József Attila mindegyik kötete egy-egy állomása annak a fejlődésnek, amelyet a Nem én kiáltok tisztázatlan Világnézetű és ezzel összefüggően kiforratlan művészi készségű alkotásaitól a költői technika fölényes alkalmazásáig és a harcos szocialista szemlélet bensőséges kiformálásáig megfutott.

A most megjelent Külvárosi éj c. kötete* azonban nemcsak a költő egyéni fejlődésében bir jelentőséggel, hanem az egész ujabbkori magyar költészet történetében fontos etappot jelent.

Magyarországot a kapitalista termelési mód a 18. század végével már büvkörébe vonja. Az ennek megfelelő ideológiai átalakulás ott vajudik a reform korszak kimagasló szellemi termékeiben, keresztelője a forradalom és anyakönyvbe pedig a negyvennyolcas törvényhozás iktatta. De a kapitalista termelési rendnek megfelelő individualista és nacionalista ideológia megkapja első művészi megformálását máz-Csokonai Vitéz Mihály költészetében. Csokonai óta a magyar költő legjava alkotásaiban két problémakör érzelmi megoldásán fáradozott. Egyfelől az egyéni sors vált ki magárahagyatottságából mélyebb hangokat, másfelől: többé-kevésbé tudatosan át kell éreznie, hogy küzdő tagja annak a politikai nemzetnek, amely a ,polgárosulás” talaján állva most organizálja magát, egyaránt harcolva a külső hatalmasabb imperialista állam elnyomása és ezzel kapcsolatban a még szintén erős tartalékokkal rendelkező belső félfeudalizmus ellen. A magyar költő egy évszázadon át ha egy pillanatra felocsudott egy mámoros csók, vagy egy kaccenjammeres váltó izgalmaiból, az „átkos Bécs” és a „grófi szérű” ellen menydörgött.

Az 1867 óta erős fejlődésnek induló magyar ipar a századforduló táján jelentőségében új erőre kap. A 19. század utolsó negyedében a tengeren túli konkurrencia folytán beálló és állandóan fokozódó gabonaár romlástól a nagybirtokot az „átkos Bécs” által fenntartott közös vámterület fogyasztó ereje óvja, de ennek ára a magyar ipar kiszolgáltatása. A kapitalizálódással kifejlődő városi élet a költészetre is rányomja bélyegét. A költő térben is eltávolódva a termelési folyamattól végképp individualista vizekre evez át, amelyeknek hullámai nagyobbára intellektuális csillogásúak. Életalapja az értéktöbblet asztaláról hull le hozzá és ez bizony legtöbbször csak morzsa, vagy annyi se. De az anyagi termelési folyamatból kiesett költő „szabadnak” érzi magát és ez az illuzió ad erőt harcához. Az iparosodás megerősödésével a költő ott áll a feudális maradványok elleni politikai és irodalmi frontban. A „Nyugat” köré tömörült irodalom „forradalmisága” ennek, a végső fokon a termelési rendben végbemenő átalakulásnak a vetülete.

De az (erősen zsidó jellegű) városi tőke irodalmi frontja mellett az iparosodással egy másik erő is megjelenik a színtéren: az ipari proletárság a maga osztályirodalmával. A munkásság osztállyá való szerveződésével együtt irodalma is támad. Ennek az irodalomnak minden fejletlensége mellett megvan az a döntő előnye a polgári irodalommal szemben, hogy a termelésben közvetlenül bennállván, a világ dolgai nem forditva tükröződnek vissza tudatában — mint a polgári ideológiában, — hanem azok összefüggéseit a maga valóságában megláthatja. Megláthatja, de nem látja még meg, művészi ereje sincs hozzá. A látás maga csak az osztálytudat kifejlődésével történhet meg. Az osztálytudat kialakulásának lassu folyamata mutatkozik meg abban a fejlődésben, amely Csizmadia Sándor, Vanczák János, Gyagyovszky Emil, Várnai Zseni ösztönösen lázadó, általános humanista, sőt krisztiánuskodó izű verseitől József Attila tudatosan forradalmár, konkrét osztálycélú költészetéig vezet.

E fejlődés korántsem volt egyenes vonalu. Megzavarta az antifeudális polgári front legkimagaslóbb képviselőinek (pl. Ady) a polgári célkitűzések osztálykeretein tulmenő forradalmisága, amely a munkásságot tekintette utitársnak és ezért szövetsége is csak időszaki lehetett. És ha már e csatlakozások jelezték a történelmileg elkésett liberális polgári hegemónia törekvések zavaró befolyását, százszorosra hatványozódva jelentkeznek a polgári dekadencia bomlástermékei akkor, amikor a polgári rend csődje a világháború és a forradalmak korszakával végképp manifesztálódott.

A polgári kultura zsákuccába jutása a magyar szocialista irodalomban is a különböző „izmusok” felszinre kerülésében nyilvánult meg. A világháború borzalmas élménye és az azt követő társadalmi megmozdulások tömegesen szakitották ki a fiatal költőket a régi irodalom arcvonalából. Ezek egy része céltalan kószálásában ideiglenesen a jövő osztálya, a proletárság mellett pihent meg. E periódus, melyet — minden munkás származása dacára — Kassák személye jellemez ma már likvidáltnak tekinthető akkor is, ha e papiros-versek mohikánjai schizofrén szókötésű elmeszüleményeiket továbbra is napvilágra hozzák.

Az „izmus”-költészetnek mindenesetre megvolt az a haszna, hogy a multtal felszámolva tiszta teret teremtett. A forma szabadabb lehetőségei állanak rendelkezésére most már azoknak az új költőknek, akik a mai korszerű irodalmat testesitik meg. De fontosságában nagyobb lenne az eredmény, amelyet azok az új költők érhetnének el, akik a proletárság törekvései mellé állva az új társadalom alkotására elhivatott osztály konkrét vágyait feléreznék, költői módon kifejeznék és napi harcaiból is részt vállalnának. Mert csak az az igazi költő, aki korát és annak a jövővel eljegyzett törekvéseit az emberi fejlődés szempontjából maradéktalanul ki tudja fejezni.

József Attila költészete, mint mondottuk, a lét aktuális feladatain át nyilvánítja az örök emberit. Mivel a történések az ő számára nem vak erők kaotikus játékaként jelennek meg, hanem oly fejlődés gyanánt, melynek irányát és egyes szakaszait marxista voltánál fogva hatalmas, vagy alig mutatkozó picike megnyilvánulásaiban is felbecsülni képes, anélkül, hogy költeményeinek alkotásában reflexiv agymunka zavaró hatásait pillanthatnék meg. Versei pontosan és minden szempontból jellemzik azt a történeti fázist, amelyben létrejöttek és viszont a történeti fázis határozza meg költeményeit. Igy válhat József Attila erkölcsös költővé. A világot megismerve magának a történelmi korszaknak az igazságait is elismeri és önmagát a harcvonalba dobva levonja a konzekvenciát. Az erkölcsnél nem az igazság felismerése a döntő, hanem a vállalása. József Attila, amikor a belátott igazság oldalára bátran elkötelezi magát, abban a legjobb értelemben vett res publicaeben vesz részt, amelytől való megtartózkodást a régi rómaiak halállal büntették. Ezért oldódhat fel a lét és tudat kettőssége József Attila költészetében. És valóban tudjuk, hogy e verseken kivül számos József Attila költemény terjed szájról-szájra, kézről-kézre a magyar ajku proletárság között, versek, amelyek ha csupán munkás-ünnepélyeken, kirándulásokon csendülve is fel, népszerűbbé teszik költőjüket a hivatalos irodalom minden lektorának és kritikusának magasztalásánál.

József Attila költészetében a szocializmusnak nemcsak harcos átérzése, hanem elmélete is, egészen a szabatos terminológiáig, megjelenik. És mennyire költőien! Ki hitte volna, hogy az egyes gunyolódók „maró” próféciája a „rimekbe szedett Kapitalról” ilyen testet öltsön? Nézzük csak a „Munkások” c. versét, — hogyan válik az imperializmus elméletéből klasszikus költemény! Ime, az első szakasz:

Forgolódnak a tőkés birodalmak,

csattog világot szaggató foguk.

Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak

s mint fészket ütik le a kis falut.

Egy nyál a tenger! Termelő zabálás.

Kis, buvó országokra rálehel

a tátott tőke sárga szája; párás

büdösség-felhő lep bennünket el.

Vagy — ugyanitt — miképp lesznek költői elemek szabatos marxista kifejezések:

Igy élünk mi! Idegünk rángó háló,

vergődik benn a mult síkos hala.

A munkabér, a munkaerő ára,

cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.

Hogyne örülnénk az ilyen szabatos gazdaságtani és költői meghatározásnak, amikor jónevű marxista iróknál is oly kisiklásokra bukkanunk, hogy a bér a munka ára.

Vagy ime a polgári sajtó:

Ujságpapír az asztalon kenyérrel

s az ujságban, hogy szabadok vagyunk — —

És a világ mozgására alkalmazott pompás nagyüzemi kép:

A történelem futószallagára

szerelve, ígyen készül a világ.

hol a munkásság majd a sötét gyárra

szegzi az Ember öntött csillagát!

Vegyük akár a kisparaszt elnyomorodásáról szóló sorait:

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

akinek öt holdja terem;

lompos tyukja kárál a torsra

s gondjai fészke a verem;

s igája nem zörög, sem ökre

nem bőg elnyujtva — nincs neki —

s mélyéről párolog a bögre,

ha kis családját eteti.

akár a munkanélküli-sors kilátástalanságát megörökitő szakaszát:

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki a gyár körül őgyeleg;

helyén a kapszlit nő kapdossa

s elfakult fejű kisgyerek

s a palánkon hiába néz át,

hiába cipel kosarat,

szatyrot, — ha elalszik, fölrázzák,

s lebukik, hogyha fosztogat?

Ujszerű képeit is a proletárlátás és a szegényparasztság tekintete teszi újszerűvé:

Hát kijöttem ide, az erdőbe.

Lágy libegés. — a levelek zizegnek,

mint a röpcédulák...

Költőnk szemében már nem a földobott röpcédulák libegése emlékeztet a lombra, hanem megfordítva: a röpcédula a primer képzet.

A romantikusok holdjának reális fényében mutatja meg, hogy a dolgozók álmai a gépektől elválaszthatatlanok:

S a szövőgyárak ablakán

kötegbe száll

a holdsugár,

a hold lágy fénye a fonál

a bordás szövőszékeken

s reggelig, míg a munka áll,

a gépek mogorván szövik

szövőnők omló álmait.

Egyik versében az esővel majd az aratást, majd a forradalmi harcot jeleníti meg, míg a végén így csendíti ki a „szubjektív feltételekért” való aggodalmát:

Vagy csak motor zug? S gép szövi

a földre omló puha kelmét!

S a kínzott talajt befödi,

mint orsózaj a fáradt elmét?...

Ősz anyó, — kerek tükröt vágott.

Mit láttok benne, proletárok?

Sokan az esztéta ideológusok közül általában a legkiválóbb költőnek tartják József Attilát. Mi hisszük és elvárjuk tőle, hogy a proletárság legkiválóbb költője legyen! (Budapest)

* József Attila: „Külvárosi éj”. Természetesen a költő kiadásában. Bp. 1932.