szociálisan újjászervezett új államformát követeltek hanem szociális színekkel élénkített népi önkormányzatot, ami követőik, a dolgozó tömegek miatt érthető is volt. A mult század második felében tehát elkezdődött a demokratikus tömegek megszervezése, nevelése és doktrinális kiképzése. A marxizmus eltérően a régi szocialista tendenciáktól konkrét utat jelölt meg. A liberalizmus kezdetben nem görditett különösebb akadályokat a marxizmus terjeszkedése elé; egyelőre u.i. a marxizmus nem látszott veszélyesnek s a liberalizmus közben hű maradhatott filozófiai előirásaihoz. Ez az állapot azonban nem sokáig tartott. A liberalizmus hamar észrevette, hogy a marxizmus nem a mult századbeli demokrácia folytatása amely lényegében megegyezett a liberalizmussal, hanem ellentéte; le kellett tehát szögezni a helyzetet: a liberalizmus és a (marxi) szocializmus nyilt és éles antitézisben állanak.

*

Amig a szocialista pártok jelentéktelen politikai kisebbségben voltak, a liberalizmus — mint emiitettük — nem görditett akadályokat fejlődése elé; mihelyt azonban a mult század végén jelentékenyen előretört, olyan érezhető körülménnyé lett, amely az egész liberalizmust megzavarta. Azok a filozófusok, akik a polgári liberalizmusban látják a történelmi és emberi fejlődés egyedüli lehetőségeit azt irják, hogy amikor a szocialista pártok felfejlődtek és „a hatalom kapujához érkeztek, felboritották az egész államfegyelmet; a kormányba partizán mentalitást és egy osztálydiktatura programját hozták, ami brutális tagadása minden igaz politikai lelkiismeretnek.” (I.m. 417.o.) A tudományos tárgyilagosság kedvéért viszont azt is le kell írnunk, hogy a polgári gondolkodók már a mult század végén elismerik az utóbbiak marxista értelmezését, mely szerint az osztálydiktatura csak addig tarthat, amíg a szocializálódási folyamat befejeződött; utána mindenkinek — miután nincs már osztálytársadalom — joga és lehetősége van a kormányzáshoz. A polgári gondolkodók azonban ezt csak mint filozófiai tézist ismerték el s valójában utópiának és abszordum-nak minősítették, miután véleményük szerint a marxizmus realizálása megöli a politikai életet, ami nélkül pedig — aggályoskodtak — nincs fejlődés. A megokolás erre igen gyenge mert azt mondják, hogy a politika is olyan forma mentis, mint a filozófia vagy a művészet stb. És ha forma mentis, akkor szükségszerüen élni is kell azoknak vele, akiknek politikai forma mentisük van. Gyenge ez a megokolás, mert figyelmen kívül hagyják, hogy a politika mindig uralmi, hatalmi kérdés. A hatalom pedig évszázadokon, sőt ezredeken keresztül az öröklés jogán gyakorlódott s az emberiség történetének tanulmányozása után a legjobb akarattal sem lehet állítani, hogy a hatalom urai hatalmukat a politikai képességgel együtt örökölték. A politika a feudalizmus bukásáig s azután is hatalmi individualista momentum (mindig a hatalom megszerzése a célja.) A dolgozó tömegekről, a népről, a nemzetről csak a kortesek beszéltek.

Amikor a szociális, humanitárius és filantropikus tendenciák hullámához érünk, akkor a politika már szükségszerűen szélesebb rétegeket foglalkoztat; a liberalizmus pedig szükségszerűen jött létre a tömegekben élő dinamikus terjeszkedési és elégedetlenségi erő következtében. Az uralkodó osztály kénytelen valamit engedni az eddig elnyomott osztályok részére; meg is teszi ezt, de csak azért, mert érdekei megkövetelik.

A realizált marxizmus kizárja a politikát. A marxizmus, miután minden misztifikációtól mentesen jelölte meg céljait és utjait, annak ellenére hogy politikai párttá fejlődött, nem politizált, csupán élt a liberalizmus nyujtotta lehetőségekkel, hogy ideológiáját ismertesse és annak híveket szerezzen. A marxista pártok csak a polgári, liberalista állam organizációja folytán kapták a politikai párt színét és jellegét. A polgári gondolkodók azt állították a marxizmusról, hogy azért nem űz politikát, mert lefokozta a politikai küzdelmet, s gazdasági harcot folytat csupán, melynek célhozérése egy csoport érdeke, a többség rovására. Azt is állítják hogy a történelmi élet folytonosságát megakasztja az osztályharc. Nem tagadják viszont, hogy az osztályharc létezik, de nem a politikában, ami valami felsőbbrendű, hanem az ennek alárendelt társadalmi és gazdasági életben. (I. m. 419. o.)

A szocialista pártok addig álltak ellentétben a liberalizmussal és az egész polgári, tőkés rendszerrel és politikájával, amíg nem kezdtek politizálni. Amikor a marxista pártok az első politikai lépést megtették, ami magyarul kompromisszumot jelent, tüstént eltértek kitüzött útjukról és első lépésüket tették a kapitalizmus felé. Nem tartott sokáig és a szocialista pártok rendszeresen politizáltak, vagyis alátámasztották a polgári liberalizmus értelmét és jogosultságát, az individuum becsületes és jogos uton szerzett vagy öröklött „javainak” jogát. Természetesen nem sokáig tartott ez s bekövetkezett a szakadás azok között, akik eladták a dolgozók pártját azoknak, akik ellen irányult tulajdonképpeni programjuk.

A liberális állam theoretikusai meg voltak győződve hogy csak egyedül a liberalista államnak van létjogosultsága, — mert az állam nem a társadalom, hanem politikai organizáció; az az felsőbb forma, mely a társadalmi élet ellentétes elemeinek rendszeres szervezetét tartalmazza. (I.m. 420.o.) Nem az állam az emberiség természetes szerve, ahogy azt már Herder is igen bölcsen megállapította, hanem a nemzet. Az állam: mesterséges kreáció; — az emberiségnek nem fontosak az államok, nincsen rájuk szüksége, csak az uralkodó osztálynak, melynek kezében az állam eszköz céljai elérésére. Az állam élezte és fejlesztette ki az imperializmust politikai és mesterséges határaival. Az állam uszította egymás ellen a nemzeteket és nehezítette meg az emberiség természetes megszervezését, konföderációját, a nemzetek egyideológiáju világát.

*

A polgári liberalizmus által lehetővé tett gazdasági anarchizmus és imperializmus a világháborúban kulminált. A polgári liberalizmus krízise ekkor már sebesen közeledik mélypontjához. Az emberi szabadság ténye, mint a polgári liberalizmus tézise csak papíron, a doktrínában létezett s valójában a liberalizmus középkori formája: privilégium lett. A tömegek alacsony szociális és anyagi helyzetüknél fogva még nem érkeztek el a szabadság jogához. A dolgozókat, akár tetszett, akár nem, a liberális állam kötelezte a háborúban való rész vételre, annak dacára, hogy azok egyrésze már tudta, hogy mi az imperialista háború és kinek az érdekeit szolgálja. Tudták hogy nem a saját érdekeikért vonulnak harcba, hanem a szabad-akaratúak kis csoportjáért; nem a nemzetért, ahogy azt a polgári nacionalizmus hirdette, hanem egy kis csoport nemzetközi érdekeiért. (A kapitalizmus nemzetközi.) A dolgozó tömegek háborúba kergetését a pártok is elősegítették. Olaszországban a szocialista párt vezére az imperializmus pénzével indít lapot. Ezért van alkalmuk a tájékozatlan polgári íróknak a marxizmus kríziséről beszélni. Valójában azonban a marxizmus krízisének e hirdetői a kapitalizmus és a liberalizmus krízisének a fecskéi. Közben, u.i. mint ismeretes rohamosan fejlődnek a marxista pártok s Wl. Uljanov koncepcióját, sztratégiai tervét teszik magukévá. Ekkor már nyílt a szakadás: a liberalizmus (a lecsatlakozó szociáldemokrácia) és a marx-uljanovizmus között. A polgári liberalizmus zavarban van. Politikai programja nem biztosithat szabadságot egy olyan párt részére, mely létét, illetve rendszerének: a kapitalizmusnak életét veszélyezteti. Életbe lépnek a normalizáló elemek: a rendőrség és a cenzura. Egyes országokban a liberalizmus már egész radikálisan intézkedik. Szabadsága már csak keveseknek van. Az individuum szabadsága történeti fikció. Csak az uralkodó kisebbség szabad. A kapitalizmus és az individualizmus a liberalizmus segítségével elérte csucspontját s rohamosan szalad lejtőjén lefele. Már a liberalizmusra nincs szüksége s elegendő a hatalma ahhoz hogy azt a liberalizmust, mely kifejlődését lehetővé tette, maga alá gyűrje.

A kapitalizmus ugyanúgy, mint a liberalizmus fejlődésének útján mindig magával vitte védőárnyékát: a diktatura szellemét. (A kapitalizmus is diktatura!) Vannak professzorok, akik az olasz fasiszta diktaturát Machiavelliig vezetik vissza, nem abban az értelemben, hogy Machiavelli a doktrinerje, hanem hogy az olasz kapitalizmus fejlődése hozta magával. Ez a „Bankrott des Bürgertums und der Ruf nach der Diktatur”² a polgári liberalizmus által lehetővé tett kapitalizmus kifejlődésének a következménye. A kapitalizmus mindig azon volt, hogy üzelmeit és műveleteit írói által készített szép teoriákkal — fedezze. A liberalizmust sem dobhatta akárcsak névleg is sutba, ha már a valóságban megtagadta, hanem új fogalmazást adott neki. A fasizmus „a klasszikus liberalizmus ellen van, amely az abszolutizmus elleni szükségességből született és elvégezte történelmi feladatát abban a pillanatban, ahogy az állam a nép akaratává és lelkiismeretévé változott... azért a szabdságért van, amely egyedül komoly, azaz az állam szabadsága és az individuum szabadságáért az államon belül. Mert a fasiszta részére minden az államban van és semmilyen emberi és szellemi nem létezik az államon kivül.”³

A kapitalizmus diktaturája a fasiszta diktatura leplezésére és elmagyarázására ügyes értelmezést talált, amikor a polgári liberalizmus utódjaként a fasizmussal kapcsolatban egy új szabadságot jelez. Holott a fasiszta diktaturára szüksége volt, mert csak így lehetséges együttműködés a kapitalizmus és a dolgozók között.

Az angliai nagy textilsztrájk kitörése után büszkén hangoztatták a fasiszta lapok, hogy ime, ez a polgári liberalizmus következménye: a munkásság egyszerüen sztrájkba lép, nagy károkat okoz; ezt Itáliában nem lehet megtenni, itt rend van: a szabadság új értelmet kapott.

A kapitalizmus, amig fejlődött a liberalizmussal, szociális szemfényvesztéssel, s épp fejlődése miatt munkalehetőségekkel fékezte a dolgozó tömegek sérelmeinek és elégedetlenségeinek kitörését. Csucspontjához való érkezése után segélyeivel (könyöradományaival) csillapította a kedélyeket; de amikor válsága mélypontjához érkezett, az erőszakhoz kellett folyamodnia. (Fasizmus!)

A kapitalizmus utolsó erőfeszítéseivel egyidőben kifejlődött a diktaturának egy másik formája is, (diktaturák között különbségek vannak!) mely szakított a szabadság kapitalisztikus és polgári értelmezésével és kollektivizálta azt. A tömegek szabadságának érdekében felfüggesztette a jelentéktelen kisszámu ellenszegülő szabadságát; ezt is azonban csak átmenetileg, míg az ellenkezők be nem látják, hogy a szocializálódási folyamat az ő érdekeiket szolgálja. A szociális építés és biztos életstandard mellett az ember szpirituális szabadságát is éli; alkotóvágyát — ha van — kiélheti; alkothat és ha tud, kell is, hiszen a kollektivum, az emberiség érdekében teszi.

¹ Guido de Ruggiero: Storia del liberalismo europeo, 382 old. (Nem véletlen, hogy a liberalizmus történetét legkimeritőbben olasz szerző foglalta össze, 1925-ben és a liberalizmus kríziséig érkezik el leírásában.)

²     Alfred v. Martin: Soziologie der Renaissance.

³     Mussolini az Enciclopedia Italiana XIV. kötetében.