10.

Szombat délután volt, meleg, napos idő, amikor meghalt Békás János legényfia.

Mondta neki az apja:

— Gyerek, járasd a lovat, meg magad, mert a bizottság előtt ölég gyakran az a fontos, hogy hogyan vezetik elő a lovat. Lehet a ló csámpás is, de ha katonás ember vezeti elő, beveszik azt.

Gyakorolta a suhaj magát és a lovát a katonás elővezetésben a szérűn.

Taktusra szaladtak, egyszerre léptek bal lábbal, egyszerre léptek jobb lábbal, igy gyakoroltak ők.

Az utóbbi napokban elkényeztetett ló mellberugta a suhajt, hogy hanyatt feküdjön a kemény szérűn, sohase lássa a napot és sohase nézzen a szeretője szemébe.

Meghalt egy legény a lovak miatt, összegörbülve feküdt a szérű földjén, mint egy kérdőjel, amelyik a fiatalsága egén szinesedett sötét fátumnak.

A ló, hogy a kötőfékjót senki se tartotta a kezében megfékezésére, elszaladt valahova.

Az orvos későn jött a roncsolt mellű legényhöz, elvérzett azalatt, amig várták.

A megveszekedett lovat másnap délben fogták meg a szomszéd falu piacán.

A legényt éppen akkor temették, vasárnap délután ötkor, amikor a lovat hazavezették.

Lányok vitték a koporsót, sirtak egy páran az emberek közül ezen a sorson, tudták, hogy az ő életük is ilyen halálok között tántorog.

Békás János a temetés kiadásával, költségével adódó dühében és fia elveszítésének mérhetetlen fájdalmában,

kezébe fogta a ló kötőfékjét és akkorát sújtott a ló homlokára, hogy a fejét félrekapó ló a szeme sarkát találó ütéstől kicsurgatta balszemét

és aztán, elszabadulva a meggyult gazdája kezéből föl-le rohant a poros ucca agacsai között.

Amikor rátalált a gazdája házára, átugrotta a becsukott kaput, bement az istállóba, a puttonyból vizet ivott és odaállt a helyére és hagyta, hogy a sebéből csurogjon a vér.

 

11.

Hétfőn volt a biróválasztás napja. A biróválasztás napjára lejött a faluba a főszolgabiró; már reggel hétkor ott volt, kocsmában reggelizett: friss tejet és két zsemlyét evett. Autója a kocsmaudvaron állt, a kocsmáros fia és gyerekbarátai nyomkodták a kürtjét, hogy trombitáljon az ő örömükre.

A főszolgabiró alacsony ember volt. A községházán, huszonhét falusi ember különbözősége között úgy tünt ő föl, akárha bábú ülne magányosan fákon, amelyeken tarka madarak zagyvasága gügyög. Igy nézett ki eleinte. Kockás nadrágja, vasaltsága, választékosan fésült haja elütött a falusiak hányavetettségétől, amelyik még a suszteron is ott ült, bár a suszter azon igyekezett, hogy választékos legyen. Hanem a főszolgabiró ki akart bujni a választékosságból, ami köritette, szeretett volna közéjük vegyülni a parasztoknak, hogy problémáikban őket is megismerje, de képtelen volt erre. Tudta a fontosságát, amelyik miatt itt van, huszonhetük között. Azért, hogy négy évre megszabja a falu vezetőségi életét. A biróválasztásra jött.

A parasztok csoportokban álltak, forrón vitatkoztak. Nem álltak a pártosztályozódás szerint, hanem összevissza. Parasztfalun a pártemberek egymáshoz való viszonya a közös érdekek miatt ellentéteket mindig áthidalt viszony. A rokoni állapot is sok ellentétet rombol le és azért van, hogy a paraszt nem ker. szoc., nem agrár, nem szoc. dem., hanem paraszt. Még annak dacára is, hogy itt, vagy ott tagsági dijakat fizet.

Lármájuk nagy volt és a főszolgabiró nem tudta fölfogni a viták menetét. Vele nem törődött senki; az egyik csoportban a holnapi lósorozásról volt szó, a másikban háborus emlékeit emlegette valaki, a harmadikban a régi birót szidták, aki meghalt. Azért szidták, mert a tavaly elfelejtette, hogy az elhullott községi bika esetét be köll jelenteni a gazdasági tanácsnál és az állam százalékokat térit meg a döglött bika árából. Hivatalban való hanyagság volt ez, amit megkritizáltak. A község pénztárának vesztesége volt ez, tehát nagyobb százaléku pótadó, amikor megspórolhatódott volna az az összeg.

A fontosságát szerette volna megmutatni a főszolgabiró. Harminchárom éves volt ós igy fiatalon járásélre kerülve szerette a nekiadott tiszteletet. De itt hányaveti parasztok álltak, nem volt nekik sürgős a maguk dolga, s ha meglátták, hogy más rontott ott, ahol javitani köllött volna, dühbe törtek. A falu őket választotta be képviselőtestületi tagoknak, de nem tették a parasztságot. Érdekeik egyek voltak a többi paraszt érdekeivel, de urakhoz dörzsölődve és még ölég menynyiségü hold földdel a talpuk alatt elkülönültek életmódban azoktól a parasztoktól, akik reggeltől estig dolgoztak napsütötte mezőkön, nagyon fáradtak voltak és nagyon szótlanok, akárha elfelejtettek volna beszólni, s mint az állatok, csak a legszükségesebb szavakkal adták tudtul hozzátartozóiknak, hogy élnek. Krumplit főz ételnek az asszony, a sok munka kevéske haszna mind fizetségnek köll adóba, kamatra, hogy megmaradhasson a föld, amelyik munkát ad, munkát és gigá-szian megfeszitett munkával kevéske hasznot.

Ezek itt emberek voltak, akiknek a talpuk alatt több volt a holdak száma, fiaik és szolgáik voltak és azért voltak megválasztva községi képviselőtestületi tagoknak, mert rajta voltak a szavazócédulákon a neveik, tehát ráértek gyülésekre járni, nem is voltak annyira fáradtak, mint akikről beszéltem.

Leült a főszolgabiró a nekikészitett asztalhoz, mint választási elnök. Az órája kilencet mutatott és elérkezettnek látta az időt a megnyitáshoz. A parasztok közül senki nem törődött még vele, ők a mai napot a biróválasztásnak szánták, más dolgot nem terveztek reggel maguk elé és nem volt nekik sürgős. De a főszolgabiró csöngetett.

A csöngetésre feléje fordultak, de még befejezték a beszélgetéseket és csak aztán ültek a székekre. A dörömbölőhangu beszélgetéseket ott is folytatták. Ugyhogy azt a percet, amikor a főszolgabiró beszélni kezdett, nem lehetett lélegzetvisszafojtott várakozásnak nevezni. De ő mégis beszélt, a napokon át magolt beszédét mondotta el.

— Mélyen tisztelt közgyülés! Nagyon fontos okból gyültünk egybe, amivel, asziszem, mindnyájan tisztában vannak. A köztársaság törvényei értelmében négyéves időközökben választódik a falu új vezetősége, képviselőtestülete. Mint tudjuk, április 10-én történt meg a titkos választás, amelyik önökben választotta ki a községi képviselőtestületet, bizalmával tisztene meg és önökre bizta a község életét négy évre. A törvény értelmében most birót választunk, vagyis megválasztjuk a 27 képviselőtestületi tag közöl azokat, akik a vezetőfunkciókat betöltsék. Mertmivelhogy a két párt, a Kántoros párt és a Megyes párt az, amelyiknek egyike a birót adja, mert egyformán kilenc-kilenc képviselőtestületi tagja van, s mivel semmiféle megegyezés nem történt a két párt közt a biró személyét illetőleg, hát titkos szavazással döntjük el, hogy Kántoros, vagy Megyes legyen a biró. Mielőtt a szavazást megkezdeném, kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy milyen legyen a biró. Öt a párt választja meg, elsősorban a saját pártja, de azért, ha megválasztódik, mégis pártatlannak köll lennie, mert az esetleges ellenpárt dolgai éppugy rája vannak bizva, mint a saját pártja dolgai. Az egyes emberek élete sokban függ a vezetéstől, és a közösség életének intézése az egyének létét teszi.

Elhallgatott. Hátranézett a falonfüggő elnökkép vén emberére és a nemzet jelvényét alkotó háromszínü szalagra. Magában örült, hogy a szónoklata sikerült és szétnézett hallgatóin.

Kántoros állott föl. Akkor már világosan látódott, hogy több esélye van a megválasztására, mint Megyesnek, aki most nyolc társával ült külön, hegyes parasztbajusza beleszurt a levegőbe.

Kántoros beszélt:

— Mindegy, akárki legyen a biró, csak azért legyen, amiért megválasztották. Nehogy csak aláírásokért szedje a pénzt, de amikor az asztalra köll csapni, hogy: ezt a kötelességet a falu nem teljesítheti, mert nem jogos kötelesség, nem törvényes kötelesség — hát vágjon az asztalra. Mikor máma nagyon kevés ember van azért, hogy másokért legyen. Azért van mindenki ott, hogy magáért legyen, oztén azért van, hogy nincsen egyakarat, hanem szerteaprózódik minden. Mert diktálhatnánk, legalább a falu életében de azt se lehet, mert nem törődik vele senki. Hát örökké ez nem lehet. Nem jelöltettem volna magam, de azért jelöltettem, mert megakarom mutatni, hogy van ember és milyennek kell lenni.

Leült. Programnak ölég volt, amit mondott és a főszolgabíró bámult.

— Hát szavazzunk — kiáltotta Megyes, mintha ezzel a kiáltásával mondaná el a programbeszédjét. Rettenetes nyugalom ült benne, az előjelekből látta a vereségét, de határozott szándéka volt. Az ő programja se volt más, mint Kántorosé, de Kántoros többször mondta el az emberek előtt, mint ő és az volt a győzelme titka. Neki egy hétigtartó késedelme volt a propagandával: beteg tehene, amelyik körül ott köllött lennie a gazdagondnak és ezalatt az idő alatt diadalmasan haladt előre a Kántoros-propaganda. Taktikát eszelt ki, amivel a mai választást meg fogja semmisíteni, mert már nem érne célt vele, hogy itt különb igéretet tegyen, mint ellenfele. A parasztélet győzte le a tehénbetegséggel, nem ellenfele és a propagandára hosszabb időre van szükség, mint az a pár perc, ami még a választás előtt áll.

Az ablakon nézett ki, az uccán a parasztélet dübörgött trágyás szekerekkel, szántani menő fogatokkal és kölcsönthajszoló, bankok előtt lődörgő emberekkel. A parasztoknak mindegy volt minden, tudták az előfordult dolgok eredményeként és következtetésképp, hogy ezentul is csak bábokat állítanak a fejük fölé, mint mindig. A parasztoknak, akik a falut teszik és a választóközönségnek, mindegy volt, hogy ki lesz a biró, de Megyesnek fontos volt. Az urhatnámság bolygatta. A terve készen volt.

Közben fölállították a szavazóládát, fölnyitották, megvizsgálták az elnök jelenlétében és miután megállapították, hogy üres, ujból lelakatolták. Aztán fehér szavazólapokat osztottak ki a huszonhét szavazó között, amikre ráírhatta mindenki, hogy kit akar birónak, ceruzakölcsönzések történtek, egymásravárások a ceruzák miatt és a szemek föllángolása akkor, amikor a féligtakart papírlapról a másvalaki leolvasta a fölirt nevet. Megyesnek jó szeme volt, látta, tudta, hogy a saját pártja négyembere is Kántorost irta föl. Pedig még ő se volt vesztett ember, pártjának számbeli többsége legalább a pénztárosi állást igérte neki, de ő nem elégedett meg vele. Nem előnyökért, címért, de hogy Kántorost lepipálja.

Utolsónak ment a szavazóládához, akár egy bukott fejedelem, olyan méltóságos hányavetiséggel és bedobta cédulájával égő szivarját is a láda mélyibe.

Aztán leült, szótlan volt.

A főszolgabíró óráját nézte és szólt:

—  Tíz pere mulva fölnyitjuk a ládát:

A tiz perc idő szünidő volt, amelyik alatt új beszélgetések indultak. Mindenki tudta az eredményt a ládák fölnyitása nélkül is, de köllött valami hivatalos formát adni a dolognak a főszolgabíróra való tekintettel.

A kisbíró ott őgyelgett a képviselőtestületi tagok között. Ő alkalmazott volt a falu irodájában, a kisbiróság nem tisztesség, de kenyérkereseti lehetőség.

Kántoros megszólította.

—  Isvány, te meg hozhatnál nekem ötven szivart.

Szava már a bírósága örömének megmutatása volt és gondoskodás az áldomásról. Szolgálatkészen állt a tömzsi ember jövendő parancsolója előtt. Már kalapjáért és elmaradhatatlan botjáért nyult és várta a parancs teljesítéséhez szükséges pénzt, ami a szivarok ára.

Kihuzta a pénzt Kántoros és átnyujtotta.

—  Ihacc is valamit, de ne késs. Már elment.

Kint az uccán emberekkel találkozott. A rokkant katonát állította meg:

—   Megválasztották — jelentette neki barátkozó, beszélgetniakaró hangon.

—  Kántoros? — kérdezte a sánta paraszt.

—  Öt. Mindenki rászavazott. Még Megyes is rászavazott. A rokkant legyintett a kezével.

—  Azér ő se segit hozzá, hogy nyócvan százalékos legyek, megmaradok ötvenesnek háromszáz koronával hatszáz helyett.

Mert annyi rokkantnyugdijat kapott. A lába még Satanovnál romlott el, a huszárok támadásánál.

A kisbíró még beszélt volna a biróválasztásról, bizonyos meglátásai voltak emberekről, de a rokkant már tovább ment. Az ő közönyösségében benne volt a falu közönyössége, a falué, amelyiknek az emberei a maguk érdekét nem remélik megváltoztathatónak a bíró-választással.

A kocsmában, ahová a kisbiró szivarokért ment, nem volt senki. A kocsmárost az udvaron találta, a lakatossal alkudozott a pumpa megjavítása ára fölött. A lakatos megkérdezte a kisbirót:

—  Ki a bíró, Isvány bácsi!

—  Kántoros — felelte diadalosan.

—   A gondja ölég lessz. Egyszerannyi munkanélküli segély fog kölleni a jövő télen mint tavaly köllött. Rossz év ígérkezik a parasztokra a meghibbant biztonságu április után, se eső, se meleg; a búza megdöglik. A munkásság meg nem spórolhat a szükségmunkák éhbé-rén télirevaló kenyeret.

Megcsappant a kisbiró beszélgetőkedve arra, hogy problémás lett a beszéd sora. A pletykás beszélgetést szerette és most sürgette a kocsmárost a szivarokért. Benne is benne volt a faluja, a fajtája, az a furcsán szomoru, a saját sorsa ismerésétől menekülő.

Szocialista volt a lakatos.

Aki a faluban törődő, aki a faluban látni akar, mindenki ugyanegy táborban van, de nagyon kevesek ott a parasztok, akiknek bankkölcsönök veszithetőséges markában föld van a talpuk alatt; tulajdonjog, ahogyan ők mondják.

Amikor a kisbiró visszajött a szivarokkal a községházára, már kész volt a ribillió. A beszélgetésekben a lovakról, a holnapi lósoro-zásról senki se vette észre, hogy füstölög a láda, s amikorra észrevették, akkorig már elhamvadt a szavazócédulák egy része, a másik része az oltásnak beöntött viztől ment tönkre.

A riadalom nagy volt, senki se tudta, hogy ki tette, hogy ugy történjen és a találgatásokban és gyanusításokban telt el fél óra. A főszolgabíró meg volt akadva, nem volt erre elkészülve, hirtelenében nem tudta, mit tegyen. A vitatkozásokban, a parasztemberek beszél-g tésénen, amelyiknek a fonala újból a lovak dolga felé terelődött, nem vett részt, azon tépelődött, hogy mit csináljon most. Végül megtalálta a megoldást és elgondolta: jelentés a felsőbb közigazgatási hatósághoz és várakozás az idevágó utasításra. A mai gyűlést berekesztette és mint eredménytelent könyvelte el; a biróválasztást bizonytalan időre elhalasztotta.

A parasztok, akiknek ez az egész eset közömbös volt, kapáltak a széles határ szük földjein, kukoricából és répa mellől vágták ki a gyomellenséget, amelyik az ő növénykéjük elől zabálhatta el a tápértéket, amit trágyával és verejtékkel hordtak alája; a búzából is kivagdosták botok végére erősített késekkel a mácsonyát: művelték, dolgozták a termés kedvéért a földet.

A holnapi lósorozásról beszélgettek, valami megváltást vártak.

 

12.

Kedden reggel hosszú kocsisorok húztak az utakon a faluk felől Gádorosra.

Már korán reggel, hajnalban, hajnal előtt fogták be a megkefélt lovakat a megmosott kocsikba.

Ráhullt a fölkelő nap a húzó kocsisorra, megragyogott lovon, olajozott szerszámon, mosott kocsin.

Megragyogott a harmaton is, amelyik csöppekbe csurgott a leveleken, a trágyás ágyú vetéseken.

A parasztkocsikon kevert emberek ültek.

A lovakat mellényes, inges legény hajtotta, hátul a saroglyában emberek ültek néhol asszonyok is féderes ülésen és a maguk dolgairól beszélgettek egymással a kocsi rázásában.

Mondta az egyik vörös nagy ember a másiknak, akinek a kocsijára a beszélgetés kedvéért fölkapaszkodott:

— Bár bevennék őt, istenem. A Rózsa csikót nevel, mit csináljak a csikóval? Ki veszi meg? Sok állatnak sok takarmány köll, mit csináljak rajtuk, ha nincs mit? Az árendás földet otthagytam, csak munka volt vele. haszon sohase, hát minek a kinlódás? Egy lovam is ölég volna, inkább tehénynek adnám a herét vagy a bükkönyt — a tejet még jól fizetik, de a ló senkinek se köll már.

Bólongatás. Az út fogyott és a nap lebámult a bárányfelhők mögül. Meleg volt a nap és párákat huzott elő a földből, amivel a talajt száritotta a reggeli harmattal adódó nedvességtől, hogy megfenyegesse a parasztokat. Délibáb volt, mögötte fürödtek a falvak és a szépsége mögött ott volt a parasztokat talajszáritással való fenyegetése.

—  A Róza hatszor sárlott, de nem vezettem csődörhöz. Minek? Minek legyen a csikó? Kidögülnek a lovak, egy komám, kidögülnek a parasztok is a lovakkal. Ki birja már ezt a kinlódást? Termés nincs, fizetség millió, adó százféle köll; a gabona ára meg semmi, az állat ára meg semmi. Néztem: a feleségem tojást árult. Négy tojás egy korona. Az istenit ennek a világnak.

Panaszkodtak a parasztok.

 

13.

A vásártéren akkora kocsitábor nőtt, amekkorát még nem látott a vén parasztváros sohase. Kocsi kocsi mellé szorult a széles helyen, hogy munka és gond volt kijutni a sorozásnak föntartott helyre, a cédulaház környékére.

Balázs Ferkó vezette a lovát.

Kocsija szélen állt és a szélről be akart jutni a cédulaházhoz. Keresztül köllött mennie a szűk közökön, amik az egymáshoz tolt kocsik között voltak. Az emberek nem voltak a kocsiknál, mindenki a bizotság közelében dobogott furcsa izgatottsággal, amelyikbe a vágyakozás, az irigység, a félés és a bizalom vegyült. Ahogyan előre akart jutni, szavak ütötték, amiket körülötte lábatlankodó féllábu koldus mondott:

—  Mekkora vágyakozás a paraszttájékon a változás után. De viszszakanyarodás a változás vágya a régmulthoz, mintha haladás nem volna. A lovakat meg se veszi az állam, pedig mennyire kínálják neki. A félelem s a gyávaság ez a kinálás. A kinálás a követelés helyett. Nincsen itt arány, nincsen itt semmi, csak szomoruság. Nyomoruság. Parasztok, én beszélek, de ti mindnyájan ölbeejtett kezekkel hulltok e csöndbe, mintha nem volna előre út, sehova út. Ide vezettek titeket mert hagytátok magatokat vezetni. Haza fogtok menni, mert hagytátok magatokat vezetni.

Balázs Ferkó vezette a lovát, előre akart jutni. Kocsikat köllött ide-oda tologatnia ösvény keresésében ebben a rengetegben. Ember nem volt a kocsiknál, cigánygyerekek lopkodták az ostorokat és a tarisznyákat. Nem törődött az ostorokkal sem a tarisznyákkal ember, hagytak mindent, csak bámulták a katonatiszteket kik most istenként emelkedtek magasra és akárha imádkoznának a parasztok, olyan volt az ő kicsinségük, remegésük.

A legmagasabb rangú tiszt őrnagy volt, sárga alátét villogott a gallérján huszárjelzésnek és cigarettát szitt. Lovaglóostorával a csizmáját csapdosta, lenézett magasságából az emberkékre és elmosolyogta magát. Alantasaival beszélt, senki mással és megkezdte a lóvizitet.

Takács Béla ugrott előre elsőnek, piros lova egészségesen ficánkolt, egészen méltó lett volna a besorozásra.

—   Mikor született? — kérdezte az őrnagy, amig az állatorvosa tüzetesebben vizsgálta az állatot.

Tudta Béla, hogy a kérdés az állatjára vonatkozik.

—   Négyéves volt február ötödikén.

Valamit intett a kapitány-állatorvos, valamit szólt csehül és az őrnagy legyintett a kezével.

—  Mehet. Rábámult a paraszt.

—  Nem jó!

—  Nem érti? Mehet.

Akárha összeomlott volna valami.

Elvezette a lovat, a cédulaház körül ment, ott aztán ujból beállt a fölsorakozottak közé és hatodiknak ujra ő állt a bizottság elé.

Akkorig nem vettek be lovat.

Nem ismerték meg. A lovat mégegyszer megvizsgálták és szólt az őrnagy.

—  Hatezer korona.

—  Nem több? — kérdezte sunyin a paraszt a diadallal visszajött parasztösztönnel, amelyik a lehető több ár kívánását diktálta.

—  Nem több — mondta az őrnagy határozottan és rászólt az egyik lovászra, vegye át a lovat. A cédulaházban kifizették Bélának a ló árát, elment aztán.

A katonák nem látták a turpisságot, de meglátták a parasztok. Visszaálltak az elutasitás után újra a sorba és újra és újra ugyanazok a lovak álltak a bizottság előtt. Hátrább a parasztok kiabálni kezdtek, mert nem juthattak előre. A kiabálásokból megértették a katonák is, hogy mi történik a meglódult parasztokkal. Jelentette a dolgot az egyik tiszt az őrnagynak.

Az őrnagy szünetet parancsolt.

Összefonta a mellein a kezeit, lenézett a parasztemberekre magas voltából és cigarettázott, aztán parancsokat adott ki.

Alantasai asztalokra rakott könyvek mellett ültek, amikbe a besorozott lovak adatainak köllött kerülnie. Parancsára összecsukták a könyveiket, fölálltak székeikről és összepakoltak mindent egy autóra amelyik a kaszárnyából hozta őket ide.

Előrefurakodott Kántoros, a biró az őrnagyhoz.

—  Mi az őrnagy úr, nem folytatják a sorozást? — hangjában benne volt a fajtája szorongása ebben a percben, ezernyi emberé a lovak sorsán.

Az őrnagy kirecsegte a válaszát kérdésére:

—   A rendetlenség akkora, hogy nem lehet lósorozást tartani. Elfordult és tovább adta a parancsait.

Pár perc mulva a katonatisztek az autón ültek a legénység hármas oszlopban állt és az egyetlen besorozott lovat már a kaszárnyák felé vezette egy huszár.

Az autó elindult.

A legénységre ráorditott a szakaszvezető:

—   Vigyázz!

A sarkantyuk összepengtek.

—   Szakasz, indulj! Elindultak.

A parasztok meglobogtak. Egyetlen hullámzás volt a légiónyi ember, a lovak közöttük nyugtalankodtak és a levegőben benne éreződött minden, ami elveszett. Az egyetlen lehetőség elment a zöld autóval. Az embereket megütötte.

Egy kő repült és eltalálta az őrnagyot.

Az autó nekiszaladt a tömegnek, két embert gyürt maga alá, de a többiek köveket dobáltak. Az autó az emberkörön tul a városba rohant.

A szakasz nem kapott semmi parancsot, csöndesen ment el. A szakaszt keresztülengedte a paraszttömeg.

Aztán mindenki sietett befogni.

Aki el tudott sietni, elment.

Akinek a kocsija nem volt szélen, annak várnia köllött a hely megnagyobbodására, ami a széleken lévő kocsik elmenésével adódott.

A csendőrök huszonöt paraszt nevét és adatait irták össze, mint az őrnagy elleni kődobálás tanuit.

De letartóztatás nem történt.

A parasztok hazamentek, hosszú kocsisorok huztak végig az utakon.

Csöndesen ültek a kocsikon a parasztemberek, nem beszélgettek.

Mindenikükben volt valami összetörött bizonytalanság, ami a reménység elröppenésével ült beléjük.