I.

Doktor Sándornak a Korunk juniusi számában megjelent „Az orvos dilemmája” cimű cikkében vannak megállapítások, amelyek mellett lehetetlenség megjegyzés nélkül elhaladni.

Igaza van: az orvos — hivatásának gyakorlásában — nap-nap után érzi azt az ellentétet, amit a mai társadalmi berendezkedés hoz magával, hogy tudniillik lényeges különbség áll fent a tőkés osztály és a dolgozók orvosi ellátása között — persze az utóbbiak hátrányára és igy a dolgozó rétegek betegei — szemben a tőkésosztályéival — éppen osztályhelyzetüknél fogva duplán kell szenvedjenek. Az orvos a mai társadalmi berendezkedés mellett, hogy magának és családjának megélhetését biztosithassa, orvosi ténykedésében a tőkésosztályt szolgálja ki és igy az orvoslás mai formája a tőkés társadalom kiváltsága. Sajnos, ez tény. Ámde abból, hogy az orvoslás osztályérdekeket szolgál, még nem következik, hogy az orvostudomány maga is ezt tenné, vagyis hogy az orvostudomány osztálytudomány lenne. Az o. t. — mintahogy a természettudományok bármelyik más ága — ugy tárgyánál, mint céljánál fogva sem lehet más, mint osztályok felett álló tudomány, amin nem változtathat az a körülmény, hogy azt az egyik társadalmi réteg, jelenleg a kapitalista osztály saját érdekeinek kielégítésére veszi alkalmazásba.

Pontos az o. t.-nak ezt a jellegét — hogy osztályok felett álló tudomány — leszögezni a cikk ama további megállapítása miatt, amely szerint a népi orvoslást üzők (kuruzslók, mágusok stb.) tudományának — mondhatnók inkább tudatlanságának — lenézését, üldözését osztályszempontok diktálnák és igy a mai o. t. küzdelme a kuruzslás ellen nem volna egyéb, mint az osztályharc részjelensége. Azt hiszem, amennyire elhibázott ez az állitás, legalább annyira veszedelmes is. És pedig éppen a dolgozó rétegek szempontjából veszedelmes a fentiek elfogadása, hiszen a dolgozóknak jut orvoslásra a legkevesebb lehetőség. Az o. t. küzd a kuruzslás ellen, mert az telve van babonával és tudatlansággal — amin egy cseppet sem változtat az a körülmény hogy a népies orvoslást üzők is rájöttek empirikus uton egy-egy, a modern tudomány szempontjából is hasznos eljárásra – de még ezeket a maga helyén egyébként jól alkalmazható metódusokat is — éppen az exact tudományosság hijján legtöbbször helytelenül alkalmazva s a kuruzslók a betegen még rontanak. Nem tehető fel, hogy cikkirót olyan tendencia vezetné, amellyel a kuruzslásnak létjogosultságát állítaná, mégis arra szólitja fel az olvasót, ne siessen követ dobni a kuruzslóra stb., stb. Az ilyen felhivás a mai materiális viszonyok között és a háborus időket, meg az ezt követő depressziós korszakot átélő és különféle psychosisra hajlamos tömegeket tekintve nem lehet közömbös. A tudománynak a kuruzslás elleni harcát erőltetett dolog úgy tüntetni fel, mint az osztályharc egyik megnyilvánulását.

Szemére hányja cikkíró a mai o. t.-nak, hogy analizáló módszerével a betegségek közvetlen okának az okozatok láncolatából való kiragadásával — meghamisítja a valóságot és nem veszi figyelembe azokat a körülményeket amelyek mint a tőkés társadalmi berendezkedés következményei a betegségeknek tulajdonképpen okai. Példakép felhozza a tuberkulózist, amelynél a mai o. t. a bacillusban látja a baj fő okát. Tovább menve folytatja: betegségek pusztításai és az azok leküzdésére forditott energia és apparátus csekély eredményei mutatják azt a hibás utat, amelyen ez az o. t. jár, amelynek mottója: betegség és beteg mindig volt és lesz. Holott cikkíró szerint a mai társadalmi berendezkedés átalakításával és az ebből folyó hibás életmód stb. eliminálásával az ember betegségek nélkül élhetne. Nyilvánvalóan eltulozta a dolgokat. Ha igaz is, hogy a társadalmi-gazdasági problémáknak szociális irányú megoldása és ennek kapcsán a dolgozó rétegek hygé-niájának nagymérvű megjavulása óriási változásokat hozhatna különösen a népbetegségek leküzdése terén, de vajjon valószínünek tartja-e azt valaki, hogy akkor a difteria vagy a veszettség, avagy egy tüdőgyulladás, avagy az anyagcsere betegségei (Basedov, cukorbaj stb.) vagy pedig a belső secretiós betegségek és igy tovább tényleg ki lennének irtva a földről. Vajjon ezek és a többi számtalan szervi és egyéb betegségek szociális tényezőkben találják gyökerüket és azoknak megoldását?

Olyan kérdések ezek, amelyekről való vitatkozás tisztán akadémikus jelleggel birna, ha megint cikkiró nem vonna le ezekből és cikkének további gondolatmenetéből bizonyos, a realitást nagyon is közelről érdeklő következtetéseket.

Szerinte éppen a betegségek okának fentebbi felfogása alapján megszűnt a betegségek analitikus módon való vizsgálatának létjogosultsága és egyébként is — azt mondja — a nagy felfedezések kora lejárt, alig maradt valami korunk orvoskutatóinak és amit produkálnak is keservesen eröltetett felfujt dolgok.

Megint csak tulzás! Nem éljük a nagy orvosi felfedezések korát, de nem azért mert problémáink nem volnának. Epochalis jelentőségü felfedezőket csak sok-sok évtized vagy talán évszázadonként termel ki az emberiség és talán lehetséges, hogy a rákos vagy más eddig még gyógyíthatatlan betegek tiz vagy százezreinek sóhaja és fájdalma talán egy épp ebben a pillanatban megszületett csecsemőben fogja egy Pasteur vagy egy Koch zsenijét fellobbantani. És mindenkép igazságtalan dolog az utóbbi évtizedek orvosi felfedezéseit mint jelenték-telenségeket feltüntetni;— akiket érdekel nagyon jól tudják mit jelent az insulin, a skarlát szérum, a paralysis gyógyitása maláriával, stb.

Bár csak igaza volna cikkírónak, hogy lelennének tarolva a még sajnos nagyon is nagy számban megoldatlan orvosi kérdések, a minden bizonnyal meglevő társadalmi és gazdasági bajok mellett — az orvos dilemmája — ugyan más szempontból mintahogy cikkiró kiemelte — legalább egy irányban feloldást nyerhetne. (Szinérváralja) Dr. Schlinger Lajos

II.

VÁLASZ AZ ELÖBBIEKRE

A hozzászólás azért érdekes, mert a kérdés lényegéről, arról a forradalmi átalakulásról, mely az orvosi tudomány terén is megindult, (hogy t. i. dialektikussá válik és az egészséggel, meg az egészséges emberrel kezd törődni,) mintha fel se fogta volna, hallgat. Pedig ezen fordul meg az orvos dilemmája, hogy melyik utat válassza: jobbra-e vagy balra? Dr. Schl. L. számára ez a választás már nem probléma, hanem causa finita. És hozzászólása csak ösztönös védekezés önmaga és olvasói előtt rendületlen állásfoglalása mellett. Nem hallgathat, mert a kuruzslás pártolását olvassa ki cikkemből és veszedelmesnek véli azt a megállapításomat, hogy „a kuruzslás üldözését osztályszempontok diktálják” s igy az „nem volna egyéb, mint az osztályharc részjelensége.” Ez a vitának mellékvágányra terelése, azzal a hátsó gondolattal, hogy a főkérdésben se lehet igaza annak, aki a kuruzslást pártolni tudja. Azt irja ugyan, hogy megállapitásom „éppen a dolgozó rétegek szempontjából veszedelmes.” De elszólja magát, hogy voltakép „a maga és családja megélhetésének biztositása” az, amit félt. Kispolgári fogás ez is: mindig valami közérdek mögé bujni, mikor a maga érdekeit szolgálja.

De azért ő reá se kívánok követ dobni. Egyrészt mert belátom, hogy könnyebb jóllakott gyomorral filozófálni annak, akinek nincsenek exisztenciális gondjai (de mi vagyunk azok, akik olyan társadalmi rendért küzdünk, melyben ilyen gondjai senkinek nem lesznek, aki dolgozik;) másrészt nem tartom a kövei dobálást se meggyőzésre, se megnyerésre alkalmas érvelésnek. Már pedig én őt szeretném meggyőzni és megnyerni, ha még nem késő. Szivesen találkozom ezért vele a mellékvágányon is, hogy visszatereljem a vitát a főkérdésre. Ne higyje, hogy a kuruzslásnak szószólója volnék. Sőt. Kettőnk közül én vagyok a nagyobb ellensége. Mert én nem üldözéssel, kődobálással akarok ellene küzdeni, mely módszer, láthatja, évtizedek óta nem volt célravezető. Én az okait akarom megszüntetni: a tudatlanságot és szegénységet akkor, mikor a társadalmi osztályok megszüntetéseért küzdök. Ha ugyanis az osztályok megszünnek, akkor nem lesz se gazdag, se szegény, de tudatlan és műveletlen se. S nem adok neki száz évet, hogy kivész a kuruzslás és kuruzsló végkép. Mert miért igyék zavaros, tisztátalan forrásból az, akinek előtte van a bőséges, tiszta vizű forrás, melyhez ebben a régi rendben még az orvos se jut hozzá, ha falun, izolálva és munkával tulterhelve, anyagi gondok között él.

Nem szerencsésebb az „osztályfeletti tudomány” mellékvágánya se. A főkérdésnek ugyebár, ez is csak mellékága. „Tárgyánál és céljánál fogva” osztályjellege van bizony az orvosi tudománynak is, mint a többinek és mint a művészetnek, vallás-, jog- és erkölcsnek, sőt még a család és állam intézményének is. Az osztálytársadalomban ez nem is lehet máskép. Nagyon buzgón, szorgalmasan leplezik ugyan az osztályjelleget az uralkodó osztály és csatlósai. És nem siker nélkül. Ha a művészt, papot, jogászt kérdezzük, mind azt bizonyítja, hogy az ő metier-je osztályfölötti. De ha keressük, ki a megalkotója, művelője és haszonélvezője mindegyiknek látjuk, hogy sohase a dolgozó osztály. Ebben a társadalmi rendben az uralkodó osztályé a vezetés, a rendelkezés, a dolgozó osztály kötelessége pedig a munka és engedelmeskedés. Maul halten und weiter dienen. Nemcsak azt kell nézni, mi a tárgya és célja mindegyik metier-nek, hanem azt is, mi nem tárgya es célja, ami pedig lehetne! Miről hallgat, miről tereli el a figyelmét? Az orvostudománynak pl. tárgya a betegség és a beteg ember; csak kevéssé es ujabban az egészség és az egészséges ember, mintha ez volna a ritkább, a kivételes. Célja a betegek és betegségek gyógyitása, beletörődve abba, hogy a betegek és betegségek soha ki nem fogynak sőt szaporodnak. Nem célja ellenben az egészséges emberiség mert e cél kedvéért meg kellene változtatni a társadalmi rendet is, megtennie a tudománynak még ezt a merész kisérletet is, mert érdemes volna. Már pedig akkor inkább maradjanak meg a betegségek, mintsem ilyen merész kísérletre vállalkozzunk, mondja a mai osztályjellegü orvostudomány. Nem is vagyunk rá illetékesek. Maradjon a tömeg tudatlansága és szegénysége. Ezt mi őszintén sajnáljuk de nem foglalkozhatunk vele. Sót, hogy másnak se jusson eszébe vele foglalkozni, utonutfélen azt hirdetjük, hogy betegség mindig volt és mindig lesz. Ebbe bele kell nyugodni. Mindezt bizony csak egyik osztály és ennek osztályuralma érdekében, bár a hozzászóló is, anélkül hogy tudatával bírna csak ez osztálynak egy kizsákmányolt munkása.

Pedig ha Hozzászóló fantáziája nem volna olyan szárnyaszegett és a mai igazán mulandó valósághoz kötött, nem volna nehéz elképzelnie olyan társadalmi rendet s benne olyan egészséges életet, melyből a diftéria, Basedov, cukorbaj stb. kivész. Mi ezt nemcsak valószínűnek, hanem logikai bizonyosságnak tartjuk. A paralizisnek pl. az elhanyagolt vérbaj az oka. Csak nem gondolja a kolléga, hogy ez a baj és a többi venereás betegség örökké megmarad az emberiség nyakán ? Bizony el is fogja az utókor felejteni a malária-gyógyitást és Nobeldijas felfedezőjét a salvarsannal és sok más jó szerrel együtt, annyira nem lesz rájuk szüksége. De ma nem is csak képzelnie lehet ilyen rendet és életet. Tanulnia, tudnia lehet róla sokat, sőt látnia lehetne, ha nem akadályozná a ránevelt szemellenző, hogy meglásson olyan dolgokat is, melyeket neki látni se szabad.

Igenis, a betegség nélküli élet, mely ma még utópia, holnap valóság lehet. De nem ebben a rendben, mely a betegségeket valósággal tenyészti, az egészséges életnek pedig ellensége. Ez csak egy okkal több arra hogy kimondjuk rá a ceterum censeo-t. „És itt önkénytelen vetődik fel a kérdés, nem többet tettek-e a szenvedő emberiségért a szociális előharcosok mint Pasteur és Koch, a lángeszű tudósok?” (T. K. Fodor: Medicino i Drustio, 1928. Beograd.) (Ó-Kanizsa) Doktor Sándor